ŐSZI LÉT
A nap sugara még meleget sejtet.
De rejtett katonái az ősznek már itt vannak.
A házfalnak feszül a mérgelődő őszi szél,
S egyre morcosabbá válik a settenkedő hideg éj.
Bronzbarna bánat botladozik a szélben.
S a fényben árnyék árnyékra feszül.
A házakra sápadt holdfény vetül,
S a kéklő mélyben mondják, ragyognak a csillagok.
A parkot, mint az élettel vívott örök harcot látom.
Hisz bokrait, fáit régóta ismerem, s szeretem.
S néha elhinni sem merem, hogy újra fordult a föld,
S hogy a tavasszal hitt örök zöld sárgára változott!
Fény és árnyék játszik ablakom üvegén,
S mint valami érdekes kis képregény mozdulnak az árnyak.
Pedig csak egy levélhullató őszi lomb ága játszik csupán,
vagy az én fáradt szemem fogja fel a jeleket sután.
Nem baj! Játssz velem te drága fény!
Játssz, hogy ne csak érezzem, de tudjam is léted!
Amíg az ember szemében ott a jel, a képzet,
Addig vallja, látja, hiszi kékjét az égnek!
