Nyárutó
Mint nagymamák szeme a gyermek kocsira,
úgy fonódik szívem is a tegnap délutánok emlékké, múló fénysugárrá.
ölembe veszem őket, ringatom,
lassan lemorzsolom pillanatokra
mielőtt a sárguló avarba taposnám:
Itt egy barátom arca, ott egy munkamozdulat,
napolajtól csöpögő órák, és a tenger,
összeboruló hullámhab-taréjok,
csak téged nem mutat fel egyikük sem.
Mégis alig múltam húsz, de lásd, mégis a versek
dércsípte áfonyára változnak a számban,
s már nem tudom, hiányod zizeg-e,
búcsúzkodó levelek tövében,
vagy meg nem születendő gyermekünk
csöpp ujjai rázzák, mint kicsi csörgőt,
szeptember-színű nevetéseinket.
