Néma dac
Füsttel, pernyével tömött, magasba szökellő
modern piramisok
szűk, fényes szemekkel fenyegetnek.
Komor keresztre tűzve bámul a hold.
Cipősarok kopog a sepert köveken.
Párás kötényű sötétbe csorognak a csókok.
Dióba zárt konokságom ordít, vonyít,
tisztulni vágyik.
Füvekre száradt árnyékkal
vad tusát vívnak a messze csillagok.
Ha megtörsz? Törékeny jajokba botló
fény-kedvesem
vörös, sárga, kék örömmel dallal
kibomolva irgalom nélkül, mint te teszed velem:
szelek por-sár röhögésű torkába doblak.
Sebes léptű éjjeleken virágra, fűrsz
taposlak hadd sírjon, uldokoljon letaroltan
ringó zöld derékkal lehajoltan.
Ó, gyáva, gyönyörtelen szépség
pazar pompája alatt
dagad a sáros, szennyes iszap.
Hanyagul vádolsz - elítélhetsz!
Mégis te vagy az egyetlen, biztos
betonba szorult menedék
kőválú kegyelem.
Bukásom rozsda-nyugalom,
töretlen konok szerelem,
átkomtól őrölt hatalom.
Dacosan, némán sűllyedek,
nem kapok utánad beton kötésű menedék -
lehúz a bánat.
