Zilahi György

Ne Add Fel Soha.

Láss a Szíveddel !

Van egy gyönyörű falu Magyarországon, ahol megszülettem, bár - gondolom - minden hely csodálatos, ahová édesanya gyermeket szül. Én a nyugati határszélen, Pusztasomorján sírtam fel 1949 májusában. Szülőfalum tulajdonképpen három településből áll ma: A határszéli volt Pusztasomorja, a középső falut Mosonszentjánosnak hívták, és Mosonmagyaróvár felé esett Mosonszentpéter. Ebből a három faluból lett 1969-ben Jánossomorja, amely városi rangért pályázik.

Szüleim négy gyermeke közül én voltam a legkisebbik. Mind a négyen lányok voltunk. Kettőnknek volt szembetegsége, de nem tudjuk, hogy honnan, mert még a dédszülők sem ismertek a családban olyat, akitől örökölhettük volna. Az idősebbik nővérem, Ilona úgy negyven-negyvenöt éves korára vakult meg teljesen, én sajnos korábban.

Kilencéves koromig aliglátó voltam, tehát még nem teljesen vak. Tanulmányaimat a vakok iskolájában végeztem Budapesten, ahová ötvenhatban kerültem. Az iskolát 1967-ben fejeztem be. Sajnos egy évet ismételni kellett különböző betegségek miatt,-mandulamütét, fülfájás meg különböző gyermekbetegségek.- gyötörtek. Az iskola nem volt könnyü, mert édesanyám egyedül nevelt minket, ugyanis az édesapánk elég korán meghalt: én még nem voltam egészen kettő éves.

Pólyás Babák Gipszből.

A Budapesti vakok általános iskolájában némi könnyebbséget jelentett nekem, hogy elég jó látásmaradványom volt, ezért elég hamar be tudtam illeszkedni. Mindent megtanultam amit csak lehetett, de nagyon rossz volt a távollét a családtól, az édesanyámtól. Ezt soha nem tudtam elfogadni. Akkor még úgy volt, hogy szeptemberben elvittek az iskolába, és csak a karácsonyi szünidőben mehettünk haza, na és a húsvéti és a nyári szünetben. Hála Istennek, ma más a világ: A jó közlekedésnek köszönhetően hétfőn reggel viszik a gyerekeket, és pénteken hazamehetnek. Így a hétvégét a családi környezetben töltheti el a gyermek. De nekem, akkor bizony három-négy hónapot kellett távol lenni, és emiatt mindig borzasztóan kedvetlen és szomorú voltam. Édesanyám csak olyan tízéves koromig tudott fölvinni az iskolába engem, mert aztán megbetegedett és rokkanttá vált. De a nővéreimnek köszönhetően tovább folytathattam tanulmányaimat, mert továbbra is elvittek az iskolába.

Amíg az iskoláig értünk, engem mindig be tudtak csapni. Kérdezgettem: Hova megyünk, hova utazunk? Válasz helyett a mosonmagyaróvári vasútállomáson mindig kaptam egy pólyás babát, ami gipszből volt, s azzal úgy elvoltam a vonaton egy darabig. Annyit azért elárultak még otthon nekem, hogy utazunk Pestre, meg kirándulni, meg szemészetre, mert hát nagyon sokat vittek szemészetre is. Annak ellenére, hogy nagyon szegények voltunk, Mindent megpróbáltak, hátha tudnak segíteni a szememen. Minden híres szemorvoshoz elvitt az édesanyám: Budapestre, Debrecenbe, Szombathelyre, sok helyre De végül is a megállapítás az volt mindig, hogy egy született szembetegségen nem lehet segíteni. És, amikor megláttam az iskola épületét, mindig megfordultam, és elkezdtem ordítani. Olyankor édesanyám úgy vitt föl a kezében, és velem együtt sírt szegény, de hát azért bevitt az iskolába.

Pirosra Festett Elsőáldozós Ruha.

Mivel csak a szünidőkben lehetett hazamenni, édesanyám olyankor tudott hittanra járatni. Sosem felejtem el: Elsőáldozóként szép kis fehér ruhám volt, amit aranyom befestett szeptemberig pirosra, mondván: Úgy még kislányom, tudod használni az iskolában is. Mindig le volt írva a hosszú lista hogy mi legyen a bőröndbe, mit kell vinni az iskolába: Hány pizsamát, törölközöt, zoknit, ezt-azt, köpenyt, meg mindent, és, amikor vette át a nevelőnő a piros ruhámat, édesanyámra nézve gúnyosan megjegyezte: Na, ez volt az elsőáldozó ruhája?
No, itt kezdődött igazán az, hogy nem éreztem jól magam az iskolában. De szerencsére,
ahogy nőttem, mindig más-más tanárok és nevelőnők vettek körül
Bennünket nem csak tanítani kellett, hanem nevelni is, mert a napnak, ugye, minden időszakát
Azért voltak jó és szép napok is. Sokmindenre megtanítottak, amire otthon nem lett volna lehetőség.

Mint említettem már, rendszeres orvosi kezelésekre szorultam, mert folyamatosan romlott a látásom. Édesanyám mindig a maga módján próbálgatta, amikor a szünidőkben hazamehettem, hogy mennyit látok. Mutogatni szokott fedőket, lábasokat, poharakat, hogy vajon mi ez? És, amikor már nem tudtam megmondani, hogy mit mutat, mindig-mindig közelebb jött, és amikor eltaláltam, hogy mi van a kezében, akkor nagyon örült.
De, amikor már nem tudtam pontosan válaszolni, pici gyerekként is észrevettem rajta a szomorúságot. Sokszor megmutatta a kötényét, és kérdezte: Kislányom, ez milyen színű? Én meg rátettem az ujjamat a mintára és mondtam, hogy ez fehér virág ez meg kék virág. De a végén már összekevertem a színeket, azt mondtam neki, hogy ez fehér meg fekete. Később már elmosódtak a színek a kék szürke lett. Mert amíg még van fényérzék, addig tulajdonképpen csak sötétet lát az ember és világosat, de olyankor már nincs színérzék.

Édesanyám ekkor azzal próbálkozott, Hogy amikor az utcán sütött a nap, kérte, mutassam meg, hol kezdődik az árnyék? Nagyon boldog volt, amikor odatettem az ujjamat, ameddig sütött a nap. De hamarosan a fényérzéket is elveszítettem: Azóta élek teljes sötétségben. A folyamatos megvakulásom kilenc és tizennégy éves korom között zajlott le. Az utólsó emlékem a látott tárgyak közül édesanyám kék-fehér virágos köténye:. Az arcokat is elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy mindig olyan szép pirosas volt az arca és sötétbarna haja volt édesanyámnak. Még azt is láttam, hogy a füle mellett kezdett őszülni. Egyébként kontúrokat tudtam csak megkülönböztetni, de azt, hogy kifejezetten kinek milyen arca volt arra már nem emlékszem. No a második testvéremre, Margitra aki Ausztráliába ment ki ötvenhatban, őrá még úgy emlékszem, hogy nagyon szép szőke haja volt, és két copfja volt. De más arcokra már nem emlékszem, mert gyermekként elfelejti az ember az ilyesmit.

Szürke Hátán, Fűzfa Alatt.

Kétéves voltam annak a hónapnak az elején, amikor az édesapám meghalt, de bármilyen furcsa is, két emlékem van vele kapcsolatban. Még ma is tudom, hogy hogyan álltam akkor, hol voltam, mit csináltam. Az egyik emlékem körülbelül három héttel azelőttről való, hogy meghalt. Kért engem az édesapám, hogy vigyem oda neki a tükröt az ágyba, mert feküdt már. Kerek tükör volt, amit odavittem. Megnézte magát benne, aztán hozzávágta az ágy végéhez, és a kis kerek tükör összetörött. Csak annyit mondott dühében: (Hát istenem, hogyan tönkre mentem én!) Negyvenhat éves volt akkor, rákbetegségben halt meg, de úgy, hogy a manduláját vették ki, meg fogat húzatott. Három hét különbséggel a kettőt. Nem tudom, mert sosem kérdeztem sem édesanyámat, sem nővéreimet, hogy melyik volt először, de tény, hogy elfertöződött, és szinte kilenc hónap alatt elment és végleg itt hagyott bennünket.

A másik emlékem róla, amikor még kint járt az udvaron. Úgy márciusban lehetett, szép idő volt. Volt egy szép szürke lovunk, az is volt a neve, hogy szürke, és édesapám felültetett a hátára. Még ma is emlékszem arra, ahogy fennt ültem a lovon, Jó durva pokrócba kapaszkodtam, és élveztem, hogy megy a ló velem a nagy hosszú jánossomorjai, pontosabban akkor még a pusztasomorjai udvaron. Az udvar közepén egy szomorú fűzfa állt. Az ágai lógtak le, és édesanyám jajgatott, hogy jaj Feri, nekimegy a fának, leesik, leesik. Édesapám meg mondta: Ne félj, nem esik le. És arra emlékszem, hogy a ló megroggyant, úgy ment el a fa alatt, hogy én le ne essek.

Egyébként én is ugyanolyan rossz és csintalan voltam, mint a többi gyerek. Fölmásztam az ablakba, az asztalra meg mindenhova, és édesapám sokszor kifakadt, hogy csak ezt a gyereket, csak ezt vigyétek el innen. Csak jóval később tudtam meg, azért mondta, mert hát sajnált, amiért rossz a szemem, rosszabb, mint a másik testvéremé. Ő még a rendes iskolába tudott járni a látó gyerekek közé, én már nem, mert az első padból sem láttam a táblát. Így muszáj volt -mint azt az elején említettem - a vakok általános iskolájában tanulnom, ahová soha nem mentem szívesen, mert még az utólsó évben is csak nagy sírások közepette maradtam ott. Negyedik osztályos lehettem, amikor annyira megbokrosodtam, és nem akartam visszamenni az iskolába. Sírva mondtam édesanyámnak: Tudok én már olvasni, írni, hadd maradjak otthon. De édesanyám azt mondta, hogy ő azt nekem odahaza soha nem tudja megadni, amit az iskola. És igaza volt. Mert mindaz, amit az iskolában kaphattam, azt a tudást, tudományt, soha-soha nem lehet megköszönni, meghálálni.

Kitanultam a Gyékénykészítést.

És még mindig a gyerekkor: Sosem voltam félrehúzódó, csak nagyon csendes gyerek voltam. Ugyanúgy bicikliztem én is, mint a többi látó gyerek, akik sokszor csúfoltak azért mert én nem olyan jól látok mint ők. De Hilda nővérem, aki öt évvel idősebb nálam, mindig megvédett a többi gyerektől. Arra is emlékszem, hogy Hilda egyszer még a templomtoronyba is fölcipelt. Nagyon rossz volt a lépcső, a deszkák között le lehetett látni a mélységbe: Júúúj, még most is látom azt a sötétséget, olyan félelmetes volt!

Édesanyám meg a testvéreimtől védett meg sokszor, hogy ne bántsanak, mert engemet a sors úgyis eleget bánt. És ahogy növekedtem, édesanyám nagyon boldog volt, amiért Budapesten az iskolában megtanítottak a kötelező tantárgyakon kívül nagyon sok mindenre. Zongorázni és hegedülni is tanultam, aztán voltak különböző szakkörök is, -kézimunka, főzés, stb...- melyekért nagyon hálás vagyok. Mindig mondogatta, hogy be kéne aranyozni a kezemet, annyi mindent tudok, a többi három lány nem ér annyit, mint én egyedül.

Tízéves voltam, amikor 1959-ben édesanyám annyira lebetegedett, mert az értünk végzett munkába belerokkant, hogy az 1971-ben bekövetkezett haláláig ki kellett szolgálni.
Minden reggel fel kellett öltöztetni, olyan beteg volt. Ebben az volt a jó, hogy akár hogyan is, de köztünk volt. Ebben a nehéz időszakban az iskolát be kellett fejeznem. Tovább tanulni éppen ezért nem tudtam, mert azt mondtam, hogy amig édesanya él, a testvéreim és az édesanyám körében szeretnék élni. 1967-ben befejeztem tanulmányaimat Budapesten és haza költöztem a családba. Nem tanultam tovább, se gyógymasszőrnek, se másnak, hanem vállaltam azt, hogy visszamegyek a falumba, úgyis hosszú ideig elrabolt az intézeti élet a családtól. De utólag már nagyon bánom, hogy nekem nem adatott meg, hogy tovább tanulhattam volna. Az otthon töltött éveket sem töltöttem el tétlenül, mert a helyi háziipari szövetkezet bedolgozójaként dolgozhattam és gyékényszőnyegeket lehetett odahaza szőnni. Nem volt könnyű munka, de a nővéremmel megtanultuk, és nagyon jól jött a pénzkereseti lehetőség. Ezt csináltam tíz éven át. Időközben meghalt az édesanyánk, és hárman maradtunk testvérek. Aztán a legfiatalabbik nővérem, aki egészséges volt, férjhez ment. Így az idősebbik nővéremmel, aki gyengénlátó volt, maradtunk ketten.

Az Átjárót Nem Lehetett Jól Behallani.

Amikor a jánossomorjai Zamatgyárba telefonalközpontost kerestek, kijöttek hozzánk, mert a nővéremre gondoltak. De Ő inkább a háziipari munkát végezte szívesebben otthon, így huszonnyolc évesen bementem az akkori tanácsházára, hogy én szeretnék telefonalközpontos lenni. Nagyot néztek, mert látó emberek nem is sejtik, hogy mire lehet képes egy másik ember teljesen vakon is. Önéletrajzot kellett írni, amit ott helyben a tanácsi dolgozó egy ujjal pötyögetett az írógépen. Mondtam neki, legyen szíves átadni a helyét, majd én megírom. Ugyanis az iskolában gépírást is tanultunk, hogy a látó emberekkel a kommunikáció ilyen formában is könnyebbséget jelentsen a számunkra. Megírtam vakon, amit kellett, és ettől kezdve már nem volt probléma, könnyen felvettek a gyárba telefonközpontosnak. Ott szintén magam írtam gépbe az önéletrajzomat teljes hibátlanul. Azt hiszem, hogy mondanom sem kell, a háziipari gyékényszövés után ez a munka egy álom volt a számomra. De nagyon messze - két kilométerre- volt a gyár. Közlekedni egyedül még nem tudtam, ezért kaptam
egy vakvezető kutyát, és Picurral, a gyönyörű, törpe német juhászkutyával jártam dolgozni. A Zamatgyárban faházat és kifutót építettek neki a porta mellett, mert a telefonközpontba nem jöhetett be, mivel a gyár élelmiszerterületnek számított.

Mindig egy vasúti átjárón kellett átmennünk, és amikor egy alkalommal délután mentünk hazafelé, megálltunk a sorompónál, ahogy szoktunk. Mondtam a picurnak, hogy (tovább, menjünk!) Mindent mondtam, de a kutya csak megmerevedten és határozottan állt. Ekkor megsimogattam, hogy tovább, és éreztem, hogy hegyesen állt a füle, és nem akart menni, meg sem akart mozdulni. Házak és fák között volt ez az átjáró, és nem jól lehetett behallani, meghallani, hogy jön-e a vonat vagy sem. Nem telt bele egy fél perc, ott suhant el a vonat az orrunk előtt. Nem volt az átjáróban akkor éppen se egy kocsi, se egy ember, hogy mondta volna, hogy vigyázzon, piros a lámpa! De a kutya nem a piros lámpát figyelte, hisz Ő nem lát színeket, hanem - később beszéltem az oktatójával - a talpán keresztül megérezte, hogy jön a vonat: Veszély van. Amikor elsuhant a vonat, a remegéstől nem tudtam elindulni.
Még ma is borsózik a bőröm ha rá gondolok.
Végül aztán lehajoltam, és megpusziltam Picur feje búbját. Mert megérdemelte.

Boldog Karácsony az Új Lakásban.

Nagyon nehéz idők voltak ezek, de az életemben egy jó kiindulópontnak számított, hogy dolgozhattam. Részt vehettem a mindennapi munka örömében, mint más egészséges emberek. Később, egy betegség hozta el azt a lehetőséget, hogy Jánossomorjáról elkerültem: 1978-ban orsövényműtétre utaztam Győrbe. Itt a kórházban megismerkedtem egy betegtársammal, aki jó barátnőnk lett nekem és nővéremnek is. Juditnak hívták. Ő biztatott bennünket arra, hogy jöjjünk el Győrbe ahol a testvéremnek is lesz esetleg munkalehetőség. Még azt is felajánlotta, hogy a Győrhöz közeli ikrényi házában lakhatunk nála, albérletben. Így aztán 1979-ben az akkori Győri Keksz- és Ostyagyárban - amelynek gyáregysége volt a Jánossomorjai - folytathattam a telefonalközpontosi állásomat. Hála Istennek, még azóta is ott vagyok, igaz ma már csak hat órában, de dolgozhatom.

Időközben beadtam a lakásigénylésemet, mondván, itt dolgozom Győrben. És 1979. decemberében kaptam is egy egy szobás összkomfortos lakást a nővéremmel együtt.

1979. karácsonya egy nagyon boldog karácsony volt az életemben. Örömmel költöztünk be a kis győri lakásunkba, és harmincévesen biztosított volt a munkahelyem is. A nővérem nem dolgozott, rokkantnyugdíjas volt. Vele éltünk ketten. Nővérem aztán 1980-ban férjhez ment, no nem ment messzire ugyanabban a házban talált társat magának,de hála Istennek az én életem ettől kezdve megváltozott, önállóvá váltam. Ebben az időben társam volt a Picúr, vele jártam dolgozni, de a kutyusom 1982-ben úgymond - megöregedett - és meg kellett tőle vállni. Az történt ugyanis, hogy mentünk az autóbuszhoz, és már annyira figyelmetlen volt idős kora miatt, hogy az épp arra tartó mentőautónak a járdára kellett felhajtania, hogy kikerülhessen, és el ne üssön bennünket. Nagyon megijedtem, mert amikor a járdára léptem, hallottam, amit a járókelők kiabáltak: Pont egy mentő akarja elütni azt, aki vakvezetőkutyával és fehérbottal ment.

A kutyámra én soha nem tudtam haragudni, mert élete nehéz pillanataiba nagyon sok boldog percet és nagyon sok jó szolgálatot kaptam tőle. Hogy mennyit? Azt elmondani még ma sem lehet könnyek nélkül. Abban az időben építették újjá a győri Baross hidat. Szinte minden nap más-más utakon, akadályokon jöttünk át rajta, de Picurban soha nem csalódtam, mindig nagyon aranyosan hazavezetett.

Hűségesen kísért Ikrényben is, Jánossomorján is. Talán épp ezért sem tudtam rá haragudni
azért a majdnem balesetért sem. Nem nehezteltem volna rá akkor sem, ha baj lett volna a figyelmetlenségéből. Velem különben sem lehet soha semmi baj, mert rám figyelnek és vigyáznak rám. Ezt érzem életem folyamán, nem tudom, hogy ki, de valaki a tenyerén hordoz és vigyáz rám. Szerencsére akkor is csak annyi történt csupán, hogy a mentőautó a fehérbotomat súrolta miközben kikerült minket. De akkor végülis be kellett látni, hogy ez a kutya már nem alkalmas vakvezetésre és meg kell tőle vállnom. Odaadtam egy jólelkű családnak, ahol végülis még jó sora volt. Boldog házőrzőként élt még sokáig.

Megtanultam egyedül közlekedni.

Amikor a kutyámat elvitték házőrzőnek, mindig úgy kísértek el az autóbuszmegállóig, de ez az állapot szerencsére nem tartott sokáig, mert megtanultam egyedül közlekedni. Azóta is egyedül járok a munkahelyemre, meg vissza az otthonomba. Ezzel elkezdődött az igazi önállósulásom. De miért legyen az élet zökkenőmentes, jött a lakásprobléma. Abban az időben ugyanis, ha valaki lakást kapott, akkor öt évig Győri lakosnak kellett lennie ahhoz,
hogy megkapja a végleges kiutalási jogot. Egy szép napon aztán jött egy nem várt számla, hogy nyolc napon belül fizessek be negyven ezer forintot. Igen ám, de honnan? És miből?

Időközben a vakok szövetségén belül megismerkedtem egy jó baráttal, aki gyengénlátó volt. Ő volt az az ember, aki mellémállva igazából segített talpra állni. Mert a családtól, hogy őszinte legyek, az önállósodáshoz semmi segítséget nem kaptam meg, mert hiszen mindenki élte a saját életét, mindenkinek megvolt a saját gondja és munkája. Nem adtak tanácsot sem, hogy mit csináljak, pedig nyolc napon belül be kellett fizetnem az említett összeget. Próbáltam kérni kölcsönöket, de hát a vakságom miatt sehol sem kaptam. Mondván, mi a garancia arra, hogy azt vissza tudom fizetni? És ez az igazi jó barát azt tanácsolta, hogy kérjek halasztást egy évig és addig összerakhatom a szükséges összeget. Kérdeztem tőle, hogyan is tudnám összegyűjteni, ez túl nagy összeg ahhoz, hogy egy évig összejöjjön. De Ő biztatott és sikerült is.

Azóta sem haragszom senkire, amiért egy vakember nem kaphatott akkor kölcsönt. A bizalmatlanságot soha nem értettem. Megtanultam ugyanis azt, hogy hogyan lehet spórolni, és mindig készpénzért megvenni azt, amit szeretnék. Talán ez nekem nagyobb örömet is okoz.

Ki Akarja Használni a Fogyatékkal Élőt.

Volt az életemben 1984-től egy nagyon boldog tizenkét-tizenhárom év, amire nagyon szívesen gondolok vissza. Abban az időben meg tudtam teremteni magamnak mindent, barátom segítségével, amit csak akartam. Nem lakott nálam, tévedés, csak igazi jó barát volt. Az ember az élete folyamán ritkán talál ilyen igazi, őszinte, segítőkész jó barátra.

Most nem szép, amit mondok, de a családom nem vette jónéven, hogy én a saját lábamon, egyedül akarok élni, létezni. Bizonyára egyedi eset az enyém, de másnál is tapasztaltam már: Ki akarják használni a fogyatékkal élőket, azzal, hogy a családon belül marasztalják, nem engedik, hogy a saját lábára álljon, eltartják, pénzt kapnak utána az államtól. Nem egészen értem, hogy mi ez a túlzott féltés? Mi ez a túlzott majomszeretet? Sajnálatos módon ez az emberi önzés, féltés, az én családomban is érződött. Főleg azt sérelmezték és soha meg nem értették, hogy mellettem pont egy férfi barát volt, akitől, hogy őszinte legyek tartottak is, mert látták azt, hogy szépen megyek és haladok egyről a kettőre. A barátom sohasem adott kölcsönt, hanem bíztatott és jó tanácsokkal látott el, hogy igen is elő tudom teremteni a pénzt, próbáljam meg, rakjam félre, és így egyben kifizethetek mindent, csak ne adjam el soha senkinek, se a családnak se senkinek.

Elértem azt, hogy 1995-ben a negyedik emeleti lakásomat le tudtam cserélni egy első emeletire, és mivel meg lehetett vásárolni a lakást megvettem hát készpénzért. Felemelő érzés volt, boldog lakástulajdonosnak lenni. Később, három év múlva elköltöztem egy nagyobb lakásba, egy közeli utcába.

A barátom bátorított azzal, hogy minden fogyatékkal élő embernek kell, hogy legyen önbizalma. Azóta tudok kiállni emberek elé, pedig korábban beszélni sem mertem, mert mindig kisebbségi érzésem volt és bátortalan voltam. No és azóta már ami nagyon fontos, büszke rám a családom. Végülis belátták, hogy nem kell félteni, nem haladok
rossz irányba.

Az én szándékom jó, szép, és nemes

Az Ígéret Szép Szó...

Sajnos korán elveszítettem ezt a jó barátot és akkor kicsit összetörtem. De rám, úgyérzem, mindig jellemző, hogy ha bármi nehézség is van az életemben,-nem mondom, hogy nemfáj -, rágódom rajta, de egy idő után le tudom rázni, de felejteni soha. Nem azt mondom, hogy felejtek, hanem túl teszem rajta magam, mert vagyok, és talpra kell állni, és az élet megy tovább nem lehet leülni. Barátom, a Zoli tudta, hogy meghal, de nagy betegen azt mondta: Marika, ne aggódjál, mindig ott lesz a tej, a kifli, meg amit kérsz a kilincseden. Ugyanis Ő volt az, aki nekem bevásárolt. Mindig hozta a boltból, amire nekem szükségem volt, de sokszor együtt mentünk vásárolni. A buszmegállóban is várt rám, amikor jöttem haza a munkából, hogy ne kelljen egyedül átmenni a forgalmas utakon.
Amikor 1997-ben végleg itthagyott, az ígérete teljesült.

Időközben megismertem Györgyöt, és bár nagyon jó helyem volt a lakásomban, mégis elköltöztem Gyuriék házába, ahol megüresedett egy lakás azon a szinten ahol ők laknak. Azóta Gyuri felesége Csöpi segít vásárolni nekem, vagy együtt megyünk a boltba. Szeretek vásárolni. Mindig mondja nekem Csöpi, no csak viccből, jó, hogy nem látok, mert mindent megvennék, olyan gyönyörűek a pultok, amikor roskadoznak a sok finom süteménytől. Csöpi és Gyuri az az ember, aki által az életem könnyebb lett ilyen szempontból. Reggelente elkísérnek az autóbuszhoz, hogy eljuthassak a munkahelyemre, ahol héttől egyig dolgozom.
Sokszor meghatódom az egykori ígéreten, mert a kifli és a tej tényleg ott van reggelente az ajtóm előtt. Másfél éve költöztem a jelenlegi lakásomba, de remélem, hogy ez lesz az utólsó. Én hiszek a gondviselésben, mert, akit Isten szeret, az soha nem marad gondviselés nélkül.

Házról Házra Toboroztuk a Sorstársakat.

Az ide-odaköltözésből fakadó zaklatott életemet kitöltötte a másokon való segíteni akarás. Kezdődött ez már akkor, amikor 1976-ban megalapítottuk és létrehoztuk nővéremmel együtt a mosonmagyaróvári látássérültek körzeti csoportját, és annak a vezetését elvállaltam nyolc éven át. Először Jánossomorjáról jártunk a Lajtaparti városba, később Győrből vonattal, kutyával, havonta. Az egykori mosonmagyaróvári járásban elmentünk a tanácshoz, hogy megtudjuk, hogy kik kapnak vakok személyijáradékát, s a címek birtokában faluról falura, házról házra járva felkerestük a látássérült embereket. Elbeszélgetve velük magunk köré gyűjtöttük a hasonszőrű látássérült és vak embereket, és így jött létre és valósulhatott meg százhúsz taggal a mosonmagyaróvári körzeti csoport. Minden hónapban különböző tartalmas előadásokat és műsorokat szerveztünk számukra, hogy jólérezzék magukat, hogy szívesen mozduljanak ki az otthonaikból. De ez a munka hiába volt szép, egy idő után mégis nagyon nehéz és fárasztó volt, főleg télen. Amikor a mosonmagyaróvári csoport vezetését abbahagytam, 1984. és 1997. között sem feledkeztem meg azokról a sorstársaimról, akiknek éppen a segítségére lehettem. Ha megtudtam, hogy hol üresedik meg egy telefonalközpontosi hely, hogy hova keresnek központost, akkor rögtön szóltam a munkára váró sorstársamnak, és azóta is van több olyan sorstársam, aki általam tudott elhelyezkedni és dolgozik.

1997-ben Zoli halála után bementem a megyei szövetségbe, és ott próbáltam feledni a bánatomat, és beszélgető társakat találni. Ott úgy hozta a sors - választás lévén - hogy engem is megkértek, hogy vállaljak valamit a vakügyi tevékenységben. És megválasztottak a megyei szervezet elnökévé. Kicsit félve, de örömmel vállaltam, mert úgyérzem, hogy én azért születtem, hogy másoknak is segítsek.

Segítő munkámért 1978-ban kaptam egy Braille-emlékérmet, majd a rokkantak évében, 1981-ben a megyei tanács ezüst plakettel ismerte el munkámat. Ugyanabban az évben kaptam a Vakok Országos Szövetségétől háromhetes külföldi jutalomüdülést az egykori Német Demokratikus Köztársaságba, majd a Braille-emlékérem aranyfokozatát 2002-ben vehettem át.

Dorkában is Picurt kerestem.

Tizenhét év után megint lett kutyám, szintén egy német juhász, Dorka volt a neve. A kutyaiskola vezetője ismerte a történetemet, ezért törekedtek arra, hogy egy ugyanolyan kutyát kapjak, mint az előző volt. No ez annyira sikerült nekik, hogy nemcsak küllemre hasonlított Picurra de a tulajdonságai is. Nem tehetek róla, de én állandóan Picurt láttam benne. Minden este letérdeltem hozzá az előszobában és sírva mondtam: Nem igaz, hogy ugyan az a kutya jöt vissza hozzám. De Dorka kutyának sajnos volt egy hibája: Nem szeretett utazni. Nem akart felszállni az autóbuszra, messze ívben kikerülte a megállót, nekem pedig kettő busszal kellett dolgozni járni. Dorka nagyon hamar megkedvelt engem, de mivel mindig hányt az utazás miatt, ezért két hét után fájó szívvel, de vissza kellett adni őt az iskolának. Mégsem maradtam kutya nélkül, mert Dorkával egy időben kapta társul a vakvezető Samut György, akivel mint említettem egy házban, egy szinten lakunk, ezért úgy is mondhatnánk: két úr szolgája a zsemle színű goldenretriver és labrador keverék, Samu. Sajnálattal válltam el Dorkától, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy minden szeretetemet ki tudom nyilvánítani az egy ajtóval odébb lakó Samu felé. Ő minden reggel vendég nálam egy szelet parízerre, mert amikor kinyitom az ajtó zárját, Samu ezt meghallja, és ugat egyet otthon, és szalad hozzám a reggelijéért. Olyankor nálam marad egy ideig, mert ugye nálam is van egy vendégkosara, s aztán hazamegy. Legtöbbször én megyek hazafelé Samuval a vakok szövetségétől egyedül. Gyurinak ez jó kontroll, mert mindig azt mondja, ha engem a Samu hazavezet, akkor még mindig jó vakvezető kutyus, ugyanis Gyurinak még van látásmaradványa és nekem pedig nincs. És bizony elég messze lakunk a szövetség irodájától, mert mindketten ott dolgozunk, olyan harmincperc gyalogosan az út, lámpákon, zebrákon keresztül, járdákon fel és le vezet az útunk. Samu nagyon ügyes és figyelmes.

Hogy mennyire szeretetre méltó és boldogságos kutya a Samu, bizonyítja ezt egy történet is. Gyuriék a közelmultban festették a szobájukat, és estefelé beszélgettük, hogy nálam alhat -e a Samu? Mondtam: Hát persze! Nálam is van vendégkosara. Amikor aztán a beszélgetés után mentem haza, és álltam az ajtó előtt, a Samu mellém szegődött. Kérdeztem tőle: Jössz hozzám aludni? És jött. Ezek a kutyák szinte értik, hogy mit beszél az ember.

Szívdobbanás a Kápolnában.

Mint említettem, még hatórásként dolgoztam a Győri Keksz KFT-ben, és egy óra után jutottam a Vakok Szövetségébe, ahol a napi telefonközpontosi munkám mellett most már 1997. óta újra a megyében élő látássérült emberek segítését szolgálom. Ebbe beleértendő a mindennapi problémák megoldása , vagy éppen munkahely keresés és hasonlók. A munkát, tehát a mindennapi élet hozza magával. Amikor a megyei szervezet elnöke lettem, arra gondoltam, hogy mit is tehetnék én a sorstársaimért. Az ember mindig magából indul ki, mert így a helyes: Ami nekem nehéz, azt igyekszem másnak is megoldani. Mondanom sem kell, hogy a munkaerőpiacról a látó emberek is egyre jobban kiszorulnak, mert nehéz az elhelyezkedés. No ez még hatványozottabban fokozódik a valamilyen fogyatékkal élő emberek körében. Én nem szeretem e szót, hogy fogyatékos ember, azt sem, hogy egészségkárosodottak, mert inkább az illik ránk, hogy másként kénytelen élő, vagy más helyzetben élő emberek. A vakság egy állapot. Nem mondom, hogy meglehet szokni, de el kell fogadni és ezzel együtt kell élni. Tény, hogy egyre több sorstárs veszítette el a munkahelyét, mert sorra szűnnek meg a mai napig is a gyógymasszőri vagy az olyan közkedvelt telefonközpontosi állások.

Budapesten van egy vakokat foglalkoztató vállalat, a Főkefe Ipari KFT, amelynek több kihelyezett része van az országban. Arra gondoltam, miért ne lehetne megvalósítani Győrben is egy üzemrészt? Kezdeményezésünkre ez - Szerencsére - sikerült, és 1999 óta közel húsz sorstárs jutott munkalehetőséghez.

A munka mellett feledhetetlenek a kirándulások is. Legutóbb a Vakok Szövetségével voltunk a Szentendrei Skanzenben. Ott többek között mondta az idegenvezetőnk, hogy bemegyünk egy kápolnába, mert éppen nyitva van. Bent a teremőrtől hallom, hogy ezt a kápolnát az 1970-es években hozták ide Mosonszentjánosról. Kirándulótársaim, akkor nem tudhatták, hogy az én szívem hirtelen mekkorát dobbant. Amikor beléptem, megfogtam a kilincset, beljebb meg az első padsort érintette kezem. Forróság lett urrá rajtam, még a számat is eltátottam az ámulattól. És, amikor a teremőr befejezte a mondókáját, akkor kértem sorstársaimat, hogy na most imádkozzatok értem, mert ez a kápolna az én szülőfalumból, a mostani Jánossomorjáról való.

Ugyanakkor megdöbbentem: Miért került oda a mi gyönyörűséges kis Szent Anna kápolnánk? Azóta sincs semmi a helyén. Hogy kinek volt útjában? Számomra örök rejtély marad.

Életemből Elmaradt a Család.

Faggattak már arról, hogy mire vagyok a legbüszkébb, amit az eddigi életemben elértem? Én egyáltalán nem vagyok büszke, hacsak arra nem, hogy segíthettem másokon. Melegség és gyönyörűség tölti el a szívem, lelkem, mert jó visszagondolni rá, hogy én is tehettem jót másoknak a magam gondjai mellett. Életemben azt értem el, amit tulajdonképpen minden embernek el kellene érnie: Önálló lakás, munkahely. Az otthonomban különösebb segítséget nem várok el, mert magam főzök, takarítok, mosok, kötök, varrok, sőt nadrágot is átszabok ha kell.

A multkor meg rákérdezett egy rádióriporter a kényes pontomra, hogy miért nem mentem férjhez? Röviden azt tudtam rá válaszolni, mert nem jött el az igazi. Meg hát azért se, mert talán a férfiak voltak vakok, hogy nem vettek észre. Az igazsághoz tartozik, hogy én nem helyeslem azt, hogy vakok házasodjanak, mert ott a probléma csak sokszorozódik. Ha egy vakember kezét megfogja egy látó ember, akkor az élet teljes, problémamentes és jó. Így aztán az életemből elmaradt a család, de hát nem baj, mert annál több szeretetre méltó ember vett és vesz körül.

Néha megkérdezik tőlem: Hogy fontos- e egy vakember számára az önállósodás? Nos, erre az a válaszom, hogy igen. A család kötelékéből mindenkinek ki kell törnie. Mert a család mindig szorosan, féltve, aggódva, fogta az ember kezét, nehogy valami baj érje. Édesanyám? Hát ő majdnem megőrült, amikor odamentem a tűzhelyhez, hogy én is szeretném azt a rántást megkeverni, mire Ő: Jaj kislányom, jaj meg ne égesse a kezedet.

Az embernek akarni kell önállónak lenni, és én akartam. Ha én nem akarom, az édesanyám soha meg nem mutatott volna semmit, mert féltett. De én megtanultam tőle elméletben mindent, a tésztagyúrástól a főzésig, amit az életemfolyamán mindig elő tudok venni. Régebben gyúrtam tésztát magam is, de ma már inkább megveszem a zacskóban így egyszerűbb.

Minden egészséges ember az önállóságra kell, hogy törekedjen. A vakság nem betegség, ez egy állapot.

Olyannak látnám Samut, amilyennek meg tudom simogatni.

Míg más emberek a látottak alapján ítélnek meg valakit, addig nálunk a hang jelenti ezeket a dolgokat. Sok olyan eset van, amikor az ember eltalálja, hogy ennek az embernek milyen a haja, vagy szemüveget hord, vagy mérgesebb, vagy mosolygósabb egyéniség, tehát nagyon sok mindent elárul a hang. És a Tapintás! A kezemen van óra, de nem látom. Mégis tudom az időt, mert különleges órám van. Ennek felnyílik a teteje, és körbe vannak a pontocskák. A három, hat, kilenc és a tizenkettőnél kettő pont van, az ötperceknél egy, és megtapintom a mutatókat: Most épp háromnegyednégy lesz kettő perc mulva.

Kérdezték már sokan, hogy mivel láttam valaha, ha most láthatnék, vajon mit látnék szívesen. Azt válaszoltam rá: Ebből a randa világból? Nagyot változott a világ. Nem tudom, hogy akarnék -e látni? Egyszer kérdezte tőlem egy rádióriporter hölgy, hogy mivel én még nem láttam tízemeletes házakat, milyennek képzelem el azokat. Azt válaszoltam, hogy nem lehet azokat elképzelni. Randák lehetnek. Olyanok, mint egy óriás tégla. Kérdezték már azt is, hogy mire emlékszem a gyermekkoromból? Hát a sport csokira: Futballista volt rajta, a ruhája meg sárga volt. A régi íze még mindig a számban van, de ma már biztosan más a csomagolása és az íze is.

Mégis mit látnék szívesen? Biztos, hogy először a körülöttem élőknek nézném meg az arcát. Érdekelne: Csalódnék-e az elképzelésemben? A mostani kutyámat, Samut például nem láthattam már, de tudom, hogy a feje búbjától a farka végéig milyen színű. Én más vagyok mint a született vak. Nekik nagyon nehéz, ők nem tudják, hogy mi a szín. Én el tudom képzelni, mert emlékszem a színekre. És Samunak - Szerintem - gyönyörű, barna szeme van mint egy kabátgomb, és azok a kis lakli fülecskéi..., szóval, ha én most valami csoda folytán hirtelen látnék, biztos, hogy a Samut olyannak látnám, amilyennek meg tudom simogatni. A Samu a drappnak és a barnának minden árnyalata, szóval olyan zsömle színű.

(A Zöld olyan, mint amikor megfogom a fűt)

A látók közül sokan hiszik, hogy a született vakoknak könnyebb, mert sose láttak például színeket, tehát nem tudják, hogy milyen a piros, ezért a színek nem is fontosak a számukra. Például az, hogy milyen is a piros, nagyon is fontos, amikor felöltöznek. Mert, aki nem lát, és felvesz egy lila-kék nadrághoz egy mondjuk sárga blúzt, hát az, hogy néz ki? Én még emlékszem a lila-kék színekre! De sokszor elmentünk a testvéreimmel a búzatáblákba! Hát azokat a gyönyörű búzavirágokat sohasem lehet elfelejteni és az aranysárga búzatáblát sem.

Én magam is kíváncsi voltam, és megkérdeztem egy teljesen vak kislányt, aki soha nem látott, - Alexandrának hívják, aki most a budapesti vakok általános iskolájában tanul - Hogy tudod-e azt, hogy milyen a zöld, hogyan tanítják ezt nektek? A kislány azt mondta: (A zöld olyan, mint amikor megfogom a fűt.) És a piros? (Az meg olyan, mint a tűz, olyan meleg.) Sokak szerint azért könnyebb annak, aki teljesen vakon született, mert aki valaha látott, az tudja, érzi, mit nem lát! Ismerek egy fiút, aki sohasem látott, nincs veszélyérzete. Sose látott lépcsőt, nem ismeri azt a veszélyt, ha leesne rajta.

A teljesen vaknak egyszerűbb az élete, mert Ő abba a világba született bele. Én tudok különbséget tenni - Sajnos - a kettő között, mert nálam a látástól a megvakulásig a teljes folyamat megvolt.
Át tudom élni azok helyzetét, akik frissen vakulnak meg. Megértem a kétségbeesésüket. Ezért is vagyok mellettük, és mindenkor a segítségükre.

Néhány Jó Tanács .- Látóknak.

Az ember úgy érzi magát jól ebben az - úgymond - egészséges társadalomban, ha tudják azt, hogy én vak vagyok, de nem szereznek róla tudomást. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ez nekem is jó, mert nem fáj, így fogadható el ez az állapot, így lehet vele együtt élni.

Látó ember úgy segíthet jól, ha odamegy a vakhoz, és megkérdezi, hogy segíthet-e? Ha a válasz igen, akkor az a szabályos, hogy a vakember karoljon. Mert akkor a látó ember megy egy fél lépéssel előbbre, és így akkor a vakember érzi azt, hogy mikor lép le vagy föl, tehát érzi az utat. Én már sok embert megtanítottam arra, hogy hogyan segítsen felszállni az autóbuszra. Volt rá eset, hogy nagyon megütöttem magam például a kapaszkodóban,
Azóta mindenkit arra kérek, hogy legyen olyan szíves, a kezemet tegye rá a fogódzóra, mert akkor én már tudom, hogy hol van a lépcső, és fölszállok. Tehát nem az a jó, ha nyom az ajtóba befelé. Soha ne a vakot tolja magaelőtt a látó, hanem magaután vezesse. És mi van akkor, amikor székkel kínálnak egy vakot az autóbuszon, hogy üljön le? Rá kell tenni a szék támlájára a vak kezét. Én sokszor azért nem ülök le az autóbuszon, mert mondják, ott a hely, tessék leülni. Igen ám, de hol van az az ott? Ahelyett, hogy megfognák a kezem, rátenné a szék támlájára, és mondaná: Tessék leülni.

Még egy fontos: Nem egyszer előfordult velem, hogy átsegítettek a zebrán és az úttest közepén magamra hagytak. Ha segít az úttesten átkelni, akkor járdától járdáig tegye azt. Mert a támpont fontos.

Ugyanezt a Keresztet Venném Fel.

Visszatekintve eddigi életemre azt mondhatom, hogy nagyon nehéz volt teljesen vakon élni. Sokat gondolkodtam azon, megtegyem-e, hát most bevallom: Mindkét szemem már műszem. De így is vagyok és létezem és eligazodom ebben a világban, amely csak velünk együtt kerek. Mert ismerem a titkot, amelyet a megszelídített róka adott át a kishercegnek: (Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.)

No hát én mindazt, amit a szívemmel látok, azt megosztom a rászoruló, jóakaratú és jólelkű emberekkel. Ez ad erőt a mindennapokhoz, amelyek egyébként nagyon nehezek, mégsem szabad sose feladni! Mindig meg kell keresni valakinek a fogadó készségét és a segítő kezét. Mozgalmas volt az életem, de megtanultam, hogy mindig volt és mindig van kiút.

Az eddigi életemből viszont két dolgot nem élnék újra: Az egyik amikor édesanyám meghalt. Akkor azt hittem, hogy a világ elhagyott, hogy a szívemből kiszakítottak egy darabot, ez a kínzó érzés egy évig tartott. Beláttam, hogy ezt a terhet le kell tenni, és tovább kell menni. Akkor sem láttam kiutat könnyen, amikor elveszítettem életemből a legkedvesebb és legsegítőkészebb embert, aki egy nehéz időszakon segített át. Szerencsére mindig megtaláltam a felém nyújtott kezet, ezért köszönet a szomszédoknak, minden jó barátnak.

Ha valami csoda folytán mégis láthatnék, az édesanyámat látnám szívesen a virágos kötényében, no és a barátom biztató tekintetét lenne jó látni. De a sors mást mért rám! Persze én vakon is látom őket, akárcsak a gyerekkort, amint ülök a velem vágtázó és a fűzfa alatt leguggoló lovunkkal, a Szürkével. És ma is hallom édesanyám szavát: Hagyjanak engem az ablakba felmászni, abból nem lehet baj, ha miattam a sok muskátli közül leesik egy. Mondta is a drágám: Azok a virágok láttak már eleget.

Boldog vagyok, mert tudom: Még ma is sokan számítanak rám. És csak azt mondhatom, hogy ha újra választhatnám a batyumat vagy a keresztemet, akkor biztosan ugyanezt venném fel.

Búcsúzóul hadd osszam meg önökkel egy gondolatomat - vak vagyok, de nem világtalan !

Fettik Mária