Mondatok kettesben
E levelemet mondatpároknak szentelem,
őszinte, és kendőzetlen leszek,
ám tisztelettel s méltósággal,
s mégis megtarthatatlan homályos tétovasággal...
Mert egyszerű s bonyolult kérdések
egyre, csak egyre jönnek, és formába érnek,
lélek falán gyertyalánként égnek,
lassan átadják magukat a betűűkbe font zengésnek.
S látod, azt sem tudom honan kezdjem.
Talán indulok az elvont költőiségben,
melyek a hatalmas űrt töltik be,
rengeteg hang, s néma betű elfér benne.
Tudod, valószínű, az elmét
van, hogy semmiképp be nem lehet csapni,
szélmalom rázta trükkökkel átejteni,
pedig olykor nagyszerű volna megtenni.
Jó ideje megpróbálom elhitetni,
hogy puszta hangsorok létével is meg lehet elégedni,
de a lélek furfangos szövevénye jelzést indít,
hogy az út új fényt akar, nincs megállás itt.
S lám, az útról le sem tudnám magam téríteni,
hajt az a belső erő, hangokhoz betűket keresni,
és képtelenség ama furcsa közös egységből kilépni,
folyton eszembe jut kettőség közt hidat teremteni.
Szavak közt oly természetes értelmet meglelni,
s már éppen elég volna, ha valaki beszélne,
s bátor volna hangsorok mögül közvetíteni,
vagy csak lehetne rejtés nélkül szabadon beszélni...
Állok a messzi gömb-tartományban melletted,
s érzem, hangjegy-birodalom léted,
bennem egy óriási hangsor-tömeg,
s egyedül a furulya, mi szavakat mesélhet.
Talán csak én vagyok tudatlanul gyenge,
hogy képtelen vagyok szavak nélkül követve,
verbális formák helyett dalból szót érteni?
S ha így van, miként lehetne fejlődni?
Érzem a fékezhetetlen erőt,
észreveszem a játékos hang mosolyát,
a szomorú percek terhe alatt szenvedőt,
s az ismeretlen szónoki méltósággal üzenetet közvetítőt.
Figyelem, mikor az energiakör egésszen beleremeg,
s mikor boldog, kitárt úton szárnyra kel,
amikor előttem ismeretlen okból rejtélyes bús lepel eltemet,
mikor átérzem, a világ elől arcodba rejted tenyeredet...
Megértem az egészben zengő hangokat,
követem az egységben csendülő dallamokat,
megfigyelem a széthullott, majd újra épült hangjegyeket,
a töredékből ismét egyben rezzenő énekeket.
Mindezekről azonban nem tudom, mit jelentenek,
szavakra fordítva az üzenet részei mit rejtegetnek?
S mi a te árnyékod, s félelmed,
avagy legboldogabbá tevő lételemed?
36 hangú dalnok létében
már bizony sok mindent meglelhettem.
Ott, ma már tudom, könnyen tettem,
hiszen énekét, és szavait kellett követnem.
Ma is csak ezt kell megtennem,
s mindig van új, mit lehet felfedeznem.
Amit régebben semmiképp nem értettem,
lassan, vagy hírtelen megvilágosodik előttem.
Pontosan emlékszem, ha jót kívánok,
mit kell, s mit nem lehet cselekednem,
sajnos tudnom kell, kiktől kell őrizkednem,
hiába voltak részei az ő életének...
Boldog eseményeiből is már többet megismertem,
abból pedig örömet hozó elveiből is valamit megértettem,
énekének szavai hoztak még eddig hallatlan eszméket,
s olyat, mit sok szív már rég elfelejtett.
Jött még számtalan apró humoros csemege,
és még hozzá számára kedves énekese,
kedvenc étele meg hangneme...
s még pár történet, érdekes élmények...
Azt legalább szótöredékből,
ráutaló, szétszórt kimondatott betűkből
hírt szereztem régi belső kinyílvánítói hivatásodról,
kit kedves énekesed iránt generációkon át hordozol.
Mindketten hangok s formák világában éltek,
a messziségben formák hídjai egybe érnek,
s ő még ma is bizonyságot köztünk hírdet,
dalok csengései fényes bizonyítékai ennek.
Az én kinyílvánítottam képpel írt világot élt,
hangok ékes tarka fonalával körbe szőve,
szorongatta sok félelem, mégis átélt, remélt,
lelketlenek mérge miatt végül földi léte végetért.
A nyíl haragja íj helyett
gomb nyomásra bűzös csőből érkezett,
folytóval fedett durranással csapkodva cselekedett,
ott hagyták, elvitték, mégis égbe lelket lehelt...
Még csak 42 éves volt,
minden hangot csak maga előtt félig hordozott,
elvették tőlünk démon lelkű orv vadászok,
de mi éljük, és hisszük az igazságot.
És most öröm tölt el engem,
hogy még él földi léted,
mikor e percben töredezve írom e levelet,
azt is remélem, továbbra is kegyelemben megőriznek.
S látod, megint eszembe jut,
ha valaki kérne, rólad beszéljek,
talán csak hangsorok repkedhetnének,
néhány vers sor, avagy csak hangszeremből éledő éneked...
Oh, ha tudnád, 36 hangú dalnok,
ha még emlékezés okán is bár,
mennyi mondatra ad indíttatást,
ének mellett annyi szó száll akár órákon át.
Őszintén bevallhatom neked,
jobb lenne hangodat kettesben követni,
legalább e vállalásban egy társat lelni,
könnyebb lennee e szövevényben mindent megélni.
Egy este csendben elmerengtem,
hány hangból áll hangrendszered,
meglehet 24 vagy 25 összesen.
Vagy valahol csúful eltévedtem?
Akárhogy is történjen,
éppen csak eddig hallott hangsorodból megsejtettem,
abból hangonként rezgések útján egyeztettem,
úgy számoltam óvatos lépésekben őket...
S vajon mi lehet kedvenc hangnemed?
És örömmel integető kedves hangjegyed?
36 hangú dalnoknak a-mol a nagy öröme,
g-hang az a ki tudja mely okból kiemelt hangjegye.
Nekem g-mol kedvenc hangnemem,
jó érzés benne zengetni hangszerem,
ám f-hang az én kedves hangjegyem,
főként magas oktávok tetejében, csodás rezgésében.
E hosszú okfejtésem végre befejezem,
elhelyeztem eléd micsoda rengeteg kérdőjelet,
azért végére végül mégis csak pontot teszek,
kívánok neked számtalan boldog perceket!
2015. október 1.
