Nagyváradi hang-körkép
Elmondom e történetet,
mert sokak szerint a hang mögött elveszett,
és mert hiába várnak grafikus képeket.
Hát álljon nektek itt betűkből szőtt hang-metszet!
Kezdődjék hát a mese eleje:
betűk távoli hívásának tettem eleget,
s e messzi szegletbe virtuál-vonalban küldtem versemet,
egy helyett ötöt, példát megannyi életképre, jelenetre.
Az üzenet megérkezett e vonal túlsó felén,
s ki tudja, mik cikáztak a bírálók gondolatainak egén,
mert engem tettek meg jutalmuk elsődlegesének,
pedig efféle teljesedést leghalványabb sejtelmeim sem ígértek.
Már tova szalatt az élet vihara,
mikor kora reggeli órán rövid levél szívemet dobbantotta,
pár sorban nagy szívéjességgel
a díj ünnepélyes átadására meginvitáltak.
Gyorsan megfordult a világ,
kimondani sem tudtuk a csodát,
s e pillanatban valami felkeltette szívem álmát,
egy rejtélyes vágy, kívülállás helyett ez élménnyel szembe nézzek.
Kattogtak is mindjárt az agykerekek,
miként illeszthetjük egybe a részeket,
csak hallgattunk szívünk szavára,
s levélben fordultunk, hol ugyan akkor nem tudtuk, mi várhat.
Elküldtem az értesítő levelet,
reá nem is gondoltam, ezután mi lehet,
zengett még máshol zenénk a népnek,
s közben e messzi szegletből engem hangban is utolértek.
Igyekeztem erős maradni, kételyektől távol haladni.
Nagy örömöt még nem nyilatkozhattam,
csak szándékomat mondhattam,
mert szívem óriás kívánsága lett ez,
pedig nem tudhattam, hogy e díjon túl egy különösebb élmény is megkeres!
Jöttek a jeges viharok,
kételyes, forgandó bizonytalanságok,
de lelkem végtelen erővel kapaszkodott,
s versben ezért kérelmet hozott.
Késő esti órán vers rímei formába vegyültek,
célszemélyhez e betűk gyorsan elkerültek,
s ugyan sosem tudtam meg, végül betöltött-e szerepet,
de másnapra e kérés sziklára építtetett.
Eljött hát a várva várt nap,
mindjárt az óra is, mikor elindul a kis csapat,
az időnket már csak ismeretlen tettesek odázzák tova,
addig a dátumot juggatom papirosra!
Mert napsütéses idő szórja sugarát felettünk,
s ma 21-edik század 15 -ös évében,
ötödik hónapnak 27-edik napjára ébredtünk
s annak 10-edik órájában leledzünk!
Várakozó helyzetünk ekkor már furcsa volt,
de az idő gyorsan elrepült,
indulásra mindjárt sor is került.
Még nem tudtuk, kaland az, mivel most ember fia szembesül!
Eleinte az óra gyorsan pergett,
gondolatban pár hang helyére billent,
egy-két papír lap a gépből pontokkal teleírva kibukkant,
de hamarost az egyensúly lelkünkből kilibbent!
Elvarázsolt ország térképe,
a terep táblátlan névtelenített utcára változva.
Megtévedt kelepcébe vagyunk most szorítva,
e percben áll csak a lét várakozása tetőfokra hágva!
Lassan rájöhettünk,
ezerszer is eltévedtünk,
órák szálltak el felettünk,
a másik oldal leshetett félve ekkor a távolba...
A rádió hullámot kellett segítségre hívni,
elvégre nem lehet sokáig értetlenül várni.
Nagy lett a megriadás,
hisz a határ is messziről sejtette ormát...
De bizalom akadt kifogyhatatlanul,
mert nem maradhat bevégezetlen dolgunk,
s ha tettre hív kalandunk,
hát csak tovább, meg ne álljunk!
Ki tudja mennyi perc szalatt messzire,
mire léptünk határ eleibe,
de fel sem érhettük azt ésszel,
meg kell még bírkozni megannyi tévedéssel.
Tévelygésünk oka csak az ismeretlenség lehetett,
s az elvarázsolt térkép
még nem szüntette be szerepét,
még végtelen számú útirány váltás várt, meg a forró remény...
Elteltek a percek, idő szemcsék peregtek,
s kérlelhetetlenül világosodott eszünkbe,
hogy bizony borítékolhatjuk tetemes késésünket.
Marad még a hangok morzsáiból fülünknek, elejtett töredékből kezünkben?
Esti órák kacsintottak felénk,
mire összeért a két út fonala,
s érkezett jól irányzott segítség,
csak pár méter már, nagy sóhajtás.
Kesze-kuszának vélt épülethez értünk,
igaz itt mit érhet képi emlékezetem,
már erőm is oly törékeny,
hangok kavalkádja maradhat az egyetlen.
Elsőként kő szerű képződmény talpam alatt,
küszöb, aztán mint valami műanyag padló alakzat,
suhantunk falak mellett,
végül szembe találtuk magunkat tömör fa asztallal.
Pár mondat, rövid mese a kalandról,
nem bánták már, csak alig várták, érkezzünk meg az úton,
öröm fuvallata járt át a térben,
szívben a hála dobbant, hogy célunk mégis beteljesülésre érhetett.
Hirtelen megszólítottak,
a messzeségbe veszett mikrofonhoz hívtak,
mely csak nekem tűnt távolinak,
alig jöttek ajkamra a szavak.
Helyükbe töredezett könnyek furakodtak,
azért pár mondat hangomból kitellett,
a tömegre hullámként rázuhantak.
A perc ketyegés kissé kiesett,
bennem megkönnyebbült öröm kerekedett,
s mire eszmélhettem volna érzésem tudatára,
már újra együtt ültünk asztal társaságban.
Én elnyert díjam bírtokában,
csúsztatni dossziémba azt tétován próbálgattam.
Ennek bevégeztével, már finom vacsoránkat kanalaztuk,
az étel fennséges ízét habzsoltuk.
Rántott sajt, a paradicsom libbent lefelé,
villa meg majdnem kezemből kifelé...
Figyelmem a hang-rengetegbe révedett,
már a második fogás érkezett.
Terítéken krumplipüré, ízletes rízzsel,
kellően megsült méretes hússal,
közben apró gomba falatok úsznak,
finom egyveleg ez ízlelő bimbóinknak!
De ételünk emléke hamar elillant,
hiszen javában csendült már zene-bona,
rezdült már nekünk szokatlan dallam világuk hangsora,
nekem ez volt az édes hab, a kifogyhatatlan tejszín-hab!
A perc-vonat csak száguldott,
ki kellett tartani,
nem lehet úrrá fáradtság, álmos gond,
egy hang-foszlányt sem lehet kihagyni!
Jött az újabb zenei kaland,
érdekes énekhang,
s míg merengtem e sok színű új dallamokon,
már hangját, miként sorstársunk, viszem tovább az úton!
Gördül a hangszín kavalkád,
elepedő figyelemmel fogadom lelkembe,
olthatatlan rezgő hullámait szívembe,
rendíthetetlenül evezem figyelmem tengerében,
gondolat cikázik ezer, de nem érdekel,
elfogadom zenei kromatikáját szótlan kiüresített értelemmel.
Kedves dallam is felzeng bújtatott egyvelegben,
- nahát! Ezt ismered te? -
Szólal meg bennem az eszmélet,
de csatlakozni nem merek, csak egy lélegzetben örvendezem.
Népük dal szólamai is csendülnek,
mindjárt úgy érzem magam, - az épület is táncra perdülhet, -
rögtön emlékeim mulatságában találom magamat,
nem ejt kétséget, hogy szava tőlem távol marad.
Talán az utolsó dal szólt a ráadásokból,
mikor lassan szállás helyünkre távoztunk.
percekre derékba tört figyelmem,
újra csak a szálloda előtt eszméltem.
Mindjárt kötelező kegyes elhallgatásra szólítottak minket,
ha kérdezik, származtassuk magunkat Hargita megyébe,
ennek okát ismeri minden belátó lélek,
itt nem tehet rendet szív, és érzelem, az értelem.
Bódult élmény sütött még át elmémen,
de fáradt perc köde szállt le ránk,
de meg nem állhatom,
magamat gépem kattogtatására pár percig rábírom.
Mert pár tűnékeny gondolat lejegyzendő,
nem múlt hamvába veszejtendő.
Gondolat, erő, ott révület,
elszállt nagy irodalmiság,, csendélet.
otromba lét-fal,
elábrándozás, sóhaj,
csatangoló utcazaj.
Ez volt az én reggeli ábrám...
Az este gyönyörűségét semmi el nem takarhatta,
a reggel komorságát is elvakította,
lassan beszőtte az élményt keretbe.
A reggeli étek azért jó ízzel elfogyasztva.
Rövid beszélgetés, s kerekedtünk visszaútra,
ezerszer hamarább értünk uticélba,
de addig összetettem két kezem,
hálával imát hullajtottam e tömény jótéteményre!
2015. Július 20.
