Mosoly a papíron
E levelemben a kimondatlan jeleneteket felfedem,
olyan pillanatokat, hol szó nem hangzott fel,
csak írógép kopogása rótta a betűket hevesen,
s kinek készültek a mondatok, olvasta azt csendesen.
Gyakran esik meg efféle helyzet,
mint mutatja a most következő történet:
iskolában voltunk a kétezres évek elején,
tanulókör kellős közepén.
Leckék már úgy-ahogy rendben elrendezve,
ám olyan vas kalapos volt felvigyázásunkra ültetve,
ki előtt ritkán emelhettünk szót beszélgetve,
mit tegyünk: írásban kell legyen megcselekedve.
Kisebb nagyobb lap maradékokra
írtunk egymásnak jót, s rosszakat,
megbeszéltünk rajtuk napi aktualitásokat,
asztal alatt dugdostuk kézből kézbe a gyűrött papírsávokat.
Kellett ehhez írtózatos önfegyelem,
hisz hang nélkül kellett mindenki olvasson,
reagálás csak írásban, rendületlen, nesztelen,
gyanut egy teremtett lélek fel ne keltsen.
Ekkor sok érdekesség között,
megtudtam, hogy van egy társunk,
ki dallami hű szeretettel
őrködik 36 hangú dalnok fölött.
Hej, de megdobbant szívem,
óh, míly nehéz volt némán űlni,
válaszomat mind gyorsabban, hangtalan tegyem,
alig bírtam kopogtatni az írógép billentyűin örömem.
Megkért, hogy ezután is hallgassak, csendben legyek,
ezt már könnyebb volt teljesítenem,
mint megmaradni pisszenés nélkül abban a percben,
azért mégis siker koronázta kitartó fegyelmem.
Egy újabb szótlan cselekedet
2008 vége felé közeledett,
fújt felénk karácsony Szent estéjének szele,
akkor pontírás továbbítója számítógép volt írógép helyett.
Olyan módon, ahogy szoktam tenni mostanában versben,
a pontszámokat sebesen írásba helyeztem,
választ felelő társam sem tett máskülömben.
Ezt pedig korlátolt gondolkodás okozta, keservesen...
Tette annak okán, hogy az ő nézete uralkodjon,
mert a tiszteletlen önhatalmú főfej
ezen tagokat efféle hitvallásra irányított,
hogy minden hagyományt megtagadva, önmagasztalást mondjon.
Mi egyszerűen csak imádkozni kívánkoztunk,
keresztényi, s hagyományt őszintén tisztelő módon,
s mert erre lélekből indíttatott szükségünk volt,
s nekem nem volt kivel, hát vele ketten áldást mondtunk...
Ez volt az, mit csak így tehettünk,
a fentebb említett formában végezhettünk,
hisz ott, hol ezt átéltem, ez írást nem ismerték,
így tartalomról, ha lopva látták is volna, mit jelent, nem sejthették.
De sokáig tettük ezt, jó pár óráig,
elmondtuk eképpen a Miatyánk-ot, szép szavú dícséretekig,
felzengett a pontokból szött Csendes éj is,
a képernyőn nyílt virtuális ppontírásos papíron.
Két évvel később történt az újabb eset,
amint egy általam jól ismert hangját vesztett
örömét velem ez írásban papíron közölte,
míly nagy élménye volt egy csodás koncerten.
A leány akkor 17 éves volt,
egy pisszenés, hangja annyit sem szólt,
áldás volt e pontrendszer ismeret,
így benne átadandó gondolat bent nem rekedt.
Írt a mélységes orgona regiszterről,
az átható körbe érhetetlen csengő zengésről,
líraiság, keserv, s játék elmondhatatlan szépségéről,
a sok színű mennyei, már-már alig követhető zenéről.
Egészen átéltem vele együtt,
miközben kezem a sorokat sebesen rótta,
elmém a betűk rengetegében teljesen elmerült,
a leírtak nyomán elém lassan képzeletbeli hangszóró került.
Látod, az írás követésére külömböző okok vezettek,
ám én nem bánom egyiket sem,
örülök, hogy bármikor megtehetem,
olvasom is odaadással mindig, szívesen.
E sorok lezárása előtt,
még elmondom a magamba nem rejthetőt:
Ma is jellemez ez állítás engemet,
pontokban azt is átadhatjuk, mit másképp tán nem lehet...
Szóljon hát az üzenet,
ha nincs mód nyílt írásra,
boldogan fogadom hát a papír rengeteget,
akár valós formájában, vagy pontozott virtuális keretben.
S minthogy kinyilvánításodat lelkemre emeltem,
kívánalom formálódik, hogy megismerjem az életszeleteket,
s ez által rólad szavam még színesebb lehessen,
s ha úgy hozza a sors, dal mellett papíron s virtuális pontrendszerben.
Örök napsütést lelked közepében,
ez áldással zárom levelem.
S eljön az idő, feltárulhat egyszer
még ha kizárólag pontrendszerben egy élet szava megértésben...
2015. szeptember 13.
