Gyüjtemény

ÓDA A FÉNYHEZ

(Vak és gyengénlátó költők és írók antológiája)

Magyar Elektronikus Könyvtár

Előszó

Nem akarom szépíteni a dolgot, így hát bevallom, amikor
megkértek, hogy szerkesszek egy antológiát vak költők és
írók műveiből, meghökkentem. Eszembe ötlött Homérosz és
Milton, de a maiak közül csupán egy-két író nevét és műveit
ismertem. Kíváncsi lettem. Felébredt bennem a szamaritánus
is, miért tagadnám? Elvállaltam a feladatot. Megrettentem,
amikor az irdatlan mennyiségű kéziratot megkaptam.
Hónapokig olvastam, válogattam. Megrendítő élmény volt.
Ezek a sorsok! Ez az irodalom! Mert nem kétséges, itt valódi
irodalomról van szó. És igazi költőkről, írókról, akik nem
csupán sorsukkal, hanem műveikkel is katarzist váltanak ki
az olvasókból.
Hazánkban eddig még soha nem jelent meg antológia
látássérült szerzők alkotásaiból. Már korábban is felmerült
az igény arra, hogy írásaikból készüljön egy válogatás.
Szinte minden szerzőnek közölték néhány alkotását a Vakok
és Gyengénlátók Országos Szövetségének újságjai, többekét
pedig helyi, megyei és országos lapok is. Vak és gyengénlátó
szerzők műveiből körülbelül négy évtizede rendeztek és
rendeznek irodalmi esteket, műsorokat Budapesten és vidéken
egyaránt. Egy-egy szerző verse, novellája többször
elhangzott a rádió különböző irodalmi műsoraiban. A Társalgó
című műsor 1991. január 15-én a látássérült szerzők
műveiből adott válogatást. A vak költők és írók azonban
még így sem kapják meg azt a nyilvánosságot, amit
megérdemelnek. 1990 októberében született meg az a gondolat,
hogy össze kell gyűjteni a látássérült szerzők írásait. A
gyűjtő, feltáró munkát dr. Baranyi Imréné, Lak István és
Rózsa Dezső kezdte el 1991 januárjában, s júniusban
fejezték be. A gyűjtők munkáját nehezítette, hogy főként az
elhunyt szerzők művei nehezen voltak fellelhetők. Különösen
sok munkát vett igénybe azon szerzők műveinek összegyűjtése,
akik Braille-írással készítették alkotásaikat.
A beérkezett művekből a válogatás 1991 végére fejeződött
be. A válogató szerkesztő negyvenhét alkotó közül harminchat
szerző verseiből, novelláiból állította össze a készülő
kötet anyagát. A válogatás után következett a szerzők
életrajzi anyagának összegyűjtése, feldolgozása. Az
életrajzi jegyzeteket Lak István tanár állította össze.
Az antológia szerzői közül tizenheten már elhunytak. A
kötet legrégebbi szerzője 1875-ben, a legfiatalabb pedig
1966-ban született. Az antológiában tizenhárom nő és
huszonhárom férfi lírai és prózai művei találhatók. A
szerzők közül tizenkettőnek jelent meg egy vagy több kötete.
A költők, írók többsége főként felnőtt korában került a
látássérültek sorába, nyolc szerző végzett a vakok általános
iskolájában. Hét alkotó a fővárosban, a többi vidéken, nyolc
pedig országunk mai határain túl született, közülük öt
Erdélyben, kettő a Felvidéken és egy Kárpátalján.
A gyűjtők igyekeztek felkutatni minden szerzőt. Bizonyára
akadnak azonban olyanok, akik kimaradtak a kötetből. Az
antológia megjelenésének hatására lehetséges, hogy régi
szerzők kerülhetnek elő a feledés homályából, s újabb vak
költők és írók bukkanhatnak fel az ismeretlenségből. Ez is
az egyik célja ennek az antológiának.
Körmendi Lajos

Baranyiné Miks Mária

1953. szeptember 8-án született Kéleshalmán, Bács-Kiskun
megyében. Az általános iskolát Császártöltésen, a
középiskolát Baján a Frankel Leó Gimnáziumban végezte.
A debreceni tanítóképző intézet népművelő-könyvtár szakának
befejezése után könyvtárosként dolgozott Jászladányban.
Később médiatáros lett Szolnokon. Első írásai diáklapokban
jelentek meg. A Vakok és Gyengénlátók Országos
Szövetségének lapjai is közölték néhány novelláját. Jelenleg
a szövetség Jász-Nagykun-Szolnok megyei szervezetének a
titkára.

Nincs időnk

NINCS IDŐNK,
és lenyeljük a szavak toldalékait,
tövük egymaga nem hordoz lényeget.
Ami tüskének bennünk ragad,
az a képző, a jel és a rag.
NINCS IDŐNK,
és félbeszakadnak mozdulataink.
Simogatni induló kezünk
útközben megakad.
Valaki pofont kap.
NINCS IDŐNK,
és mégis csókolunk futólag,
a hideg víz gyógyítja felcukkolt ölünk.
S a túlterhelt világ észre sem veszi,
hogy féligkész gyereket szülünk.

Ébredés

Hályogos szemével
hunyorog rám a hajnal,
kétes álomíz
bomlik el a számban,
az ágy lehúz.

Szuszog a szoba.
Falán mocorog a kép,
az óramutató
tévedésből visszalép.
Ásít az idő.

Hajam érinti
ernyedt férfikarja
öntudatlan,
a biztonságot adja
hunyt pillája is.

És ölelésünk
szép, romlatlan gyümölcse
már nyújtózik,
hogy mosolya egybeöltse
szétfutó napunk.

Ablakot nyitok
az ébredő világra,
álomburkomat
a valóság lerántja,
az eső arconköp.

Arcok

Arcok bukkannak eléd:
régholt élőké,
élő régholtaké,
arcok mindenhonnan:
időt, teret cserbenhagyva
a tompaélű tegnapokból
s a gyorsléptű jelenből.
Arcok keverednek,
égő és leégetett arcok,
rendületlen és megrendült arcok,
agyonsimogatott és pofozott arcok,
kiélt és felélt arcok,
felszabadult és elszabadult arcok,
bezárt és kizárt arcok,
kétarcú arcok,
orcátlan arcok
álarcok.
Elédbukkannak, összekeverednek,
s már te is ott tolongasz
arcok közt, arcomban.

Találkozás

Ha még egy pillanatra rámnéznél, anyám, ha kinyitnád a
füled, icipicit mozdulnál felém, akkor elmondanám... Nem,
egészen biztos, hogy mégsem mondanám el... Visszatartana
örökölt dacom, pedig a szívem körül szorítást érzek. Talán
most repedezik le róla a megkövesedett burok. Anyám,
eljöttem hozzád, mert hívtál. Igaz, nem futhattam azonnal,
tudod, én már minden lépésemet meggondolom, de eljöttem.
Hívtál. Azt hittem, kérdezgetni fogsz; hol jártam,
hogyan élek, mit eszek, mért vágattam le a szép hosszú
hajam, és mióta remeg a kezemben a cigaretta. Ehelyett
makacsul elfordítod a fejed, arcod sárgásszürkén vár. Itt
vagyok és meg sem rebbensz. Éppen ilyen lehettél, amikor a
kórház szülészeti osztályán ajtót mutattál a sötétkék ruhás
férfinak. Borgőzös lehelletétől megborzongtál, üveges
szemedet az ég felé fordítottad, ágyadat vibráló büszkeség
lengte körül. Aztán nekem jutott az első dührohamod. Úgy
gyömöszölted teli melledet kétnapos számba, hogy az orvosok
összefutottak öklendezésemre. Szégyent hoztál a szüleidre.
Apád kezében őrült táncot járt a lecsatolt nadrágszíj. A
falu a fejét csóválta, de senki sem avatkozott bele a
családi perpatvarba. Minden háznak megvan a maga baja.
Öregjeidet hamar elvitte a bánat, pedig akkoriban már egyre
gyakrabban kapaszkodtam fel nagyapám ölébe, bátrabban
húzigáltam mókás parasztbajuszát. Egyszer lopva meg is
cirógatott. Neked azonban sohasem bocsájtotta meg
létezésemet.
Emlékszel, anyám, milyen csöpp volt a konyhánk a
házban, ahová beköltöztünk? Alig fért el a két szék az
asztal mellé. Mégis itt szerettünk a legjobban babázni.
Lucámnak mindig jutott új ruha a maradék rongyokból, és
toporzékoltam, ha nem tudtam ráadni. Tágranyílt szemmel
követtem fürge ujjaidat. Halkan duruzsolt a kályha,
közelséged meleget sugárzott felém. Pilláim lassan
elnehezedtek, óvatosan felvettél puha karodba, odabújtál
mellém a hófehér dunna alá. Csak az enyém voltál, anyuka!
Összedugtuk az orrunkat. Az alacsony mennyezetű szoba sötét
bútorai között megelevenedtek a tündérmesék. Ragyogott a
világ.
A kenyérkereső munkádról csak halvány fogalmam maradt,
annyira elhitetted velem, hogy minden percedet nekem
áldozod. Emlékszem a nénikre, akik kurta felszólító
mondatokban beszéltek hozzád, rám ügyet sem vetettek. A
talpigtükör előtt bugyira, melltartóra vetkőztek, s te
kiküldtél.
Egyszer leskelődtem a kulcslyukon, és borzasztóan örültem,
mert éppen gombostűket szurkáltál a nagyseggű néni derekába,
aztán a félelmetes ollóddal nekiestél a hónaljának
- nyissz-nyassz! -, levágtad a szőrét. Úgy kellett neki,
miért rontotta el a játékunkat! Utána mégjobban haragudtam
rá, mert olyan váratlanul nyitotta ki a szobaajtót, hogy
beestem rajta. Rémülten néztem rád, de te a repedthangú
varrógéped mögé rejtetted a kuncogásodat. Valami olyasmit
mondtál, amit nem egészen értettem; máskor vigyázzak jobban,
hiszen tőlük függ a mindennapi kenyerünk. Lábszáradon
már akkor is kidudorodtak az erek, varráshoz szemüveget
használtál. Nekem te voltál a legszebb anyuka.
Otthon maradhattam veled, pedig az óvodában helyet
tartottak fenn a hátrányos helyzetű gyereknek. Azt sem
szeretted, ha kimentem az utcára játszópajtást szerezni,
mindenkit pótolni akartál. Szépen öltöztettél. Fehér
harisnyámmal nem ülhettem a porba, mint mások, irigykedve
néztem a pocsolyába gázoló maszatos fiúkat.
Valahol itt rontottad el, anyám. Most már késő lenne
számonkérni tőled, nincs is hozzá jogom, téged a jószándék
vezetett. Egész életedet feltetted a nevelésemre, s közben
egy kicsit bizonyítani is akartál: lehet így is, egyedül,
dacból. Kizártad a világot. Elzavartad mellőlem a rossz
szeleket, vattaburokban tartottál. Himbálództam a
köldökzsinórod végén, iskolás koromig nem állhattam magamtól
a földre. Amikor vállamra került az iskolatáska, rogyadozott
a térdem a bizonytalanságtól. Mindjárt az első napokban
kiderült, mennyire más vagyok, mint a többi gyerek. Nem
ismertem a közösségi élet elemi szabályait, s társaim
kíméletlenül reagáltak hibáimra. Elneveztek sántának. Pedig
te, anyám, azt mondtad, nem lehet észrevenni semmit rajtam,
egy kicsit ugyan himbálom a csípőmet, de ez a külső
szemlélőnek kislányos kacérkodást jelenthet csupán, különben
sem számít még ilyen korban... A lábam viszont igazán
szép formájú lesz, ez ellensúlyozza a gyanút. Nemegyszer
mondtál ilyeneket nekem. Nevetve próbáltad ki rajtam a
hétfogást, talpam csiklandozásával teljesen elterelted a
figyelmemet. A gyerekek őszintébbek voltak nálad. Kórusban
kiabálták utánam csúfnevemet. Az iskolaorvos megkérdezte,
mióta bicegek, de én megrántottam a vállam, és nagyon
jól megjegyeztem, amit az asztalnál ülő fehérköpenyes
néninek bediktált: bal oldalon erősen kötött csípő.
Megsimogatta a fejem, és maga elé mormolta, hogy késő, előbb
kellett volna ezen segíteni. Felmentett tornából, megintcsak
kilógtam a többiek közül.
A tanító sem szeretett. Haragudott rám, mert otthon előre
tanítottál. A betűk nagy részét már ismertem, gondolhatod,
milyen büntetés volt számomra végigszenvedni az osztály
kínlódását. Unatkoztam az órákon. Ha felszólítottak,
rendszerint nem tudtam, hol tartunk az olvasókönyvben.
Csodálkoztál, mért hordok haza rossz jegyeket, hiszen te
mindent megtettél...
Nem nézel rám, nem intesz le, anyám? Kérlek, állj fel!
Cibáld meg a hajam, mint régen. Mit bánom én, csak csinálj
valamit, anyám! Ha kibőghetném magam, talán a szorítás is
elmúlna a szívem körül.
Akkoriban döbbentettek rá arra is, hogy nincs apám.
Valahol rejtetten bennem élt hiánya, de te igyekeztél őt is
pótolni. A kérdéseimet ügyesen elhárítottad.
Az egyik kislány valamiért vonzódott hozzám. Úgy emlékszem,
sohasem csatlakozott csúfolóim táborához. Mindig uzsonna
nélkül jött az iskolába, ezért - hálából - nekiadtam
az enyém nagyobbik felét. Játszott velem az udvaron,
és nem nevetett ki, ha megbuktam az ugróiskolán.
Többször elhívott hozzájuk leckét írni, nehezen boldogult a
számtannal. Ott láttam először teljes családot, anyát, apát
és sok-sok apró gyereket együtt. Lopva sandítottam a
kopaszodó férfira, alig mertem válaszolni neki.
Szokványkérdései nekem furcsának tűntek - hogy hívnak, merre
lakunk, ki az apám -, cérnavékony, határozatlan hangon
válaszolgattam.
Rekedtes nevetése még ma is a fülembe harsog. Aztán a
kioktató hangsúly felkavarta amúgy is zavaros bensőmet.
De megtudtam, amit eddig csak sejtettem: mindenkinek volt
vagy van apja. Nekem is, csak nem mondja meg senki az
igazságot, hogy meghalt-e, esetleg elhagyott minket, mert
más lehetőség nincs... Otthon elismételtem gyerekésszel
összeállított apa-mozaikom lényegét, de te valamivel ismét
elaltattad a kíváncsiságomat. Az fájt, hogy kis barátnőm
többé nem hívott hozzájuk, az uzsonnámat sem fogadta el.
A sötétkék ruhás férfi néhány évvel később bukkant fel az
utcánkban. A szomszédok résnyire nyitott ablakaik mögött
összedugták a fejüket. Épp az iskolából jöttem hazafelé,
lóbáltam a táskámat, ügyet sem vetettem a tétován ácsorgó
idegenre. Véletlenül szólított meg. A nevedet ismételgette,
és kérdőn bökött a házunk felé. Ijedt képet vághattam, nem
jött ki hang a torkomon, mire ő kelletlenül tovább
ballagott.
Moccanni sem mertem, szinte hozzátapadtam a kerítéshez.
Amikor eltűnt a sarkon, berontottam a kapun. A szobaajtót
zárva találtam. Nem volt időm sokáig töprengeni a
furcsaságon, belülről tépted fel az ajtót, vadul magadhoz
rántottál.
Egész tested reszketett. Arcod kemény vonásai... jaj, most
is ugyanolyan az arcod! Sárgásszürke, mozdulatlan,
kifejezéstelen... Anyám, jaj... Nehezen viselted el
középszerűségemet. Pedig osztályzataim, szorgalmam, sőt, az
általad oly sokszor eltúlzott szépségem is az átlaghoz állt
közel. Jól éreztem magam ebben a testre szabott, langyos
hétköznapiságban, mert a többséghez tartozhattam. A lányok
- kamaszos túlérzékenységből tették-e, nem tudom -
elfogadtak.
Sohasem ejtettek többé szót homályos származásomról,
nem faggattak csípődobálásom okáról. Egyszerűen természetes
volt számukra minden, ami velem kapcsolatos. Megtaláltam
a helyem köztük, s végre már nem csak csiklandozástól
nevettem. Neked - láttam - fájt, anyám, hogy már
nem nyaggattalak esténként meséért, elaludtam beidegződött
anyai csókod nélkül. Éreztem a vibráló szenvedésedet,
hallottam a fel-felszakadó sóhajodat. Jobban szerettem a
reggeleket. Kiszabadulhattam a vonzásodból, ki a friss
levegőre! Émelyített az ételszag, a régebben kedves, meghitt
kis lakásunk szűknek bizonyult. Azt hiszem - és nem
akarok mellébeszéléssel mentegetőzni, anyám -, ez akkor
életkori sajátosságból fakadt, no, meg az örökölt dac... Az
iskolánál megvártuk egymást a lányokkal, s csapatostul
rontottunk be az osztályba. Órákon leveleztünk, a padra
borulva vihorásztunk, ha lebukott valamelyikünk, és
egyszerre álltunk fel a tanári felelősségrevonás előtt. Az
ilyenfajta összetartozás az én életemben újdonságot
jelentett, ereje teljesen beszippantott.
Egy este képtelen ötlettel hozakodtál elő. Tanuljak
zongorázni, mert az olyan édes dolog. Már beszéltél is a
tanárnővel. A havi kétszázzal pedig ne törődjek, legfeljebb
egy kosztümmel többet vállalsz, és kész. Első pillanatban
tudtam, miért akarod a különórákat rámtukmálni: legyek
valamiben különb a többinél. Először minden porcikám ágált a
terved ellen. Könyörgésedre ronda nyelveléssel válaszoltam,
s amikor végül tehetetlenül rogytál a közeli székre,
megvontam a vállam. Megpróbálhatom. Az iskolában nem
tudhattak róla. Féltem a kitaszítástól, amely bizonyosan
bekövetkezett volna. Nem tűrték meg a különcöket. Lopva,
mellékutakon osontam el a házig. A negyvenéves, karvalyorrú
tanárnő kerülte a felesleges beszédet, a köszönésemet
sem fogadta mindig. Kizárólag énekhangokban és tapsban
adta tudtomra a feladatokat. Lélegzet-visszafojtva, merev
ujjakkal ütöttem le a billentyűket. Szobájába belépve mindig
megborzongtam. A kinti ragyogó fény után szemem
nehezen szokott a félhomályhoz. Sokszor megvárakoztatott,
máskor a legváratlanabb helyről toppant elém. Egyszer a
sötét ajtó mögül lépett ki hirtelen, nagy kés villant a
kezében. Hosszú idő telt el, míg rájöttem, csak a hátát
vakargatta vele. Szótlan vigyora azonban megrémített.
Furcsaságai ellenére, be kell vallanom, nagyszerűen
tanított.
Hamar megszerettem a zongora hangját. Az első kis dallam,
amit önállóan játszottam el, tökéletesen megszédített. Egy
könnycsepp pottyant a kezemre, s magam sem értem, miért,
átöleltem a csúf nő vállát, de ő fagyosan ellökött magától.
A zenetanulástól otthon kezes báránnyá szelídültem.
Emlékszem, anyám, akkoriban büszke voltál magadra, hogy
kitaláltad számomra a legcsodálatosabb időtöltést. Örömödbe
azért egy kis önzés is vegyült, hiába tagadnád. Egy
szemernyit visszaloptál belőlem, tudtad jól, csak veled
osztom meg élményeimet. A zene tökéletesen fogva tartott.
Óráról órára haladtam az apró célok felé. Az új dallamok, a
két kéz összjátéka, a díszítések, a kapcsolódó elmélet,
mind-mind többletmunkát igényelt, de szívesen csináltam.
Észrevétlenül telt a ráfordított idő. Egyetlen gyakorlási
lehetőséget sem szalasztottam el. Aztán két év után
végeszakadt. Szinte őrjöngve vontál felelősségre.
Hallgattam. Tűrtem szemrehányásodat, a pofonok helyét pedig
hideg vízzel mosogattam.
Elmondom az igazságot, ha meghallgatsz... A tanárnő, igen,
a tanárnő miatt történt. Megbolondult. Azt hittem, a zongora
felé nyúl, hogy helyrehozzon egy kificamodott hangsort, de
keze a blúzom alá csúszott, és megmarkolta diónyi mellemet.
A következő pillanatban már az ágyán feküdtem, a
fülemet harapdálta. A sikoly a rémülettől bennemszorult,
combjaimat próbáltam egymáshoz szorítani, durva keze elől
utolsó erőmmel védtem magam. Hatalmas súlya alatt ropogtak
a csontjaim. Kéjesen eltátotta a száját. És akkor kiesett a
protézise. Szívből nevettem, anyám, ahogy ideges
tapogatózással keresni kezdte az ágyon, a földön, mindenhol.
Egyszerűen kisétáltam. Mielőtt becsuktam az ajtót magam
mögött, mégegyszer visszanéztem a zongorára. Fedele
örökre lecsapódott előttem. Anyám, a pofonod ezért nem
fájt. Elnézem bütykös ujjaidat, összekulcsolod a hasadon.
Tudod, kislány koromban fényes gyűrűket álmodtam rájuk.
Mi tagadás, egy kis bűntudat maradt bennem, úgy éreztem,
becsaptam a lányokat, ezért elkeseredett erővel vetettem
bele magam a tétlen, röhögcsélő világukba. Igyekeztem
lerázni csúfondáros különutam emlékét. Vezekeltem. Rossz
álmok gyötörtek. Délutánokba, néha estékbe nyúló csavargások
segítettek felejteni. Nem telt el sok idő, kezdtem újra
hasonlítani hozzájuk, aztán eggyé váltam velük. Apró
történetekbe csöppentem. Valamennyiben pikáns szerelmi
jelenetek szerepeltek, a valóság keveredett a szabadon
csapongó fantáziával. Meséltünk. A lányok pironkodását
körüllengte az otthoni hálószobaszag. Ellesett mozdulatokat,
szuszogó hangokat utánoztak. Hogy én se maradjak le,
kotorásztam régi, rongyos könyveid között, mindig meg is
találtam bennük a másnapra való nyálcsorgató meseadagot.
Aztán kibővült a társaságunk. Nyakigláb, pattanásos srácok
csapódtak hozzánk, elkezdődtek megálmodott szerelmes
kalandjaink, persze kicsiben, legfeljebb egy-egy ügyetlen
puszi erejéig. Még nekem is jutott fiú. Igaz, vézna volt és
bandzsított az egyik szemére, de mit számított az! Ő már
megtette a kötelességét pusztán azzal, hogy fiúnak
született!
Csapatostul vonultunk ki a közeli kiserdőbe, párokra
szakadtunk, és az égvilágon semmiről sem tudtunk
beszélgetni.
Ennél csak a moziba szerettünk jobban járni. Elsötétítés
után egymás kezét markolásztuk, a filmről fogalmunk sem
volt. Titokban mindegyikünk azon törte a fejét, mit fog
holnap lódítani a suliban, mivel mentheti majd ki magát a
tanárnál. Mert nem készültünk, az biztos. Amikor esténként
hazaverődtem, a varrógéped fölött görnyedtél, mintha
szótlanságod számonkérés lenne. De te akkor sem kérdeztél, a
szád nem görbült mosolyra sohasem. Tudod, anyám, az
állandó hallgatásod mögött sértődöttséget éreztem, amely
már megkövültté teszi az arcot. Talán más gyerek ilyenkor
hízelgéssel, dorombolással fel tudná oldani a fagyos
csendet. Én inkább összeszorítottam a fogam, lefeküdtem
korán, s sokáig forgolódtam a túlságosan puha ágyban.
Nem érdekelt a tanulás, átlagom mégis elég volt ahhoz,
hogy bekerüljek a gimnáziumba. Ugye jól tudom, anyám,
akkor is kétféle érzés viaskodott benned? Egyfelől
felcsillant a szemed, mert éltem a továbbtanulás
lehetőségével.
(Utólag beismerem, csak a többiek lendülete vitt, nem
akartam elveszíteni a barátaimat.) De amikor otthagytál a
kollégiumban, a búcsúzásnál remegett a szád. Fizikai
értelemben is távol kerültem tőled. Már az első felmérő
dolgozatok kiderítették alkalmatlanságomat. Tanáraim a
gyenge színvonalú általános iskolát hibáztatták, gátlásosnak
hittek.
Majd szép lassan bepótolom a hiányokat, levetkezem a
félelmet. Türelmük egy teljes évig tartott. Ezalatt
megtanultam szimulálni, rászoktam a cigarettára, egyébre nem
futotta erőmből. Az sem érdekelt, hogy nem próbáltál
belátásra bírni. Estefelé jöttél értem, így elkerülhetted a
tanárokat, nem kellett a szemükbe nézned. Gyors
mozdulatokkal csomagoltad be alaposan megfogyatkozott
holmimat (a lányok kérték kölcsön és elfelejtették
visszaadni!), a vonatban nem beszéltünk. Otthon bezárkóztunk
a lakásba. Életemben először tűt adtál a kezembe. Kínlódva
öltögettem a vászonba, az ujjaim hegyén kicsordult a vér. A
csapnivalóan görbe varrás láttán csak a fejedet csóváltad.
Ezután segédmunkát bíztál rám, férceket huzigáltam a
ruhákból. Bámultam a tükör előtt pipiskedő
fizetővendégeidet, és utáltam az izzadságszagukat. Egy éjjel
ripityára vagdostam a legszebb kész ruhát. Ha rosszindulatú
tettemért megbüntettél volna, most indokom is lenne, miért
szántam rá magam a szökésre.
De még egy pofon sem csattant el! Becsomagoltad a
világoskék rongykupacot, a szekrényből pénzt vettél elő.
Sokáig néztelek az ablakból. Sietve haladtál át a téren,
belegázoltál a legnagyobb pocsolyába, kikerülted az
embereket. Hátad feltűnően görnyedtnek tűnt, a szél
belekapaszkodott a szoknyádba. Először láttalak életemben.
A következő lépésem mindent eldöntött. A szekrény zárja
engedett, csak a mozdulatokat ismételtem meg. Kinyitottam a
dobozt.
A pénz - nem számoltam - alig lehetett több néhány kék-
meg zöldhasúnál. Alóla sötétruhás férfi fényképe nézett rám
szomorkás arckifejezéssel. Úristen, tetten értek! Lecsaptam
a doboz fedelét, az utcán már futottam. Én is beletottyantam
ugyanabba a pocsolyába. A fejemet lehorgasztottam. Égett a
zsebem. A buszon az utasok ügyet sem vetettek rám, a
kalauz is csak kötelességből kérdezett. Idegesítettek a
közömbös arcok. Bemondtam egy városnevet, a jegyemet
gombóccá gyűrtem ujjaim között. A mellettem terpeszkedő
fejkendős kofa kosara lehorzsolta a lábamat. A végállomást
szinte percek alatt elértük, egy durva könyék bökött az
oldalamba. Nem akarok leszállni? Igazán kialudhattam magam!
A hang még durvább volt.
Ődöngtem a piactéren. Sűrűsödő gyomorkorgásom, a
hideg szél, a lábamba nyilalló fájdalom bekergetett a közeli
bisztróba. A bejárati ajtónál hatalmas betűkbe ütköztem:
segéderőt felveszünk. A cigányképű üzletvezető semmit
sem kérdezett, csak végigmért. Irodájából egy kis sötét
helyiségbe nyílt az ajtó, a hosszúkás asztal körül két nő
forgolódott serényen. A sült kolbász illata az orromba
csapott, a meleg gőz átjárta egész testemet. Kezembe
nyomtak egy nagy kést, gépiesen megmozdultam. A pucolt
krumpli már hegyekké nőtt az asztalon, homlokom
verejtékezett, s a szememben megjelentek az első
könnycseppek.
Anyám, a hagyma erejétől sírtam. Nem éreztem át a munka,
a függetlenség, az önállóság örömét, bár ezek nem is
fogalmazódtak meg bennem, mint kitűzött célok. Eljöttem,
egyszerűen azért, mert szakítani akartam környezetemmel,
amely fogva tartott. Fuldokoltam melletted. Láthatatlan
kötél csavarodott a nyakam köré, s minél távolabb akartam
húzódni, annál inkább szorított a hurok. A kötél végét
valahol te rángattad, mindig magad felé húztad. Még itt,
majdnem száz kilométernyi távolságban is rajtam tartottad a
szemed. Mintha örökösen hibát kerestél volna a munkámban...
Várnád az alkalmat, hogy rámpiríts pontatlanságaimért...
Háromszor is átvizsgáltam a krumplit, mielőtt a
sósvizes fazékba dobtam. A két nő - láthatóan - nem
értékelte túlságosan a dupla energiát emésztő
igényességemet. Siettető pillantásokkal hozták tudtomra,
hogy lusta vagyok, itt nem lehet ám vacakolni.
A festettszemű harmincéves ráérzett bizonytalan helyzetemre.
Zárásnál karon fogott. Félórai buszozás után falusias
ház kapuján léptünk be. Szobájának rendetlensége kicsit
megrémített. A vetetlen ágy, a szanaszét heverő harisnyák
és bugyogók szöges ellentétben álltak csinos öltözetével,
mindig rendes hajával. Csakhamar felfedeztem a sarokban a
gyerekágyat, s nem telt el sok idő, beavatott a tervébe is.
Lakhatok nála, ha esténként vigyázok néhányhónapos kisfiára.
A férje börtönben ül, még négy évet le kell húznia,
addig ő nem élhet szórakozás nélkül, hiszen az ember
egyszer fiatal. A házinénivel ne törődjek, vén hárpia, nem
jó neki visszaszólni. Hát, így kezdődött, anyám. Nappal
konyhagőzben fürödtem, éjszaka cumit dugdostam a vézna,
bőgős kölyökbe. Odaadtam a pénzemet, nem tudtam volna
mit kezdeni vele. Cserébe levetett ruháit kaptam, és sok-sok
élményét mesélte el. Reggelenként kialvatlanul tántorogtam.
A cigányképű egy nap szokatlanul sűrűn nyitott be
hozzánk irodájából. Hosszasan álldogált mellettem, szúrós
tekintete a késem mozgását követte. Zavart ez a
megkülönböztetett figyelem. Belepirultam. Egyszavas
válaszaim látszólag kielégítették kíváncsiságát, bár néhány
kérdésére nem adhattam őszinte feleletet. Nem beszélhettem
szökésemről, éjszakai dajkaságomról, fájós derekamról,
püffedt lábaimról. Jó ideje rájöttem, hogy ez a munka sem
nekem való, különösen a nyolcórai ácsorgás fáraszt el. Nem
adhattam ki magam. Mihez kezdhettem volna? Tetten ért
gondolataimban (vagy egyszer-kétszer látta már öregasszonyos
csoszogásomat) kész tervvel állt elém. A központból
piszkálják, hogy nincs szakképzett dolgozója. Elvégezhetném
estin a középiskolát, addig is beültetne a pénztárba, a
kollegina ugyanis nyugdíjba megy. Festettszemű barátnőm
nemtetszően elhúzta a száját. Kézjeléből határozottan
megértettem, nem szeretné, ha megválnék tőlük, odalenne a
szabad éjszakai csavargása. Amikor igent mondtam a
cigányképűnek, lesütöttem a szemem. Szégyenletesen önzőnek
éreztem magam. De laknom továbbra is kellett valahol,
ezért a kisfiú ajnározása ellen sem lehetett kifogásom.
Ennyiben maradtunk.
A pénztár szűk üvegkalitkájából láthattam az üzlet életét.
Többnyire alkalmi vendégek, kispénzű emberek tértek be
ide, akik sietve kapkodták magukba a pár falat meleg ételt,
a hideg, csapolt sört. Az állópultok mellett váltakoztak az
arcok, délidőben percenként csapódott az ajtó. Ujjaimba
hamar beidegződtek az árak anélkül, hogy igazán felfogtam
volna a számokat. Szinte automatikusan ütöttem le a gép
billentyűit. A ronggyá gyűrt papírpénzek jellegzetes szaga
beleivódott a bőrömbe, az apró csörgése az idegeimig hatolt.
Szemem a bisztró teljes szélességét átfogta. Összerezzentem.
A bejárati ajtón egy sötétkék ruhás férfi lépett be.
Hajában a sötétbarna göndörségbe jócskán vegyültek ősz
szálak. Csak ennyiben tért el a fényképtől. De a szeme, a
szája, az orra... Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Én
kaptam el hamarabb a tekintetemet. A sör habja kicsordult a
szája szélén, végigfolyt kabátja hajtókáján. Aztán felemelte
a második korsót, a negyediket. Hátán piszkos faltörmelék
éktelenkedett, egész lényéről lerítt az elhagyatottság.
Kacsázó léptekkel hagyta el a helyiséget. Úgy tűnt, egy
pillanatra még rám néz. Megsűrűsödött körülöttem a levegő.
Te jutottál az eszembe, anyám, ahogy a gépedet tepered, az
arcod épp olyan lehetett, mint most. Már nem várod a
postást, beletörődtél a sérelmedbe. Tudom, nem indultál a
keresésemre. Megbántottan szipogtál esténként az ágyadban,
aztán az is elmaradt. Nem nyúltál otthonmaradt holmimhoz,
lopásomat sem fogtad fel tragikusan, ezért a
bűnömért felmentettél. A fényképnél valamivel tovább
elidőztél. Azt a tekintetet szemrebbenés nélkül álltad, mert
élettelensége mögött nem rejtőzött semmiféle számonkérés
értem és önmagáért.
Aznap megírtam első levelemet, a borítékon még a címet
is feltüntettem. Válaszra vártam? Esetleg a megjelenésedben
reménykedtem? Utólag hiába találnék ki szépítő meséket.
Mindegy már. Emlékszem, levelem telis-tele volt
hazugságokkal: hogy szép ruhákban járok, jó helyen lakom,
szeretem a munkámat, és megtaláltam az apámat. Konok
hallgatásod nem ért váratlanul, több okod is lehetett rá.
Főképp az árulásom ütött szíven, apám említésével mindig
kellő hatást értem el nálad. Pedig csak a képzeletemben
játszódott le az igazi találkozás, a könnyet és nyálat
egybemosó nagy jelenet. Láttam még néhányszor. Az utcán a
falnak támaszkodott, máskor a park padján szunyókált.
Hm... Sohasem vettem a bátorságot, hogy megszólítsam. A
közelében valahogy megbénított a bizonytalanság, hátha
mégsem ő az, már megint a hülye fantáziám...
Az iskolában a tanárok tapintatosan bántak velünk.
Figyelembe vették nehézségeinket, hogy nyolc órai munka
után ülünk a padokba. Társaim - komoly családanyák és
meglett férfiak - kisebb része jött önként, tudásvágyból. A
követelményszint a többséghez igazodott. Nem kellett sokat
tanulnom, a közepes bizonyítványt szinte ingyen adták. A
háziboszorka vizsgáim idején kicsavarta a biztosítékot, az
elemlámpám fényénél majdnem megvakultam. A kisgyerek
összetévesztette az éjszakát a nappallal. Kimerültségem
állandó gyomorideggel párosult, innen-onnan szerzett
tablettákkal akartam feloldani a markoló feszültséget.
Persze, csak súlyosbították állapotomat. Étvágytalanná
váltam, az arcom megnyúlt, ruháim rondán lötyögtek rajtam.
Barátnőm kioktatott. Jól benne vagyok a korban, legfőbb
ideje lenne elkezdenem a szexuális életet. Keressek partnert
magamnak. A rendszeresség - meglátom - mindenféle
idegességet megszüntet. Keressek... Ez tényleg csak
elhatározás kérdése? A szerelemről egészen másképpen
gondolkodtam. Szép, tiszta érzésnek hittem, amely sziklákat
képes görgetni, egeket repeszteni, embereket szelídíteni. A
környezetemben ugyan sohasem láttam rá példát, mégis akartam
benne hinni, sőt, vágytam, egyszer talán én is... Bújtam a
romantikus regényeket, átéltem hősnőik minden fájdalmát és
gyönyörét.
Érzelgős hangulataimat aztán széttörte egy-egy apró emlékkép
vagy álom. A zongoraszó émelyítő undorral töltött el,
egykori tanárnőm fogatlan tátogását idézte. Ez a gyerekkori
élmény ott lappangott valahol a zsigereimben, s alattomosan
tört felszínre a legváratlanabb pillanatokban. Gyűlöltem a
szobában szanaszéjjel hagyott fehérneműket is, a
festettszemű mocskos ügyeinek hordozóit láttam bennük.
Másfelől gyötört a kíváncsiság: vajon milyen lehet...
A cigányképű egyik reggel, rögtön nyitáskor behívott az
irodájába, valamilyen hivatalos papírt adott át. Egy
kiszámított mozdulattal aztán a szoknyám alá nyúlt. Szemének
vadállati szikrái megrémítettek. Heves lélegzése már-már
hörgéssé fokozódott, szájából romlott fogainak bűze csapott
meg. Kis hülye, ennyit sziszegett utánam, amikor az ajtó
felé bicegtem. Kinn a kalitkában aznap valahogy nem jól
ütöttek az ujjaim. Egy kalapos nő hatalmas csetepatét
csinált ötven fillér miatt. A sorbanállók felháborodtak,
amikor tehetetlenségemben ráöltöttem a nyelvemet. A
cigányképű kárörömmel írta alá fegyelmi megrovásomat.
Az orvos pihenőt javasolt. Jól jött ez a kényszerszabadság,
mert új albérletet kellett keresnem. Időközben ugyanis
betoppant a börtönlakó, s muszáj volt visszaadnom az ágyát.
Az óvodássá cseperedett fiúcska bizalmatlanul pislogott az
idegen férfire. Éjszakákon keresztül üvöltött értem.
Panaszolta az anyja, nem lehet elviselni a dührohamait.
A férje már a nyakát is megszorongatta. Hiába, nem
bírnak vele másképp... Nagy ívben elkerültem a házukat,
gondoltam, jobb lesz, ha többé nem mutatkozom. Még
sokáig éreztem ragaszkodó karjait, amint búcsúzáskor körém
fonta. Tudod, anyám, mintha egy percig ismét puha
melegségedbe fogtál volna. Ólompilláim az álom és az
ébrenlét között tétováztak... De megráztam magam, s futottam
végig a rosszul kövezett utcán. Lábam ki-kibicsaklott,
két nyálasszájú suttyó a nyomomba eredt. Az emberek
fejcsóválva nézték végig az üldözésemet, valaki megjegyzést
tett a kurvákra jellemző riszálásomra. Csak egyetlen
ember állta el az utam. Keményen rászólt az éhes kamaszokra,
mire azok szitkozódva eloldalogtak.
A férfi mindenben ilyen határozott volt. Ezért - vagy mit
tudom én, miért - furcsa módon azonnal megnyíltam előtte.
Elmondtam neki olyan dolgokat is magamról, amit eddig
évek hosszú során senki sem szedett ki belőlem. Ügyesen
kérdezett, s a szemében mintha igazi érdeklődés csillogott
volna. Beszéltem, azt hiszem, életemben először hallgattak
végig. Hagytam, hogy megvacsoráztasson, valamit ittunk,
aztán felvitt a szállodai szobájába. Hagytam. A földszintről
felhallatszó zongorafutamtól libabőrös lett a hátam.
Reggel forgott velem a szoba. Nem értettem, mi történt
velem. Teljes erővel szorítottam a szemem, ne ébredjek még
fel, tartson még egy kicsit! A párnán kihűlt a helye, néhány
fekete hajszál jelezte csupán, hogy itt volt, nem álmodtam.
Ölembe szúrós fájdalom nyilallt, lehúzott az ismeretlen
szagú ágy, órákig feküdtem anélkül, hogy moccanni mertem
volna.
Végre egyedül lakhattam. A háziak-fiatal, gyermektelen
házaspár - pénzemért különbejáratú szobácskát és
viszonylagos nyugalmat biztosítottak. Azt hiszem, napokig
aludtam. Az órám megállt, időérzékem sem működött. Fáradt
voltam, de ez a fáradtság inkább a lustasághoz hasonlított.
Végtagjaim elnehezültek, fejem minduntalan visszaesett a
párnára. Aztán erőt vettem magamon, a hidegvíz segített.
Rendben hagytam ott a szobát. Majd kicsinosítom, gondoltam,
az asztalra váza kell, virág. Illatokra vágytam, és
siettem a bisztróba. A helyettesítőm megkönnyebbülten
adta át a fülkében a székemet, a cigányképű apaian
szorongatta a kezemet. Mosolyogtam a vendégekre.
A záróvizsgám a vártnál jobban sikerült. Valakit muszáj
volt kiemelniük, példaként állítaniuk az alsóbb évfolyamok
biztatására, így szokás. Tizedeimet felfelé kerekítették,
valahogy kihoztak belőlem egy stabil négyest. Így lettem
osztályelső. Az igazgató beszédébe foglalt, hogy lám, ők
mindent megtettek, bizonyítványt és lehetőséget adtak a
kezünkbe, mert a főiskola kapui nyitva állnak előttünk. És
felém mutogatott, és tapsoltak, és én nagyon szégyelltem
magam.
A cigányképű egy forgalmas üdülőhelyen jó ajánlatot
kapott. Amikor bejelentette, a többiek sugdolózni kezdtek.
Valaki hangosan felnevetett. Rámnéztek. A mosdóban
hosszan, kiadósan hánytam, ettől megkönnyebbültem. A
festettszemű szabadkozott. Már két hete hordozza a
táskájában a levelet, elfelejtette ideadni. Megérthetem,
mert otthon megint zűr van. A férje valószínűleg ismét
bevonul. A boszorka hívására kijöttek a gyámügyesek a gyerek
miatt.
A leveledet, anyám, akkoriban tényleg vártam. Éjszakánként
gyakran álmodtam rólad. Elhoztalak a városba, összetörtük a
varrógépedet, nevettél, bekereteztettük a fényképedet,
sírtál. Csomó papírpénzt csempésztem vissza a dobozba,
de a szekrény ajtaja nyikorgott. Ostobaság! Betűid
gondos rendben sorakoztak, a helyesírási hibáid nem
bosszantottak. Hívtál. Anyám, hívtál, és én nem rohanhattam.
Kijöttek a központból. Remélik, vállalom. A főnököm
engem javasolt. Szakképzett, megbízható, jó munkaerő.
Vezetésre alkalmas. Azt a fegyelmit pedig egyszerűen nem
kell figyelembe venni. Mindenkivel előfordul csúcsidőben,
u gyebár...
A leveledből szokatlan szerénység áradt. Olyan megadásféle.
Mintha a nyelvedet, ujjaidat lefogná valami. Csak
súlyos betegség, vagy nagy fordulat oldhat fel így egy
életen át megkövesedett dacot. Azt nem írtad, mi az oka.
Egyszerűen hívtál. Még nem mehettem, anyám!
Este megvárt az üzlet előtt, igen, ő volt. Ugyanolyan
határozottan, keményen ragadta meg a kezem. Hagytam.
Nem szóltam neki a nőgyógyászati vizsgálatról, arról sem,
hogy az orvos az eredményre a fejét csóválta, a
csípőficamomat és a saját érdekemet ismételgette. Nem! Én
akarom ezt a gyereket! Megértesz, anyám? Neki nem mondhattam
el! Még akkor éjszaka nem akartam elveszíteni. Hajnalban
némán néztem végig az öltözködését. Úgy surrant ki az
ajtón, mint egy tolvaj. - Ne gyere többé! - Léptei e szavaim
ütemére távolodtak a kihalt utcán. Fázósan magamra húztam a
takarót.
A zsúfolt autóbusz végében szorongtam.Küszködtem a
rosszulléttel, a hányingeremet akartam mindenáron lenyelni.
Valaki lerántott az ülésre, orrom alá pálinkásüveget
tartott. Vérkeringésem újra rendesen működött. A busz
fékezett, ugyanaz a kéz lesegített a lépcsőn.
Felpillantottam.
A sötétkék zakó hajtókáján gyászszalagot viselt a férfi.
Futottam, egészen a házig futottam, anyám. Beleléptem a
tócsába, nyakamig csapódott a sár. Az utca ablakai résnyire
nyitódtak, mögöttük összenéztek a szomszédok. Két idegen
öregasszony utat nyitott a koporsóig. Nem fordítod felém a
fejed, ujjaidat összekulcsolod, a bőröd sárgásszürke.
Odaléphetnék. Kinn elered az eső.

1981. július

Késésben

Miután a kalauz leszállította a kötözködő, duhaj cigányokat,
már csak néhányan maradtunk az autóbuszon. A sofőr
egész testével a volánra dőlt, nyakát is előrefeszítette.
Minden idegszála a szélvédő üvegre nehezedő köddel
birkózott. Lépésben haladtunk. A fejkendős asszony
kézitáskája cipzárjával babrált, fürge, tömzsi ujjai
fáradhatatlanul szaladgáltak ide-oda. A féllábú valami
ismerős dallamot dúdolt. Botjával ütemesen kopogott a
padlón. Az öregember a szürkületbe burkolózott. Nagyszélű
fekete kalapja a homlokába csúszott, nyakából csak egy
keskeny, szőrös csík látszott. Kezéből a gombóccá gyűrt
zsebkendő éppen kiesni készült. Megigazítottam a térdem fölé
csúszott ruhámat.
Nehezemre esett az ülés, bokám hordónyivá püffedt. A
kalauz a sofőr háta mögé lépett, de kérdéseire nem kaphatott
választ, mert morogva dobta le magát az első ülésre.
Táskájában megcsörrent az aprópénz.
Régóta utaztunk így szétszórtan, szótlanul. Kinn
szántóföldeket sejtetett az egyforma homály. A féllábú
keresztbe rakta térdén a botját, gyakran nézett karórájára.
- Kifog rajtunk az idő - s minthogy kijelentésére senki
sem reagált, hangosabban folytatta. - Jócskán késésben
vagyunk. Az ember akkor halad leglassabban, amikor nagyon
sietne...
A kalauz bölcsessége (lassan járj, tovább érsz) üresen
koppant. A fejkendős asszony idegessége talán ettől robbant.
- Ha ezt tudom, akkor a korábbi busszal jövök. A fene se
gondolta, hogy ilyen ködbe keveredünk! Jól nézek ki, ha
megunják a várakozást! Mit kezdenék a csomagjaimmal
ilyenkor este a városban?! El sem igazodnék! - Kosaráról
felemelte a takarót. A barnáshéjú tojások között piros
paradicsomok, zöld paprikák és sárgás hagymafejek pompáztak
ízléses elrendezésben. A nagy táskában alma, körte
és szilva mosolygott. Friss illatuk az orromba lopódzott.
Számban összefutott a nyál.
- A demizsonon könnyíthetünk! - húzta össze szemét
huncutkásan a féllábú. - Valami jó hazai?
- Muszáj segíteni a gyerekeket - élénkült meg az asszony. -
Hiába, drága a városi élet. Minek járnának piacra!
Nálunk úgyis megterem! Csak a szállítás nehézkes így,
buszon...
Az öregember nem mozdult. Ősz pillái átvették a motor
rezgését.
- Most aztán ez is megoldódik - nézett körül emelt fővel
az asszony. - Hamarosan megjön az autójuk.
Feltépte táskája cipzárját, az aljára kotort, aztán
ugyanilyen hirtelen mozdulattal rántotta be.
- Persze, ebben is ránk szorulnak... - S látszólag
megkönnyebbült, amikor végre kibökte titkát. - Most viszem
nekik a rávalót. Csak várjanak meg! - Félhangosan még
megkockáztatta: - Nem lehetne valamivel gyorsabban?
A sofőr ingén átütött az izzadság.
A féllábú tárcájában keresgélt. Hosszan bámulta a fényképet.
A középkorú, tupírozott hajú nő beállított nevetése
előnytelenül kimutatta oldalsó, romlott fogait.
- Vajon megismer? - tűnődött a férfi. - Egy presszóban
találkoztunk. A hirdetésemre jelentkezett.
Zsebéből gyűrött újságlapot húzott elő. A bekeretezett pár
sor elárulta életkorát, foglalkozását, szándékát. Arcáról a
botjára tévedt a pillantásom, de nyomban elkaptam a fejem.
Hangja utánamnyúlt.
- Az őszinteség nálam még sohasem vált be. A régi
hirdetéseimre senki sem jelentkezett. Gondoltam, megpróbálom
így, hátha...
A fényképet a felső zsebébe csúsztatta. Patetikus
kéztartással a szívéhez szorította.
- Lehet, hogy most megtalálom...
Szája szögletében apró ránc táncolt. Nem tudtam, mosoly-e
vagy inkább keserű öngúny.
Az ajkamba haraptam. Hasamban erőszakos rángást éreztem,
ruhám ráncai megelevenedtek. Kezem fogódzó után
kapott, de útközben ökölbe szorult. A fejkendős asszony
hátrafordult.
- Nem sok ideje lehet már!
- Igen... - szorítottam össze a fogam - olyan furcsa, olyan
más ez most... - Felemelkedtem a helyemről, egy újabb
görcs azonban visszaparancsolt. Összegörnyedtem. - Majd
elmúlik...
Éles nevetés csípett egészen közelről az arcomba.
- Azt nem lehet elhalasztani, jön magától!
- Még lebabázik itt nekünk! - kurjantott a féllábú.
A kalauz cifra káromkodása vágta el a fájdalmamat. A
motor köhögött még egy-kettőt, aztán csend lett. A sofőr
széttárta karjait.
- Bedöglött.
Az öregember fénytelen rés-szeme riadtan pislogott.
- Hol járunk? - nyögte kiszáradt szájjal.
A féllábú csapzott hajába túrt.
- Most már biztosan nem vár meg. Bolond lenne várni
rám... pont énrám...
Kintről metsző hideg tört ránk.
- Meg fog halni - vinnyogott az öreg. - A doktor üzent
értem... Bemehettem volna hozzá utoljára... - Reszketősen,
hosszan fújta orrát a zsebkendőbe, kalapja előrebillent. -
Hat közös gyerek... Két háború... és nem láthatom többé...
Soha...
A sofőr karja, nyaka olajtól bűzlött, a kalauz súlyos
franciakulccsal hadonászott.
- Negyven évig voltunk együtt... Most egyedül maradok.
- Három személyt elviszek.
A személygépkocsi fékje az agyamban csikordult. A
kiáltásra összenéztünk. A féllábú métereseket ügetett a
kijárat felé, az öreg kalapja végiggurult a padlón. Az
asszony mázsás kosarát durván a hasamba nyomta. Combomon
meleg folyadék csorgott végig. Az ajtóban torlódtunk.
A görbebot fájdalmas reccsenéssel tört ketté. A nyitva
felejtett kézitáskából lila pénzeső hullott alá. Az öreg
gyerekesen zokogott. Gombóccá zsugorodtam.
- Mit hülyéskednek?! Nekem erre nincs időm!
Az autó vezetője gázt adott, ajtaját menet közben csapta be.
Visszaültünk kihűlt helyünkre. Késésben voltunk.

Barth Ferenc

1903. június 26-án született Kolozsváron. Nyíregyházán,
Debrecenben, Besztercén járt elemi iskolába. A gimnáziumot
Egerben végezte, majd Budapesten a cisztereknél
érettségizett. Az Iparművészeti Főiskolán belsőépítészetet,
a Képzőművészeti Főiskolán festészetet tanult. Mint
bútortervező a párizsi kiállításon aranyérmet nyert. Később
áttért az egyházművészetre, 80 templomban találhatók
alkotásai.
Látása fokozatosan kezdett romlani, és 1957-ben teljesen
megvakult. 1924 óta foglalkozott írással, eleinte főként
szakmai cikkeket, később irodalmi műveket alkotott. 1953-tól
rövid ideig vezette a Homérosz Irodalmi Kört és
szerkesztette az Irodalmi Értesítő (Braille írású irodalmi
folyóirat) című lapot. Ezen idő alatt vidéken is tartottak
irodalmi esteket több látássérült szerző bemutatásával.
Szerepelt a televízió Csak ülök és mesélek című műsorában.
Versei, novellái a szövetség lapjaiban jelentek meg. 1984.
július 21-én halt meg Budapesten.

Ernyő alatt

Ama donna nem Madonna.
Túl szépnek sikerült a lába,
túl rövidnek a szoknyája.
S minthogy esik az eső,
még meg is emeli ő!

1962

A túlsó part

Nádas sírja szél dalát.
S mi van odaát?

Parton pipacs, szarkaláb.
Kavics között víz csobog.
S mi van odaát?

Pörge kalap, babos kendő,
üres csónak, falapát.

1952

Nincs kinek

"Szép ibolyát. Tessék! Tessék!"
Olyan kedves, mért ne vennék?
"Szép ibolyát, illatosat!"
Adjon nekem, hadd vigyek!
Óh, de ne. Hisz nincs kinek.

1916. ápr. 3.

Mostoha sors

Más kincset adott volna érte,
vagy sok álmatlan éjszakát.
Te a pocsolyának odadobtad
- csak úgy -
kis cigarettavégen
az ajkaid nyomát.

1959

A házasság

Bornak és víznek
jóízű fröccse,
ha jól keverted.

Ha borod lőre,
nem oltja szomjad,
nem kérsz belőle.

Ha túlszeszezted,
ez lesz a veszted,
eszed elveszted.

Más issza meg majd
fröccsöd helyetted!

1957

Lárma a Csendes utcában

A Csendes utca hosszan kanyargott Óbudán. Hol is
lehetett volna máshol! Mintha előttem volna. Minden házra,
minden szegletre és a hozzá tartozó kutyusokra is pontosan
emlékszem. A lámpagyújtogatóra is, aki kampós botjával
sorra piszkálgatta a lámpák kalapács alakú billenytyűit. A
lámpák. Különös élőlénynek tűnnek. Egész nap csendben,
méltóságosan tükrözgették furcsára torzítva a járókelőket.
Legmulatságosabb a pék kutyája volt. Gyanakodva jött
minden reggel, és a hivatalnokok pontosságával állt meg az
oszlop alatt, hogy szemügyre vegye az "ebhírlap" legfrissebb
számát. Akkor aztán ő is csatlakozott az előtte szólóhoz,
de ekkor a lámpa úgy megkanyarította, hogy a farka
vége pontosan az orráig ért, sőt valamicskét azon is túl.
Feltűnő volt még az utca anyósa, Borbála néni. Furcsa
asszonyság volt. Ne gondoljunk azért valami renkívülire,
mert típus volt ő is, mint a Csendes utca többi lakója.
Borbála néni nem tartozott a kellemes emberek közé. Nem
volt ő szívtelen! Érző és erősen hevülő szíve volt
szegénynek. Szerető szíve. No lám. De jaj volt annak, akit
nem bírt elviselni. Egyetlen valaki volt a világon, aki
ellen sohasem volt panasz, akit hiánytalanul megbecsült,
akiről csak könnyes szemmel tudott mesélni, ez ő maga volt.
A lába kisujjától a feje búbjáig rajongó szerelmese volt
önmagának. Egyszer megláttam, amint éppen kezet csókolt
saját magának. Akkor is könnyes szemmel mondogatta: ó, ezek
az áldott kezek, hogy tudnak ezek dolgozni! Már-már
beteges volt ez a tisztelet. Ízlelgette, babusgatta saját
magát.
Fogsorait áhítatos gonddal, bensőséges szertartással
helyezte esténként egyetlen bögréjébe. Piros rózsacsokor
díszítette a fehér porcelán bögrét, soha nem hervadó
virágokkal. Csak a nyelvével nem tudott mit kezdeni. Azaz,
hogy őrült tévedés, dehogyis nem! Nincsen olyan orgona,
amelyik olyan hangszíneket tudjon előcsalni! És majdnem
erről feledkeztem meg. No, de sebaj, kipótolom.
Reggel, ébredéskor óvatos kegyelettel gyűjtögette össze
lebiggyesztett ajkáról a tegnap ízeit, s azután egy alig
hallható csettintéssel fegyverbe szólította önmagát. Kiült
az ágya szélére. Örömmel állapította meg, hogy ha kissé
ráncosak is, de megvannak, igen, megvan mind a tíz lábujja.
Azok pedig huncutkodó kedvességgel visszaintegettek. Ne
félj öreg, megvagyunk! Bizony elviszünk ma is, ide is, meg
oda is. Ez megnyugtatta. Rövidesen a reggelinél találjuk
Borbála nénit. Hogy szokott-e imádkozni, azt semmi nem
árulja el a kis szobában. De nincsen is arra különösebben
szükség, mert ezt pótolja a reggeli áhítata, a szent kávé
üdvözítő elfogyasztása. Mint egy láthatatlan katonai
dísszemle ünnepi rivalgása, úgy gördülnek alá hangos "erőt,
egészséget" kiáltással az üdítő kortyok a föl-le futkározó
ádámcsutka mellett. És csakugyan, csodálatos erő és egészség
árad az üdítő italból, mert néhány perc múltán korát
meghazudtoló fürgeséggel lót-fut a jó Borbála néni
szomszédtól szomszédhoz. Ezer méhecske szorgalmával gyűjti a
hallott vagy csak gondolt híreket. De nem ám, hogy kaptárba
gyűjtse, hanem a gondolatok és hírek zsibvásárán adja-vegye,
csereberélje őket. Fárasztó dolog ez ám, kérem!
Komoly munka, és igen komolyak a következményei. Elevenné
válik tőle az élet. Elindulnak a gyanakvás kígyói. A
parázsra öntött friss olaj égett bűze behúzódik a szobák
rejtekébe. Kitakarja a vetett ágyakat, kiteregeti az
elrejtett szennyeseket. Átfürkészi a kíváncsiság
tolvajlámpáival titkos dobozok sötét rejtekeit. Jól
értesült. Óva intő. A Csendes utca megindul tőle. A házak
kapui megnyílnak. Seprűk, rongyok piszokáradatot zúdítanak
az utcára, és folyik a szennyes lé, mert hát mindenki hadd
tudja meg, hogy így, meg úgy, ez, meg az.
Élet, mozgolódás, lárma és zaj mindenütt. Menjen csak
el, majd utánanézek. Mindenki a szomszédját figyeli, lesi a
jó Borbála asszony nyomában. Áldott jó lélek. Mennyit
fárad, mennyit dolgozik! Csuda, hogy holtfáradtan tér haza?
De megérte, mert jól felkavarta a kedélyeket, kíváncsivá
téve az embereket, és utóvégre is az ember elmondja, ami
körülötte történik.
Hát nem igaz?

Bárczy jános

1917. január 23-án született Budapesten. Szülővárosában,
a Piarista Gimnáziumban érettségizett. Ezután a fővárosban
a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián tanult
tovább. A tiszti iskola befejezése után avatták hivatásos
hadnaggyá. A világháború után önként kivált a hivatásos
katonai szolgálatból. Ezután könyvelői képesítést szerzett,
majd elvégezte a Számviteli Főiskolát. A világháborúban
ejtőernyős, majd vezérkari beosztású századosként két
alkalommal is súlyosan megsebesült. Ezek
utókövetkezményeként 1954-ben elveszítette látását.
Diósgyőrben a Lenin Kohászati Üzemekben dolgozott
szaktanácsadóként. Ezzel egyidejűleg fordult az irodalom
aktív művelése felé, amely végül is főfoglalkozásává vált.
Helyi és országos irodalmi pályázatokra benyújtott,
többnyire háborús témákat feldolgozó rövidebb-hosszabb
elbeszélései az 1960-70-es években számos napilapban és
folyóiratban kerültek az olvasók elé. Megjelent önálló
kötetei többségét a Magvető Könyvkiadó adta ki Budapesten:
Vádindítvány (1979), Zuhanóugrás (1981), Egy magyar királyi
százados bizalmas feljegyzései (1982), Varázscső (1984), A
magyar Mölders (1984), A balek (1986), Az úrlovas (1987),
Őszi éjszakák (1990).
Plusz kópiák című regényét a Háttér Kiadó jelentette meg
1991-ben. Több regényéből készült film, televíziós játék,
hangjáték, hangoskönyv-felvétel.

Végtisztesség

Temetés. A végső tiszteletadás, az utolsó alkalom a
búcsúzásra. Gyakorta mondják így is: végtisztesség.
Így igaz. Emberek vagyunk mindnyájan. Ma neked,
holnap nekem.
Már messziről láttam, hogy valami nem olyan, amilyennek
gondoltam. Sehol egy ismerős, sehol egy barát, munkatárs,
és a halottasház is kihalt, néptelen. Mi történt? Rossz
helyen járok, vagy elnéztem a temetés időpontját...?
Igen. Ez az utóbbi történt. A magas oszlopokra állított
táblán meggyőződhettem arról, hogy egy jó órával, de
inkább másféllel korábban érkeztem. Hát ez az. Így jár a
feledékeny ember.
Ej, nem baj. Nem történt semmi. Sétálni fogok, nézelődni,
mozogni a friss levegőn... Kell, nagyon is kell ez manapság
mindenkinek.
Találomra indultam el a kavicsos úton, mely a síremlékek,
kereszttel, névtáblákkal, kopjafákkal megjelölt hantok
közé vezetett.
Messze járhattam már a ravatalozótól, amikor a lassan,
észrevétlenül alászálló, gyöngyházfehér pára függönyén át
hangokra lettem figyelmes.
- Ne lazsáljanak, emberek. Menjenek le még egy teljes
ásónyommal. Na, megértették? Jöhet a tisztiorvos, jöhet a
központból is az ellenőrzés, s én nem fogom tartani a
hátamat a maguk hanyagsága miatt... És ahogyan nézem,
keskenyebb is a gödör... Alul..., látják..., elkeskenyedik,
összeszorul. Be fog akadni a koporsó...
- Hagyjon békén minket, Gonda úr... Nem mindegy a
hullának, hogy hol rohad el? Ha fennakad, hát fennakad.
Bánja a fene. Mi ezzel a kemény agyaggal nem boldogulunk.
Ezért a pénzért... Persze, ha ráígérne valaki... Na, nem
maga... De a család...
Az egyik sírásó a gödör alján kapirgált, a másik meg a
kihányt földet egyengette el ott, ahová majd a koporsó
kerül, a gödörbe való leeresztés előtt.
A sírásó, aki a gödörben dolgozott, felegyenesedett és
fejével, állával felém bökött. - Maga... Ide... ehhez
tartozik?
Úgy értve: családtag?
Már a másik is felém fordult. Sűrű, fekete hajú, sötétbőrű,
húsosajkú volt mindkettő. Megilletődötten, zavartan
tiltakoztam, valami olyasmit makogva, hogy nem, dehogy...
csak sétálok... sétálgatok...
Csak ekkor vettem észre, hogy a hátam mögött is állhat
valaki, vagy valakik, mert most a gumicsizmás, sárral,
földdel ellepett munkaruhát viselő sírásók - fejem felett
elnézve - azokat faggatták, a remélt borravaló után
szimatolva.
Az, akit a sírásók Gondának szólítottak - bizonyítva
nekünk, nézőközönségnek hivatala fontosságát -, erélyesen
ripakodott beosztottjaira. - Mit kérdezősködnek? Ne
érdekelje magukat, hogy ki kicsoda, micsoda... Lássanak
munkához... Alul kiszélesíteni, meg tovább mélyíteni...!
Megmondtam, hogy ezt a hullát egyenesen ideszállítják a
Bonctaniból. Bármely percben itt lehetnek vele. Nem, nem
kérem... Nem lesz felravatalozva... Ez így lett megbeszélve.
Se család, se pap, se senki. A temetés magánügy. Mi azt
csináljuk, amit és ahogyan a meghalt közvetlen
hozzátartozója kívánja.
Most már öten álldogáltunk a nyitott sírgödör közelében.
- ... az, az... Fiatalasszony... Huszonvalahány éves...
Olvastam az újságban... - mondta lefojtott, fontoskodó
hangon egy pápaszemes, svájcisapkás öregember.
- Újságban...? Az is valami...? Én meg... képzelje...
ismertem. Igen, igen... Személyesen... A kis keresztlányom
osztálytársa... legjobb barátnője volt. Még az általánosban.
Hogy mennyi...? Mennyi is lehetne...? Huszonkilenc. Nem,
nem... Huszonnyolc. Istenkém, ilyen fiatalon...
Az asszony előbb egy erélyes fejrándítással hátralendítette
vállig érő, csapzott, ősz haját, mely már-már eltakarta
arcát, majd meg szatyrából gombócba gyűrt zsebkendőt
kotort elő, mellyel szipogva, szepegve törölgette könnyben
ázó szemeit... A szatyorból ugyanekkor frissen kisült
tepertő vastag, émelyítő zsírszaga terjengett elő.
Tigris-utánzatú műszőrbundás asszonyság hallgatódzva
és ugyanakkor suttogó, meghatódott hangon érdeklődött a
pápaszemes férfi fülébe hajolva. Kérem, uram... Bocsánat...
Arról... Véletlenül... Megütötte a fülemet... Ugye...
akit... megtámadtak... az aluljáróban... Úgy írták..., hogy
megerőszakolták..., majd megölték. Istenem, hogy mik
vannak...! Ide lesz temetve...?
- Ugyan már. Mit beszél itt össze-vissza...? - fortyant fel
a pápaszemes kivörösödött, dühös arccal... - Amiről maga
beszél, az még csak három nappal ezelőtt történt. Hogyan
temethetnék már ma...? Mit képzel?
A sötétbőrű, húsosajkú sírásó - az, aki a gödörből kikerült
földet böködte unottan az ásója hegyével -, hogy egyre
többen és többen álldogáltak, ácsorogtak már a nyitott sír
környékén, újabb körkérdést intézett a jelenlevőkre
pillantva.
- A... Izé... Szóval... A családból... Melyikük a
hozzátartozó...? Akinek... ugyi... valami kívánsága lenne...
Mert... mi aztat, ha lenne ilyesmi...
- Mondja... Barátom..., nem tudom, hogy jó helyen
járok-e... Azt temetik ma, ugye, aki a propán-bután
palackokat... Na, a várható drágulás miatt... Érti, ugye?
Szóval egy csomó gázpalackot... A garázsában tárolt... Aztán
a múlt héten, hogyan, mi módon... Levegőbe repült... Úgy
mondják, ilyen darabkákra szaggatta a robbanás ereje...
Viharkabátos, aktatáskás férfi a kisujja utolsó percén
mutatta a bámészkodóknak, hogy mekkora cafatokra szaggatta
a gázpalack az áldozatát.
- Mit fecseg itt össze-vissza... - torkolta le a
viharkabátost a csapzott öregasszony, tepertőszagot árasztó
zsebkendőjével szétkenve arcán a bőven hullajtott
könnyeit...
- Menjen a dolgára... Ide ma egy drága, gyönyörű
fiatalasszonyt..., akinek semmi köze se volt se a
rablótámadáshoz, se a gázhoz...
- Na-na... - emelte fel bütykös, gyökérre hasonlító ujját a
pápaszemes - na-na... a gázhoz csak van köze... Mert én úgy
hallottam, hogy az áldozat éppen hogy a gázcsőre... a
mennyezet magasságában futó gázvezetékre kötötte volt fel
magát.
- Igen...? Felkötötte magát... A gázcsőre...? Ki mondta
magának...? Vagy talán ott volt, amikor ez a
szerencsétlen...? És ha... tegyük fel: nem is ő? Hanem...
valaki más hurkolta a nyakára a kötelet? Gondolja meg, ember...
Ennek a fiatalasszonynak magas végzettsége, jól fizetett
állása, másfél éves, egészséges, szép gyermeke... volt. Miért
tette volna? Miért dobta volna el magától az életet? Titok
marad ez már.
Senki se vette észre, hogy a talpig mély gyászba öltözött
idős asszony - kézen fogva egy szőke, szép arcú kisgyermeket
- mikor érkezhetett közéjük, mit és mennyit hallott a
kíváncsiskodók találgatásaiból.
A gyászruhás asszony a kézitáskájában kotorászott. Talán
pénzt akart elővenni, észrevéve a gumicsizmás vastagajkúak
sürgető, követelődző pillantásait. Félkézzel nem boldogult
- hiába szorította testéhez a táskát -, hiszen a másikkal
a kisgyerek ficánkolását kellett megfékezni.
A gyerek egyre hangosabb, egyre ingerültebb hangon
szólongatta a gyászruhást, tépve, cibálva annak kezét.
- Pisilni kell... Hallod, nagyi...? Nem érted? Pisilni
kell... Süket vagy, nagyi...?
A gyászruhás azonban ekkor már egy sötétruhás, nyurga
férfival beszélgetett. Lapos táska volt a férfi hóna alatt,
abból most fekete, suhogó selyemből készült palástot és
vastag imakönyvet szedegetett elő.
- Menjen, asszonyom... a gyermek még nem képes
uralkodni a test, a természet kívánságai fölött. Még úgysem
érkezett meg a Bonctani autója. Menjen csak, menjen, amíg
nem késő.
A sötétbőrű, húsosajkú - a kettő közül az alacsonyabb -
könyökkel a feketepalástos felé bökött. - Te..., hallod?
Akkor... ezek szerint... mégis lesz egyházi izé... Akkor
pedig, komám, nem szabadulunk innen egyhamar... Ennek a
fiatal pópának..., úgy nézem..., olyan az ádámcsutkája, hogy
bírja szusszal a dumát, akár órákon át...
Amikor a temetőt körülvevő, magas fagyalsövény felé
vitte, vonszolta a gyászruhás a "Pisilni kell... Pisilni
kell... Süket vagy, nagyi?" kiáltásokat hallató unokáját, a
viharkabátos ravasz arccal, aprón hunyorgó, évődő
pillantással a fekete talárjával bíbelődő lelkészhez
fordult. - Kérem... Bocsánat... Csak egy pillanatra...
A viharkabátost láthatóan megzavarta a pap nagyon
nyugodt, békés, szinte fölényes magabiztossága.
- Parancsoljon, uram. Miben lehetek...?
A viharkabátos - most már jóval csendesebben,
bizonytalanabbul - olyasmi felől érdeklődött, hogy ...
persze, régen, nagyon régen hallott olyasmiről, hogy az
egyház felszentelt emberei az öngyilkosok temetésén nem
vehetnek részt, s ilyentől távol kell tartani magukat...
A taláros fiatalember habozás nélkül válaszolt. Az
életösztön, az élethez való ragaszkodás nemcsak az ember,
hanem minden teremtett lény... növény, állat...
kiolthatatlan tulajdonsága... Így az, aki - ennek ellenére
- önkezével végez magával: nincs és nem is lehet eszének,
akaratának birtokában. Az ilyen beteg, kórosan elváltozott
embert pedig nem lehet felelősségre vonni, megbüntetni
azzal, hogy ne kaphasson emberhez méltó végtisztességet...
- Igen... Értem... Már hogyne érteném..., - dünnyögte a
viharkabátos... - a papoknak mindenre van megfelelő
válaszuk. De miért nem mondja ugyanezt rövidebben,
érthetőbben? Például úgy, hogy kell a pénz, meg kell
becsülni minden garast. Tud rugalmas is lenni az egyház...
ugye..., amikor pénzről van szó...
A gyászruhás, aki időközben visszatért unokájával a
fagyalsövény mellől, élesen zárta le a kibontakozó vitát. -
Az öngyilkosok egyházi temetése felett... nem bánom...,
lehet vitázni. Itt és most azonban más a helyzet. Az én
drága Jolánkám... nem öngyilkos volt, hanem egy jól
kitervelt gyilkosság áldozata... Tudom, hogy mit beszélek...
A fekete bőrkabátos fiatalember - aki másodpercekkel
előbb érkezett, és a tepertős asszony mögött csendesen
megállt - most előrelépett és halk, békéltető hangon
megszólalt.
- Hagyja ezt. Kérem... Nagyon kérem... Legalább itt ne...
Nyugodjék bele a történtekbe. Az illetékes hatóság írásban
rögzítette a valós történteket. A maga lánya... az én
feleségem... önkezével végzett magával...
- És te...? Te még ide mersz jönni? Hogy nem szakad rád
a mennybolt! Hol voltál akkor, amikor az én drága
kislányom...
- Ne hangoskodjon. Kérem, ne csináljon botrányt... Tudja
jól maga is, hogy hol voltam. A horgásztanyán...
- Horgász...? Talán inkább: örömtanyán..., ahol a nőddel
meg az ivócimboráiddal dorbézoltál. Szokás szerint... És
akik persze... készségesen, ha kell, akár eskü alatt is...
igazolták az alibidet...
A gyerek két fülére tapasztotta aprócska tenyereit, és
kétségbeesett, eltorzult arccal kiáltozott: -Hagyjátok
abba... Nagyi... Apukám..., hagyjátok abba! Nagyon szépen
kérem. Nagyon szépen kérem...
A tigrisbundás, a viharkabátos, a svájcisapkás, a tepertős
nő és még mások, akik időközben kíváncsiskodva, szenzációt
szimatolva köréjük álltak, most két táborra szakadva
egymás között is vitába kezdtek azon, hogy végtére is a
nagymamának vagy megözvegyült férjének van-e igaza...
Nem akartam... Látja: ezért nem engedtem, hogy szegény
Jolánt kiterítsék, ravatalra, közszemlére... kitegyék...
Ezért igyekeztem titokban tartani a temetését..., hogy
én..., csak én... vehessek búcsút tőle... De maga... Látja,
mit tett? Kérem, nagyon kérem..., ne csináljon botrányt...
A pap is békítő szándékkal fektette kezét a gyászruhás
karjára.
- Nyugodjunk bele Isten akaratába. A civódás, a vita...,
gondolják meg..., nem keltheti életre azt, aki már a világi
élet mezsgyéjén átlépett...
A bőrkabátos a pap felé fordulva mentegetődzve motyogta:
tetszik tudni... A szelvényeket... Száz szelvénnyel
játszottunk. Sokszor még többel is. És a variációkat... A
barátaimmal együtt beszéltük meg. Mind rendes, komoly ember.
Rendőrtiszt..., tanácstitkár..., gyógyszerész...,
pedagógus... Ezekkel.
- Ne hallgasson rá. Hazudik. Kártyáztak, nagy tétben. És
vedelték a büdös pálinkát... Ezek a cimborák igazolták
ennek a bitangnak az alibit...
- Hát tetszik látni? Ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal
vádol. Tele szájjal világgá kürtöli, hogy milyen rongy
ember..., gyilkos vagyok. És mi az igazság? Az, hogy kellett
a pénz... Hogy űztem, hajszoltam a szerencsét, abban
reménykedve, hogy egyszer... Igen..., egyszer rám mosolyog
a szerencse. Hogy pénzem lesz, sok-sok pénzem..., ami
által vissza tudom kapni, vissza tudom hódítani a Jolikát.
Mert... mert tessék engem is meghallgatni..., úgy nevelték,
úgy tartották ezt a Jolánt, hogy születése percétől kezdve
belenevelték, belesujkolták, hogy ő a legszebb, a
legokosabb, tőle különb nincs a világon..., és neki meg kell
kapni mindent, amit csak kíván, amire csak gondol...
A gyerek ismét nyugtalankodni kezdett. Cibálta, tépte
nagyanyja kezét, és hangosan ezt kiáltozta: Menjünk már
haza... Rossz itt nekem..., haza akarok menni. Na, nem
hallod? Süket vagy...? Anyukámmal akarok játszani...
- Hallgass. Maradj nyugton. Anyukád... Anyukáddal
most nem... Elutazott... Messzire... nagyon messzire
utazott...
A megözvegyült férj a gyermek keze felé nyúlt. - Gyere
hozzám... Légy velem... Már most csak én vagyok neked...
A gyászruhás öregasszony magához rángatta a csöppséget.
- Még mit nem...? - sziszegte a veje arcába... - Erről
tegyél le! A gyerekhez ne merj nyúlni, te... te...
gyilkos... Mert az vagy... Én tudom... Én láttam... A
kezemben volt Jolikám fürdőköpenyének az öve... Tudod, miről
beszélek! És azon az övön olyan csomót kötött valaki...
Érted?... Amilyent csak a horgászok kötnek... Amikor a
ladikot a kikötőcölöp karikájába fűzik, a parthoz
visszatérve a vízről... Az én Jolikám azt a csomózást nem
ismerhette... Bizonyíték volt a kezemben... De az a
sodrottszálú öv... eltűnt a lakásotokból... Te tüntetted
el...
- Menjünk már haza... Hallod, nagyi...? Anyukámhoz
vigyél haza... - sivított cérnavékony, panaszos hangon a
gyerek. De a nagyanyja száraz, kemény ujjai vaskapocsként
szorultak a kis kéz csuklójára. - Elutazott az anyukád...
- Hát, látja: ez az... - mondta a férfi, tekintetét a
tátongó sírgödörre szegezve. Látja, mama, most, ez egyszer,
igazat mondott... Joli elutazott... Elutazott..., mint
ahogyan éveken át ezt tette. Mert a belenevelt, a
belesujkolt, beleszuggerált nagyravágyás, törtetés, a
féktelen érvényesülési, szereplési vágy vitte, sodorta egyre
messzebb, egyre magasabbra. Neki kevés volt a
pedagógusság... Szakszervezeti "funkci" lett,
függetlenített... Aztán még tovább, még feljebb.
Pártbizottság. Magyar-Szovjet Baráti Társaság...
Delegációkkal..., túristacsoportok élén utazni, repülni...,
folyton úton lenni..., értekezlet..., kongresszus...,
ünnepeltette magát. Virágcsokor, pezsgős fogadás, ajándék
várta Moszkvában, Leningrádban... És Jalta, Szocsi...
Heteken, hónapokon át nem láttuk, úton volt. Maga meg?
Emlékezzen csak... őszintén..., ahelyett, hogy óvta,
figyelmeztette volna arra, hogy a leánya férjes asszony...,
egy aprócska gyermek anyja... De nem, nem. Maga inkább
sarkallta, buzdította... Jolikám..., az én Jolikám... akár
még államtitkár..., akár még miniszter is lehet... Menjen
csak menjen... egyre feljebb, egyre előbbre.
- Szálljon magába. Nézze ezt a mély gödröt. Látja... Látja
már végre, hogy hová juttatta a saját leányát? Mert...
amikor alig egy évvel ezelőtt... a sziklaszilárdnak..., a
történelem legtökéletesebb rendszerének hirdetett társadalmi
és gazdasági rendszere... kártyavárként omlott össze: a maga
Jolikája lába alól kicsúszott a talaj..., légüres...,
idegen..., ismeretlen közegben találta magát, ahol már nem
nyújtott feléje senki virágcsokrot, pezsgőspoharat...,
díszdobozba csomagolt drága ajándékot... És..., mert látnia,
tudnia, éreznie kellett, hogy ...voltaképpen semmihez se
ért, semmit se ismer az életnek arról az oldaláról, amibe
most csöppent, csak egy megoldás maradt számára...: a
sodrott öv... A Krím valamelyik pompás fürdőhelyén ajándékba
kapott köpenyén...
A sötétszürke hullaszállító - halkan surrogva - közeledett.
Ketten kiszálltak belőle, és felnyitották a hátsó ajtót. A
két sötétbőrű, gumicsizmás, akik eddig az egyik közeli
síremlék kövén ülve papírból jóízűen falatoztak (a kolbász
émelyítő fokhagymaszaga betöltötte a levegőt),
feltápászkodtak, és nehézkes, csoszogó léptekkel megindultak
a szürke autó felé.
Órámra pillantottam.
Kell jó tíz perc, hogy visszaérjek a ravatalozóig. Mennem
kell, hogy a régi kolléga, munkatárs, barát emléke előtt
lerójam a végső tiszteletadást.
Szaporán szedegettem a lábaimat, és már meglehetősen
eltávolodtam a nagy, szürke autótól -melyre visszapillantva
most már csak akkorának láttam, mint azt a pohos, undorító
bogarat, melyet svábbogárnak ismertem -, és a messzeségből
is idehallatszott egy vékonyka, borotvaéles hang, mely
szüntelen ezt kiáltozta: - Mi van abban a ládában...? Süket
vagy, nagyi...? Nem hallod...? Mi van abban a ládában...?

1991

Bényei józsef

1934. július 7-én született Tiszaladányban,
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Nyíregyházán érettségizett
a Kossuth Gimnáziumban. Egyetemi diplomáját Debrecenben
szerezte. Volt könyvtáros, népművelő, színházigazgató
(1976-1979 között Debrecenben, a Csokonai Színházban),
újságíró. Egyetemi tanulmányai óta Debrecenben él. A
Hajdú-Bihari Napló főszerkesztőjeként ment rokkantnyugdíjba
1990-ben. Eddig négy verseskötete jelent meg: Sugárverésben
(1969), A hétköznapok megtalálnak (1976), Hajnali
lovak (1984), A halott meggyfa (1991). Írt történelmi,
irodalomtörténeti tárgyú köteteket is. Látása 1988-ban egyre
romlott, ma már csak részlegesen lát. A Szépirodalmi
Kiadónál elfogadott A fekete dob című verseskötete
megjelenésre vár.

Szemem

Hasztalan nézem a világot,
tárgyaim nem tükrözi vissza.
A valóságtól védett a szemem,
s végérvényesen tiszta.

Arctalan álom

Megvakult tegnap a világ,
többé nem látja arcom.
Szememhez érek:
vér,
meleg.
Mától az éjszaka örök,
a létezés arctalan álom.
És sír a föld:
arcom siratja.

Tárgyaim

Leltározom ismerős tárgyaim:
hogy boldogulunk egymással mi ketten,
ha nem szolgál már többé a szemem.
Ez irgalmas lesz, amaz ott kegyetlen,

ez ujjaimhoz hűséggel simul,
lopakodik, hogy könnyen megtaláljam,
ételt és italt juttat árva számhoz,
s elfödi arcom vér- és hóhullásban.

Vigyázzatok rám, szobasarki árnyak!
Ti lesztek majd a menedék, a mentség.
A vak ember az ürességbe bámul,
mint eretnek, ha véresre kövezték.

Ti térjetek ki, sarkok, szögek, élek,
ha nincs élő, ki ösvényen vezessen!
Vén fiókok türelmes polcai,
szekrények, könyvek, vigyázzatok engem!

Ti őrzitek a régi arcot, álmot,
s amit a porban csillagoknak láttam.
Irgalmatok majd hallani fogom
minden mesélő bútorropogásban.

S míg beföd együtt minket a homály,
egymáshoz érünk: vak tárgyak, vak ember.
Így üzenünk a roppantó időnek
láthatatlan, rejtelmes ős-jelekkel.

Buth Emilia

1954. augusztus 3-án született Gödöllőn. Aszódon
érettségizett a Petőfi Sándor Gimnáziumban. Csak egy évig
taníthatott lakóhelyén, a kartali általános iskolában, mert
mozgássérültté vált. Az első írásait az aszódi Diáklapok
közölték. Az Irodalmi Értesítő több pályázatán is díjazták
műveit. 1984-ben verseivel szerepelt a rádió Társalgó című
műsorában. 1988-ban a Mozgó Világ című folyóiratban
jelentek meg költeményei. A rádióban és a televízióban is
elhangoztak művei az utóbbi években. Látássérült, tagja a
szövetségnek.

Kötéltánc

Ágaskodó füvekre
lebegő
ökörnyál a sín.

A vonat a cirkuszi dob
felpergő
szavára lassít.

Papírforgók a vaskos
kerekek;
boszorkány-táncra

visszavisznek engem, a
gyereket,
a régi nyárba...

a mai eszemmel ... rossz
vállamon
százévek súlya -

nézd, hétpettyes katica -
szárnyakon...
elkezdem újra!

'87

Évszakok

"Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat."

Tavasz

Nem tesz többet, csak
kihajt a tavalyi fű
csend, belső derű.
- állandó -
Hóvirág-morzsák,
papírpohár-krókuszok
Isten kirándult.
- kétségtelen -
Nézd, kötelét ma
közénk feszíti a Nap,
táncolhatnéka.
- hívogató -

Nyár

Csillagok, fényes
kavicsok csikorognak...
hátam a Holdnak,
a Hold lámpavasának
vetném, ha unnám a kört.
- éjszaka -
Csattogó szárnyak.
Szemtelenül szép reggel;
szobámra nyíló
tenyérnyi dzsungel a kert,
feltört harmatcseppekkel.
- végtelen -
Menj, virágaid
rendre elhervadnak, de
te nem változol -
Holdak, lépteidhez hét
küszöbök ragaszkodnak!
- látogató -

Ősz

Hűvös, kimért nap -
tenyeremben megizzad-
nak a kilincsek.
- tovább -
Háttal a napnak,
akár a vének; mintha
árnyéka fogyna -
pedig karnyújtásnyira
rég ebédke, vacsora.
- végül -
Polcain birsek.
"De ríni még jólesik?!" -
hajol át, ki a
képből az öregasszony.
És biccent. És biccentek.
- még -

Tél

Veranda-bárkán
öklömnyi ablakok - így,
ha megmaradok!
- így -
Megnyúlt muskátlik
adnak kézről kézre "hol
jársz itt katicát" -
itt, mikor a madár se ...
itt, hol a madár se jár?!
- kérdések -
Nincsenek rácsok?!
Elég egy vacak küszöb,
hogy távol tartson -
s elég, hogy hegyet másszon
az ember, mindenáron!
- dac -

Csikós Zsuzsa

1941. június 6-án született Budapesten. Apai nagyszüleinél
nevelkedett Mezőkövesden. 1955 óta a fővárosban él.
Középiskoláit Budapesten végezte. Tehetségének
kibontakozását segítette többek között Devecseri Gábor,
Kovai Lőrinc és Békési Gyula. Különböző folyóiratokban
jelentek meg alkotásai. A szövetség lapjai folyamatosan
közlik műveit. 1988-ban a Berzsenyi Társaság által
meghirdetett országos írói pályázaton Mi a haza ma? című
írását díjazták.
Az e pályázaton díjazott művekből a Helikon Kiadó egy
kötetet jelentetett meg. Verseiből többször hangzott el
válogatás a rádióban, legutóbb 1991-ben a Társalgó című
műsorban.

Sütő Andrásnak

Románia, 1990. március 17.

Új Krisztusok születnek,
és készülnek új keresztek.
Bölcsőjében hal meg a Szellem,
mert a Sötétség féli a Fényt,
s a tényt a Világ bekötött
szemmel nézi. A Szó
hangszigetelt termekben
visszhangzik, és mint
leróhatatlan vétket,
vezekled születésed.
Magyar vagy! Sorsod
a nyugtalanság, mert
Ész nem ismer nyugalmat.
Félnek a Szellemverők,
hogy nyújtózol, és ők
megsemmisülnek.

Bp., 1990

Szembesülés

Magam akarok maradni már,
élni szeretnék, ez emberi jogom!
És dolgozom érte, mióta
eszemet tudom ... és mégis
egyik napról a másikra élünk,
és félünk, hogy az atombiztos
óvóhelyre mi nem férünk be,
s hogy fajtánk szaporításra
méltatlan!? Hallatlan! Mily
ostoba az ember! Sem élni,
sem halni nem mer és nem tud,
mert más dönti el, néki mihez
van joga. Ez hát a politika?!
Gyűlölöm! Ez lenne Lenin
kommunizmusa? Ezért haltak
hát annyian? És emiatt
vallott apja ellen a fia? Életek
ezért mentek halálba, mielőtt
virágba szökött a bimbó?
Eszme, te ringyó! Megcsaltad
azt, ki hittel szeretett! Elárultad
leghívebb hívedet! Elvetted a nincstelentől
egyetlen kincsét: a hitét!
Áruló vagy, gyilkos, elvtelen!
Míg porcikámban leheletnyi az értelem,
gyűlölni foglak, p o l i t i k a ,
és gyűlölöm születteid, k o m m u n i z m u s :
izmusok legrosszabbika!

Bp., 1989 nyara

Reinkarnáció

(avagy a magyarországi változásokra)

A Nirvána kékes
egében lebegve várom
kétes újjászületésem
újabb idejét. Várom
a tökéletesebb formát,
s a normát mindenképp
betartani törekszem.
Nem tülekszem. Jó itt.
Kint, a földi létben,
nagy jólétben részem
sose volt. Mint férget
eltapostak, és mint
ölebet sem fogtak
hosszú pórázon,
csak fojtóláncon.
Emberi létem is ólomba
öntve jártam. Egyre csak vártam,
vártam, hogy szárnyam
a szélben szabadon tépjem.
Helyette térdem lett
egyre sebesebb, mert
kegyesek hozzám nem
voltak soha az istenek.
Sokszor hajlott a hátam,
rég volt, hogy bátran,
bárkivel szembeszálltam,
és eszméimért félelem
nélkül porondra álltam.
Várom, hogy ajövendő -
létben a jelen nyomát
ne féljem, és emléke
ne éljen bennem a múltnak,
tökéletessé fajuljak!
S velem tökéletessé
korcsosuljon a lételem,
mert így lehet csak!
Ezért még megkockáztatom
a születés fájdalmait.

Bp., 1990

Üdvözlet Ikából

Nézd, itt lakom,
tintakeretes az ablakom.
Hajnaltájt hallgatom a tengert,
s lesem a parti köveken
a felvert vízgyöngyök
sziporkázó záporát.
Látom az út porát, hol
autó suhan át, megtörve
az idilli csendet.
Ballagok a szürke köveken,
s míg látom, követem a sirályok
vijjogó hadát, melyek
a vízen át fáradhatatlanul köröznek.
A hajnali ködnek fűszer-
illata van. Jó most magamban.
A csend mély, mint a víz,
és tiszta, akár a fenyvesek.
Ott túl a szigetek, mint apró
szemölcsök, látszanak,
a kelő napban vitorlák bomlanak,
felsóhajt a szél, s mint gondolat,
útra kél a csendben egy felhő,
estére megnő, s langy eső
veri majd a partot. (A tenger, mint fortyogó fazék,
táncol a sok kis buborék.)
Ébred száz kicsi légy, gyík meg bogár,
dongva-zengve ide-oda száll.
A nyár mesés, egzotikumával vonz
e vidék. Az ég és a víz kék, mint kiömlött
tintafolt, mely szertefolyt.
A halászbárkák csendes belenyugvással
ringanak, a polipok, rákok s nagy halak
már ebédre várnak. A tájnak
része lettem, s a nyaralásnak
emléke még sokáig lelkemben él.
Szürke a szó, s e képeslap színei
fakók. Az itt lakók megszokott
életét egy pillanatkép
nem mondhatja el, látni kell!
Ez a kis falu a tengernél IKA,
tizenhatodika van és július.
Kék az ég, s én boldog vagyok,
ez minden, mit most mondhatok.
Mire megkapod tőlem e kis lapot,
talán ez a hangulat már elszállt.
Búcsúzom. Este lett, s a tengert
puhán öleli át a néma éj, akár
ablakom keretét, ha kialszik
szobámban a fény. Mint jó anya,
úgy ringat a csend. Távolról
világítótorony kacsintó fénye leng,
mint karcsú ívű híd, viszi utasát
az éjjeli vízen át. Harmat gyöngye hull,
mint édes csók, és a tenger
hulláma szelíden zenél. Csobbanása
szétárad bennem, felold, ringat, mesél.

Jugoszlávia, 1979 nyara

Csokonai Vitéz Gizella

1894. július 29-én született Hajdúszoboszlón. Ő a nagy
költő, Csokonai Vitéz Mihály oldalági rokonságának
leszármazottja. Négyéves korától vak volt. Az elemi iskolát
Budapesten a vakok iskolájában végezte. A Vakokat Gyámolító
Országos Egyesületben dolgozott, először a Braille-nyomdában
korrektor, majd gépíró, később távírász. Az intézmény
Ida utca 5. szám alatt lévő épületében működő Társaskörhöz
tartozó Braille-könyvtárnak könyvtárosa volt.
Alapító tagja volt a vakok 1928-ban megalakult Homérosz
Kórusának. Verseket fiatal korában kezdett írni. A
fénytelenség világából című kis verseskötete 1931-ben jelent
meg, amelyhez Herczeg Ferenc írt előszót. E kötet
Braille-írással is elkészült, de sajnos elveszett az idők
folyamán. Néhány költeményét a Vakok Világa és az Irodalmi
Értesítő is közölte. 1965. április 5-én halt meg Budapesten.

A Világosság Urához

Világosság Ura! Ha feltör hozzád
A bú honából egy-egy zord panasz,
Ne büntess érte, oh, ne vedd zokon,
Hisz oly nagy, súlyos az a fájdalom,
Amelyre nincs, oh, soha nincs vigasz.

Nem láthatni Te ragyogó Napodat,
Mely felé minden lét repesve tör,
Andalító Hold méla sugarát,
A kelő napnak bíbor-hajnalát
Nem láthatni, Uram, - kínoz, gyötör!

Az erdő vadja, meg a kis bogár is
Napod fényére jogosultan les...
És az ember, kiben részed lobog
E jogtól miért, hogy megfosztatott?
Kegyedre miért csak ő nem érdemes?

Tavasszal, mikor úgy virul a játék
S mező, berek, hegy, völgy oly csodaszép...
És akkor is, midőn eljő az ősz
S a hervadás bús színpompája győz:
Szomjú lelkek sóhaja leng feléd.

- Uram! miért csak én? Oh, miért csak én
nem láthatom, mit kezed alkotott? -
Ha már nem fénylik neked csillagod,
Keltsd hát fel bent: bennem a Te Napod!
- Hisz fény nélkül az egész lét halott.

Nemes érzésben és nagy gondolatban
Lobogjon bent, mi kívül elveszett:
A sok, sok láthatatlan fénysugár,
Melyre világok milliárdja vár
Lobogjon s keltsen bennső életet!

Ragyogjon fénylőn, mint csiszolt drága gyöngy,
Mely fogant kíntól tenger rejtekén,
Legyen érték a nagy világ előtt,
legelső kincs a kincs-halmaz között
Te egy, örök Napod: a lelki fény!

- Világosság Ura! Ha feltör hozzád
A bú honából egy-egy földi szó:
Bocsáss meg érte! - Nem vádló panasz,
Nem zúgolódás: Élet hangja az,
Ima a fényhez, Hozzád: Örök, Való.

Vágyam

Szeretnék lenni napsugár,
Melytől virág fakad!
Vagy párjára lelt, kis madár
Zöldelő lomb alatt.

Szeretnék lenni dal szava:
Igaz hitből való,
Vagy anya ajkán égi csók:
Szíveket gyógyító!

Nem vágyom lenni hatalom!
Féktelen kapzsiság,
Nem oly fény, amely bűnre von,
Kincs-szóró balgaság!

Nem vágyom lenni harc, mely öl,
Sem földi győzelem!
Akkor inkább egy sír-virág
Porladó kebelen.

Vagy inkább csak egy rejtett könny
Megtért bűnös szemén,
Vagy beteg ajkán egy mosoly,
Kihez még van remény!

De nem... Ne legyek semmi más...
Békesség legyek én!
Hol béke, ott a szeretet
S áldás annak ölén.

Legyek csend, amely tiszta, szent,
Mely tűr és megbocsát!
Egyedül erre vágyom én,
Mert ez a boldogság.

A kis Korodi Évike

Est-imáját végezte buzgón
A kis Korodi Évike.
Imádsága ma soká tartott,
Úgy tele volt a kis szíve.

Az ég Urának elrebegte
Imájában nagy bánatát,
Mely szívecskéjét úgy gyötörte
Az egész hosszú napon át.

Jó Istenkém! anyácskám mondta,
Hogy Te mindent tudsz, mindent látsz,
Látod a rosszat is, a jót is,
A szívünkbe is belelátsz.

Te tudod azt is, hogy ma reggel
Mi történt ott a domb megett:
- Gyerünk, gyerünk pillangót fogni! -
Kiabáltak a gyerekek.

És elfutottak messze, vígan,
Engem ott hagytak, engem csak!
Azt mondták: nem visznek magukkal,
Mert - hogy fogna lepkét a vak? -

Mondták: - Te nem tudod, hogy nem látsz?
Az anyád nem mondta neked? -
Istenkém, add, hogy én is lássak
Úgy, mint a többi gyerekek! -

Teste vonaglott a sírástól,
Kis arcán lázrózsa pirult,
Anyja ölelte hosszan, forrón,
De ez most mind hiába volt.

Itt nem segített semmi, senki...
Addig sírt, amíg kimerült
S a fáradtságtól elgyötörten
Csendes álomba szenderült...

Ám, hallga-, hallga-! Öröm csendül
A kis szobában hirtelen:
Oh, de gyönyörű lepkét fogtam,
Mily sok lepkém van énnekem!

Nézzetek csak gyerekek ide:
Mily tarkabarkák, színesek!
Oh mennyi, mennyi szép pillangó,
Fussunk, fogjuk meg gyerekek!

Reggelre kelve, Évikének
Csengő, boldog lett a szava:
Volt ám nekem is tarka lepkém,
Annyi lepkém volt, anyuka!

Anyja szólt, benső áhítattal
Ölelve vidám gyermekét:
Kis leánykám, szeret az Isten...
Áldjuk, imádjuk szent nevét!

Azontúl gyakran volt ily álma:
Lepkefogás, virágszedés,
A labdáját is látta dobni,
Nem volt neki semmi nehéz.

Mit megvont tőle az ébrenlét:
Megtalálta álmaiban:
Látott, miként a többi gyermek
S futott velük messze, vígan...

Nem tudta, csupán évek múlva,
Midőn nem volt többé gyerek,
Hogy csak álom volt boldogsága,
Az, hogy pillangót kergetett...

De azontúl is és mindvégig
Legszebb emléke egy maradt:
Az az első, csodaszép álom,
Mely könnyből és hitből fakadt.

Krizántin-nyíláskor

Krizántin-nyíláskor, lombhullató ősszel
Olyan jó a szívnek önmagába szállni,
Édes álmainkat megöntözni könnyel,
Amelyek nem tudtak valósággá válni.

Krizántin-nyíláskor mintha jobbak lennénk,
Gondolva mélyen az örök elmúlásra,
Minthogyha egymást is mind jobban szeretnénk
Megcsendesült szívvel, önmagunkba szállva.

Krizántin-nyíláskor hófehér szálakkal
Egymásba fonódik sok sirató lélek, -
Miként imádkozó, szép, ártatlan angyal,
E frigy oly szentséges szülötte az égnek.

Nincs rajt földi bája külső ékességnek,
Csak tűnő illat és hunyó fény a társa:
Krizántin-nyíláskor ilyen a lelkeknek
Könnyfátyolos, titkos, szent találkozása...

Elmúlást hirdető, fehér krizántinok!
Rózsa s liliomnál kevesebb nem vagytok,
Megnemesül a szív, amikor ti nyíltok...
Nem vagytok kegyetlen, zord, halálharangok!

Fehér szirmotokból jóltevő tündérek
Kelnek légi útra, szívtől szívhez szállva:
Így lesznek eggyé a reményvesztett lelkek
Krizántin-nyíláskor, egymásra találva.

Vigasztaló

(Édesanyámnak)

Hogy számomra mindig,
Nappal is éjjel van,
Azért sírsz, jó anyám
Olyan fájdalmasan?

Én vagyok a vesztes
S mégis tiéd a bú,
Kettőnk közül nem én,
Te vagy a szomorú?

Ne sírj, ne búslakodj!
Nézd, én vidám vagyok.
Nem is hiszed anyám,
Örömim mily nagyok.

Felhő és szivárvány:
Nékem csak sejtelem,
És a látó világ
Nem törődik velem.

De szívemen mindez
Sebet éppen nem szúr,
Tudom: szeret engem,
És el nem hágy az Úr.

Az én lelkem gazdag,
Tele színes dallal
Amiket a boldog,
Látó ember nem hall.

Bánom is én: milyen
Körülöttem a táj,
Ha vidám vagy, anyám:
Nékem semmi se fáj!

Dani Ferenc

1913. november 15-én született Nagykanizsán. Elemi,
polgári és kereskedelmi iskoláit szülővárosában végezte. A
kereskedelmi szakmában dolgozott. Versírással 15 éves
kora óta foglalkozik. Költeményei a Zala és Vas megyei
lapban, egyházi újságokban jelentek meg. Az én utam című
verseskötetét Kassán a Szent Erzsébet Nyomda Rt. adta ki
1942-ben. 1975 óta tagja a szövetségnek, amelynek lapjai
rendszeresen közlik alkotásait. Nyugdíjasként él
Nagykanizsán. Tagja a szövetség Zala megyei szervezete
elnökségének.

De profundis

A mélyből kiáltok. Halljátok-e urak,
Hogy egy nyomorult eb a holdra felugat?

A mélyből kiáltok, hol sírni nem szabad
És vállam roskadoz rangos nyomor alatt.

A mélyből kiáltok, hol a gyomor hörög
S a sovány munkabér a szemünkbe röhög.

A mélyből kiáltok, hol minden bús, nehéz
S kenyeret, holnapot fal a kövér penész.

A mélyből kiáltok, hol minden zord, süket
S kéjnőként árulja magát a becsület.

A mélyből kiáltok, hol nincsen diadal,
Márkás autó, nő és zsíros hivatal.

A mélyből kiáltok, hol nem látni eget,
Hol nem kincs, csak limlom a lelkiismeret.

A mélyből kiáltok, hol csillag nem ragyog,
Hol társak között is mindig magam vagyok.

A mélyből kiáltok, hol nincsen kegyelem
S ezrek törnek orvul gyilokkal ellenem.

A mélyből kiáltok elszántan, vakmerőn,
Hogy a félelem ne őrje fel agyvelőm.

A mélyből kiáltok, hogy ne legyen sötét,
Hogy barát ne lopja barátja köntösét.

A mélyből kiáltok, hogy legyen emberibb
Az ember, egymással megférő és szelíd.

A mélyből kiáltok én béklyós árva rab,
Keresve a társat s társamban magamat.

A mélyből kiáltok. Nem hallják az urak.
Pedig ember az, ki a holdra felugat.

Dénes Géza

1924. május 12-én született Hajdúszoboszlón. Az elemi
iskola után Sarkadon járt polgáriba, majd Gyulán,
Békéscsabán tanult tovább. Később aranykalászos gazdaként
dolgozott. Balmazújvárosban kapcsolatba került Veres
Péterrel, aki segítette írói fejlődését. Az 1950-60-as
években megyei lapok, irodalmi folyóiratok pályázatain
alkotásaival díjakat nyert. A MEDOSZ Lapja és a Postás
Dolgozó című újságnak már több mint három évtizede
munkatársa. Írásai, novellái, tárcái minden megyei és több
rangos országos lapban kerültek az olvasók elé. Az emlékező
falu című gyűjteményes kötetben is található 7 novellája.
1985 óta tagja a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek. 1988. október
27-én teljesen megvakult. Látásának elvesztése óta is
termékeny, alkotó munkát végez.

... csak most vagyok juhász

Emlék 1954-ből

A Hortobágy folyó kilenclyukú hídja meg a borzasi
tanyaközpont között, a balmazújvárosi határban idősecske
ember őrzi a juhnyájat. Van tán 60 éves is: a birkák a
Kundomb körül őgyelegnek, köztük járkál fenségesen Bogár,
a kis fekete puli, várva gazdája parancsát. Eriggy az
elejire! vagy Eriggy mögé! A balmazújvárosi toronyóra
szépen idelátszik. Pontosan hajnali 5 óra. A juhászember
hasra fekszik, a leterített szűrre, zsebéből füzetet meg
golyóstollat szed elő. Ráhajol a füzetre, hogy kitöltse az
abban levő nyomtatványt. Előbb azonban megtörli a homlokát
és megtörli a fekete bajuszát. A nyomtatvány olyanokat
kérdez, hogy mennyi a kos, a jerke, a jerketokjó, a racka, a
furbic, mennyi az elhullás, hány büdössánta beteg állatot
kell lekezelnie az állatorvos javaslatára. - Eriggy mögé!
mögé! - kiáltja az okos pulinak, mire az hatalmas
csaholással kerül a birkák mögé, és hajtja azokat vissza a
nagy Kundombtól. Ne menjenek a jószágok a dombon túl, mert
ott dűlőutat tapostak az emberek. Ott járnak el a rendőrök
kíséretében a Kónya telepre telepítettek. Ássák a halastónak
kiszemelt legelőrészt, mert a halastó, amellett hogy halat
termel, majd feloldja a legelő fehér meszét, és termőföld
lesz belőle. A juhász lélegzetvisszafojtva töltögeti ki a
Juhtenyésztési napló nevű nyomtatványt. Gondban van; itt,
ahol szinte hallani lehet a csendet, ahol a madár sem jár,
ahol a gondolat csakúgy szárnyal: most alig jön gondolat.
Nagyon nehéz ezt a naplót kiállítani. Volt egy juhász
Szásztelken, aki nem jól töltötte ki a naplóját, és elvitték
Kerepestarcsára a táborba. Roppant figyelmet igényel. Isten
őrizzen meg attól, hogy egy tejelő vagy nyírnivaló birka
megdögöljön, máris szabotázst fognak rá, és öt évig nem
látja a kék eget.
Ebben a pillanatban Balmazújváros felől irtózatos
gépkocsibúgás veri fel gondolataiból. Legalább húsz
tehergépkocsi közeledik a kitaposott dűlőúton, hatalmas
porfelhőt verve fel. A tehergépkocsik a közelében
lefékeznek. Ő maga mélyen kalapot emel, mert az első
gépkocsiból egy alezredes ugrik ki. A teherautóról leugrálva
meg kiskatonák százai lepik el a nagy, csendes pusztaságot.
Valamiféle óriási vasakat is előszednek, akkorák, mint egy
háznak az oldala. Áhá, érthető már, ezek itt gyakorlatozni
akarnak. A nagy fekete vaslapokat összetákolják, és tényleg,
milyen szépen kialakul három tankformájú célpont... Az öreg
juhász furkósbotjára emeli az állát, úgy lesi, mi történik
itt. Az a fontos, hogy a birkák a kis pulival jó helyen
vannak arra a Kundomb körül. Parancsszavakat ordít az
alezredes. Előkerül néhány hagyományos páncélököl, a
lövéshez sorra kerülő kiskatona hasra fekszik, megcélozza a
mereven tartott páncélököllel az egyik tankot, de nem talál.
Jobbra is, balra is céloznak a fiúk fekvő helyzetben, de
eredménytelenül. Az alezredes elvtárs meg mind hevesebben
ordítozik...
Az öreg juhász csak néz. Ez nem munka. El kéne kérni azt
a páncélöklöt, és csak úgy állva lőni vele egyet. De hiába
kérné, nem adnák oda. Hogyisne, még valami baja lenne a
kiskatonának. Node, nahát, nézd már..., hát te is itt vagy,
Veres Feri, Tiszafüredről? Ferikém, add már ide.
- Már hogy gondol ilyet? Az életemmel játszanék!
- Az alezredes elvtársad éppen háttal áll, hadonászik és
kiabál. Már nem is tudja Veres Feri, hogy merte kiadni
kezéből civilnek azt a veszélyes fegyvert. Az öreg juhász
állva maga elé emeli, s egy másodperc sem telik el,
meghúzza a ravaszt... A löveg nekivágódik a legközelebbi
"tanknak", ott nagy sistergéssel lyukat olvaszt a vastag
vasfalon, onnan pedig gellert kap, s a löveg nekivágódik a
másik tanknak...
- Gyönyörű! Remek! - kiáltja az alezredes, és az öreg
juhász körül álldogáló kiskatonákhoz rohan. - Ki volt az?
Melyikőtök lőtt ilyen pontosan? Nahát, ilyenről soha nem
hallottam. Két páncélost egy löveggel... Ki volt az?
De nincs jelentkező. Mindenki behúzza vállába a fejét, és
csak sunyítanak. De az öreg juhász nem fél, kihúzza magát
és odaveti a szót:
- Én, én voltam!
- Maga? Hogy merészelt... ki adta oda magának...? -
lassan szűnik az alezredes haragja. Felülkerekedik benne a
kíváncsiság. Az öreg juhász elé áll:
- Tényleg, maga volt, bátyám? Hát... nem is tudom, mit
mondjak. Akárhogy is történt, árulja már el, hogy csinálta?
- Hát, ... ahogy dukál, előírás szerint.
Az alezredes tovább kérleli.De hiába. Az öreg, mint
valami nagy titkot, elrejti szíve fölé,hogyan lehet egy
löveggel, a geller segítségével két tankot kilőni. Az
alezredes az öreg juhász mellé guggol a fűre. A kiskatonákat
elküldi onnan. Most olyanról lesz szó, aminek ne legyen
fültanúja. Mondaná is az alezredes elvtárs, de az öreg
kinyújtja a nyakát, és arra Balmazújváros irányába mutat:
- Tessenek vigyázni, mert ott jön az újvárosi őrsről két
rendőr, azok engem jönnek leellenőrizni, mert én REF-es
vagyok. Rendőri felügyelet alatt állok!
- Maga? Na idefigyeljen, kedves bátyám. Én megmondom
magának, hogy bízzon bennem: valamikor én is juhász
voltam, csak most vagyok alezredes.
- Igen? - néz nagyot az öreg juhász. Ha már így van,
akkor én is megmondom, hogyan tudtam egy löveggel két
tankot kilőni, alezredes elvtárs: úgy, hogy valamikor meg én
voltam alezredes, és csak most vagyok juhász.

Mi is az a honvágy

(Avagy: Ki a Tisza vizét issza...)

Itt születtem, ezen a poros Alföldön. Anyám-apám itt
nevelt emberré. A nagy alföldi pusztaságban már nyújtogatják
nyakukat a hatalmas, tízemeletes épületek, de mégis
csak pusztaság. A természetbarátok sem keresik fel, de a
turistáknak is szemet gyönyörködtető tájak kellenek, nem
városnézések. Arra áldoznak pénzt, időt, fáradtságot. A
Balaton, a Bakony megkapó szépsége, a Börzsöny, a
Mátra-alja, a Dunakanyar mind-mind rajta van a turisták
térképén, de kereshetjük rajta Tiszafüredet, Tiszaroffot
vagy Balmazújvárost. Hacsak ezután nem keresik fel, mert
megépül a Tisza II. vízlépcső, vagyis a Tisza-tó.
Néhány éve anyám-apám a Bakony szépséges vidékére
költözött: másik fiukkal laknak együtt, akit Veszprémbe
helyeztek. A negyedik emeleten kaptak lakást, de szép,
tiszta, kellemes szobákban, udvarra nyíló ablakokkal; míg
bátyámék a négy gyerekkel az utcai szobákba telepedtek.
Otthagyták a kis, görnyedt tiszafüredi házat. Azóta jön is a
levél sűrűn szüleimtől, benne a sok dicsekvés: "Édes fiam!"
- írja apám egyik levelében - "Vasárnap fent voltunk a
Miklós Pál-hegyen. Gyönyörű a kilátás. Ellátogattunk a
Kálvária-hegyre is, Bánd falu mellé." - A másik levélben ez
áll: "Végre kárpótolhatom, fiam, öreg koromra azt, amit
nem adott meg a sors. Nem gondoltam én, fiacskám, hogy
ennyire szép a mi hazánk. A Kabhegyen is voltunk. A
televízió leadó antennától épp úgy idelátszik a Balaton,
mint a Hortobágyi-halastótól a tiszafüredi nagytemplom.
Gyönyörű vidék..." - Az idén tavasszal már meghívó állt a
levél végén: "Te fiatal vagy, fiam, módodban áll, gyere,
gyönyörködd ki magad!"
Asszonykámnak csak egyszer kellett elolvasni a levelet,
egy egész hét szabadságot vett ki, hogy minél tovább
gyönyörködhessen a Bakony vidékében.
Elindultunk: Kőbánya-Kispest állomáson metróra ültünk,
azzal át a Délibe, majd felültünk a Szombathelyre induló
vonatra. Székesfehérvárt elhagyva a tavaszi belvizektől
megduzzadt Velencei-tóban gyönyörködtünk, meg a partján
ásítozó ezernyi, színes nyaralóházban. Szép, szép, de én
akaratlanul is a mi kis falusi rétünkhöz, a Kályvás-dűlőben
a mocsaras gólyatanyához hasonlítottam mindent. A csöndesen
hullámzó Velencei-tó most éppen olyan, mint a debreceni
határban Kismacs meg Látókép között a hatalmas, zöldülő
búzatábla.
Végre megérkeztünk. Összeölelkeztünk. Nagy öröm, igazán,
hogy a drága szülők ilyen jó színben vannak. Nem
látszik meg rajtuk sem a nyolcvan, sem a hetvenhárom
esztendő. Alig pakoljuk le bőröndjeinket, kérdi az apám
nagy kíváncsian:
- Mondjátok, gyerekek, mi újság az Alföldön?
Anyám is néz a szemembe, kutatva benne valami után,
mikor remegve átölel:
- Fiacskám, voltatok-e kint a Tiszán? A rádióból tudjuk,
hogy ősszel megáradt...
- Semmi sem történik azon a sivár Alföldön, ami említésre
méltó volna, drága szüleim! Hanem hát lássuk azt a
Miklós Pál-hegyet, meg a csodálatos Kálvária-hegyet Bánd
falu mellett. Szaladjunk csak ki egy busszal.
Tényleg gyönyörű vidék. A Miklós Pál-hegyről is idelátszik
a Balaton kékes-zöldes vize. Lent a völgyben birkanyáj
kolompolt. Olybá tűnt, mint egy tenyérnyi sárga szín a zöld
legelőben. Csak percek múlva érzékelhettük, hogy a sárga
folt egy-két ujjal lejjebb hömpölyög a völgy felé. A puli
ugatása is fölhallatszott hozzánk, de látni nem lehetett a
mákszemnyi apró feketeséget. A villanykarók mint egy-egy
gyufaszál. Fölöttünk a felhők oly közel, hogy ha egyet
ugranék, a lelógó csücskébe tán belekapaszkodhatnék. A
hegyoldalban gyöngyvirágot szedtünk. Úgy téptük, mint
odahaza a paréjt, annyi ott a gyöngyvirág.
Elfáradva értünk haza. Ráadásul még felmászni Veszprémben
a negyedik emeletre!
Úgy belétemetkeztem eleinte a gyönyörű bakonyi tájba,
hogy haza alig gondoltam. Csak olyan három nap múlva
valami ráült a lelkemre. Amerre csak néztem, minden olyan
idegen lett előttem. Bármerre fordítottam a fejem, mindenütt
hegy. Mint a bezárt rab vagy a síkos edény alján a bogár,
ami mászna kifelé, de minduntalan visszacsúszik. Büntetés
itt élni. Még a gondolat sem száll itt olyan szabadon, mint
azon az aranyos Alföldön, ahol ha szét akarok tekinteni, fel
kell másznom a tűzoltófigyelőbe vagy a toronyba. És nincs
nagyobb boldogság, mint a Tisza partján ülve köveket
dobálni a nagy szőke folyóba. Nagyot csobban a víz, aztán
hullámzanak lefelé a mind jobban nagyobbodó kerek örvények.
A harmadik nap délután felsóhajt a feleségem:
- Vajon megjöttek-e a gólyák Mári nénémék eperfájára?
Emlékszel? Tavaly kötözték fel azt a használt szekérkereket
az eperfa tetejére, hogy odarakják az új fészket, mert a
kéményen elfogta a füstöt a fészkük.
Este megint sóhajtozik a kedves. - Mi a baj? - kérdem.
- Menni kellene. Énrám vár a statisztikai jelentés
összeállítása, a bérszámfejtésnek is nekem kell megadnom az
adatokat.
- Tudtad te ezt előre, szívem. Akkor hát miért vettél ki
egy egész hét szabadságot?
Nagy hallgatás lett a válasz. Nemsokára újra megszólalt.
Szemét-orrát , belemeresztette a levegőbe, szimmantott
egyet, ezt suttogta: - Vajon hallik-e már esténként a
Holt-Tisza felől a békaszerenád?
Alkonyodott. A vörös naptányér ráült a Miklós Pál-hegy
csúcsára. Négy emelet mélységből, az utcáról autópöfögés,
motorbúgás hallatszott. A távolban egy autóbusz felbődült,
ahogy erőlködve nyomatott fel a hegyoldalban. Tényleg,
hallik-e a brekeke-beszéd otthon, meg a tücsökciripelés?
Prü-prü? - kérdi az egyik. Pri-pri - felel rá a másik. Első
dolgom lesz, ha hazamegyek, magamhoz veszem a
horgászfelszerelést, s le a Holt-Tiszához, a Tisza-tóhoz...
Messziről vonat sípolt. Olybá tűnt, mint odahaza az utcánk
végéből hangzó gyermeksikoly. Felkaptam a fejem: nincs tán
valami baj? Az ablakhoz siettem. A Bakonyból áradó
virágillat végigsimogatta az arcomat. Balról apró
gyufásdobozok úsztak a völgyben arra Pest felé. Elől a
mozdony most kieresztette füstjét, s azok a kis dobozok
beburkolóztak a füstgomolyba. A kis őrház után
kibontakoztak. Az ablakocskákból kiszóródott az esti
félhomályba a harmatfény.
Azok mögött az ablakok mögött emberek ülnek, utaznak
haza. De jó is azoknak! Nagyot szívtam a virágillatos
levegőből. Mi ez a különös, megmagyarázhatatlan érzés?
Hiszen otthon senki sem vár. Feleségem, apám-anyám,
bátyám itt vannak velem. Talán a horgászbotom vár, esetleg
Határ Vince horgásztárs, aki még nem fogott halat, csak a
horgászbotját?
Óh, milyen borzasztó lehet a honvágy. Mennyit szenvedhetnek
azok, akik az országuktól távol élnek, s várják, hogy
egyszer hazatérhetnek a Kunságba, a Hajdúságba, a Dunán
túl, a Tiszán innen. Nemrég történt, mikor Tiszalökre, a
duzzasztóhoz utaztam: már Hajdúdorog határában vágtatott
a vonat, amikor a szomszédos fülkéből görcsös sírás ütötte
meg a fülemet. A mellettem lévő ablakban egy piroshajú,
araszos fülbevalókkal, csíkos nejlonokkal felékesített
asszonyka állt és sikongatott, mellette fekete ünneplőbe
öltözött parasztemberek vigasztalták. Az asszonyka az
ablakon át ki-kimutogatott, s ahogy egy-egy tárgyra
mutatott, mindig felsikoltott: - Ez meg a nagylegelő a
gémeskutakkal, ez meg a bakterház... Itt meg a Pap Feriék
háza van. Él még Ferke? - És ömlött a könnye a drága kanadai
ruhájára. Mert Kanadából jött haza szegény-gazdagon 34 év
távollét után.
Egy Presics nevű uraság vitte ki az akkor alig 12 éves
kislányt. Szürke, pepita, kék, sárga bőröndöket raktak le
utána vagy tízet. A bőröndökben lévő vagyona között úgy
állt ott, mint egy árva. Hát bizony, ilyen a honvágy. De én
itthon vagyok szép Hazámban... Két nap múlva már utazom
is haza. Mégis, milyen nehéz azt a két napot kivárni! Az
apró vonatdobozok elkattogtak, s én úgy éreztem, rám borul
a Bakony összes sötétsége...
Végre eljött az indulás ideje. Búcsúztunk. Anyám arcán
patakokban ömlött le a könnye, apám is nyelt egyet, mikor
bokorba ölelkeztünk.
Indulunk, megyünk. A negyedik ház kapuja elé érve még
visszanézek. Az öreg szülők még mindig integetnek. De azt
is látom, hogy a drága zsebkendőjét a szájába tömködi,
aztán kiált utánunk az apám:
- Gyerekek, várjatok!
Jön az apám nagy léptekkel frissen, ruganyosan, akár
húsz évvel ezelőtt. Húsz év pedig nagy idő, és öreg korára,
hej, de sokszor fel kell másznia a negyedik emeletre. De
most valami hajtja, olyan fiatalosan jön. Ugyan mi hajtja?
Utolér, belém karol, átfogja a kis feleségem puha derekát,
és halkan elrebegi:
- Gyerekek! Fiam, fiacskám! Béla bátyádnak mi sokat
köszönhetünk. Igazán szép város, de... Arra kérlek
benneteket, nézzetek ott Tiszafüreden... - végighúzza
kabátja ujjával a szemét. - Ugye, nem értitek félre? A
nyugdíjam mellé még kereshetek pár ezer forintot apró,
pepecs munkával, vígan megélünk magunk is. Nem vagyunk
igényesek. Csak egyetlen szobácskát konyhával, fiam. Még
fürdőszoba sem kell. Majd csinálok magunknak a konyhában
zuhanyzót, és lezuhanyozunk... Csak ott, Tiszafüreden
legyen, közel a Tiszához... kisfiam!

A drótostót

A csillagok késő estére kigyúltak, a Hold sápadtan hajolt
be ablakomon, motorbúgást, tücsökciripelést hajtott be
ágyamhoz a lanyha nyári szellő. Magamra húztam takarómat,
mélyen elaludtam.
Korán reggel kiabálás veri ki szememből az álmot:
- Ászonyok-ászonyok! Ván-é válámi drotóznyi-fotóznyi
való? Lábos, fazok, kána, veder, tepsi, ámi likás, ide vele,
olcsón befoltozok!
Ahány asszony-gyerek, mind kiáll a kapuba. Még ilyet:
drótostót jár a faluban, mikor a kátéesz szervizszolgálata
mindent megjavít. Barna Kató nénit annyira megbabonázza
a drótos dalos hangja, mert hej, de nagyon régen hallott itt
a faluban drótostótot énekelve kiabálni, hogy rá sem gondol
hamarjában, hogy három lyukas fazékjára foltot tetessen,
csak akkor, amikor már a harmadik utcából hallatszik: -
Ászonyok- ászonyok, drotóznyi-fotóznyi!
A harmadik utca a Tokaji utca. Itt már meglassul a drótos,
nem tudni, a fáradságos gyaloglásba, vagy a kiabálásba
fáradt-e bele. De inkább a gyaloglásba, mert a hangját még
talán feljebb is hordja. A nagy kerekeskútnál körülveszi két
idősecske mama:
- Hallja-e, mennyiért fótozná be ezt a lábost?
- Meg az én mosófazikomat? Áztatni jó lenne benne!
És alig kötik meg a nagy üzletet, máris veri-kalapálja az
edényeket, mintha a régi-régi drótost idézné vissza a
faluba.
Node bírja is erővel, mert alig múlt 35 éves ez a szép szál
drótoslegény.
Egy középkorú asszonyka is kilibben három tepsijével, s
hogy a drótos éppen a két idős néni munkáján fáradozik, leül
vele szemben. Az asszonyka nyelves is, meg kíváncsi is, hát
megkérdezi:
- Hogyan bírja ezt a vándoréletet? Mindig elengedi erre a
csavargó útra a felesége?
- Nincs énnékem feleségem, még ezután ákárok szerez-
nyi. Megszoktuk már ezt az életet ott Zemplénben. Még á
nágyápám is drotós volt.
Amikor a drótos ezt kimondja, éppen akkor érkezik oda
Plizsák Manci. Nemigen több ő 30 évesnél, pufók arca,
parázs dereka arra vall, hogy van mit Bezzegh doktoréknál a
tejbe aprítani. Még 1942-ben szerezte a doktor felesége a
lelencintézetből, s hogy a lány illedelmesnek, dolgosnak
mutatkozott, örökbe fogadták. Hogy volt-e valaha is
apja-anyja, azt senki nem tudta a faluban, de méginkább nem
tudja Plizsák Manci. Csak annyi maradt meg gömbölyü szép
fejében, hogy valahol Zemplénországban, a tótok birodalmában
látta meg a napvilágot, de arról is csak hallott.
Kisgyerek korára azonban jobban emlékszik: sokat elmesélte
a szomszédoknak, milyen gyönyörű hegyek meredeznek
ott az égnek, és milyen sebesen folyik a Hernád vize,
amiben mosta kis ingecskéjét.
Amint mondom, kezében lóbázva egy pecsenyesütőt, éppen
akkor érkezik oda a lány, s hogy meghallja, hogy a drótos
Zemplénből jött, rászegezi gyönyörű fekete szemét. A drótos
meg bizony alig győzi kapkodni a fejét, nem lehet abba a
fekete szembe szívdobogás, fulladozás nélkül belenézni.
Végre sorra került a pecsenyesütő is. Két térde közé veszi
s üti-veri. A lány csak nézi, de mintha nem is a munkát,
mint inkább a drótos göndör haját, szép domború mellkasát,
felfelé kunkorodó orra alatt vérpiros, összeszorított
száját, fölötte kis bajuszát. Egyszer aztán megszólal a
lány:
- Mágá zémpléni?
A drótos nem mer felnézni. Csak rábólint.
- Mégvánnák-é még azok a szép nagy hégyék? - kérdezi
tovább a lány.
- Még, mégvánnák!
- Hát á Hérnád árá léfélé folyik-é még?
A drótos belemerül munkájába, s csak félvállról veti oda:
- Árá!
De a lány nagyon faggatózik, kék-e arra is az ég,
megvannak-e még Fórizs Mari néniék, Blazsó Misuék, a házuk
eleje olyan virágos-e még? Hanem ezekre már nem tud mit
felelni a drótos. Zemplén nem egy tányér dedelle, hogy csak
úgy megtaláljuk benne Fórizs nénit meg Blazsó Misut. Tudja
már, hogy az ő vidékére való lány, megérzi a zamatos
kiejtéséből, a lélegzéséből, de különösen azokból a
bogárfekete szemekből, amelyekbe nem mer belenézni, mert ha
csak odakapja a fejét, fejébe tolul a vér, szeme
elhomályosodik előtte.
Milyen erő sugárzik ki azokból a fekete szemekből, hogy
így elgyengíti az izmos férfiembert?
A drótos nem mer felnézni többé, csak átadja a lánynak a
kész munkát, átveszi az érte járó pénzt, vette bádogját,
szerszámjait, és indul.
A lány Bezzegh doktorék kapujából még visszafordul,
úgy néz a távolodó drótos után, aztán nagyot sóhajt, s
befordul a kiskapun.
Délután még hallották a drótos hangját a vásártér felől,
aztán elhallgatott. Aki elszalasztotta, csak legyintett: nem
baj, majd befoltozzák edényüket a kátéesz szervizében...
De nagyot tévedtek, mert másnap reggel ismét kiabált a
drótos. Sőt, nemcsak másnap, hanem még szombaton is,
bent, a falu főterén is. Plizsák Manci ekkor már három
lábost, két fazekat, több apró edényt vitt ki neki
foltozásra.
Szombaton délután újra megjelent a drótos, méghozzá a
Bezzegh doktorék háza előtt, de a hátán már nem csillogott
a szerszámosláda. Ráncos kis csizmája fényesre volt
vikszolva, bajusza is hegyesen kunkorodott az ég felé.
Ennyiből állt az ő ünneplője. Vasárnap délelőtt meg néhány
állomástól jövő látta Plizsák Mancit, hóna alatt
újságpapírosba csomagolt kis batyuval, amint ment a vásártér
felé, de még azon is túl, a kis erdő szélében. Többen a
sültkacsa szagát érezték áradni a csomagból, de nem
gondolták még akkor, hogy annak viszi, aki nem is a
csomagot, mint inkább azt az igéző két fekete szempárt
várja.

***

Csöndes vasárnap délután. A nagy görögtemplomtól a római
templomig bejárt korzón csupa nájlonnal ékesített lányok meg
ünneplős fiúk sétálgatnak. Az egyik fiú kezében táskarádió,
a rádióból bele-belebúg a kacagásba a beatzene. Bezzegh
doktor is kiáll a kapuba. Otthagyta tévékészülékét, mert a
falusi korzó megannyi látnivalójával szebb műsornak
ígérkezik. A sétálgató fiatalok közül egyszerre kiválik egy
alacsony, kövérkés férfi, a doktor elé lép, megemeli
kalapját:
- Itthon van-e a Manci, doktor úr?
Bezzegh doktor a férfi vállára teszi a kezét:
- Gábor fiam, mondj le a Manciról, én is lemondtam. Húsz
év után kereshetek bejárónőt. A hűtelen. Nem bírok vele. Meg
van veszve az után a drótos után. Mind a kettő tót. Na,
érted már, Gábor fiam? Egymásra találtak. Mondj le róla,
Gábor fiam. Látod, hiába ígértem neki stafírungot, bútort,
szép lakást építettem volna ide az enyém mellé, ha veled
egybekelne, de...

***

Rengeteg az utas a hétfő hajnali vonathoz. A pénztárablak
előtt legalább harmincan állnak sorban. Mindenki felfigyel a
zamatos hangra, amikor egy férfi beszól a pénztárosnak:
- Két ménétét kérek Vizsolyrá.
- Merre is van az a Vizsoly? - kérdi a vasúti tiszt.
- Mérré, még ászt sé tudjá? Zemplénben, közel a szlovak
határhoz.
Megkapja a jegyet, az egyiket átadja egy szélescsípőjű
lánynak. A lány hátát egy nehéz szerszámosláda húzza.
Belekarol a lányba, s a friss virágágyások között igyekeznek
a már bent pöfékelő vonathoz.
A lány billegdélve a terhes láda alatt, felerőlködik a
kocsiba, a férfi frissen utánaugrik.
Amikor a vonat kidöcög az állomásból, a lány hosszan
integet, csak úgy ragyog a két fekete szeme. A virágágyások
között Bezzegh doktor áll meg egy alacsony, kövérkés férfi.
Az előbbi zsebkendőjét lóbázza, néha szeméhez emeli, az
utóbbi értetlenül, földbe gyökerezve. Már csak az összefutó
sínek között az utolsó kocsira akasztott piros lámpa
látszik, de ők még mindig ott állnak. Egy vasutas jön,
rájukcsodálkozik. Bezzegh doktor, mintha álomból ébredezne,
összerezzen. Mereven odanyújtja a férfinek a kezét:
- Így van ez, Gábor fiam. Na, minden jót!...

Szigeti kaland

A Nap zuhanyrózsája alatt aranyban fürdött a hegy, a
völgyben a folyó. Az ezüstös víztükör mohón kanyargott a
hegy mögé.
A víz sima bársonyát karcsú csónak hasította. Fehér teste
boldogan siklott előre, belsejében fiatal férfi tartotta
kezében az evezőt. Erőteljes csapásokkal dobálta maga mögé a
fodros vizet, közben kerekre nyílt szeme boldogan itta be a
nyár szépségét. Minél messzebb jutott a várostól, annál
diadalmasabb erővel borította be a nyugalom. Vékony izmú,
szikár fiatalember volt, állig érő pakombarttal, hanyagul
nyírt hajjal. Amint evezett, állát előrefeszítve, mélyen
szívta tüdejébe a levegőt. Jólesett neki ez az izommunka,
hiszen alig egy éve tanul mint gyakorló orvos a város
klinikáján, s ezt megelőzően az egyetem még ennyi fizikai
munkát sem követelt.
Egyszeriben gyönyörű sziget lebegett előtte a messzeségben.
Erősebben markolta az evezőt, széles csapásokkal
kormányozta magát a sziget felé. Megközelítette. Micsoda
buja növényzet, milyen óriási fák, páfrányok, bokrok! Amikor
a bokrok mögé, a tisztásra nézett, majdnem felkiáltott:
karcsú, magas lány lépkedett a füvön fürdőruhában.
- Na, ezt elkapom! Fokozta a tempót. Aztán kíváncsi lett,
hogy ugyan milyen titka lehet a lánynak, hogy ide, a
vadonba bújik el? A víz fölé hajló fűzfák alá evezett. Itt
senki nem fedezi fel. Óvatosan lépett a sekély vízbe, partra
húzta a csónakot, és kibújt a fa lombjának védelme alól.
Figyelt. Semmi nesz. Kilépett. Lenyűgözve állt meg a sziget
szépsége előtt. A zöld pázsit, mint mozdulatlan tó terült el
előtte. De hova tűnt a szépséges rét virága, a karcsú,
fürdőruhás lány? Megkerülte a pázsitot, bokorról bokorra
bújva. A sűrű fák csoportjában ízléses víkendház állt, fő
ékességével, a tornáccal. Közelebb merészkedett. Hirtelen
megállt. Igen, a karcsú lány már a tornácra kitett nyugágyon
hever. Nekidőlt egy fának. A lány nála is fiatalabb, talán
húszéves lehet. A lány most felkattintotta táskarádióját,
dübörgő-recsegő dzsessz hasított a csendbe.
A fiú a bokor elé lépett. E pillanatban a lány megfordult a
nyugágyon és felé nézett. Ő lehasalt. A lány gyönyörű
szeme a messzeséget kutatta. Tehát nem látta meg. A zene
elhallgatott, hallotta a csilingelő hangot:
- Mama, mama, gyere gyorsan!
Úgy látszik, mégis észrevett - gondolta a fiú.
Idős nő állt ki a tornácra.
- Nézz körül, mama, nincs valaki a szigeten? Nyugtalan
vagyok!
- Ugyan már, kislányom, nem köt itt ki senki!
Eszerint mégsem látott meg - nyugodott meg a fiú.
- Amióta eltűnt a Tisza kutyánk, nem érzem magam
biztonságban.
- Hétköznap kevesen mennek vízre, vasárnapra pedig
lesz új kutyánk! - nyugtatta meg lányát a mama.
- De én mégis úgy érzem, hogy valaki van itt, és engem
néz.
Lelapult a fűbe, mert az idős nő kutatva nézett körül.
- Nem látok senkit. Légy nyugodt, kislányom, megyek
vissza a konyhába.
Amikor újra felemelkedett, az idős asszony nem volt a
tornácon. A lány felkelt, arcát a napra emelte, nagyot
nyújtózva egyenesedett az ég felé, domborúan, akár egy
tökéletes szobor. Ringó járással lejött a tornácról, és a
messzeségbe nézve megindult a pázsit felé. Pontosan őfelé.
Most látta meg először és tisztán az arcát. Kerek, szabályos
arc, mint egy porcelánbabáé, ábrándos szemekkel, fitos
orrocskával, vérvörös, de festetlen szájjal. Ahogy lépdelt,
a járásában volt valami tétovaság. Mintha maga sem tudná,
hova indult. Aztán megállt, az árnyékban leheveredett a
fűre, csendesen nézett maga elé. Fűszálat tépett le,
rágicsálta, de mintha bántaná, izgatná valami. Arcát most
felemelte, hátrakönyökölt.
- Halló, idegen! Érzem, hogy itt van! Bárki is legyen,
szóljon!
A fiú megrettent. De hiszen nem láthatta meg...
- Ha volt bátorsága idejönni, akkor legyen bátorsága
szólni is! Szóljon hát!
A fiú csodálkozott, nem tudta, mit tegyen.
- Olyan biztos a rejtekhelyében?
Nem tétovázott, előlépett:
- Hát itt vagyok! Na és? Nem tiltott helyre jöttem!
A lány nem fordult a fiú felé, maga alá húzta lábait, és
arcát a tenyerébe temette.
- Maradjon ott, kérem, maradjon a helyén!
- Ahogy parancsolja. Egyet azonban megsúghatok: hiába
temeti el arcát, úgyis láttam már az előbb.
- Miért jött a szigetre?
- Erre eveztem. Megláttam magát, közelebbről is akartam
látni, mert soha nem láttam ilyen szép teremtést!
- És most meg van elégedve? - nevetett a lány még
mindig lehajtott fejjel.
- Óh, hogy oda ne rohanjak! Ne gúnyolódjon! Most is azt
mondhatom, hogy maga elbűvölő, mintha ennek a csodálatos
szigetnek egyik virága volna.
A lány fülig vörösödött. Kacérkodva még mélyebben
hajtotta le a fejét:
- És mondja, mi szép van rajtam?
- Mindene. Most jöttem rá, hogy eddig magáról álmodtam
titokban.
- Hahaha... igazán? És... most mit akar tőlem?
A fiú meghökkent:
- Hát... semmit! Én úriember vagyok. Csak megfognám a
kezét, belenéznék csillogó szemébe és bocsánatot kérnék, és
átölelném, és remegve tartanám..., és...
- Milyen lehet az?
A fiú fellángolt. Egészen közel lépett a lányhoz. Meghajolt,
bemutatkozott mint gyakorló orvos. A lány ekkor
felsikoltott. Felegyenesedett, oldalt kapta a fejét.
- Maga gyakorló orvos?
- Igen. Miért csodálkozik? - A fiú ezt a közeli ölelés
reményében kérdezte.
A naptól szikrázott a fű, távol, a nagy folyó fölött
sirályok vijjogtak, kesernyés szaggal lett tele a levegő.
A lány nyugodtan felkelt. Arca, mint kitárt könyv.
- Hát akkor doktor úr, nézzen a szemembe!
A fiú elébe állt. Gyönyörűséggel nézte a szabályos arcot,
bizsergő izgalom futott át gerincén. Aztán a lány szemébe
nézett, mélyen a szép barna szemekbe. Nézte, nézte a két
finom lencsét, kutatta benne a tekintetet, de az
élettelenül, hidegen meredt előre, mintha most is a
messzeséget kutatná.
A gyönyörű szemekben nem volt fény. Mintha sötét függöny
zárná el előle a lány lelkét. Megborzongott. Elsüllyedni,
megsemmisülni szeretett volna. Hirtelen felszabadult
dermedtségéből, szinte kitépte magát a földből, és
megsemmisülve, riadt-gyáván menekült nagy ugrásokkal a
csónakhoz.
Amint a csónakba ugrott, és evezőjét vadul belevágta a
vízbe, a sziget felől kétségbeesett síró-kacagás hangzott
utána!

Fekete szemüveg - fehér bot

A néni elmúlt hatvan éves, amikor zöldhályog keletkezett
a szemén. Az orvosok műtéttel akartak segíteni, s amíg arra
rákerül a sor, addig is sűrűn bejárt a klinikára. Nem
türelmetlenkedett. Nyugalmában volt valami hideg kötelesség,
mintha meggyőződött volna arról, hogy amit eddig
látott, azt is csak ajándékba kapta. Fél év múlva levették
szeméről a hályogot, sikeres műtét volt, sötét szemüveget és
fehér botot kapott, örök és megváltoztathatatlan
felszerelésül. Az orvosok ezt mondták neki: "Kicsit lassan
gyógyul, néni, de reméljük, egy év múlva már..." Fia, menye,
minden hozzátartozója csak biztatta. Időnként türelmes
kérdéseket tett fel a gyógyulásával kapcsolatban, mintha meg
akarná kímélni a kegyes hazugok dolgát. Ő nem rontja el az
örömüket. A fia úgy viselkedett, amikor olykor meglátogatta,
mintha semmi nem történt volna. Nem gyöngédebb,
inkább hangosabb és vidámabb lett, mintha ő nem is vak,
hanem süket lenne. A fiú igyekezett úgy beszélni, mint
azelőtt: fesztelenül, nevetgélve, de lehetőleg csak olyan
tárgyakra figyelmeztette, amelyek tapintással elérhetők. A
látással kapcsolatos fogalmakat, hasonlatokat kerülte, a
vakság nevét soha ki nem mondta. Kereskedő volt és nem író
vagy nyelvész, de tucatjával tudta gyártani a
pótkifejezéseket. Ilyeneket mondott: - Anyám a lelkével
lát!... Anyám az ujja hegyében hordja a szemét!
Az első hónapokban azt hitte, hogy a világ kiürült, csak ő
maradt a helyén, és minden egyéb elvándorolt a fekete
függöny mögé, ami ráhullott a szemére. Később megértette,
hogy a világ tele van hangokkal, szagokkal, zsúfolva van
sima és érdes tapintású felületekkel, s ebben a dús
szövevényben igenis el lehet jól igazodni, ha nagyon figyel.
Pedig mennyire félt azelőtt! Azt hitte akkor, hogy a vakság
egy pillanat alatt bekövetkező sorscsapás. Most megtanulta,
hogy a vakság olyan, mint egy nehezen készülő műalkotás,
és idő kell ahhoz, hogy az ember képzett, hibátlan vak
legyen.
Egy napon a menye látogatása elmaradt. Minden
szabadszombaton, pontosan ebéd előtt eljött hozzá, de most
nem.
Fia megjelent ugyan a szokott időben, de egyetlen szóval
sem említette a feleségét. A mama némán, mozdulatlanul ült
a karosszékében. Már a küszöbnél meghallotta fia
nyugtalanságát a cipője kopogásában. Feltűnt neki, hogy a
belépés pillanatában megnézte az óráját. Zsebórát hordott, s
kifinomult fülével felfogta az óralánc csörgését, a fémtárgy
érzékelhetetlen súrlódását a zseb bélésén. S amikor köszönt,
már egyebet is tudott, mert erős alkoholszagot érzett. Hat
éve nem látta a fiát, s ezalatt elmosódott benne a kép. A
már meglett férfi helyett még mindig a kamasz fiú lebegett
előtte. Ugyanúgy becézte, mint azelőtt, csak a Pityukából
Pisti lett. Pisti pedig soha nem szokott inni. Megjegyezte:
- Pistikém, Gizi nem volt nálam se szabadszombaton, se
vasárnap. Talán beteg?
- Igen, beteg!
A gyors válasz csak megerősítette benne a gyanút. Tudta,
hogy a fia arca most sötét és meggyötört.
- Meghűlt talán?
- Igen, meghűlt! - Ez még gyorsabban, készségesebben
hangzott.
A fia hirtelen jókedvű lett, tréfákat sorolt, amiket az
áruházban hallott, és valahogy... mintha összefüggéstelenül
adta volna elő ezeket. Aztán a fiú összecsókolta, és elment.
A folyosóról behallatszott, hogy a fiú szaladni kezd.
A következő szombaton sem jött el hozzá a menye. Egész
nap egyedül volt. Figyelte a villamosok ijesztő csengetését,
az autóbuszok recsegő robaját, amely megrázta a csillár
üvegtányérjait, a vitrin porcelán dísztárgyait, a bútorok
ropogó testét. Igyekezett visszaemlékezni, mit mondott a
menye, amikor utoljára járt nála. A hangokra, hangsúlyokra,
a szavak közötti szünetekre gondolt. Fölfedezte, hogy az
utolsó látogatáskor egy idegen nő beszélt hozzá. Igen, a
hang Gizié volt, az illat és a járás is, de a beszéd idegen
lélek logikája és dallama. Évek óta most először érezte
magát bénának, tehetetlennek. A fekete függönyön túl, a
másik világban valami kellemetlen születik, és ő semmit nem
tehet.
Egyik délelőtt éppen fésülködött, amikor türelmetlenül
csengettek. Letette a fésűt, mozdulatlanul megállt az
ajtóval szemben. Izgatottan nyíltak-csapódtak az előszobától
vezető ajtók, szapora, egyenetlen lépések közeledtek. Érezte
a ziháló hang forróságát, és tudta, hogy az arca most
sápadtszürke és verejtékes. Fölemelt arccal fordult a fia
felé. Ismerős fogású karok ölelték át, a szív kalapálását is
hallotta.
- Ne haragudjon, mama, hogy így megrohanom. Erre
jártam, gondoltam, megnézem. Látni akartam!
"Megnézem! Látni akartam!" Rég hallotta fiától ezeket a
szavakat, amiket most valami felindulás vethetett felszínre.
Dajkáló mozdulattal magához szorította a fiát:
- Pisti! Miért hagytad ott délelőtt az üzletet?
- Árut rendelek a nagykernél, de előtte felugrottam egy
percre, hogy megnézzem...
- Várj csak, kisfiam. Gizi jobban van már?
- Már meg is gyógyult. Éppen vele akarok találkozni.
Sietnem kell. Majd máskor bővebben beszélgetünk, mama.
Pisti kisiklott karjai közül. Utánalépett kinyújtott
kezekkel, de már nem érte el. Megindult utána. A
lépcsőházból felhallatszott a távolodó rohanás. - Pisti!
- kiáltotta, de már érezte, hogy nem tud beleavatkozni abba,
ami a fekete függönyön túl készül. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt, aztán megindult lehulló karral a
folyosó, majd a lépcsőház felé, szinte az anyagi világon
kívül. Fia nevét kiáltozta. A lift mellett égre emelt fejjel
megállt. Alulról hallatszott a fiú menekülő rohanása. Az
udvaron át rohant a hátsó kijárathoz. Elszántan előrehajolt,
mintha át akarná törni a vakság fekete függönyét; vadul,
parancsolón tört ki belőle: - Pisti! Azonnal... - Kiáltása
megszakadt, nagyot reccsent a bokája, amint rálépett az első
lépcsőre. Teste megingott, s lezuhant a lépcsőkön.
Eddig csak a fia meg a menye látogatta meg a lakásán, de
most sokan jöttek hozzá. Messziről mentőautó szirénázott.
Levették szeméről a fekete szemüveget, hordágyra fektették,
melléje tették a fehér botot. Kapott egy injekciót, mire
nemsokára megszűnt törött forgójában a kínzó fájdalom
érzése, s egy időre feloldódott az az évek óta szemét takaró
fekete függöny.
Amikor felébredt a kórházi fehér ágyon, a fia állt fölötte
meredt arccal, mellette a felesége, Gizi. Pisti Gizi kezét
szorongatta:
- Itt vagyunk mindketten, mama!
- Hát... hát már nem váltok el?
- Ugyan, mama!
Gizi vette át a szót:
- Mindenütt megesik az ilyesmi. Pisti pedig nagyon
féltékeny. Ilyen a szerelem, drága mama!
- De csak ez a bolondos, mai szerelem! - helyesbített a
mama, miközben mosolyogva megcsóválta épen maradt
fejét a párnán.
Senki nem tudta meg, hogy mi történt. A mamán kívül
egyedül Pisti és Gizi tudta.

Farkashalmi Gyula

1941. február 13-án született Szegeden. Ma Budapesten
él. Az általános iskolát a Vakok Általános Iskolájában és
Nevelőotthonában végezte. A fővárosban a Madách Gimnáziumban
érettségizett. Munkáját telefonkezelőként kezdte,
majd 1974-től négy éven át a szövetségben, a Braille
nyomdában korrektorként dolgozott. 1978-tól
szabadfoglalkozású, idegen nyelveket tanít és fordításokat
végez. Az 1980-as évek elején kezdett versírással
foglalkozni. Költeményei a szövetség lapjaiban jelennek meg.
1991 óta az irodalmi Értesítő című folyóirat szerkesztője.

Korcs ez a század, mégis enyém

Gurnyasztó szavaim mögött
Keserűmandula-íz kúszik a semmibe.
Utamon lehorgadnak a fák koronái,
S látom a lomha tetőket az éjszínű égen

Korcs ez a század, mégis enyém.
Rozsdavirágnak korhad a szára.
Talpam alatt herseg a kavics.

Zúzott életű táborlakókat nyúznak
Keleten s Nyugaton egyként.
Semmi sem számít!...

Züllik a Föld.
Sárba tiporva az Eszme.
Egyre kavarják a pénz viharát,
S a vadorzók tömegestül gyűlnek a dögre.

Páncélt tör a lélek.
Dallam igézete, haj, alig tölti be már e vidéket.
Bomba se rettent már szíveket.

Dalol a semmi.
Roppan a múlt.
Törik a történelem.

Keresd meg a béke szigetét.
Találd meg a liget lágy ölét.
(Mindez csak romantikus, már avitt álom.)

Tovatűnik a hajdani munkás,
Sokasodnak az árva szegények,
A pókhasú gyermeki lények,
A korcsult ifjú vének.

Szabad-e lázadni,
Szabad-e törni-zúzni rabbilincset,
Nem kérdezem!

Az életet a tobzódó, vad pazarlás
Ostoba rákja járja át.
Diadalt ül a fondorlatos butaság.
Földünk haragra gerjed,
Szenved és nyüszít.
A bálványos Kelet,
A reklámos Nyugat
Egyre csak ugat.
Rágcsál a divat.

Óhajtom a testvériséget.
Kívánom a nem szószékről harsányan prédikált,
Százszor elárult, százszor deklarált,
Díszes ünnepélyeken cukormázba öltöztetett
Szeretet helyett
Az átélhető és oly régóta áhított
Egyszerű egymásra találás
Igaz örömét,
Melyet idő nem koptathat el soha,

Mely nem lehet álbölcseknek ostora,
Mely bölcsességgel, rációval egyesül,
Melyben emberek maradhatunk,
S vétkeinkkel, bűneinkkel együtt sem
Lehetünk majd egyedül,
És nem szentülünk már végre
Magasztosan tekintve fölfelé az égre.

Barbár dalokat zeng a szív.
Keresztüllátok minden csalfaságon.
Lekornyasztom a nyárfák lombjait,
Ha valakit hamisságon kapok
Vagy csalárdságon.

Most fürdik az éjszaka csendjében a világ,
De bősz vihar készül odaát.
Felhőkből zúdul a harag,
Kéjes őrülete a rögbe harap.
Megsebzi a földet,
Bőrét lenyúzza,
Úgy vigad.
De meddig még?
Holnapig tán?
Vigyázz,
Az ember nem titán,
Nem ám ...

Dőlnek a szobrok.
A kártyavárak most omlanak fejünkre,
És nincs tanács, se biztatás.
A szó csak pelyva, semmi más.

És mégis van valami valahol,
A megnevezhetetlen,
Ami nincs sehol,
Amiről annyit írtak össze,
Pedig a szó őt fel nem övezhette
Igazán.
Érezzük őt,
Ez a vigaszunk
Nekünk,
Akik még itt vagyunk
Nagy várakozásban,
S kergetjük életünk
Örök elmúlásban,
Örök indulásban,
Örök kárhozásban.

Lefoszlott már a termékeny csend a Föld burkáról,
De maradt még néhány oázis.
Azt keresem,
Ott a helyem,
Ahol a csend áldott szava szól még,
Ahol a madárdal még nem üres emlék...

Nevetni jó,
Nevetni kell,
Az élet úgy
Kisebb teher...

Ki lehet bölcs?
Az, aki néma?
Ki lehet jó?
Az, aki kába? ...

Kering az Eszme, mint a vér,
Bár sokszor egy garast sem ér.
De nélküle meg merre mennél,
Ha nincs benned valami más,
Mint csont és hús
És számítás?...

Görnyesztő gondok emésztőgödre mellett
Tort ül a tespedt bénaság.

Semmit se tudsz,
De sose bánd,
Mert semmi-tudásod legalább
Szinte végtelen.

Madách, Dosztojevszkij, Einstein, Freud: segítsetek!
És te is jöjj,
Te szigorú,
Te bölcs szavú
Nagy tanító:
Szilárd Leó!

Bach, Mozart, Bartók: el ne hagyjatok!
Nélkületek az élet csak átok és szitok!

Iljics, kezedből kihullt a jogar.
Tudod-e, Krisztus, hogy néped mit akar?
Van néped még?
S volt valaha?
Hát neked, Buddha?
S neked, Mohamed?

S nektek, ti többiek?
Ki mondja meg?...
Vezessetek, ha tudtok,
De tudtok-e vajon?...

Kísérjen minket inkább
Létünknek szelleme.

Megyünk a járt és járatlan, kanyargós utakon,
Keringünk, pörgünk, forgunk,
Körtáncot táncolunk.
Fogjuk egymás kezét,
S egyszer csak meghalunk.

De miért is beszélek borongó, gyenge hangon,
Mindegyre csak zörögve rácson és börtönajtón?
Fogoly vagyok, bizony,
Pedig szabad a lélek,
Dogmák nem kötnek gúzsba már,
Szárnyalok, míg csak élek.

Széttörök minden tiltó táblát,
Utat vágok magamnak.
Saját belső törvényeim,
Amelyek célt mutatnak.

Gábor József

1914. november 25-én született Hajdúnánáson. Tízéves
korában futballozás közben megsérült a szeme. Ettől kezdve
látása fokozatosan romlott. Hajdúnánáson érettségizett. A
debreceni konzervatóriumban zeneszerzést, éneklést,
zongorázást tanult. Zeneszerzőként és színpadi íróként
működött 1945-ig. Több daljáték és operett zeneszerzője, nem
egynek szövegét is ő írta. Aranyrózsa című daljátékát annak
idején a rádió is sugározta. 1945 őszén felvették a
budapesti Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Sikeresen
fejezte be tanulmányait, ő volt az első vak gyógypedagógus
hazánkban. 1949-től Budapesten a Vakok Országos Nevelő-
és Tanintézetében tanított magyar irodalmat és nyelvtant.
Diákjai részére rendszeresen szervezett irodalmi szakkört.
Tevékenyen részt vett a szövetség munkájában, ennek
keretein belül megszervezte a Homérosz Irodalmi Kört.
1958-ban létrehozta az Irodalmi Értesítő című folyóiratot,
amelynek 1963-ig szerkesztője volt. Gyermekkorától kezdve
írt verseket, novellákat. Írásait a szövetség lapjai
közölték. Balázs című elbeszélő költeménye Braille írásban
jelent meg. 1963. október 19-én halt meg.

Estike

Úgy gondolom, testvérek volnánk:
nem eresztheted be
a napfényt szemedbe
egész aranyával
te se, akárcsak én.

Szeretném, ha itt lennél velem,
lefeküdnél ide
mellém, jó Estike!
Csak az éj a miénk:
a fekete-ország...

A nappalból kirekesztett vagy,
tán még jobban, mint én.
Sorsunk e bilincsén
kapaszkodjunk össze
széttéphetetlenül!

Emlékeznék

Hajdúnánás, benned jöttem a világra.
Hej, hol vagy már új életem ó világa?!
Dehát nincsen abban semmi,
ha rád fogok emlékezni;
álljon elő, aki érte megdobálna!

Más is szállt már gyermekkora mélységébe,
kapaszkodott szent halottja szépségébe.
Dehát nincsen abban semmi,
ha így szeret emlékezni;
kinek árt, ha gyermek marad vénségére?

Kis libák nagy őrzője, te hamis gúnár,
de sokszor megkergettél a "Lóska-kútnál"!
Dehát nincsen abban semmi,
csak kijártam gyepet szedni;
te meg mostis megkergetnél, hogyha tudnál.

De téged a negyven év már megemésztett,
csak én őrzöm még úgy-ahogy az emléked.
Dehát nincsen abban semmi,
el fogok majd én is menni;
s éppen úgy elfelejtenek, ahogy téged.

A "Csuka-köz" volt legnagyobb mulatságom.
Madzagostor próbálgatta bátorságom.
Dehát nincsen abban semmi,
csordásnak is csak kell lenni,
ha otthon kiporolják is a nadrágom!

Kiporolták, mert iparosgyermek voltam,
s nem élhettemjátékból se parasztsorban.
Dehát nincsen abban semmi,
így kelletett cselekedni,
akkoriban azt tartották, hogy így jól van.

Volt egyszer egy sebzett szárnyú kis galambom.
Itt fogtam csak, odaki, az utcasarkon.
Dehát nincsen abban semmi,
meggyógyult, s el akart menni,
s én jó szívvel engedtem, hogy odahagyjon.

Elengedtem, mert tudtam már, hogy a galamb
párja nélkül olyan nagyon boldogtalan.
Dehát nincsen abban semmi,
én is fogok párt keresni,
s ha rálelek, én se leszek vigasztalan.

S ment az idő a megszokott poros úton,
hogy a "férges" a porába belehulljon.
Dehát nincsen abban semmi,
kár azon már keseregni,
elérkezett, hogy nekem is idesújtson...

Sebzett szárnyú kis madaram, meggyógyultál.
Eszembe jutsz, lám, megint a régi dúcnál.
Dehát nincsen abban semmi,
nem gyógyulhat meg mindenki!
Ugye te is így vennéd, ha ide jutnál?

Szemem tükre összevissza karmolódott,
kék világát beszőtték a szürke pókok.
Dehát nincsen abban semmi,
jól meg lehet így is lenni;
ettől még az ember lehet ember s boldog!

Jelmezbálon

A hajdúkai ipartestület kultúrtermét csordultig tölti a
vigasság néppel. Minden évben megrendezi a hajdúkai
iparosság ezt a jelmezbált így farsang idején.
Éjféltájban már a hűvös falak is izzadnak az
emberlehelettől. Nehéz volna eldönteni, hol fullasztóbb a
levegő, a söntésben-e vagy a táncolók között.
Két szerecsen már lemosta magáról a "subickot", s levette
a gyapjas, fekete parókát. Molnárlegények rejtőztek a néger
mez alatt. A fagylaltoskocsit toló, csilingelő cukrász
hétköznapi bőrben kéményseprő volt. A kéményseprőjelmezből
viszont pékinas fehéredett ki. A legkövérebb figura meg
olyan soványra vetkőzött, hogy mindenki szájtátva ismerte
fel benne a város legcingárabb borbélysegédjét. A patika
tejszínbőrű, szöszke laboránsnőjét csikós jelmezben láttuk;
napbarnított képpel, fülig érő bajusszal, nagy, kerek
kalapja fölött kacskaringózó csepü-csapós szíjkarikással. A
törpe termetű Nagy Miklós szobafestőmester tagbaszakadt
neje, természetéhez legillőbb jelmezben, bakakáplár
uniformisban fújta a kommandót szüntelenül apró urának, ki
újonc bakamundérban alázatoskodott körülötte. Óriási sikerük
volt. Sokan nekik jósolták a pálmát. Nyakó nagymama
váltig ismételgette:
- Nem hunyom addig le a szemem, míg az én aranyos
Sárikám mellé ilyen férj nem kerül, mint ez a kis takaros
Nagy Miklós.
Sorolhatnám még sokáig, a jelmezbábba bújt Hállárvákat,
de egy váratlan esemény elfojt minden szót.
- Álljon a tánc! Álljon a zene! - üvölt egy érdes torok a
jazztölcsérből. - Tegyük szabaddá a főbejáratot! Húzódjunk
a falak mellé! Megérkezett az utolsó jelmez. Ilyet még nem
láttak!
- Lássuk, hol van! - türelmetlenkednek itt-ott.
Minden szem az ajtónak feszül, de az ajtó ellenáll.
Ellenáll, nemcsak a kíváncsiságnak, de a rángatásnak is.
Berozsdált, bedagadt, vagy mi lelte, de nem nyílik. Márpedig
az egyik szárnyon nem fér be a terebélyes jelmez-unikum.
Míg a rendezők az ajtóval bajlódnak, a legtöbb lány
kiabáló biztonsággal tartja szóláncon átmeneti foglyát. A
Kéki kádár nagy húsos lányának dobkerek ábrázatán valósággal
hirdetmény a lelki közölnivaló: még egy tánc, s jöhet
az anyakönyvvezető.
Nyakó Sárika nem ért Varga Imre szavaiból semmit,
pedig az a legutóbbi helybeli futballmérkőzésről beszél
nagy hévvel.
Sárikával most felborul a terem. Forognak a csillárok,
vonaglik a hatalmas kályha fekete páncélzata. A színes,
tarka tömeg ködös, fakó képpé mázolódik. A különböző
hangok egyformán gúnymorajba fulladnak: kacagjanak,
sírjanak, harsogjanak, suttogjanak: őt kacagják, ők
siratják, róla harsognak, róla suttognak. Még senki sem
tudta, még az anyja se, hogy Aszalós Feri komoly szándékot
mutatott az utóbbi időben. Most mindenki látja, tudja.
Elviselhetetlen szégyen ez.
- Ültessen le, Imre! Rosszul vagyok.
- Mi baja lett, Sárika? Pont a legizgalmasabb pillanat
következett volna.
- Beszéljen csak!
Sárika minél inkább magába roskad csendes fájdalmában,
a Kéki lány annál kacérabban kárál Aszalós Feri fülébe.
Édesanyja nedvesre kölnizett zsebkendővel siet lányához.
Homlokára teszi.
Ebben a pillanatban megy el előttük a győztes pár,
egymás szemébe tapadva, szerelmesen. A mellékkijárathoz
igyekeznek, ki a büfébe, csatamezőn hagyva, kudarcával
vívódni a megvert ellenfelet.
- A meleg okozta, ugye, kislányom?
- Engem is épp ilyen ájulás környékezett az imént,
virágszálam - fuldokolja Nyakó nagymama, ki egy bálról el
nem maradhatott, s ki arról nevezetes, hogy mindenki
bújába-bajába úgy beleéli magát, hogy menten az a baja lesz
neki is, mint annak, akit vigasztal.
Lassan kezd helyreállni Sárikában a megbillent józanság.
Visszatarkulnak a színek, különválnak a hangok; nem vele
foglalkoznak, nem őt gúnyolják, csak ő hitte úgy csalódásába
rogyva. Felemelkedik a székről. Rendbe hozza haját,
megigazítja gyöngyét. Közben megjelenik képzeletében
Feri arca. Eltűnnek róla egymás után azok a vonások, miket
ő erőltetett rá, s lassan oly ellenszenvesre vedlik, mint
amilyen első találkozásukkor volt.
Egy kis pók ereszkedik le gondosan készített hálója
fonalán a középső csillárról. Egy magas fiú feje az utolsó
pillanatban elüti előle a fonala végére akadt legyet. Ahogy
a kis pók új és új fonalat sző, valahányszor pórul jár: úgy
sző új és új reményt a csalódott leányszív.
- Vigyázat! - harsan a főajtóból a figyelmeztetés, miután
a makacs ajtószárny kivágódott. "El ne üssön valakit! Meg
ne csípjen valakit!" -kiáltások közt besétál a terem
közepére egy csaknem 4 méter hosszú, sárga papírmasé
strasszergalamb.
Nagy hatalom az az "én hadd lássam!". Nem lehet ellene
tenni. A büféből, a söntésből, sőt még az olvasószobából is
becsődülnek bámulni a különös látványt. Az embernek az az
érzése, hogy a duzzadó tömeg vagy a falakat feszíti
széjjelebb, vagy a strasszeróriást nyomja összébb. Volna
dolguk a rendezőknek, de megelégszenek annyival, hogy a
legvadabb részegeket kiráncigálják a teremből.
Most kétségbeesett jajveszékelés tör a tömegre a strasszer
közelében.
- Ne lökjenek az alá a strucc alá! - szirénázza Nyakó
nagymama. - Ahol ni, az a fiúcska már elesett! Én is
mindjárt elvágódom! - s nagy, hisztériás hadonászás közben
már zuhan is, de nem a földre, hanem egy idősebb,
köpcös férfi karjaiba.
A zsírfehérre ijedt hájgömb-bácsika valami ilyesmit
prüszköl a rajtuk mulató suhancoknak:
- Vigyétek ki, fiúk, a nénikét a levegőre!
- Ne kivigyenek! A helyemre akarok menni! - eszmél fel
parancsot adni, aztán újra beleájul a bácsi karjaiba. Van
annyi nézője, mint a strasszernek. Ha nem lenne, biztos,
hogy a maga lábán megy helyére, de így hagyja magát a két
süldő legénnyel cipelni.
A strasszer távozása után a bíráló bizottság kihirdeti az
eredményt.
Az első díjat a strasszer kapja, a másodikat a csikós
jelmez, a harmadikat meg a Nagy-házaspár. Általában
igazságosnak tartják a bíráló bizottság ítéletét.
A strasszer Sárika szerint is megérdemelten lett
első.
Valami bíráló megjegyzés mégis ficánkol nyelve hegyén. Ki
is mondaná, de kinek, ki ért itt komolyan a galambokhoz? Ő
se nagyon ért, de a strasszerről véletlenül már olvasott.
Emlékszik, színes ábra is volt róla a könyvben.
Nem sokáig kell a kikívánkozó szót visszatartania, mert a
következő táncra a bíráló bizottság elnöke kéri fel.
- Tudja-e, hogy az a maguk kitüntetett galambja hibás?
- Miben? Megcsípett talán valakit?
- Higgye el, hogy hibás az a galamb. A strasszer nyaka,
begye, hasa hófehér. Ennek meg két sötét folt volt a begyén.
Én egy ilyen hibás strasszert nem tenyésztenék tovább -
kacag bele Sárika a tangó akkordjaiba.
Köszönhető a sors ironizáló kedvének, hogy ezt a hibás
strasszert mégis ő tenyésztette tovább.
Két év múlva megszületett kisfiuk; az ő kisfia meg annak
a fiatalembernek a kisfia, aki a strasszerjelmez begyén azon
a két sötét folton kukucskált csodálóira.

Az asszony bosszúja

- Az én házasságom körül valami baj van. Nem azért
panaszolom ezt, hogy segítsenek rajtam, hisz nem én vagyok
az első, se az utolsó, akit meg-megzötyögtet az a
szekér, ami az anyakönyvvezetőtől a temetőig visz. Na, de
ez a mi szekerünk Bózsár Katival nemigen ér el negyedútig
se. Vagy magától széjjelrázódik időnek előtte, vagy én
rázom széjjel magam.
Ilyenfélét moroghatott Sándor, miközben átvetette magát
a palánkon. Recsegett a deszka a súlya alatt. Repedéseiből
pókhálós, piszkos por hullott: korhadt famoszadék, mit az
ilyen borfelhős éjszakákon szívesen látott, mert barát volt
minden, ami házasságának korhadtságát juttatta eszébe.
- Itt van, ni, megint kizárt! Hogy a ménkű csapna abba a
félésbe!
Megrázta a konyhaajtó kilincsét.
- Nyisd ki, Kati!
Csend. Belevágott csontos öklével az ajtóba.
- Süket vagy..., vagy elmentél?
Csend. Szikrázó szemével felvillámlott a viharfelhős
égre, mintha csak a szünedező cikázást akarta volna pótolni.
- Hogy az a jóságos atyaúristen ijesztene már rád egyszer,
de úgy, ahogy én gondolom.
Az ablakhoz ment volna, de valami útját állta.
- Hát ez meg micsoda?
Megtapogatta.
- Dívány meg paplan!
Hirtelen józan hidegséggel kezdett keringőzni benne a
gondolat:
- Nem kilakoltatott ez az asszony?! ... Ez meg levél?
Gúnyos mosollyal bontogatta a papírost.
- Csak nem szerelmes levél, az áldóját!?...
A kíváncsiság elnyomta dühét. Öngyújtója érdeklődve
pislogott a betűkre: "Az órát én vettem ki a zsebedből, mert
aki nem tudja, mikor kell hazajönni, annak nincs szüksége
órára."
-Jó kis tréfa!... Biztos anyáddal eszelted ki.
De akárhogy is akarta tartani mérgét, valami örömcsalogató
derű lopózkodott szívébe. Maga se tudta, mi ez a
mindent megbocsátó, sőt áldozatra kész hangulat.
Most már, ha bemehetett volna, kezet csókolt volna édes kis
feleségének, és elmondta volna neki: ma azért nem itta le
magát teljesen, s azért sietett előbb haza, mint máskor,
mert zivatar készülődött, és Katija mellett akart mielőbb
lenni, hogy ne féljen.
De nem így akart mellette lenni, hogy ez az istentelen
vastag fal válassza el tőle... Ne válassza most őket el
semmi, de semmi!
- A fergeteg elkerült bennünket - állapította meg keserűen,
elvitte magával bekérezkedése okát.
A kifligörbe újhold szinte kacagva kacsintott a távolodó
felhők után: "Íme egy ember, akit kiforgat férfias
keménységéből egy együgyű órahistória!"
Hogy is izgathatta úgy az a vacak óra! Mikor felfedezte,
hogy nincs a zsebében, nem tudott nyugodni. A villámlás meg
a Kati félése eszébe se jutott, s kimondhatatlanul
restellte, hogy hazudni akart... Ne is engedje be Kati.
Ilyen ember maradjon csak kint!... Még azt is érdemtelennek
tartotta ebben a percben, hogy díványon fekhet, és paplannal
takarózhat.
Már majdnem elaludt, amikor lomotolást hallott a szobában.
Kati mégis itthon van - nyilallt bele a gondolat.
Mozdulatlanul meredt az ablakra. Sokáig lehetett ebben a
mozdulatlanságban, de nem hallott és nem látott semmit.
Lassan-lassan a feszült merevség engedni kezdett. Teste
könnyebbé vált, csak szemhéja lett egyre nehezebb. Nem, nem
szabad elaludnia - biztatta magát. Hátha valaki van Katinál?
A dívány mégis ringani próbált. A félálom felbontotta a
házfal megszokott képét. Hol tarkára színeződött egyszín
sárgája, hol fehérré vált, és elömlött a fehérség mindenen,
csak a szoba nézett rá vészjóslóan a mélyen leeresztett
rácsos redőny alól. Majd Kati arca festődött az ablakrés
sötétjére, mintha kívül lenne, s odahajolna hozzá...
Lehetetlen! A vasrudak közt nem férhet ki. Az arc
engedelmesen belülre kerül... Már meg két fehér kéz
odahelyez valamit az ablak párkányára... Virágcserép?...
Nem, nem lehet virágcserép, mert kék a színe, kék, mint az
ég legmélyebb kékje... A Kati szeme ilyen... Az nőtt volna
ilyen óriásra?... Most meg macska ugrik a paplanra, onnan az
ablakba, s be a szobába. Utánakap. Ujjahegye mintha érintené
az állat bársonyos szőrét. A pillanatnyi izgalom után még
nagyobb nyugalom nyomja a díványra... Egyre mélyebbre...
Süllyed... csendesen süllyed a semmi selymes puhaságba...
Most egész teste hirtelen megrándult. Ütés érte:
reflexütés, ami utolsó szálát szokta elszakítani az ébrenlét
és az alvás közötti állapotnak. Felült... Neki semmiképpen
sem szabad most elaludnia... Szempillái közül, mint valami
szúrós rácson át, erőlködve hunyorgatott az ablakra. A hold
fénye élesen rajzolta elé a kék foltot. Világosan látta,
hogy valami edényféle. Kinyúlt felé, de le kellett lépnie a
díványról, csak úgy érhette el a titokzatos kék foltot:
aranygaluska kis kék lábosban!...
Furcsa kínálás, villant fejébe. De miért éppen
aranygaluska?... A kizárás durvaságát akarja enyhíteni Kati
az ő legkedvesebb süteményével?... Nem igaz!...
Lehetetlen!... csapott bele a megvilágosodás:
születésnap!... Saját születésnapom!... Idegesen emelte fel
a kis kék lábost. Mit csináljon vele?... Vágja be a szoba
közepére, vagy egye meg az imádott finomságot konokul,
születésnapi hangulatban?
A kis lábos alatt újabb meglepetés!... Lapos, szögletes,
fehér textildoboz, rátűzött zöld gallyacskával. Ajándék!...
Már majdnem kibontotta, amikor zörrent valami odabent.
- Kati, te vagy?
Nem felelt senki.
- Edd meg a galuskádat, ajándékoddal együtt!... S a lábos
máris a dobozon pihent, onnan leste Sándor további
cselekedetét.
Ordítani akart, olyan düh fogta el. De csak hajába markolt,
és foga közt fröcskölte maga elé őrjöngését:
- Mért is vettelek el, te...
Öltözködni kezdett olyan gyorsan, olyan kapkodással,
hogy minduntalan mellégombolta a gombokat fehér ingén.
- Nem jössz ki? ... Az anyád keservit!
S a jámbor gyöngyházgomb végighasította a finom vásznat. Így
nem mehet vissza, mit szólnának a barátok?...
Felhagyott a sietséggel. Gondolatai lassan hűtögették
fortyogását. Hátha nem igaz?... Hátha egyedül van?... Hátha
csak félrevezetik a Julcsa nénik? Szorított egyet
nadrágszíján, kiegyenesedett. De hátha igaz?... Hátha úgy
van, ahogy beszélik... Látta képzeletében a főkönyvelőt, aki
rá akarta venni Katit a dohányzásra. Látta a postást, aki az
egyszerre érkezett leveleket is külön-külön kézbesít
Katinak, hogy minél többször láthassa... Kellett is neki
ilyen szép nőt elvenni!... Tébolyultul torzult kiáltásra a
szája:
- Kati, nyisd ki az ajtót, ha magad vagy! Bizonyítsd be,
hogy tisztességes asszony az én feleségem!... Kati, kivel
vagy?...
De a csend makacsul gyötörte tovább. Válogatott az arcok
között, melyik illene leginkább az ő szép feleségéhez. Nem,
most már az ő felesége se szép. Rettegő vonaglással
kapaszkodott szeretőjébe. Félelmében saját ajkát harapta,
jóllehet, hogy még az imént szeretője ajkába véste fogát
kéjjel, utcanői kéjjel!... Mért is engedtem állásba! Hogy is
lehetne hűséges az urához! A munkahelyén annyian
körülveszik, annyian szeretik... Akkor ment el az eszem,
amikor elengedtem a háztól...
A szerszámosláda ott vigyorgott rá a tornácon kiálló
szegeivel. Nem szokta kint felejteni. Most azonban hogy,
hogy nem, kint maradt. Kint maradt azért, hogy neki
segítsen. Máris csattogott a kalapács. Vesszetek éhen -
dübörögte az ajtó, és hagyta magát engedelmesen szegezni.
- Vesszenek éhen?... Gyerekség!... De az nem gyerekség,
hogy ki ne szökhessenek, míg tanúkat nem hívok
szégyenükhöz... szégyenemhez!... Szikrázz, acél!...
Pusztulj, boldogság!... Egyre nagyobbakat vágott a
szegfejekre. Minden ütést riadtan vertek vissza a
szomszédos házfalak.
- Mit kótogsz te, éjszaka van még! - racsított a szegezésnél
egy cseppet sem finomabb hang Sándorra.
Erre a hangra fájdalmas sziszegéssel állt meg,
fájdalmasabbal, mintha körmére csapott volna:
- Most vertem szét a boldogságom utolsó cafatait, Julcsa
néném!...
- Megbocsátanál te annak a szép asszonynak fiam, ha
szemed láttára csalna meg, akkor is - gúnyolódott át Julcsa
néni az alacsony deszkakerítésen.
Sándor ajka sápadtan reszketett:
- Azt cselekszi éppen, majdnem a szemem láttán.
- Azt hiszed, én nem tudom? Nem is volnék szomszédod!
Saját két szememmel láttam, amikor bement a szeretőjével.
A díványt vele együtt lökte ki neked.
- Jó, hogy nem aludtam el, még megugrott volna az a
gazember.
- De az még jobb volna, ha nem szegeznéd rájuk az ajtót.
Csak alkalmat adsz nekik, hogy rendbehozzák magukat.
Ilyet csak részeg vagy gyáva csinál!... Törj be!... Rajta
kell kapni őket!... Tanúd leszek... Az is kell a válásnál.
Sándor zavartan nézett az asszonyra. Talán észre sem
vette, hogy a kalapácsot baltára cserélte a
szerszámosládából. Julcsa néni magabiztosan fordult sarkon,
mint aki tudja, hogy úgyis visszahívják. Sándor szavai alig
hallatszottak a borzalmas robajtól.
- Ne menjen hát, Julcsa néni, ha tanú akar lenni!
Julcsa néni sajnálkozva sétáltatta szemét a deszkadarabokon:
- Kár volt azért annyira széjjelverni...
Érted biztosan nem lett volna ilyen kár - lopódzott valami
bizonytalan gyűlölet Julcsa néni iránt Sándor lelkébe.
Tétovázott a villanygyújtással. Készakarva húzta az időt: a
megbizonyosodás szörnyűségének idejét. Valami tiltakozott
benne az asszony leleplezése ellen. A hiúság?... A
férfiönérzet?... Rajta kívül volna csakugyan valakije
Katinak?... Rajta kívül, a férjen kívül, akiért annyi lány
veszkődött?... Julcsa néni hányszor figyelmeztette... Miért
is nem hallgatott rá. Kevesebb mocsokkal végére járhatott
volna, ha nem vár vele ilyen sokat...
Vagy ártatlan Kati?... S ebben apillanatban úgy érezte, hogy
Kati a világ leghűségesebb asszonya. Nem tudta miért, de
esküdni mert volna rá, hogy boldogságukat irigyeik suttogása
változtatta gyötrelemmé, kocsmázó, asszonygyilkoló
gyötrelemmé... Jogosan hagyná ott Kati... Bár hagyná is ott,
megmutathatná, hogy kell visszaszerezni a legbecsületesebb
feleséget, s hogyan kell beverni a pletykázók száját... Mert
beverné, mégpedig ököllel!
Sándor füle a szoba titkára tapadt: hall-e valamit bentről.
De csak szíve dobogott hangosan. A szoba hallgatott
makulátlan némaságban. A csend, ami a tornácon makacs
gyanújával poklok pokla volt, most vele szurkolt azért, hogy
az a kékszemű, szép asszony egyedül feküdjön az ágyban,
betegen, eszméletlenül vagy akár félholtan, csak úgy ne,
ahogy Julcsa néni gonoszsága szeretné.
Lassan mégiscsak kattant a villanykapcsoló. A konyha
gondos kéztől tisztán, a legnagyobb rendben ragyogott.
Sehogysem illett hozzá a kövére zuhant szilánkos ajtóroncs.
A szoba két érintetlen, bevetett ággyal fogadta. Senki sem
volt odabent, csak két hancúrozó kismacska szaladt az asztal
alá. A két ágy meg farkasszemet nézett vele kacagva, sírva,
szemrehányóan, mégis szelíden és megbocsátón, ahogy
Kati tenné.
Hazudott, vén szipirtyó - ordított ki az udvarra és olyan
boldogságot érzett, amilyet tán még soha...

A nyolcadik pad

A vidi állomás hónaljában van egy kis liget. Alig nagyobb
egy kiterített keszkenőnél, de rongyos, szennyes, színtelen.
Rozsdaszeplős gyepágyait agyonágazott bokrok csonkjai
szegik. Vén akácainak egyhangúságát csak egy buja
bodzacserjesarok töri meg. Sétányainak salakja valamikor
vörös lehetett. Mindössze nyolc fapad fonnyad rajtuk
ráncosan, piszkosszürkén. Őrt már állítottak, most már csak
az kell, hogy legyen az is, amit érdemes őrizni. Eddig még
csak az a kép éri meg a féltést, melyet a város nyújt a
ligetből nézve. Ez viszont szép volna őrizetlen
szemétdombról is. A város külső gyűrűjének idelátszó apró
házai fehér szalaggá festődnek a főút öblös torkától jobbra
és balra olyképpen, mintha a horizont kékje sápadt volna el,
mielőtt a földet megcsókolná. A főutca felé két betonjárda
fut zömök bakterfák között.
Középütt a kocsiút köves hátát jobbról is, balról is földút
porozza. A földúttól a járdát mind a két oldalon
gömbakácernyős árok választja el. Füves vályújában temérdek
kutyatej meg cigánybúza fogyasztja az összegyűlt vizet. A
nyolcadik pad nem sokkal magasabb egy parasztsámlinál.
Vékony lábából a puha talaj már jó darabot lenyelt. Nem
tudni, hogy a ligetjárók miért ezt a padot szeretik
legjobban. Azért tán, mert alacsony, vagy azért alacsony,
mert sokan szeretik, s a nagy látogatottság már félig földbe
ülte? Bárhogy legyen, annyi való, hogy ez a nyolcadik pad
van legtávolabb a világtól, s legközelebb ahhoz a világhoz,
melyet egymás szemében keresnek a csak egymásra kíváncsi
szerelmesek.
Alighogy elverte az óra a hatot a Sós-harangon, Hajdú
Antal kidörzsöli szeméből az éjszakát, az ablakhoz
lopódzkodik, kinyitja a zsalut, de csak hunyorítóra, hogy a
világosság fel ne ébressze feleségét. Aztán kopaszra
vetkőzteti a nagy diófaasztalt, mely a szoba közepén áll
vastag lábakon, dacolva a család immár negyedik nemzedékének
minden lakodalmával, minden keresztelőjével, de kiváltképp
temérdek hurcolkodásával. Hajdúék családi törvénye szerint
az elsőszülött fiú kapja a házat, s házasodása napján lép
örökébe. Ettől kezdve korlátlan ura a háznak, s megindulhat
a vele együtt öröklött nyavalya: az adás-vevés, a
legtöbbször oktalan és céltalan hurcolkodás. Hajdú apja
kereken tízszer cserélt házat, mire fia beleházasodott.
Azóta huszonkét év ment el, s ez a ház még ma is az,
amelyikbe azt a szép szőke kislányt hozta asszonynak. Nem is
megy senkinek se a fejébe, hogy tudta így megtagadni ősei
vérét. Nagyobb csavargó akart lenni családjuk minden
elsőszülött fiánál. Be akarta járni a világot.
Hangversenydobogóról, sikerekről, halhatatlanságról
ábrándozott, de lemondott róla. Kláráért
tette. Ma is megtenné. Huszonkét évvel ezelőtt lett tanító.
Kláráért tette. Ma is megtenné. Huszonkét évvel ezelőtt
házasodott. Klárát vette el. Ma se keresne mást, ha elölről
kellene kezdeni. Hajdú szinte betegesen szerette feleségét.
Szerinte felesleges az a szó, amit nem feleségével vált,
felesleges az a gondolat, ami mások ügyes-bajos dolgán
születik s pusztul el, felesleges az a tett, amihez Klárának
nincs köze. Igyekszik is úgy élni, hogy ne sok szót halljon,
s még kevesebbet hallasson, hogy ne sok gondolatot értsen s
még kevesebbet értessen, s igyekszik úgy lépni, hogy cipője
talpa ne kopjon egy fillérnyit mások ügyeitől.
Hajdú markáns arcát egyre jobban megvilágítja a rácsos
fény olyanformán, mintha léckerítés mögül hajolna az asztal
fölé. Hagyomány már náluk, hogy minden házassági évforduló
reggelén ő díszíti fel az ünnepi asztalt. Pontosan fél
hétkor megszólal a Tréumerei Hajdú csontos ujjai alatt.
Ezzel hívja évről évre Klárát s egyetlen fiukat közös
álmodozásra. Hajdú szájában még nem nyomta el a tokaji az
ünnepi ebéd ízét, mikor beállít hozzájuk Mónus bácsi, a
harangozó. A nagytiszteletű úr kéreti a tanító urat, hogy
jöjjön el hozzá, ha lehet, mielőbb, de ne az eklézsiára,
hanem a lakására. Hajdú halvány arcában megszorul a vér,
mit a váratlan hívás hajt bele. Zavartan forgolódik az
asztalnál. A tokajit emlegeti, hogy bizony nem gyenge
itóka.
- Kóstolja meg csak, Mónus bácsi! S már loccsan is a bor
egy öblös pohárba.
- Csakugyan nem lenne ajánlatos emilyen-amolyan embernek -
mondja az öreg, mikor felhajtotta, s kétfelé töröli
nagy, kajla bajuszát kérges tenyerével, majd fejébe nyomja
nyúlprém kucsmáját, minden jót kíván, s eldöcög közismert
harangbillegető járásával.
- Csak nem félsz, Antikám? - kérdi Klára indulni készülő
urától.
- Nem szeretem, ha az asztaltól felrángatnak -
indulatoskodik Hajdú. - Nem tudom, mi olyan sürgős.
- Biztos a kántorválasztásról akar veled beszélni, édesem.
Az is lehet, hogy választás nékül kineveztet. Nem titok,
hogy nagyon szeretné, ha te lennél a kántor. Nála csak én
szeretném jobban - kedveskedik az asszony, s pajkoskodva
ugrik férje nyakába.
Egész délelőtt esett az eső. Most süt a nap. - Jó májusunk
van, bő termést hizlal, ha valami el nem rontja - gondolja
Hajdú, miközben át-átlép egy-egy tócsát a foghíjas járdán.
Erőlteti, hogy mindenfélére gondoljon, csak arra nem, miért
hívathatja a pap. De hiába, folyton csak ez motoszkál benne.
Keresgél a hétköznapok apró botlásai között, melyikből
támadhatott volna a nagytiszteletűig érő kérdés. Egyet se
lel. Mégis úgy érzi magát, mikor belépett a kertbe a rácsos
vasajtón, mint valami csínytevő gyermek, ha tanítója hívja
számadásra. Nehéz bukszusszag ülepedik tüdejére, míg elér
az előszobáig. Tétovázhatott kissé a kilincs előtt, mert
kinyílik az ajtó, s a nagytiszteletű úr szól ki rajta:
- Már vártam, tanító úr. Parancsoljon... - s udvariasan
nagyobb rést nyit az ajtón. Bevezeti dolgozószobájába,
hellyel s cigarettával kínálja, s úgy néz a gondolataiban
botorkáló tanítóra, mintha azt akarná kiásni belőle szúrós,
fekete szemével, hogy igaz-e a rágalom, vagy nem. Ha a
tanító kipillant a kertbe, s az ablakra mászott
repkényleveleken megakad tekintete, úgy véli a
nagytiszteletű, bűnös ez az ember. Ha meg arcába néz nyílt,
mélykék szemével, úgy véli, rátehetné életét ártatlanságára.
A bizonytalanságban fuldokló pillanatoknak a pap próbál
véget vetni:
- Ismeri Vad Imrénét... A kereskedő feleségét?
- Ismerem.
- Ismerte lánykorában is?
- Ismertem. Szépen énekelt. Többször kísértem műsoron.
- Emlékszik, hogy egyszer csúfosan magukra ijesztettek,
de nem műsoron, hanem műsor után egy sötét kapualjban?
- Nem emlékszem.
- Ezüst cigarettatárcát kínált az alkalmatlankodónak, ha
nem üti dobra a dolgot... Emlékszik?
Hajdú a pap szemébe néz keményen, mintha csak azt
akarná mondani, hazudik, aki ezt állítja, bárki legyen. De
csak így kockáztatja meg:
- Akkor már nős voltam, s szeretem a feleségem.
Összetéveszthettek valakivel.
- Itt a tárcája. Tessék!
- Köszönöm... Az iskolában hagytam el... Klára meg fog
örülni, hogy meglett. Kinek tartozom ellenértékkel,
nagytiszteletű úr?
A pap vastag nyakán utat kérnek az erek a zsírtól, hogy ők
is láthassák azt a kis tanítócskát, kit hatalmas
tulajdonosuk meg fog most leckéztetni emberül.
- Nekem tartozik, tanító úr. Először azzal, hogy visszalép
a pályázattól. Másodszor meg, hogy megakadályozza fia
eljegyzését.
- A pályázattól visszalépek, de a fiam eljegyzését meg
nem akadályozom - felel a tanító határozottan, s leteszi a
tárcát az asztalra, majd mint aki befejezettnek tartja a
kihallgatást, megkérdi:
- Elmehetek, nagytiszteletű úr?
- Mondhatnám azt, hogy el, azt is mondhatnám, meggondoltam,
mégis pályázhat, de akkor papi lelkiismeretemmel
kerülnék szembe - magyarázkodik a pap, közben öles
léptekkel tapossa a szőnyeget, s luftballonképpen fújja maga
elé a szivarfüstöt.
- Azt még megértem, hogy a nagytiszteletű úr mást
szívesebben látna kántornak nálam, hisz...
- Téved - szakítja félbe a pap. - Én magát szeretném
legjobban. De hiába szeretném, botlása olyan súlyos, hogy
ha nem én ülnék itt, ahol ülök, tanítói állása is kockán
forogna... Miért néz rám olyan értetlenül?... Nem tudja,
miről beszélek?
- Megvallom, nem!
- Az a nő eltitkolta volna maga előtt?... Na, akkor én majd
feltöröm a titkot - s úgy rágja szavait, mintha azok
keménységén múlna mind a kettőjük lelki üdvössége.
- Magának, tanító úr, Vad Imrénétől gyermeke van, s ezt
a gyermeket maga a saját fiával akarja elvetetni. Tudja, mi
ez? Égbekiáltó bűn! Merénylet nemzete ellen, egyháza
ellen, saját maga ellen.
- Hazugság, ennyit mondhatok... Nem is akarok többet
mondani - emeli fel szavát Hajdú.
- Ha megesküdne rá, hogy nem igaz, kellemetlen helyzete
miatt tehetné; azt viszont, aki a tárcát kezembe juttatta,
nem kényszerítette semmi esküjére. Neki ebben az esetben
is inkább hihetnék.
- Eszembe sincs megesküdni... Még annyit, ha szabad: ha
az állásomtól kell megválnom miatta, a fiam akkor is Vad
Erzsébetet veszi feleségül!
A pap morog valamit a vadul elrohanó tanító után, aztán
íróasztalához ül, s indulattól remegő kézzel rója a betűket.
Nem emlékszik, kért-e engedélyt távozásra, nem emlékszik,
köszönt-e, nem emlékszik, hogy a kisajtó szólt-e
nagyobbat, mikor bevágta maga után, vagy a közeli
céllövöldében szórakozó legények puskája, csak megy
felkavart lélekkel, maga se tudta merre, hová... Most nem
lépi át a tócsákat. Tán még meg is nyomja a lépést, ha
egyik-másik lába belecsúszik: hadd fröccsenjen a sár, hadd
mocskolja be a falat, mi az ahhoz képest, ahogy őt
bemocskolták...
Hazamegy... Elmondja Klárának... Klára nyakába ugrik...
Sose búsulj, beszéljenek akármit, én neked hiszek - mondja
majd. Fiunk eljegyzése meglesz, ahogy terveztük, ma este...
Nem!... Mégsem mehet haza... Klára hátha mégse neki
hinne... Vagy mégis hazamenjen, s hallgassa el Klára előtt?
De hátha nem sikerül?! S nem is szeret arra gondolni, hogy
akkor mi lenne.
Végül úgy határoz, hogy csak a lányos házhoz toppan be,
mikor már együtt lesznek a vendégek. Ott könnyebb lesz
uralkodni magán. A sok örülő ember édes mulatsága nem
engedi kilátszani az ő feneketlen keserűségét. Az állomás
felé fordul. Rohan, mintha szökne. Fejénél visszafelé
szaladnak a járda vállára nehezedő házak kíváncsi ablakai.
Nem sokáig bámulhatják széltől reszkető, sűrű, barna haját,
mellén röpködő nyakkendőjét, mert hamarosan eltűnik a
liget fái között. Egyedül szívja a vén akácok levélbontó
leheletét, egyedül tépelődik a combig földbe süllyedt
nyolcadik padon. Ezen a padon dőlt el, hogy tanító lesz, nem
művész. Ez a pad őrzi első csókjukat, tiszta szerelmüknek
féltett emlékét. Akkor is május volt... A nyolcadik pad
segített Hajdúnak bekötözni a múlt sok-sok örömével a jelen
harapását.
Estefelé örömapához méltó arccal zörög be Vad Imréékhez.
Maga Vad jön ki. Ráförmed:
- Maga meg mit keres itt?... Nem lehet visszacsinálni...
Nincs közünk egymáshoz! Csattan az ajtó, a kulcs mérgesen
visít kettőt a zárban, aztán csend lesz, olyan csend, ami
jobban öli a lelket a leggorombább szónál.
- Mi történt, Imrém? - kiált bele Hajdú kétségbeesetten a
kemény kapuba. Ahogy a bükkfadeszka nem válaszol, nem
felel Vad Imre se, pedig az udvaron van, jól látja a
deszkarepedésen, egyik facsemetéjével bíbelődik.
Hogy megváltozott a babaarc, hogy megváltozott az
örökké mosolygó, meleg szem! Üres lett, kiszáradt, mintha
már minden könnyét elsírta volna. Érdektelenül mered a
nyíló ajtóra.
- Tessék a tárcád, Antal - mondja langyos egykedvűséggel,
mint akin már nem segít se tagadás, se könyörgés, se
fogadkozás, semmi, semmi a világon.
- Mit tettél, Klári? - robban Hajdú rémült kérdése.
- Nem győztelek várni, elmentem a nagytiszteletű úrhoz...
Aztán... úgy akarom, ahogy csak nagyon kevés
asszony viselné el... Szeretni akarlak tovább is, de ne
kívánd tőlem, hogy rögtön az legyek, aki voltam. Idő kell
hozzá, sok vagy kevés, nem tudom... De szeretném hinni, hogy
egyszer majd mégis visszaszerezzük elveszett boldogságunkat.
Utolsó szavai alig érthetők. Elnyeli azokat a roppant
erővel támadó sírógörcs. A kiapadt szem újra öntözi könnyét,
hogy mindent elmosson, mindent, ami szép volt.
Késik a vonat egy félórát - jelenti a forgalmista a
nagytiszteletű úrnak. Az egyik fiatal presbiter meg
kihirdeti jó hangosan, hogy mindenki hallja.
- Hát Imrét hol hagytad, Rozi? - szólítja meg Vadnét
Kanda bácsi.
Vadné hátrafordul a hang felé:
- Bevitte Erzsikét Debrecenbe. Ezzel a vonattal jön haza.
- Szóval te Imrét várod, nem a bizottságot?
- Előbb Imrét, aztán meg vele együtt a bírálókat.
- És ha a bírálók szállnak le elébb?
- Ne kutyálkodjon már, Kanda bácsi, nincs játszhatnékom -
rázza le magáról Vadné az évődő öreget, s előbbre
furakodik.
- De kényes lettél Varga Rozália, pedig nem úgy nevelt
az apád! - morogja Kanda pipája szopókájába.
Újabb félórás késést jelentenek. Erre a hírre megmozdul
az eddig egy testnek látszó gyülekezet. Darabolódni kezd,
csak az úgynevezett intelligenciát jelentő fej marad helyén
folyton szimatoló, nagy, elhízott orrával, a nagytiszteletű
úrral. Mindenki könnyíteni akar egy kicsit az állástól meg a
tolongástól elfáradt inán.
Jó állás a vidi kántori állás. Nagy az egyházközség, sok a
sírbavágyó öregje, s még több az életbe induló fiatalja. Ez
tekintélyes mellékjövedelmet jelent a kántornak. Pályáznak
is sokan. Fehér Andrásnak van legnagyobb esélye. Komoly
ellenfele csak Hajdú Antal lehetett volna.
Az unalmat unó legények mulatságos időtöltést fedeztek
fel. Azzal szórakoznak, hogy egymáséi lettek-e vagy se
azok, akik nevüket a ligeti padokba vésték, s jókat
nevetnek, ha belemarhatnak a nevek élő viselőibe,
kíméletlenül, kegyeletsértőn.
- Milyen haszontalanság folyik ott? - mutat a nagytiszteletű
úr a liget felé. Fehér András ugrik, hogy rendet
teremtsen. A nagytiszteletű utána megy, mert hátha szükség
lesz az ő nagytekintélyű szavára. Többen vele tartanak. A
legények épp most fordították hasával az ég felé a nyolcadik
padot, épp most üvöltik a hahotázó levegőbe a deszkába vájt
két jól ismert nevet: "Fehér András, Varga Rozália". A két
név rozsdásan szégyenkezik egymás mellett a napvilágon.
Egy asszony sikoltva esik össze. A papba beletörik a szó.
Fehér András meg szívesebben lenne most a pokol fenekén,
mint Viden kántor.

Gábossy József

1895. augusztus 15-én született Csíkcsekefalván (Erdélyben).
Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit Csíksomlyón és
Csíkszeredán végezte. Kecskeméten és Budapesten folytatott
jogi tanulmányokat. Az I. világháborúban megsebesült,
egyik szemére megvakult. Vitézi címet kapott, hadirokkant
századosként szerelt le. Már a háború alatt naplót
írt. Az 1920-as évektől rendszeresen foglalkozott írással.
1943 óta volt tagja a szövetségnek, később teljesen
elveszítette látását. Novellái különböző folyóiratokban,
néhány pedig az USA-ban élő magyarság katolikus újságjában
jelent meg. Iskolából háborúba című naplójának kötetét
Rozsnyai Károly Könyv- és Zenemű Kiadója adta ki Budapesten
1936-ban. 1970. június 23-án halt meg Budapesten,
földi maradványait a szülőfalujával egyesített
Csíkszentmártonban helyezték végső nyugalomba.

Fáni

Édesapám élete delén betegeskedni kezdett.
És a Gond odatelepedett a házunk küszöbére.
Mi négyen, gyermekek, kezdettünk felcseperedni. S a
gondot sűríteni.
Gyakran esett szó szüleink között az iskoláztatásról.
Ilyenkor az édesapám homloka gondbarázdákba borult.
Abban végleg megállapodtak, hogy mindnyájunkat taníttatni
fognak. De hogyan? Az volt a kérdés. A föld kevés.
Annak a jövedelméből a taníttatásra is nem futja.
Hetekig tartó tanácskozás után döntöttek.
- Felköltözünk Szeredába. Állást vállalok. A földeket
kiadjuk felesbe - mondotta ki édesapám a határozatot.
Ekkor kezdődött a mi furcsa kétlaki életünk. Feles
gazdálkodás és kishivatalnokoskodás.
A munka nehezét, a háztartás vezetését és a falura járást
édesanyám vállalta. Szüntelenül úton volt. Ki a falura, be a
városba. S hogy zavartalanul tudjon jönni-menni, a lovakat
megtartották.
Kedves falusi életünkből csak ez a két szürke maradt meg
emlékül.
Azt a legrútabb állatot, a Gondot, a szürkék is segítettek
elriogatni azzal is, hogy évente kiscsikókkal ajándékoztak
meg minket. Édesapám pedig a katonaságot. Mert úgy értett
a csikóneveléshez, hogy majd mindegyiket elvitték a
huszárok. Nagy szó volt ez! Mert oda akármilyen csikót nem
soroztak be. És kaptunk értük más csikókat. Sárgákat...
Tízkoronás aranyakat.
Hej!... De tudtak azok a csikók nyargalni!... Adóba...
"Interes"-be... Cipőért... Ruháért... S ki tudná megmondani,
még mi mindenért.
Ezek a csikók elhordogatták a háztól a bajok apraját, de a
nagyjával, az adósságokkal nem boldogultak.
Időközben én is beléérkeztem az első hosszúnadrágba.
Ez idő tájt, egy derűs napon édesapám azt mondotta:
- Te, Jóska! Ha ez a Fáni csikó megnő, a tiéd lesz.
- H... ho... hogyan?
- Hallottad.
- Igen, de jól hallottam?
- Jól... Igaz, nem mintha rászolgáltál volna a tanulással...
Ó, de jó is, hogy nem folytatódott a megszakadt mondat.
Mert az alighanem elrontotta volna a szárnyakat kapott
örömet.
Fürgén odatáncoltam az udvaron ugrabugráló új tulajdonomhoz.
Megölelgettem a karcsú nyakát. Aztán féllábon
körültáncoltam. Fáni ezen nem lepődött meg. Inkább velem
együtt játékoskodott.
Ettől a leggyönyörűbb naptól kezdve egy helyett mindig
két kockacukrot csentem az ő számára.
Ezen túl az ellátásáról is nekem kellett gondoskodjak.
Szénát mindig a legjavából kapott. Zabot is, nem is keveset.
A sok gondoskodást meghálálta. Szemmel láthatólag fejlődött
és szépült. Talán kicsit még jobban is, mint szerettem
volna.
Egy alkalommal édesapámat egyik barátja látogatta meg.
Fánin nagyon rajta felejtette a szemét. Nézte, nézegette,
aztán megszólalt:
- Te, Mihály! Lajtorját vettél-e?
- Azt minek?
- Hogy Jóska fel tudjon mászni erre a nyakigláb csikóra.
- Ne féltsd te Jóskát! Feltalál ő erre lajtorja nélkül is.
Meglásd!
Mi, gyermekek nem sokat törődtünk az ilyen beszéddel.
Inkább kényeztettük és becéztük a "nyakigláb" Fánit. El is
kapattuk! De még csakugyan!
Egyik napon, mikor éppen ebédhez készülődtünk, furcsa
kopogást hallottunk.
- Jóska! Hamar! Nézd meg, ki jár a tornácon? - szalasztott
meg édesanyám.
Az ajtót kinyitottam. A nyíláson Fáni tolta be a hosszú
lámpásos fejét. Hiába akartam útját állani. Ő csak
betolakodott.
- Nohiszen! Éppen csak ez hiányzott! - zsörtölődött
édesanyám. - Mintha nem volnátok elegen! Hajtsd ki! De
azonnal !
Nagy volt a szigor. De azért édesanyám is megsimogatta
a váratlan vendéget.
Fáni körbeforgott a tágas konyhában. Mi is vele együtt. Ő
felhúzott ínnyel röhögött a játékon.
Édesanyám a tűzhely mellett szorgoskodott. Fáni a fehér
fogaival kioldotta a köténye csokrát.
- Viszitek ki azonnal ezt a buta csikót? Mert ha nem,
fakanállal verem ki!
Kihúztam a kenyeres fiókot. Jókora karéj kenyeret szeltem
le. Azzal csalogattam ki az udvarra.
Másnap ismét nyitva felejtettük a tornác ajtaját. Fáni
újból betalpalt a konyhába. Most már ő húzta ki a fiókot. És
kicsente a kenyeret. És édesanyám csakugyan fakanállal
kergette ki. Mi pedig majd széjjelszedtük a kis kajtárt.
Fáni nőtt, egyre csak növekedett... Nekem... Már a nyerget
is kinéztem, amelyik éppen ráillett, színben is, méretben
is.
És ezen a napon megjelent a városban a sorozóbizottság.
- Jóska! - szólt édesapám. - Fánit vigyük el a sorozásra...
Nem szeretem... Igen nagy a lámpása!... - bizonygatta
nekem s önmagának. - Helyette neked adom Betyárt... Az
szebb csikó!... Jobb lesz neked... Meglátod...
A fülem hirtelen megforrósodott. Ha nem szégyenlettem
volna, legény létemre sírva fakadok.
Mikor Fánit a bizottság elé állítottuk, mindnyájan
felugráltak. Kutató, vizslaszemmel járták körül. Minden
porcikáját megtapogatták. Agyba-főbe dicsérték. Hogy ilyen
gyönyörű állatot már réges-régen nem láttak.
Büszke lettem. A mellem dagadozott.
Egy pillanatig.
Hogy még jobban megsajduljon a szívem.
Édesapámnak átadtak egy tekercs aranyat és még öt
darabot.
És Fáni gazdát cserélt.
Évek múltán édesapámnak dolga akadt Nagyszebenben.
Korán végzett. Még fél napja maradt a vonat indulásáig.
Az olyan nagy katonaváros, mint Nagyszeben volt abban
az időben, sok látnivalót ígért. Hiszen édesapám is
katonaviselt ember volt.
Az utcákon egymást érték a menetelő csapatok. Pattogtak
a vezényszavak. Nem csoda. Több tiszt sétált, mint csillag
az égen.
Kürt harsant. Apám felkapta a fejét.
- Lovasság! - ismerte fel a kürtszót.
Kiállt a járda szélére.
- Igen, igen! - örvendezett.
Csattogott a kövezet a sok kényeskedő paripa patája alatt.
Daliás legények ülték meg táncoslábú lovaikat.
A parancsnok alatt arabs-telivér mén szegte szügyébe a
formás, kicsi fejét. Úgy szedegette vékony lábait, mintha
táncot tipegne.
Édesapám tágranyílt szemmel figyelte a sok nemes állatot.
Elismerően bólogatott.
-Ez igen!... Ezek lovak!...
Az élsor lovas eléje ért.
- Fáni!... Fáni! - szakadt ki belőle önkéntelenül az
örömkiáltás.
Az első sor jobb szélén haladó paripa felágaskodott.
Lovasa minden igyekezete hiábavaló volt. Nem lehetett
féken tartani. Két lábra ágaskodva topogott édesapám felé.
Nyerített, nyihogott. A lovas hiába vágta sarkantyúját a ló
szügyébe. Hiába csapdosta a nádpálcájával. Már-már
ledobással fenyegette az izgatott, két lábán álló ló.
Nem volt hatalom, mely vissza tudta volna tartani.
Odarúgtatott apám elé. Nyakát a vállára fektette.
Nyihogott... Röhögött... Minden ízében reszketett.
Két nagy, kerek szemében könny csillant.
Édesapám simogatta, dédelgette, csitítgatta.
Fáni egyre csak kapálja a kövezetet.
Már egész csődület figyelte kettejüket.
A parancsnok álljt vezényelt.
- Was für ein skandal ist da!? - csattant a hangja és
visszavágtatott.
- Kapitány úr! Ez a ló az enyém volt! Én neveltem fel.
Három éve sorozták be. Megismert. Azért vágott ki a sorból.
Közben simogatta, pacskolgatta a nyakát. Vakargatta a
lámpását, mint régen.
A reszkető szép jószág lecsillapodott.
Ismét vezényszó harsant.
Fáni egy ideig még akadékoskodott. Nem akart visszaállni
a helyére.
Végül is csak akkor engedelmeskedett, mikor édesapám
küldötte.
A század elindult.
Fáni minden lépés után hátratekintett.
Édesapám összeszorult szívvel nézett utána. Míg csak
messze, az utca végén, elkanyarodott a menet.
És Fáni eltűnt a szeme elől... Örökre!

Fát lop az erdőbíró

- Áron! Úgy készülj, hogy holnap felmegyünk a havasokba.
Felvisszük a kősót, amit Szeredában vettünk vót a
ridegmarháknak. Hadd nyalogassák kicsidet. Széjjelnézünk
a kaszálókon es. Messze-e a vágás?
Áron bá' megemelgeti a lovak lábait. A patkók rendben
vannak. Meg se moccan egy se. - No, tük megvónátok -
ismeri el a vénség. Majd a hámokat keríti sorra. Ott sem
talál hibát. Sorját ejti a szekérnek is. Kerekek, lőcsök
rendben vannak. Hanem az egyik kerékszeg nemtetszik-formán
áll.
- Veletek nem indulok - s kiveszi a kifogásolt vasat.
Másikat tesz helyébe. - Most tük es jól vónátok - beszélget
a kerékszegekkel. Utána leakasztja a nagy kampós szegről a
degenyes fazekat. Bőven megkeni a tengelyeket.
Osztán nekem ne sírjatok az úton... Halljátok-e?! -
fenyegeti a kerekeket. Kihúzza a kerékrudat, s ismét a
helyére csúsztatja. Valami igazítani valót talál a saroglyán
is. - Immán vihettek ingemet, s esment gazdátokat es -
dörmögi. A jól végzett munka után friss lucernával kevert
szénát vet a lovak elé. A szekérkast is megtölti. A
sóbuckókat beleágyazza a széna közé. Fejsze, kötél s
miegymás, amire a hegyekben szükség lehet (mert sose
lehessen tudni!), mind belehelyeződnek a szekérládába. Így
gondoskodik az öreg, kit már régóta nem kell tanítgatni a
készülődésre. Mert hej ! - De sokszor indult útra, mióta
pendelyes korában idekerült ehhez a házhoz amolyan
lóti-futinak.
Megesett, hogy készülődés közben ezt vagy azt elfelejtett:
Utána mindhiába taszigálta a fején a kalapot akár előre,
akár hátra. Attól nem lett meg az, mit jobb lett volna nem
elfelejteni. Hiszen a bolond is tudhatja, hogy a hegyekben
nemigen teremnek boltok, ahol venni lehetne valamit, ami
hiányzik. Jóska bá' úgy gondolta: benőhetett már a feje
lágya - mármint az Ároné -, ha nem, s elfelejt valamit, ő
lássa.
Hajnalban, mikor a rigók éppen kezdették volna az álmot
kipillogatni a szemükből, s bele-bele füttyentegettek a
ködpárába, Áron bá' a lovak közé cserdített. Azok szapora
poroszkálással iramodtak neki az útnak, fel a felvég felé.
Tudták, ha arrafelé húzzák a gyeplőt, vígan haladhatnak,
mert nemsokára úgyis kezdődik a lépésbenjárás a nagy hágó
alján, hol még Áron bá' is lekövetkezik a szekérről.
- Lássátok-e?... Ezt jól tevétek,hogy elhozátok hazulról, s
keményen fogja vissza a gyeplőszárakat Áron bá'. - No
csak. Egészségvel. Addig én es békukucskálok a borzlikba.
- Máris lépeget át a patak kövein és noszogatja felfelé
saját magát a hegyoldalon.
Az édesdeden szundikáló Jóska bá' akkor neszez, mikor
Áron újból kezd beszélgetni a lovakhoz.
- Hát tük megvónátok-e?... Mert a borz biza nincs meg.
- Mit beszélsz te esmont? - riad rá Jóska bá'. - Mi nincs
meg?
- Csak azt mondám, hogy a borz megszöke. S mehetünk
odébb. A lovak es tudnak mán futni.
- Hát a te fejed nem szöke-e meg - morogja Jóska bá'
inkább magának, mint Áronnak. Úgy véli, többet ér tovább
szundítani, mint olyannal beszélgetni, akinél soha nem lehet
tudni, nem bolond likból fúj-e a szél.
Így eregelnek a lovak s Áron bá' hegynek fel s hegyről le.
Madárdaltól hangos az erdő fenn a tetőn s itt a mélyben.
Odafenn már felszippantotta a nap a hóharmatot. Idelenn
még szikrázva csillognak a gyenge szellőben hajladozó
fűszálakon.
A két öreg gyönyörködik. Beszéd nélkül is tudják, hogy a
jövő héten kezdődik az erdei élet, a kaszálás. Jó pihenés
esik majd a friss szénán, mikor a fiatalok munka után
cicáznak.
Hej!... Milyeneket lehet nyújtózni a zsongó, duruzsoló
erdőben.
A lovak éppen kezdették átlépegetni a saját árnyékukat,
amikor Áron bá' megrándította a gyeplőt.
- Hoó!... Te hó! Hogy a farkasok ennének meg! Tán tük
es elaluvátok, akár a gazdátok? Láthatnátok, hogy megjövénk.
A csorda pandúrjai olyan éktelen csaholást csapnak, hogy
attól egy miccre kiugrik az álom Jóska bá' szeméből.
- Csiba teeee!... Az anyátok nemjóját!... Még ide találtok
csődíteni valami tekergő medvét! - veszekszik Áron bá' a
kutyákkal.
- Akkor legalább ketten moroghattok -jegyzi meg Jóska
bá' lekászálódás közben.
Őr Ádám, a ridegcsorda híres-neves medveölő pásztora
kilép az esztenából. Paroláznak és meghányják-vetik az
állatok dolgait. Ezalatt Áron bá' nekifordítja a lovakat a
saroglyának. Majd a sótuskókat ráhelyezi az ágasfára.
A kutyák hírt visznek a csordának a csemege érkezéséről.
A sóra éhes jószág odaigyekszik. Az érdes nyelvek nyomán
nemsokára úgy csillog a só a tűző napsütésben, mintha
valami drágakő volna.
- Szépek az állatok -jegyzi meg Áron.
- Azok mért ne volnának szépek? - kérdezi vissza Áron
bá'. - Az üdő jól viselkedik. Nem eheznek, nem szomjuznak.
A só után meg éppenséggel kiszépülnek, meglásd.
- Hibádzik-e vaj egy közülük? - tudakolja Áron bá'.
- Biza igen. Akit a vén tolvaj a hátára kapott.
- Tán csak nem a medve?
- A hát!... Nem es az anyósom!
- S még azt mondják, tőled egy szopós bornyút sem vihet el.
- De ha több az esze, mint neked - torkolja le Áront a
pásztor.
- A mán baj - ejti a szót Jóska bá'.
- Baj az Files Róka Antinak. Az övé vót. Jól lát a rusnya.
A vót a legszebb tinó a csordában... Dejszen csak kaphassam
puskavégre.
- Kaptad vóna a kár előtt - dunnyogja az orra alatt Áron
bá'. Nem jó tovább feszegetni a megesett szégyent. A szeme
igen kezd villogni a pásztornak. Eddig is nehéz volt
elviselni a hírnevén esett csorbát. Szorítóvassal sem
lehetne több szavát venni. Erősen látszik rajta a füstölgés.
Pipára sem gyújt rá: Ez pedig nála a harag teteje.
Hazafelé menet Áron szót fog:
- Nem szeretnék az a medve sem lenni, akire Ádám úgy
reá haraguvék. S esment erdőbíró sem, aki fát lop.
- Mit űzöd az eszed te? Ki lop fát?
- Láthatná. Ott állnak a szekerek ahajt a sírdűlőben,
nyakint a fejével jobbra Áron. Jóska bá' tüstént tudja, hogy
nem kell mindjárt odanézni.
A falu végén Áron leszáll a szekérről.
- No!... Fogjasza a gyeplőt s eregeljen haza szépen.
Nekem ehejt egy csepp dolgom akad...
- Bolondot ne csinálj te!... Hallod-e?...
- Egyet se búsuljon, mert azt csak bolond csinálhat. Hát
csak menegessen haza szép leptiben. Vacsorára én es otthon
leszek.
Áron az első ház ablakát megkocogtatja:
- Hallják-e?!... Tíz óra tájt legyenek az erdőbírónál.
Bárcát osztogatnak - Minden házhoz bezörget.Vak lóért
sem hagyna ki egyet sem. A megidézettek értetlenül állnak.
Nincs most erdőlés ideje. De ha már így van, hát így van.
Gyűl a nép a bíró udvarán. Sötétvégben egészen megtelik.
Bíróné asszony tépi a haját:
- Jaj!... Teremtő istenem!... Mi lesz ebből?... Elmene az
esze az én emberemnek? Mostanra kelle idegyűjteni ennyi
temérdek embert?
Tíz óra tájban megáll a kapu előtt a két jól megrakott
szekér.
Magik mit keresnek itt? - mordul mérgesen a bíró.
- Maga hívata bárcaosztásra - felelnek többen is egyszerre.
- Tudhatnák, hogy most nincs erdőlés ideje. Menjenek
haza.
- Hát magának van?!... Akkor nekünk es legyen!
- De emberek!
- Ne beszéljen! Osztja vagy nem osztja?! - zúg a tömeg.
- Nem lehet - nyögi a szorítóba került ember.
- Verd bé a száját! Tolvaj! Lopja a fánkat!... Azért nincs
nekünk! - sipítja egy vékony, metsző hang. - Dőjtsétek fel!
Feldöjteni! - harsogja a nép.
Megrohanják a szekereket. Pillanatok alatt a földön hevernek
a nagy szálfák.
- Hordjuk el!... Hordjuk!, - recsegi egy borízű tegnapi
hang.
- Hordjuk!... Hordjuk - kavarog a hangorkán. És nem
kell ide kapicán, sem fejsze. Emberek veselkednek neki. A
fák imbolyogva elindulnak, és eltűnnek a sötétségben.
- Hát nem jár semmi?! - rikkant valaki. Az udvaron
megmozdul az ölekberakott sok tüzelőfa.
- Hm! - vakarja meg Áron bá' a fületövét. S megfutamodik.
- Jöjjenek hamar! Hamar, őrmester úr! Ölik a népek az
erdőbírót!... - kopogtat be a csendőrökhöz.
Azok kapkodják a derékszíjat. Vállra a puskát, és sietve
indulnak.
- Emberek! Jönnek a kakastollasok!... - lihegi lélekszakadva
Áron bá' a felbőszült tömegnek.
Széjjelrebben a garázda had. Tágul, ki merre lát.
Mikor a csendőrök megérkeznek, már néptelen az udvar.
Nem találnak mást, csak fenekestől felforgatott háztájat.
A bíróné még nem tért egészen magához a rémülettől.
Szipog.
Három apró gyermekecske riadtan bújik össze. Szemecskéik
kitágultak. Szopogatják maszatos ujjaikat.
A bíró áclázódik. Szidja az élőket és holtakat. És saját -
magát:
- A suj egye meg! Ezt megcsinálám!... Ugye-e, hogy ne
sántikáljon tilosban a tilalom őre!...

Bajtalannak megjött az esze

Birtalan összeügyvédkedett annyi pénzt, amivel már lehetne
valamit kezdeni... Hogy mit?... Nyaralót a Gyilkos-tónál.
A ház elkészült.
Birtalannak akkor jutott eszébe, hogy hideg-melegvíz
szolgáltatást is kellett volna beépíttetni.
- Azt legjobb lesz Bajtalannal elkészíttetni - ódódzkodott
az építész a további összeköttetéstől. - Ő annak a legjobb
szakértője.
Így került össze Bajtalan az élhetetlen, de jó kisiparos a
gazdag, zsugori ügyvéddel.
Birtalan a folyó kiadásokat - ha nehezen is, de kiizzadta.
A Bajtalan keresetéből azonban egy garast sem fizetett. Se
kérésre, se fenyegetésre.
Bajtalan járt, egyre csak járt a pénze után... Hiába.
Bajtalan ismét beóvakodott az ügyvédhez.
- Jó napot, Bajtalan! Mi járatban? - fogadta Birtalan
nyájaskodva.
- Megint eltelt egy hónap. S immár teljes egy esztendeje
járatja velem a bolondot.
- Hogy magának mekkora pechje van azzal a pénzecskével!...
Ismét rosszkor jött. Az imént adattam postára az
utolsó banit is. Kérem, fáradjon el... Mondjuk... Úgy... Egy
hónap múlva.
- De ügyvéd úr!...
- Tudom, tudom. A gyerekek... Az asszony... De ha nincs
pénzem. Hiszen mondtam már.
- Akkor hát várjak! Ismét csak várjak! S az asszony
nyelvére ki tegyen lakatot?
Bajtalan lógó orral caplatott haza.
- Mi van? - esett neki az asszony.
- Ami máskor. Semmi - legyintett Bajtalan.
- Nem fizetett?!
- A nem. Egy likas banit sem.
- Neeem?! Ó, hogy a tűz lángja vesse fel azt az
istentekergőjét!... Ugye, azt kössem hárászkendő helyett az
Erzsóka derekára?... A semmit!... S azt húzzam fel a Péterke
lábára!... A semmit!... S maga most is éppen olyan
ügyefogyott, mint máskor! Csak magával tud így elbánni az a
lókötő! Csak magával! Csak maga ilyen élhetetlen! Mint egy
csecsszopó!
Bajtalan egy hónap múlva ismét benyitott Birtalanhoz:
- Ügyvéd úr!...
- Itt a tél! - vágott közbe Birtalan. - Ruha kellene a
gyermekeknek...
- Meg tüzelő! - kapta ki a szót az ügyvéd szájából.
- Az asszony nem hagyja élni...
- Nem hát! - vágott ismét közbe. - Mert semmi sincs a
háznál! A hízók is éhen fordulnak fel!...
- Tudom, tudom, kedves Bajtalan...
- Hát, ha olyan jól tudja, akkor miért nem fizet? Miért
akar minden áron megharagítani?...
- De kedves Bajtalan... - fogja engesztelőre Birtalan a
szót.
- De a többit én is tudom! Jöjjön el... Mondjuk... Úgy...
Egy hónap múlva. S mi lesz, ha az asszonyt küldöm ide?...
- Jaj ! Csak azt ne! - rémüldözik Birtalan. - Csak azt ne!
- Pedig úgy lesz! Úgy, ha mondom! S akkor fizet!...
Tudom Istenem!... S engem többet nem bolondít!...
- De, Bajtalan... Most már csakugyan csak egyetlen
hónapocskát várjon.
Bajtalan még be sem lépett a házba, s a cserfesszájú
fehérnép máris nekiszökött:
- Ugye, hogy nem?! Mit mondtam? Tudtam! Előre
tudtam! De boldogtalan ember maga! Más azt is megszerzi,
ami nincs... Maga azt sem, ami van! S egyre csak
bugyutáskodik! Jaj! Hogy nekem ilyen pipogyához kellett
feleségül menjek! Jaj! Hol is vót vala akkor az én szép
eszem?! Hol?!
- S még igaza is van... Most az egyszer igaza van... -
dunnyogja Bajtalan, s nyeli, egyre csak nyeli a keserűt.
Aztán visszafordult és dérrel-dúrral bérontott Birtalanhoz:
- Ha Istent ismer, fizessen! Semmi letteképpen nincs
nyugovásom az asszonytól! Baj lesz ebből! Baj! Meglátja!
- Szegény Bajtalan! Hogy én magát mennyire sajnálom!
Azt én szóval el sem mondhatom... De...
Hazafelé menet Bajtalan feltette magának a kérdést:
- S én most otthon mit csináljak?
S a házba bésompolygott.
- Mi van?! Fizetett?!
- Fizetett a sujt.
- Uuugy! Hogy a farkasok ennék meg!... De magát is!...
- De most aztán, asszony!... Bé a szájjal!... Bé, ha
mondom!...
- Még hogy én! Én fogjam bé!... Hát nem dől rá az ég erre
a...
- Asszony! Mit mondtam? - s olyant sújtott az asztalra,
hogy az menten végigrepedt. - Morgás nincs!... Egy szó
sincs! Hanem tarisznyálj! De csakis, ahogy mondom!... Egy
kalap hagymát!... Egész koszorú fokhagymát!... A
pimpósból!... A mázas, füles cserépfazékba
tőtöttkáposztát!... De dugig! Jó nagy szalonnát!... A
tavalyi avasból!... Két szál kolbászt!... A
fokhagymásból!... Cikakáposztát is, egy fazékkal!... Reggel
indulok! Megértetted?!
A tőle szokatlan szóáradat után kifordult az ajtón.
Kisvártatva visszajött.
- Uramteremtőm! Maga mit hoz?!
- Láthatnád! Csergét s lópokrócot az istállóból. Ezeknek
is van valamicske illattya.
- Illattya? Méghogy illattya! Büdösebbek ezek a döglött
macskánál is!
- Az-e?
- Az hát! De még a görénynél is!
- Úgy jó! Aztán nehogy elaludjak!
Bajtalan a falnak fordult, s álomba hortyogta magát.
Hajnalban a felesége oldalbakönyökölte:
- Hallja-e?!... Nem hallja?... Már harmadszor kukorékolt
a kakas!... Ébredjen már Bajtalan!
Felkelt. Magával vitte a párnáját is, s belészíjazta a
pokrócok közé.
Bajtalanné még zsémbelni is elfelejtett.
Tudta, hogy ilyenkor nem jó szítani a parazsat. Nehezen
haragszik meg, de akkor aztán nagyon.
- Csak legalább azt tudnám - tűnődött -, hogy mi fő a
fejében?... S csakugyan az én emberem ez a durrogó,
parancsolgatós?
Szó nélkül nem állhatta sokáig. Megszelídülten kérdezte:
- Édesegy emberem! Magát mi lelte? Ennyi büdöset ki
visel el maga mellett?
- Asszony! Ne papolj!
Bajtalanné még jobban megjuhászodott. Ésszel fel nem
érhette, mi ütött ebbe a bészorultszavú emberbe?
Kióvakodtatta mégis az újabb kérdést:
- De édesegy emberem! Ennyi elemózsia akár a világ
végéig is kitart!... S maga csak nem oda akarkodik?
- Azzal te ne sokat törődj!
Rengeteg batyuját magára szedte. Az ajtóban megtorpant.
Sebtiben lerakodott.
- A suj enné meg ezt a sok locsogást! Hát nem itthon
felejtem a pipámat? Asszony! Szökjélsze! Fel a hijuba!
Hozz le egy szita ördögűzőt! De hamar!
- Mit mondott? Mit hozzak?
- Mit, mit?! Hát a pipába mi kell?
- Abba dohány!
- Nohát! Azt hozz! Abból a fináncnemlátta büdösből!
Bajtalanné visszaszeleskedett.
- Itt van, ne!
Bajtalan a kostökzacskót s a zsebeit teletömte. Ismét
magára szedte a cókmókját.
- Látod-e? Ez még hiányzott az illatokból - nyugtatta
még a megrőkönyödöttet.
Aztán csakugyan elburrogott. S béállított a Birtalan
irodájába.
- No, én megjövék, s ehejt vónék!
- Á! Á! Van szerencsém kedves Bajtalan!
- Hát, már mért ne volna szerencséje, amikor engem lát?
-kedélyeskedett Bajtalan. - De azért az csak ezután válik
el.
Az iroda közepén lerakodott.
- Maga mit csinál? - csodálkozott Birtalan.
- Én egy kicsit itt megnyugoszom.
- Nocsak. S éppen jó is, hogy jött. Most akartam üzenni
magának, hogy várjon még egy hónapocskát.
- Jó... Várhatok... Én ráérek... - egyezett belé Bajtalan,
feltűnő engedékenységgel. - Csakhogy magiknak nem lesz-e
kicsit hosszadalmas a várakozásom... ehejt?
- Hol? - hőkölt hátra Birtalan. - Hol várakozik?
- Itt, ne! - mutatott maga elé.
Csergéjét a szoba közepén ráterítette a perzsaszőnyegre.
Átalvetőjét, tarisznyáját s minden egyebet beigazgatott az
íróasztal alá.
- Ugye itt jó helyen lesznek? Itt legalább senkinek sem
lesznek útjában - nyugtatta meg a hüledező Birtalant.
Az ügyvéd csak állt, állt, megkövülten.
- Hogy?... Hogyan?... - szorította ki végre a szót.
- Így, ne! - s leheveredett. Fészijét maga mellé nyújtotta.
- Gyere, no, pipa! - Megtömte. - Vessed, no, kova, a
szikrát! - A taplót belébökdöste a pipába. Rányomkodta a
dohányra. - Jó dohány... Olyan illattya van, akár egy
bazsarózsának!
Aprókat pöffentett. Aztán hosszút szívott. Vastag
füstgomolyagot fújt fel a csillár alá.
A bűz kezdett elviselhetetlenné válni. Birtalan levegő
után kapkodott. Türelmetlenül csattant a hangja:
- Maga itt mi a fészkes fenét csinál?!
- Én?... Bérendezkedtem... S most pipálok... Tudja,
hosszú a hónap.
- S azt itt akarja kivárni? - ijedezett Birtalan egyre
izgatottabban.
- Ühüm... Csakis.
- Nem lehet! Nekem máris mennem kell! Tárgyalásra!
- Nocsak... Menegessen. S egyet se búsuljon... Vigyázok
én itt mindenre... Meglátja... Még a feleségire is...
Jobban, mint maga.
- De ember! Értse meg!...
- Értem én. Hogyne érteném...
- Ha érti sem maradhat!
- Hát már miért nem?... Pipa van... Dohány van... Elemózsia
is van... Idővel sem szűkölködöm...
- De ember! - ordított közbe Birtalan. - Értse meg!
- Értem én. Hogyne érteném...
- Ha érti, akkor sem maradhat! Maga egészen megbolondult!
- Nemigen... Éppen hogy most jöve meg az eszem.
Birtalant köhögés kezdi fojtogatni.
- Kha-aakk!... Meg kell ful...lad...ladni! - Az ablakhoz
lép. - Rette-ne-tes ez... Ez a bűz!
Az ablakot kezdi nyitogatni.
- Azt ne bántsa - eresztette Bajtalan a szót a csutora
mellől. - A világért se bántsa... Tudja, köhögős vagyok... S
ha még jobban béköhögősödöm, akkor mi lesz?... Kár lenne
a parkettáért... De legkivált ezekért a szép perzsákért...
Igazam van-e?
Birtalan hangot változtat:
- Bajtalan. Hallgasson rám. Most szépen menjen haza.
Délután megkapja a pénzét, hiánytalanul.
- Meg?
- Meg, meg!
- A lelkire mondja?
-Igen,igen!
- No, a derék... Akkor nem is kell olyan sokáig
alkalmatlankodjak - s jókora füstöt fúj a Birtalan orra alá.
- Ugye fájin szagú dohány?... Dícsérje már maga is egy kicsit.
Birtalan ismét dühbe gurul:
- Hallja, maga, Bajtalan! Hordja el magát! Annyit mondok!
De azonnal! Mert rendőrt hívok!
- No, lássa! Az jó lesz. Legalább lesz, akivel értelmes
szót értsek... No, de meg is ehülék... Gyere, bicska s
szalonna... S fokhagyma... Te meg éppenséggel ne
szégyenkezz!
Nagy karaj kenyeret szelt. Mondóka közben rádörzsölt
egy egész fej fokhagymát.
A szoba újabb bűzökkel telítődött.
- Hápp-ccii! Hápp!! - tüsszentett nagyot Birtalan.
- Kedves egészségére! - kajánkodott Bajtalan, és még
nagyobbat pöffentett.
Ez már sok volt Birtalannak. Bömbölni kezdett:
- Hallja-e?! Részeg maga egészen?! Takarodjék!! Amíg
jó dolga van!! Mert korbáccsal verem ki!!
- Ugye no? - kérdezte, s felpislantott. Bicskáját gondosan
belétörölte a tenyerébe. Fészijét kézbe vette. Akkor hát
fussunk. Maga elől, én hátul... Aztán én hátul... S maga
elől... Mert másmilyen formán nemigen egyezek.
Birtalan, pipacspirosan kiszáguldott. És vissza is rontott.
- Fogja! Itt a pénze!
Nagy halom bankót vetett a csergére. És elkékülten
sziszegte:
- De most aztán kotródjék!... Kotródjék!
Bajtalan összeszedegette a bankókat. Rongyost rongyos
mellé igazgatott. S valahányat végignyálazta.
- No, ezek megvónának. Semmi föle a kétezernek.
Batyuját magára szedte. Az ajtóból visszatársalgott:
- Aztán, ha ismét szüksége lenne rám, hát csak hivasson.
Eljövök akkor is. S meglássa, akkor sem lesz közöttünk
semmi baj... Most pedig - ha akarja - azt az ablakot ki is
nyithatja.

Göndics Mária Anna

1943. március 18-án született Budapesten. Általános és
középiskoláit Nagykanizsán végezte. A szombathelyi felsőfokú
tanítóképző befejezése után látásának romlásáig, 1974-ig
tanított. 1976-tól tagja a szövetség Zala megyei
szervezetének. Vers- és novellaírással már iskolás korában
kezdett foglalkozni. Tanítónő korában gyermekdarabokat,
játékokat írt, amelyeket helyi lapok közöltek. Az Irodalmi
Értesítő pályázatán is díjazták műveit. Írásai a szövetség
lapjaiban jelentek meg.

Körülmények

1.

A zene halkan, lágyan zsongta körül az összebújó párokat.
Félhomály volt, de nem kellemetlenül sötét. Cigarettafüst
sehol, kávéillat keveredett a vaníliás sütemények illatával.
A fiú csak nézte a lányt, nem szólt. Táncoltak. Az
asztaluknál még sokan ültek, ott nem lehetett beszélgetni.
Mindenki hadonászott, suttogott vagy kiabált. A lány
arrafelé tekintett, és elmosolyodott. A szerda az ismerkedés
és a búcsú napja a szanatóriumban.
- A kezdet és a vég - súgta a fiú.
- Egyszer minden véget ér - a lány bólintott és még
mindig mosolygott.
- Velünk másképpen lesz - kezdte újra a fiú, de befejezni
nem tudta a mondatot, mert az asztaltól integettek feléjük.
- Dávid! Nem félsz, hogy elkopik a lábad? Gyertek,
üljetek már ide egy kicsit!
Visszasétáltak a helyükre. A lány megigazította hosszú
sötét haját, és elhelyezkedett az alacsony ülőkén. Arra
gondolt, hogy ennyi volt, semmi volt. Letelt a három hét, és
nem oldódott meg semmi. Szívét összeszorította a félelem: a
fiú által feledtetett bánat újraéledve behálózta. Holnap már
ismét egyedül lesz. Anyja ellenségesen kutató szeme, apja
bánatos tekintete elől nem bújhat el. Húga gúnyos hangját
nem felejtheti: "Íme hát a kiváló vőlegényed! Addig
kellettél neki, míg jobbat nem talált." Hát igen, gondolta,
ebből sértetlenül nem tudok kimászni. Túl fontos volt nekem
ez a kapcsolat. Dávidra nézett, aki éppen élénken
magyarázott a többieknek.
- Ha Ágnes holnap megy, én sem maradok tovább. Kit
érdekel az a három nap? Meg is mondtam a doktornőnek,
nem bánom, mit ír a zárójelentésbe. Utazom, és kész!
Kutatóan nézett a lányra.
- Örülsz?
- Kedves tőled, de felesleges.
- Ezt én jobban tudom - a fiú tekintete szeretettel időzött
a lány arcán. - Ezt én jobban tudom - ismételte.

2.

- Itt laktam három hétig - mondta a fiú, és óvatosan az
asztalra tette a pezsgős üveget. A lány nem felelt.
Fáradtan, reménytelenül ereszkedett le a heverő szélére. Már
reggel óta érezte ezt a nagy, nagy vágyat: pihenni...
pihenni... és nem gondolni semmire. Főleg nem arra, ami
otthon lesz. Ő mint elhagyott menyasszony! Abban a városban,
ahol mindenkit ismer és tudja... Úgy érezte, még ennek a
gondolatsornak sem képes a végére érni, a kimerültség
annyira a hatalmába keríti. "Apajót akart ezzel a
meglepetéssel. Mész kislányom a Mátrába." Aztán ez a három
hét Dáviddal. A fájdalom tompult. A séták, beszélgetések,
tánc jó volt arra, hogy kipótolják a napi gyógyszeradagot,
amit az orvos rendelt. 3x2 szem idegnyugtató és egy kedves
fiú. Most a fiú megy, a tabletta marad.
- Mire gondolsz, kedves? - simított végig a selymes
hajon Dávid.
- Semmire.
- Nem kell félned, ez a három hét csak a kezdet.
Ismerkedés.
- Hallgass! - szólt rá a lány, és a feje alá húzta az egyik
díszpárnát. A fiú felállt. Halk pukkanás, és már töltötte is
a pezsgőt a talpas poharakba. Odavitte a heverőhöz és az
egyiket a lány felé nyújtotta. Az ránézett, és felült.
- A búcsúzásra.
- A folytatásra - válaszolta a fiú.
Ittak. A szoba kellemesen hűvös volt, a nyitott ablakon át
beszűrődött a zene. "Viszontlátásra, szerelmem..." -
énekelte egy különös csengésű férfihang. Lemez, gondolta a
lány.
Kicsit megmozdult, aztán ismét lehunyta a szemét. Szerette
ezt a számot.
- Lemezről szól - mondta a fiú, és megfogta a lány kezét.
- Pontosan erre gondoltam én is. - Kis hallgatás után
kérdezte. - Becsuktad az ajtót?
- Nem - rázta meg a fiú a fejét.
- Zárd be, és gyere ide!
- Ágnes, mi van veled?
- Semmi. Már mondtam. Búcsúzni akarok tőled...
- Én pedig nem búcsúzom - szólt Dávid indulattal.
- Ne vitatkozz! - és maga mellé húzta a fiút. Az ismét
simogatni kezdte a haját, a lány hagyta.
- Együtt utazunk holnap - súgta a fiú gyengéden.
Ágnes megvonta a vállát, nem válaszolt.

3.

Dávid a portánál topogott.
- Keres valakit, fiatalember?
- Vadász Ágnest várom.
- Pillanat - intett a portás. - Akkor ez a levél a magáé.
- Köszönöm - nyögte ki Dávid színtelen hangon, és
kisétált a napsütésbe. Talált egy padot is, ahogy a
lépcsőkön felszaladt a parkba. Ideges mozdulatokkal tépte
fel a borítékot. Nem volt benne sok írás, hamar elolvasta.
"Köszönök mindent, ami volt, és ami lehetett volna. Ágnes."
- Apró darabokra tépte, és a szemetesládába hullatta.
Az ebédlőben csodálkozva néztek rá az asztaltársak.
- Mégsem utazott el?
- Mégsem.
- A kislány?
- Ő igen.
Több szó erről nem esett. A fiú megreggelizett, mint
eddig is minden reggel. Utána felment a szobájába. A
csomagoláson már túl volt, éppen csak az egyetlen bőröndjét
kellett lezárni. Az egyéb holmit már postára adta. Leült
az asztalhoz, és elővette az összes igazolványát, noteszt és
ami csak volt a tárcájában. Lázas keresésnek látott, de nem
talált semmi feljegyzést, ami a lány címére utalt volna.
Leszaladt a portára.
- János bácsi!
- Tessék fiatalember. Újabb levéllel nem szolgálhatok.
- A címet szeretném. Vadász Ágnesét.
- No de fiacskám! Nekem erre nincs időm. Hetente az a
rengeteg ember...
- Majd én kikeresem a címét! Megengedi, ugye?
- Tulajdonképpen szabálytalan, de egyszer tehetek kivételt.
- Köszönöm - könnyebbült meg Dávid.
A helyi járattal ment az állomásra. Jegyet nem kellett
váltania, mert már Pesten elintézte idejövet. Otthon nem
várja senki, hiszen előbb megy, mint ameddig a beutaló
szólt. Nem bírt volna egy perccel sem tovább maradni
Ágnes nélkül. A zsebében lapult a cím, minden könnyű lesz,
most már megtalálja.
Ábrándosan bámult ki a vonatablakon, de szinte semmit
sem látott az elsuhanó tájból.

4.

Ágnes végzett az orvosnál. Lassú léptekkel indult a
kijárat felé. Hát mégis igaz, gondolta, gyermeket várok.
Napok óta furcsán érezte magát, és most, hogy biztos lett a
dologban, egyáltalán nem csodálkozott. Nem próbálta
eldönteni, örül-e vagy bánkódik, kell-e neki ez a gyerek
vagy sem. Az utóbbi hónapok zűrzavara után valahogy már nem
is tudta tragikusan felfogni a történtek súlyát.
- Várj, Ágikám! - Julcsi, a barátnője szaladt utána. -
Nem sokáig tudok veled beszélgetni, mert az öreg dühöng,
ha elmaradok.
- Biztos? - kérdezte Ágnes.
- Hogy dühös lesz a főnököm, vagy hogy terhes vagy?
- Ne bohóckodj!
- Szóljak én Péternek, vagy te akarod elintézni? - bökte
ki Julcsi a lényeget.
- Az már lefutott ügy - felelte Ági, és döbbenten
állapította meg, hogy teljesen egyértelműnek veszik, hogy a
gyerek apja csakis Péter lehet. Az előbb a doki is olyan
megjegyzést tett...
- De a gyerek! - kiáltotta izgatottan Julcsi - Arra is
gondolj!
- Az én ügyem, az én problémám.
Indult is tovább. Barátnője elképedten bámult utána. Tett
két lépést, aztán legyintett, és megállt.
- Héééé! - Ágnes visszanézett. - Megtartod? - harsogott
végig a folyosón Julcsi éles hangja.
- Meg.
Csak ennyit felelt kurtán, barátságtalanul, és kilökte a
lengőajtót.
Amikor hazaért, nem adott időt magának a gondolkodásra.
Benyitott a szüleihez, és rövid tétovázás után halkan, de
határozottan mondta:
- Gyerekem lesz.
Utána bezárkózott a szobájába, és kétszer fordította rá a
kulcsot. Akkor sem mozdult, amikor az anyja már az ajtót
rugdosta tehetetlen dühében.

5.

Sokan voltak a szobában. Az asztalon kávéscsészék, bor,
szóda, Ágnes engedelmes gyerek módjára ült az anyja
mellett és Péter arcát figyelte kitartó csökönyösséggel.
Amit a többiek beszéltek, egyáltalán nem érdekelte. Nem is
tartozott rá, hiszen ő biztosan tudta, hogy Péter neki már
csak egy idegen lehet.
Az anyja kedvesen mosolygott, mintha nem is azért ültek
volna össze, hogy megbeszéljék, mi is lesz a leendő unoka
sorsa.
- Hidd el, kedvesem - mondta Péter anyjának -, már
előbb szóltunk volna, de biztosíthatlak, hogy mi sem tudtunk
róla. Nem szeretem én magam sem a kényszerhelyzeteket, de
meg kell értened, és biztos vagyok benne, hogy neked is ez a
véleményed...
- Klára! - szólt apa figyelmeztetően - Nem lehetne
rövidebben és világosabban?
Ágnes igazat adott neki, ő sem szerette a körülményes
fogalmazást, de anya mindenkin túltesz.
- Értek én mindent - mondta szelíd mosollyal a másik
asszony. - Ivott egy kortyot a szódából, majd folytatta. -
Ne nevezd kényszerhelyzetnek, hiszen végtére is a fiam több
mint három évig tartott ki Ágnes mellett. Én haragudtam a
legjobban, amikor megtudtam, hogy milyen szégyenletesen
viselkedett.
- Mit kell annyit nyavalyogni! Elveszem Ágnest, és kész,
ezen nem fogunk évekig lelkizni - nyilatkozott ifjabb Péter,
és átült a lány mellé.
- Mikor legyen az esküvő? - kérdezte mohón az anyja.
- Mihelyt lehet. Azonnal - felelte a másik anya, és fel is
állt. Vége a tárgyalásnak.
- Mire vársz, Péter? - fordult a férjéhez sürgetően, aki
egész idő alatt ki sem nyitotta a száját.
Amikor elvonultak, Ágnes leszedte az asztalt.
- Ezt elintéztem neked, te élhetetlen - mondta az anyja
diadallal.
A lány nem felelt. Ebben a családban legokosabb hallgatni.
Apának el lehetne mondani... neki igen.
- Ajándékot hoztam a kismamának - lépett be hozzá
húga. - Remélem, örülsz.
Ágnes villámsujtottan állt kezében a levélköteggel. Feladó
Nagy Dávid. Nem volt felbontva egy sem.
- Összegyűjtöttem neked, remélem méltányolod - és a
dicső húg kivonult.
- Kígyó - mondta Ágnes minden indulat nélkül.
Aztán még letörölte az asztalt, visszatette a vázát és a
hamutartókat. Nézte a kis csomagot, legalább tizenöt levél.
Úgy-ahogy össze volt kötve, betette a fiókba. Feltette a
lemezjátszóra kedvenc lemezét, és a közöny eltűnt az
arcáról. Tudott mosolyogni is.

6.

Ágnest éppen az ABC előtt érte utol Péter. Kivette
kezéből a szatyrokat, és megindult mellette. Ebben a
közömbös lányban nem tudta felismerni azt, akit szeretett,
és aki annyira kétségbeesett, amikor ő Katival kezdett
járni.
- A gyerek kedvéért elfelejthetnéd a sérelmeidet - mondta.
- Én mindent elfelejtettem - felelte Ágnes. - Nem
haragszom és nem leszek a feleséged.
- A gyerekhez jogom van! Azért, mert egyszer nem úgy
viselkedtem, rögtön a másik végletbe esel.
- Ehhez a gyerekhez semmi jogod nincs, ennek a gyereknek
nem te vagy az apja.
A fiú visszafojtott dühvel nézett a lányra. Egyetlen szavát
sem hitte el.
- Ha kínozni akarsz, csak tessék! - felelte, aztán témát
váltott. - Mire ez a nagy bevásárlás? Vendéget vártok?
- Vendéget.
- Este felmehetek?
A lány felnevetett. Tiszta, vidám nevetés volt. Péter ezt
sem értette. Zavarba jött, megállt.
- Ne gyere! - mondta a lány és átvette a csomagokat. - El
leszek foglalva.
- Akkor holnap... - bizonytalanodott el Péter.
Ágnes fürgén lépkedett tovább. A kapujuk előtt látta meg
Dávidot. Meglódult és szinte futni kezdett. Amikor egymás
mellé értek, sietve mondta.
- Dávid lesz.
- Vagy Ágnes - ölelte át a fiú, és eltűntek a kapu mögött.

Nap süt, kék az ég, zöld a pázsit...

1.

Amikor Péter felhúzta a redőnyt, úgy tettem, mintha
aludnék.
- Ébresztő! Készen van a reggeli. - Álmosan néztem rá,
de mihelyt megláttam a hatalmas tálcát, jókedvem kerekedett.
Minden nyaralásunk így kezdődik. Péter azt mondja:
"Az első napon megmutatom neked, hogyan kívánom én a
kiszolgálást a továbbiakban."
- Tehát holnaptól ágyban óhajtod elfogyasztani a reggelidet
- szögeztem le. Magamra kaptam a köpenyemet, és a
fürdőszobába szaladtam. Onnan kiáltottam ki.
- A gyerekek?
- Ők már túl vannak a mosakodáson, a reggelin és az első
veszekedésen.
- Ügyes vagy, drágám - dicsérem -, csakhogy én nem
szeretem, ha ilyen korán reggel, mondhatnám hajnalban...
- Már elmúlt fél nyolc - lépett utánam a fürdőbe -, ma
csak szerény reggeli lesz, de holnaptól protekciónk is van
az ABC-ben.
- Ilyen sikered volt már az első napon?
- Felírtam néhány gyógyszert a boltvezetőnek, és...
- Gratulálok, szívem, ügyes vagy. - Kaptam egy puszit a
homlokomra, és kézenfogva mentünk vissza a szobába.
Amíg reggeliztem, és neki is megkentem egy fél zsemlyét,
alig beszélgettünk. Én arra gondoltam, hogy végre együtt
lehetünk, az idő csodálatos! Kihasználunk majd minden
percet. Hétvégén fogadjuk barátainkat, szalonnát sütünk az
erdő szélén, és végre nem leszek "magányos nő két gyerekkel"
a strandon. Hogy Péter mire gondol, nem kérdezem, de
feltételezem, hogy hasonló terveket sző. Ez itt a Balatonon
a harmadik nyarunk.
- Már meglocsoltam a gyepet, és most a szőlőt szeretném
rendbehozni - néz rám.
- Azért a pár tőért igazán kár felhajtást csinálni.
Lemegyünk a strandra. - Péter éppen felállt, amikor bejött
Eszterke.
- Anyu, te eszel? Én is kérek! - Kentem neki egy
zsemlyét. Még kettőt sem harapott, a fiam, Attila is
megjelent.
- Látom reggeliztek - mondta. Nevettünk, és máris
nyújtottam felé a kakaót. Kedvenc itala. Amíg elmostam az
edényt, a gyerekek készülődni kezdtek.
- Anyuka, ugye én is tudok úszni? - Kérdezte lányom
egymás után háromszor.
- Gumival.
- Na ugye! - nézett rá Attila fölényesen.
- Eszterke, ne bőgj! - szólt oda férjem, aki már beöltözött
permetezéshez. Valami csavar után kutatott a fiókban. - Te
még csak három éves leszel, Attila meg tíz.
- Akkor is tudok úszni - toporzékolt Eszterke, és kihúzta
a dugót az úszógumiból. Én nem szóltam. Már akkor
kezdtem érezni, hogy ideges leszek, amikor rájöttem, hogy
Péter nélkül kell lemennünk a strandra. Megláttam rajta a
munkaruhát, és már azt is tudtam, hogy nem visz le
bennünket kocsival.
- Annyira örültem, hogy végre ki tudtad venni a
szabadságodat - léptem hozzá kedves mosollyal, de nagy
önuralommal.
- Tudod, hogy én nem pedagógus vagyok - felelte, és
nem vette észre, hogy nekem nagyon nem tetszik valami.
- Olyan fontos neked épp permetezni? A nap már éget és...
- Megcsinálja helyettem valaki? - Válasz nélkül hagytam.
A gyerekek már a homokozónál válogatták a játékokat.
Bementem a hálóba, és elővettem a fürdőruháimat. Úgy
döntöttem, hogy a tavalyi sötétkék bikinit veszem fel, mert
már elég szépen lebarnultam, és ebben még jobban érvényesül
a színem. A hajamat egyelőre egy vékony szalaggal
kötöttem hátra.
- Hű, de gusztán nézel ki - fogadott a férjem -, nem is
tudtam, hogy már ennyit napoztál.
- Egyáltalán, mit veszel észre? - mondtam egészen
halkan, de meghallotta. Kutatóan nézett rám mielőtt
megszólalt.
- Pár nap múlva már én is le tudok menni veletek -
Megálltam és csak néztem.
- Mi az, hogy pár nap múlva?
- Hát a gyep, a szőlő, a hinta és a homokozó...
- Ha ezt tudom, egyedül is kijöhettem volna a két
gyerekkel.
- Marcsika, ne cukkold fel magad, hiszen én csak a ti
kényelmetekért, hidd el! Olyan elhanyagolt itt minden...
- Nekem férj kell, akivel együtt lehetek a strandon, akivel
végre beszélgethetek másról is, mint a munka és kötelesség,
aki úszni tanítja a gyerekeket, aki focizik a fiammal...
és...
abbahagytam, mert Péter, mintha ott sem lennék, a szőlővel
kezdett vacakolni. Nagy csalódást éreztem. Már hetek óta a
nyaralásra készültem. Alig vártam, hogy kiköltözzünk, és
reggeltől estig együtt legyünk a gyerekekkel.
- Olyan vagy, mint az apád! - vágtam oda haraggal...
Semmi válasz.
- Még csak ide sem figyelsz! Te..., te..., paraszt! -Rám se
nézett.
- Hát téged megsérteni sem lehet? - szinte toporzékoltam
a dühtől. Akkor odalépett hozzám, és nyomatékosan azt
mondta:
- Marcsi, ha én komolyan veszem, amit te összehordasz,
akkor bemegyek, összecsomagolok, és hazautazom. De
tudom, hogy most ideges vagy és meggondolatlan. Még
mindig akarod, hogy megsértődjek?
Otthagytam, és bementem a strandtáskámért. Nagyon
szégyelltem magam azért, amit mondtam, de hogy napokra
egyedül akar hagyni a gyerekekkel, még nem lett
megbocsájtva. Levettem egy könyvet is a polcról, és a
táskámba hajítottam.
- Apuka nem jön? - kérdezte a lányom.
- Dolgozik - felelte a fiam értőn.
A tízperces úton egy kicsit lehiggadtam. Eszternek négyszer
ment kavics a szandáljába. Attila sokallotta a cipelnivalót.
A három ivókútnál háromszor ittunk és tízszer egyeztünk
meg, hogy Attila, bármilyen jól úszik, a bólyán túl nem
megy. Eszter pedig óránként csak egy fagyit kap, nehogy
megfájduljon a torka. Így ballagtunk lefelé az árnyas
fasorban nagy egyetértésben. A strand bejáratánál derült ki,
hogy a pénztárcám nincs meg.
- Vagy elvesztetted, anyu, vagy otthon hagytad - állapította
meg a fiam.
- Okos gyerek - bólintott a pénztárosnő, mire kénytelen
voltam nevetni. Akkor lépett hozzánk Erik. Már láttam
előbb is, ahogy jöttünk, mert egy külföldi márkájú kocsival
söpört végig az úton. Magas, szőke fiú volt. Nem az esetem,
de mivel felajánlotta a segítségét, választanom kellett.
Amíg Attila hazaszalad a pénzért, várhatunk a bejáratnál is.
Pillanatnyi tűnődés után úgy döntöttem, bemegyünk. Ebből
igazán nem érdemes ügyet csinálni. Megkerestem a megszokott
helyünket a gyerekmedence és a homokozó között.
A cuccot egy padra raktam, és leterítettem a plédet.
- Nagyon bírja a napot? - A lovagomra néztem, és
bólintottam. Amikor ledobtam a fürdőköpenyt, sikerült
elkapnom elismerő pillantását. Jólesett, annak ellenére,
hogy már hozzászoktam. Először a hajam tetszik meg
mindenkinek, ahogy bronzosan csillog a napfényben. Csak
utána veszik észre, hogy az alakom sem akármilyen. Dühösen
gondoltam arra, hogy a férjem egy ilyen klasszisnővel,
mint én, nem jön le a strandra. Neki az is kikapcsolódás, ha
robotolhat a kertben. Ám legyen! - Kerestem a
napszemüvegemet, de nem találtam. A szatyrom arra jó, hogy
mindennek nyoma vesszen benne. Fogtam hát az egész
bazárt és magam elé borítottam. Az első, amire a pillantásom
esett, a pénztárcám volt.
- A pénztárcája - mondta Erik, mert jó szeme volt -
mégsem veszett el.
- Úgy látszik - ismertem el, és legszívesebben egy nagyot
nevettem volna. De még félreértené ez a magas szőke fiú.
Biztosan azt hiszi, szándékosan tettem, de kit érdekel?
- Anyuci, ez a bácsi ráült a kisplédemre - panaszkodik a
lányom.
- Nem baj, elfér.
- De nekem az egész kell!
- Kedves kislány - morogta Erik, és a fűre húzódott.
Kisvártatva előszedett egy törülközőt, és ráült. Félti a
drága nadrágját, került vagy négyszáz forintba.
- Min mulat olyan jól? - kérdi udvariasan. Mielőtt
felelek, kiosztok a gyerekeknek egy kis zsebpénzt, nézzék
meg, mi újság a fagylaltosnál. Erik közelebb húzódik, és
azon gondolkodik, mivel is kezdje a társalgást. Úgy látom,
nincs ötlete, de nem segítek neki. Ha akarom, máris
udvarolni kezd, de akarom-e igazán? Valami bizsergésféle van
bennem, na és némi bosszúvágy Péter miatt. Alighanem
egyik sem veszélyes.
- Nem inna egy kávét velem?
- Reggel ittam.
- Akkor valami mást, bármit. - Semmiféle innivalóra
nem vágytam, dehát minek vegyem a kedvét mindjárt az
első percekben? Még előttünk az egész nap, és nincs
kedvem egyedül unatkozni ennyi ember között.
- Vanília, puncs! - kiáltja felém a fiam messziről.
- Akkor azt kérek - mondom kedvesen Eriknek -,
természetesen az én számlámra.
- Ne legyen ilyen szigorú.
- Nem vagyok szigorú, de vannak elveim.
- Akkor nem sok reményem lehet.
- Mire gondol? - nézek fel ártatlanul, holott nagyon is jól
értem.
Erik csak legyint, és megindul előttem. Ránéz az órájára.
Mintha latolgatná, érdemes-e erre a nőre időt pazarolni.
Olyan viccesnek találom ezt a gondolatot, hogy nevetnem
kell. Sokat sejtetően néz rám, és a lépcsőhöz érve megfogja
a karom, hogy segítsen.
- Anyuci, hova mész? - rohan utánam Eszterke.
- Te már kaptál fagylaltot - mondja Erik támadón, mint
egy kisfiú.
- Nem baj, ehetek még, Igaz, anyu?
- Igaz - szorítom az enyémbe az apró kezecskét. Amíg
kanalazunk, Erik láthatóan rosszkedvű.
- Mindig mindenhová így cipeli a gyerekeit? - Nem
felelek, ő folytatja.
- Jobban szoktathatná őket.
- Szerintem a lehető legjobban vannak szoktatva.
- Le se mennek a nyakáról.
- A pici csak három éves, és szeretem ha nem hagy
békén.
- Maga akkor kivétel.
- Hogy érti? - kérdem ingerkedve.
- Az ilyen csinos nők mindig tudják, hogy kell egy kis
szabadidőhöz jutni. Ügyesek, találékonyak...
- Nehogy szemtelen legyen, mert máris vége a barátságnak!
- Elnézést - mondja enyhén gunyoros hangsúllyal.
- Anyuka, fázik a nyelvem.
- Na ugye! - rikkant Erik diadalmasan. - De ha akarod,
veszek neked még sok-sok fagyit!
- Nem kell. Most hintázni akarok. Anyukámmal. - Erik
vörösödik és hallgat. Idegesen kis szeletekre tépi a
papírszalvétát.
A hintához menet az emberek utánunk fordulnak. Lehet
találgatni, kinek van ilyen sikere. A magas szőkének
mellettem, nekem a hosszú hajammal, vagy a cserfes
lányomnak, akinek be nem áll a szája egy pillanatra sem.
Vonulunk, és nekem tetszik ez az egész cécó. Attila lohol
utánunk, ő sem akar lemaradni semmiről.
- Kedveském, tényleg a magáé ez a kisfiú? - kérdi egy
nagymama - mert akkor gyerekfejjel ment férjhez.
- Érettségi után, amikor a férjem végzett az egyetemen. -
A néni Erikre néz és bólint. Hozzámillőnek találja, nem
ábrándítom ki.
- Anyu, veszünk palacsintát?
- Már nem érdemes, hamarosan ebéd.
- Meghívhatom ebédre?
- A rosszul szoktatott gyerekeimmel együtt? - Megadóan
int.
- Kedves, igazán, de a férjem vár. Ma ő főzött.
- Jó férje lehet - hangja gúnyosan elismerő.
- Adna, ugye, a feleségének, ha itt napozgatna, ismerkedne,
amíg maga otthon főz.
- Nálunk ez kizárt, és...
- Ne élje bele magát, inkább elmondom. Az első napon
mindent a férjem csinál, és az összes többin közösen. Neki
ez játék, és ragaszkodik hozzá. Kedves, nem?
- Akkor jó a házassága - állapítja meg.
A beálló csendben egyikünk sem szólt. A lányomat
próbáltam vízbe vinni, de reménytelen kísérlet volt.
- Mártsa bele, mit vacakol annyit!
- Nagyon utálja a gyerekeket? - Sértett képpel hagyott
ott, és a mini törölközőjére telepedett. Elküldtem a
gyerekeket játszani, és odaültem hozzá.
- Ne legyen ilyen érzékeny! Jöjjön, úszunk egyet!
Máris életre kelt, és vidáman fecsegni kezdett. jól úszott a
fiú, nyomába sem értem. Gondtalannak éreztem magam és
könnyűnek. Minden jó volt addig, míg Erik el nem kapott,
és megcsókolt. Akkor hagytam ott.

2.

Attila előrement a holmival. Én végigszaladtam a parton,
Eszterke sehol. A parkot is átvizsgáltam, sehol a lányom.
Amikor már harmadszor jártam végig minden helyet, furcsa,
alattomos érzés kelt bennem életre. Nem tudtam már a
gyerek nevét kiáltani, csak mentem és néztem a rengeteg
embert. Eszterke kis piros nadrágját nem sikerült
felfedeznem. Leültem egy padra, és lehunytam a szemem. A
kezem enyhén remegni kezdett, és utána a lábam is. Egyetlen
mondatot ismételgettem vég nélkül. Eszterke fél a víztől,
nem ment bele..., nem ment bele... A pénztárhoz indultam,
lassan, kényelmesen. A szemem káprázott, hányingerem
volt, a strand zajait is egyre távolabbról hallottam. Nem
kérdeztem senkitől semmit, mert nem tudtam kérdezni. A
nap égetett, és arra eszméltem, hogy valaki itatni akar egy
pohár vízzel.
- Jobban van? Biztosan a hőség...
- Köszönöm, mennem kell...
- Pihenjen egy kicsit, talán ha lefeküdne itt az árnyékban,
jó lenne.
- Nem, nem! - kiáltottam, és a kijárat felé botorkáltam.
Aztán megláttam. A kis piros nadrág ott mozgott tőlem nem
messze. A sorompó leengedve. Vonatfütty, és a lányom
csak megy rendületlenül. A sorompó rúdja alatt kényelmesen
átfér. Mert még kicsi. Nincs három éves, és senki sem
fogja a kezét, senki sem állítja meg. Csodálkozom, hogy
nincs hangom, a sikoltás bennem marad. Mégsem tudok
rohanni, pedig az segítene. Megőrültem, vagy mi? Amíg a
vonat elmegy, becsukom a szemem. Jó szorosan. Amikor
újra meglátom, már tudok rohanni. Az ölemben viszem,
fejét a vállamra ejti. Álmos.
- Anyuka, te elvesztettél engem - súgja. Még jobban
szorítom magamhoz, és csak rázom a fejem, hogy nem!
Péter rámmered, amikor belépek a kapun. Kiveszi a
gyereket a kezemből.
- Marcsi, mi történt veled? - úgy megszorítja a karom,
hogy fáj. Válasz nélkül megyek a szobába, ott is maradok,
amíg a gyerekeket ebédelteti. Amikor már alszanak, mégis
kimerészkedek.
- Segíthetek valamit?
- A kertben? - csodálkozik Péter.
- Ott - intek.
- Mit csináltál eddig a szobában?!
- Takarítottam, szekrényt rendeztem..., mostam...
- Gyere!
Estig meg sem álltam. A kerítés mellett végig kiszedtem a
gazt, összelapátoltam a homokot, összeszedtem a fűben
megbúvó kavicsokat, köveket, és közben oda-odaszaladtam
a lányomhoz, hogy lássam. Örült, nevetett rajtam. Mire
megdördült az ég, már nem volt mit tenni, végeztünk. Péter
átölelte a vállamat.
- Rajtad aztán művészet kiigazodni. Csodálatos voltál ma!
Leültem a mandulafa alá, és amikor szakadni kezdett az
eső, felfelé fordítottam az arcomat. Mozdulatlanul
hallgattam a monoton zajt. Cseppre csepp.
Hűsítették égő arcomat.

Látogatási nap

Amíg az igazgatóra vártam, már teljesen nyugodtnak
éreztem magam. Döntésem végleges. Akárhogy is, de
visszamegyek tanítani az iskolába. Az intézet nem nekem
való. Itt mindenért harcolni kell, illetve kellene, de nem
hagyják az embert. Egyetlen elképzelésemet sem tudtam
megvalósítani az elmúlt félévben, de sikerült egy ellenséget
szereznem. A gondnoknőt. Vitáink mindig elfajultak, de
igazam tudatában sem érhettem el tartós eredményt. Egyszóval
elegem van! Az iskolában legalább nincs hiány a
tanszerekben és egyéb ellátmányban. A gyerekek is egészen
mások. Idegesen felpattanok erre a gondolatra, hiszen épp a
gyerekek vonzottak ide. Szeretem őket, és most is sajnálom
itthagyni Pici Zolit, Dunnyust, Ágacskát, Bercit, és... a
többieket is becenévvel és becenév nélkül.
- Marcsi, jöjjön be - szólt az igazgatóm -, beszélni
szeretnék magával, na jöjjön már!
- Nem maradok - kezdtem makacsul, és néztem a
mintákat a szőnyegen.
- Iszunk egy kávét és elbeszélgetünk.
- Akkor is elmegyek.
- Ennyire a szívére vette, hogy a színeseket és a
rajzlapokat...
- Véglegesen. Ugyanis nem értem, milyen alapon dirigál
nekem a gondnoknő, amikor legfeljebb csak az lehet a
dolga, hogy biztosítsa a foglalkozásokhoz szükséges
feltételeket. Hogyan mennek majd ezek a gyerekek iskolába?
Én próbálkoztam már eleget, de felelősséget nem tudok
vállalni olyasmiért, amiről nem tehetek. Eredmények
kellenének, de...
- Csak nyugodtan, ne zavartassa magát - mosolygott a
főnököm - Szeretem a harcias munkatársakat. Velük lehet a
legjobban dolgozni.
- Beadtam a felmondásomat, és ragaszkodom is az
elhatározásomhoz.
- Jól van, nem vitatkozom. Este apádékkal úgyis jössz
hozzánk. Mit gondolsz, miért csábítottalak ide az intézetbe?
Most meg cserben hagysz, erre nem számítottam - tért át a
tegezésre.
- Gabi bácsi, ez nekem nem megy. Veszekedni kell egy
darab színesért is, de ez még semmi...
- Vasárnap látogatási nap lesz, azt még vállalod? Most
már nehéz lenne beosztani valakit helyetted. Gond van a
szabadnapokkal.
- Természetesen vállalom, ez nem probléma. -
Megkönnyebbülten hagytam el az irodát, végre Gabi bácsi is
megértette, hogy nem idegesítem itt magam tovább. Nem a
gyerekekkel, hanem az értetlen felnőttekkel.

Vasárnap

Ági beült a csoportszobába a gyerekekkel, és nézték a tv
műsorát. Mindig így szoktuk látogatási napokon. Akihez
jöttek, elvittem a mosdóba kis tisztálkodásra. Kéz- és
arcmosás, fésülés, aztán le a társalgóba. Kulcs a zsebemben,
csengetésre indultam ajtót nyitni.
- Lakatos Judit és Csaba. Őket hozza le, óvónéni!
- Üljön le, máris jövünk - Felszaladtam a lépcsőn, a
Lakatos-gyerekek már készenlétben vártak, őket rendszeresen
látogatta az apjuk és nagyobb testvéreik. Anyuka
börtönbüntetését tölti. Még egy év.
- Itt van az apukám? - kérdi Csaba fénylő szemmel.
- Itt bizony.
- És Kati meg Feri? - fogja meg a kezemet Jutka, és húz
kifelé a szobából.
- Na gyerekek, fussunk!
- Csillagvirágom, kicsi tündérem, egyetlen kislányom,
gyere ide...
- Ez rendben - gondoltam, és ismét nyitom az ajtót.
- Kit keres, néni?
- Én-e? Hát az unokámat. Hun van?
- Előbb a nevét tessék elárulni, mert így...
- Hát a Józsika, ki lenne más?
- Abból nekünk négy is van.
- Tényleg? A Takács Józsikát...
- Olyan nevű nincs, néni. Mennyi idős az unokája?
Látogatta már?
- Nem volt időm, aranyoskám, meg beteg is voltam. Az a
csavargó anyja, a lányom, ő... hát mi van Józsikával?!
- Várjon, ne sírjon, megpróbálok utánanézni - Felbaktatok
Ágihoz. Ő már évek óta itt dolgozik. - Ja, a Takács
Józsi, az idén került Berénybe iskolába. De sohasem
látogatta senki.
- Néni! Az unokája már iskolás, de vonattal még odaérhet...
- Nincs nekem arra időm meg pénzem sem. Most potyába
idejöttem. Ki fizeti meg nekem a buszt is? Mert maguk mind
ilyenek, nem értesítik a szülőt, hogy elviszik a
gyereket..., aztán mászkálhatunk utána..., aztán nincs sehol
az a gyerek, a Józsi.
- Marika, legyen szíves! Képzelje, a bíróság nekem ítélte
mindkét gyereket! - A férfi arca sugárzik az örömtől. - A
mellette álló nő kissé bizonytalan. Egy fiú és egy lány
kezét fogja, hasonlítanak rá.
- Örömmel hallom. Krisztiánt és Anitát nagyon megviselte
ez a néhány hét is, jobb lett volna kikerülni a
gyerekotthont és békésen megegyezni.
- Bemutatom az élettársamat, neki is van két gyereke. Jól
meglesznek az enyéimmel.
- Reméljük.
- Kivihetném Anitát és Krisztiánt? Csak ide a presszóba...
- kedves mosollyal hajtja félre a fejét, úgy néz rám.
- Tudja, hogy szabálytalan, erre engedélyt kellett volna
kérnie - mondom szigorúan, de azt is tudom, kiengedem a
gyerekeket, hiszen saját érdeke, hogy időben visszahozza
őket.
- Engedje meg, kérem - szólt a nő is.
Ági nem dicsért meg. A felelősség, igaz, az enyém, de
ketten vagyunk műszakban. Ilyesmi miatt már volt itt
fegyelmi. Szedem elő a kimenőruhákat, nekem már mindegy,
és legyen egy kis váratlan öröme ennek a két elárvult
gyereknek. Talán most jóra fordul minden. Az anya
elvonókúrán van.
- Marika néni, engem még nem keresett anyukám? -
kérdi Dunnyuska legörbült szájjal. Mint minden látogatási
napon.
- Majd talán később.
- És apukám?
- Dunnyus, nehogy végigkérdezd az egész családot! -
szólok rá tréfásan, pedig már nem vagyok a legjobb
hangulatban.
- Nem vagyok Dunnyus, Marika vagyok! - kiáltja ellenségesen.
- Mint te!
- Akkor, Marika, ha lejárt a műszakom, eljöhetsz velem
sétálni.
Lerohanok a lépcsőn, hátha keres valaki.
- A Farkas Bercit hozza le nekem, tanár néni! Az
Albertet. - Indulok is vissza az emeletre, úgyis mint
óvónéni, úgyis mint tanárnéni, leszek én még más is!
- Berci, gyere, keres valaki. - Kicsoda? - kérdi Ági
kíváncsian. - Bercit még soha... Csak hétvégére idegenek...
megnézem én is!
-Ez a Berci? Igazán?! Biztosan összecserélte valakivel az
unokámat, de feljelentem, velem ilyet nem lehet... igenis
feljelentem!
- Nem megyek le, nem megyek, neeem! - ordítja Berci
vészesen.
- Nem, nem, ez nem a mama, ez egy cigány, egy cigány...
ne adjatok oda, jó leszek, neee!
- Atyaisten! - kap észbe Ági, és Bercivel visszafut a
csoportszobába. Én utánuk. A gyereknek egy korty víz,
játék a kezébe. Tanácstalan vagyok.
- Az anyja cigány, az apja magyar - magyarázza Ági. -
Az apja után lett Farkas, a csecsemőben még Kolompár volt.
- De láttad, a nagyanyja sem vállalta, kölcsönös volt az
ellenszenv.
- Jobb is! Képzeld el, ha ragaszkodna hozzá! Bercit már
kiválasztották nevelőszülők - Ági mosolyogva nézi a szőke,
kékszemű kisfiút -, az unokanővéremék viszik el, nekik
nem lehet gyerekük. Engem kértek...
-Jól választottál! Aranyos, értelmes. Leszaladok, megnézem
a nagymamát, magához tért-e már - Nem találtam sehol.
- Szilvike még bent van? - lépett hozzám egy enyhén
ittas férfi.
- Igen, és itt is marad, amíg magát elviszik Nagyfára.
- Mert a feleségem feljelentett. Ok nélkül. Ezért is vertem
meg..., rágalmazott mindenfele.
- Maga ellopta a gyereket az óvodából, és elbújtatta.
- Csak mert annyira szeretem.
- Apucikám! - rohant Szilvia apja karjaiba, majdnem
elesett a lépcsőfordulóban. - Anyuci hol van?
- Csak nem hiányzik neked az a némber! Itt jó helyen
vagy, itt maradsz, amíg vissza nem jövök érted. Az a nő, az
anyád, feljelentett. Mert annyira szeretlek... ugye, nem
mész el vele?...
- Hagyja ezt abba, mert különben felviszem a kislányt! -
szólok rá határozottan. Megszeppen egy kicsit, de továbbra
is sugdos valamit Szilvia fülébe.
- Óvónéni - hív egy panaszos hang -, miért engedte be a
férjemet? Ő nem kapott engedélyt a gyámhatóságtól, csak
én. Miért engedte be?!
- Minket nem értesítettek a látogatás megtiltásáról,
asszonyom. Nyugodjon meg! Hétfőn utazik a férje Nagyfára.
- Végre! - sóhajt fel megkönnyebbülten, és a kislányhoz
fordul.
- Gyere ide, csillagom, hoztam neked valamit. Ne törődj
azzal a szemét apáddal, emlékszel, hogy megvert engem is!
Aranycsillagom gyere már ide, miattad élek csak... Ne is
beszélj vele, egy tróger, egy strici...
Megint rajtam a közbelépés sora. Megfogom Szilvia
kezét, és indulunk fel. A kislány nem ellenkezik, remeg a
keze az enyémben.
- Nem leszel itt sokáig! - kiált az anyuka. - Csak amíg ez
a szemét eltűnik innen. Elválunk tőle, és meglátod, kicsim,
meglátod...
- Itt is a Rozi - lépek oda egy terjedelmes asszonysághoz.
- Nahát, honnan tudta, hogy megjöttem?
- Láttam a könyvből, hogy eddig még mindig megjött.
- Aztán már tud-e olvasni ez a lány?
- Hiszen csak négy éves! Óvodás. Otthon is az lenne, ha
maga rendesen dolgozna, és ellátná a gyereket.
- Hogy-hogy nem tud olvasni?! Hát ezért adtam be az
intézetbe? Ezért fizetek utána? Na nem! Megyek panaszra
az igazgatóhoz, kiveszem a lányt, és elviszem egy jobb
helyre. Ahol tanítják is, oda!
- Az jó lesz - felelem fáradtan, és tudom, még félóra
magyarázat következik. Aztán szerencsére indul a busz, és
elviszi Rozi anyját.
Látogatási idő vége. Tele szeméttel a társalgó. Üres
szörpös üvegek, csokoládépapírok eldobálva. Hát jöhet a
takarítónő.
Amíg a gyerekek alszanak, iszunk egy kávét Ágival.
- Nem sokan jöttek ma - mondom.
- Nem is baj, láthattad, akihez jöttek, az is jobban járt
volna, ha nem jönnek hozzá.
- Van ebben valami, mindegyik sírva aludt el.
Hazafelé Dunnyus keze szorosan az enyémben.
- Ha akarod, lehetek Dunnyus is, nem bánom - mondja
nagylelkűen.

Hétfő reggel

- Búcsúzni jöttem, Gabi bácsi.
- Arra nem sok időm van. Nézd, indulnak a gyerekek
reggelizni.
- Igen, és kis Gabin megint nincs szemüveg. Ilyen
felelőtlenség! Megmondta az orvos, hogy tilos levenni, csak
alváskor! Hát itt senki sincs, aki ezekkel a fontos
dolgokkal foglalkozzon?
- Úgy látszik.
- Gabi bácsi is humorizál! Kis Gabi szeme meg tönkremegy.
Ej! - lecsapom a munkakönyvemet az asztalra, és
rohanok kis Gabihoz.
- Itt van! - nyújtja felém a zsebéből a szemüveget a kis
szemtelen.
- Még egyszer meg ne lássalak enélkül!
- Mert akkor agyoncsapsz? - kérdi kis Gabi.
- Abban a pillanatban!
- Délelőttös leszel? - kérdi Ági könnyedén.
- Micsoda?! - remélem tréfál, meredek rá. - Délelőttös...,
igen...
- Itt a köpenye, kartársnő - mondja az igazgatóm -, és a
jövőben ne késsen a műszakból, legyen pontosabb!
- Nem fogok késni, Gabi bácsi.
Kis Gabin ott a szemüveg, Dunnyus le sem veszi rólam a
pillantását. Maradnom kell.
Indulok a gondnoknőhöz vételezni.
- Mégis miért? - kérdi.
- Csak. Minden ok nélkül.

Greizinger István

1892. július 23-án született Beregszászon. Négyéves
korában veszítette el látását. Az elemi és a középiskolát
Újpesten végezte. A Zeneművészeti Főiskolán tanult
Budapesten, itt szerzett tanári diplomát. A vakok
iskolájában több mint ötven éven át tanított zenét.
Versírással már az 1910-es évektől kezdett foglalkozni.
Költeményei a szövetség lapjaiban jelentek meg. 1977.
március 19-én halt meg Budapesten.

Leány

E négy betű négy pompás tétele
egy örökszép szimfóniának,
mind más színt izzó emlékkel tele,
egy világ titka, mit kitárnak.
Egy szóban mennyi élmény párlata,
varázserők esszenciája,
amint bezárt gigászok bősz hada
a csöpp atom energiája.
Leány... ízleld e szó nemes borát,
szürcsöld betűnkint kortyról kortyra,
s csodáld tökélyét, bűvös mámorát
s a nép lelkét, amely kiforrta.

Szoknyája lebben, a haja lobog,
lánghoz hasonló lenge lénye,
kigyúl, alél, szökell, imbolyog,
s csillagszemének gyújt a fénye.
A lába lejtve lép, s mint a pehely,
mint illanó kis lepke szárnya,
liliom bőre illatot lehel,
mint fülledt lombok langyos árnya.

"Ejh!" mondják, "ejnye!", sőt "eredj!",
s tiltó szájukkal csókra hívnak,
eszük, erényük elűz? - egyre megy,
ezer rejtett delejjel szívnak.
Amint az "e" "á"-val ölelkezik,
hajlékony testük úgy fonódna
rendelt párnájukhoz, ha elérkezik
a forró, nagy szerelmes óra.
Az "á-e" frigy titkos gyümölcseként
halk "jé" bújik meg legközépen
jelezve ott a még zártkelyhű kéjt,
mely sejtve szunnyad rejtekében.

Á! - mondják ámulattal ajkai,
s szeme is boldog tárulással.
Ártatlanul is tudnak ártani
ámító bűbáj s árulással.
Sok más csodákra várva andalog,
a tánc, a bál, ábrándok, álmok,
ám áhitatra vágyó angyalok,
van szárnyuk és a szívük áldott.

Az "ny" mutatja jól a lényeget:
mi enyhe, nyájas, könnyű, kényes,
bársony szavuk, szánó, szent könnyüket,
s a gúny nyilát, mely ölni képes,
keményke mellük, lágy aranyhajuk,
villanyos, csókranyíló ajkuk,
pajzán, enyelgő nimfa-kacajuk
s gyönyör örvényét, szűz-hatalmuk.
Ma nyafka nyulak, holnap hős anyák,
nyitott könyvek, mégis talányok,
ti nyújtjátok az élet mákonyát,
holdfény- s szivárványlelkű lányok.

1955. január

Gyengéné Fogarassy Margit

1892. november 10-én született Erdélyben, a Fogaras
megyei Árpás községben. Az elemi és a középiskola után
Szatmárnémetiben végezte a tanítóképzőt. Vágsellyén, majd
Trianon után Győrben, a református elemi iskolában tanított.
Hallásának romlása után 1931-ben nyugdíjazták. Férje
halála után, 1933-tól egyedül nevelte négy gyermekét,
köztük Imrét, aki később református lelkész lett. Gyenge
Imre 1951 óta a felsőőri (Ausztria) gyülekezet lelkésze. Ő a
burgenlandi magyarság egyik összetartója. Gyengéné Fogarassy
Margit írással már középiskolás kora óta foglalkozott.
Alkotásai között gyermekdarabok és vallási témájú versek
találhatók. Számos mesét, dalt gyűjtött össze. 1950-ben
látását is elveszítette. Lakása Győrben a látássérültek
találkozóhelye volt. Az egyesület megalakulása után a
Győr-Sopron megyei szervezetnek a titkára volt egy ideig,
majd haláláig az elnöke. Írásai a látók újságjaiban, a
szövetség lapjaiban, néhány alkotása pedig külföldön is
megjelent.
Gyengéné Fogarassy Margit 1972. december 27.-én halt meg
Győrben.

Vakság felé

A végzet - szörnyű, vad, sötét madár,
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen,
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.

Sziromcsodákat bont a kikelet,
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek,
Aranybíborba öltözik az ősz,
De én nem látom, mert én vak leszek.

Lesz szivárvány. És néma éjszakán
A tó tükrén a csillagfény rezeg,
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely,
De nem nekem, mert én már vak leszek.

Szíven markol a kínzó fájdalom:
Hogy nemsokára elhagy minden fény.
De halk-szelíden biztat Jézusom:
Ne félj, világítok majd néked én.

Költő vagyok

Én jól tudom, hogy szánva néztek:
"De nyomorult, de árva, félszeg,
Vánnyadt testéről nyűtt rongy sír le,
Arcát gond festi hamuszínre,
Örök panasz kisírt szemén,
De koldus is, de bús szegény."

Azt is tudom, sokan kacagnak:
"No nézd, most nekiment a falnak!!
Hogy tétováz ott rémült képpel,
Most meg, nézd, milyen félve lépdel!
Bizony tréfás, bizony visszás kép.
Bolond szegény, ez már nincs másképp."

Ti csúszni láttok engem sárban.
- Pedig visz engem könnyű szárnyam,
Fel, fel, a poros rögökön túl,
Hol vak szemembe fényözön hull.
Nem száll úgy szárnya sasmadárnak,
S elém kaput tündérek tárnak.
Szivárvány mez takarja rongyom,
Diadémként a holdat hordom.
Rubintját mind nekem kínálja
"Ezeregy-éjnek" kincskamrája.
A házam tiszta gyöngyből épül,
S az álom mind valóra szépül.
Hallom az élet himnuszát,
Enyém DAL, SZÉPSÉG, IFJÚSÁG.

Ne szánjatok, ha láttok engem
Félszeg-szegényen, gondleverten.
És mitsem fáj, ha hahotáztok,
Ha félvak szemmel botorkálok.
Ti szépek vagytok, ifjak, dúsak,
Nekem az élet árnya jut csak,
Mégsem cserélnék egyikkel sem,
Oda nem adnám álomkincsem.
Ti jártok porban! Én meg csillagok
Fényében szállok: Költő vagyok.

Búcsú a kedves, régi háztól

Te drága, százszor drága, régi ház!
Ha fájó szív előtt kaput kitársz.
Köszönti rózsaillat kardala,
Fenyők, tuják őrálló sorfala.
Midőn ide csak épp betértem én,
Úgy tetszett:
égi angyal száll felém.
S a templomcsillag
tiszta fénye int:
- "Csak higgy! Ne félj!
Vigaszra lelsz te itt!"

S megláttam azt is, hogy
te, ré i ház,
Piciny madárnak is hazát
(otthont) kínálsz.
Az udvarodnak pázsit-szőnyegen
Rigó meg cinke szökdel
könnyedén;
Semmit sem fél ha ember közelít.
Reá tekint, s tovább kutat megint.
S füvek tövén ha jó falatra lel,
Fiának viszi a nagy fára fel.

Szívembe írom képed, régi ház
Öreg diófa híven rád vigyáz.
Tetődet tartják testes oszlopok
- Regéből szökött
fáradt Cyclopok -
Ajtód előtt a nagy leánderek
Virágfelhője hívón integet
S oszlopközökben a petúniák
Vendégüdvözlő bársony trombiták.

Te drága, százszor drága, régi ház,
Öles faladdal utcazajt kizársz,
És bent a zsoltár zeng
későn-korán.
Hegedűn, ajkon és a zongorán,
S a szó: enyéim szelíd, hű szava
Megannyi csöpp
"Gileád-balzsama".

Megtört szívekre gyógyír,
orvosság!
Közel van itt,
közel a mennyország!

S mégis - tudod te, drága,
régi ház,
Hogy amidőn reám zuhant a gyász
S idehozott az édes szeretet,
Óh, megannyi jóság, türelem kellett,
Míg balga lelkem itt megújhodott,
Az Úr kezében megfogózkodott,
Nem félek már, erős leszek megint,
Velem lesz Jézus,
el nem hagy, segít!

Búcsúszóm ez, óh, drága, régi ház!
Tudom, vissza te már
sohasem vársz.
Mire jövök eltűnsz, lebontanak,
Öreg vagy immár,
gyönge, roskatag.
De a szívemben mindig állni fogsz.
Erős várként,
soha meg nem inogsz!
És áldva áldom örök Istenem
Minden percért,
mit benned tölthettem!

Oberwart, 1972 nyarán

Ezzel a verssel búcsúzott az új lelkészlak építése miatt
lebontásra kerülő, közel két évszázados parókiától Gyenge
Imre ausztriai református püspök 80 éves édesanyja, fiánál
tett legutolsó látogatásáról hazatérőben.

Ihász-Kovács Éva

1930. május 16-án született Székesfehérváron. Iskoláit a
pápai zárdában, Balatonfüreden és Budapesten végezte.
Veszprémben a Vegyipari Egyetem befejezése után tudományos
főmunkatársként dolgozott. Egy kísérlet közben
szemét baleset érte. Népművelőként is dolgozott egy ideig.
1961 óta tagja a szövetségnek, később tagja volt a szövetség
Somogy megyei szervezete elnökségének. Már a középiskolai
és az egyetemi évek alatt is számos irodalmi alkotása
jelent meg. Később több napilap, újság, folyóirat közölte
műveit. 1983-ban látott napvilágot önálló verseskötete
Viszem tovább címmel. Alkotásait több antológia is közölte.
Irodalmi munkásságáért 1985-ben Fekete István-díjat kapott.
Amulett című kötetét a Cserhát Művészkör adta ki
1987-ben. 1988-ban a Megsejtett szavak című antológiában
került az olvasók elé. 1991-ben Fénylő fohászok címmel
jelent meg verseskötete, amelyet a Siófoki Rosszullátók
Baráti Köre adott ki. II. János Pál pápa 1991-es
magyarországi látogatásának emlékére 100 verset írt. E
kötetét már hazánkban kézbe vehette a szentatya. Verseit az
irodalom számos nagy képviselője, köztük Márai Sándor is
méltatta.
Ihász Kovács Évának, aki a Cserhát Művészkör vezetője,
több irodalmi estje is volt.

Démeter fohászai

Aranysörényű nap
Mennyei lovak ügetnek
patájuk kékselyemmel lobogós
sörényükből készít majd hegedűvonót
S tradivári

Ezt jöttem megcsodálni
magam is
ezt a zenét
a mindenség-muzsikájú világot
széncinkék menüettjét
rigó-szózatot
szélben szaltók, madarak
olimpiáznak
s a szél-öttusa bajnok
szirmot levelet szór a halálnak
az őszi lassúnak ne siessen
Ezt figyelem
s azt ahogy szállnak
batyuba-kötött álmaimmal
a fecskék ahogy mondják
a mindig-ugyanegy-változatot
ahogy búcsúztatót írnak
kottás szárnyaikkal az égre

Az almásderes sugarak már messze ügetnek
s mivel ez az utolsó nyara szívemnek
fecskéimtől is nehezen búcsúzom
Húznak sörényes fények szerelmek
a halált nehéz lesz kitalálni.
Nap zeng s a tündökletes még fényzuhatagban
zeng egyetlen húron Stradivári.

Égi Barbizonban
In memoriam Munkácsy Mihály

Felleghintóján látom, ahogy
Barbizonba igyekszik.
Tetszik Neki a vágta, a lovak
csodás magasokba repítik.

Emitt, balján a
Tejút-paletta,
csillagból-kovácsolt
létra fokán áll,
ott fest, alkot napestig...
Otthonos mégis a táj.
Örökös szeme a hazára figyel,
Pesten, Békéscsabán időzik,
rejtőzik fényes magasokba,
s hasogat vásznat az Időből...

Szíveinkben és csupa színben
köztünk élsz, nagy Kolorista,
most is fested a Történelmet:
kerekfejű PILÁTUST, latrot, tömeget,
s festesz világnagy, égnyi keresztet,
melyre naponta
felfeszülünk, modern
Krisztus-modellnek.
S egy-egy "izgága Jézus"-testre
rá meg ráfested
konok szép, magyar fejed...

1984

Utószó Trója felfedezéséhez

In memoriam Heinrich Schliemann

Gyerekkorból a felnőtt korba
menteni álmunk csillagokra,
holdakra hágni, s feltört lábunk
bugyolálni semmibe, felhő-rongyba;
úszni az évek zendületében,
lemosni - szégyennel - ami szégyen;
kúszni a Huszárlik-dombig,
vért köpve, hétrét meghajolva,
amíg a lét tart, tenni addig:
Tőled tudom: - tovább kell menni, Heinrich!
Te tudtad ezt. S én tudom: Trója, a
messzelevő, bevehető az évek acháj fürge hadával;
harccal, odüsszeuszi leleménnyel,
s kiásni végül: negyvenhat éved,
negyvenegy évem sem késő...
Kezemben kitartásod
félelmetes kőkalapácsa, s akaratod - íme - a véső,
előttem hősi léted a példa: miként kell...?
- Tovább kell ásni, - Heinrich! -
Merre tovább? Milyen létalatti paloták
kőfaláig; mekkora mélybe, hogy a vállig
röggel - befedett test s a poros száj
fel ne kiáltson...?
Te Trójára leltél, drága barátom! -
- Drága barátom, - én még Ilionig
el se jutottam. Bár élve holtan,
éj s nappal utadat látom s Téged vallak utamnak!
Fényt te mutass, Te, nagy, pusztíthatatlan régész;
akit a kő, a vas, és az arany tart: elemek
emelnek - öröknek; erődben bizakodom, Heinrich.
Nincs bennem félés. Utamra Te világíts!

Juhász Imre

1928. november 10-én született a Somogy megyei
Rinyakovácsiban. Az elemi iskolát szülőfalujában és mai
lakóhelyén, Gálosfa községben végezte. Verseket, novellákat
az 1940-es évek végén kezdett írni. Első költeményei az
Igazság című országos hetilapban kerültek az olvasók elé.
Írásait később folyamatosan közölték üzemi lapok és
különböző napilapok. 1976 óta a Vakok Világa és az Irodalmi
Értesítő folyamatosan jelenteti meg alkotásait. Több
ciklusban tagja és küldöttje a szövetség Somogy megyei
szervezete elnökségének.

Csak csend legyen...

Csak csend legyen...
Illatos tavaszok harsogó csendje...
Nyári hajnalok madárfüttyös csendje...
Őszi esték bordalos csendje...
Téli éjszakák süvöltő csendje...
Korai ébredés virrasztó csendje...
Fecskefészkek csicsergő csendje...
Dúslombú erdők susogó csendje...
Búzamezők hullámzó csendje...
Tóparti nádasok zizegő csendje...
Mindegy, hogy melyik,
csak csend legyen végre,
csak csend legyen,
csak csend és BÉKE.

Az emlék tövisei

Mindenütt ott vagy hova nézek:
tükörképe a messzeségnek.

Ha hajnal suhan át a kerten:
érzem, hogy a te hajad lebben.

Ha felhő száll felém az égen:
olyannak látlak, akár régen.

Ha lombok között bujkál a szél:
érzem, hogy a te hangod zenél.

Ha gyümölcsöt ringatnak ágak:
közel hoznak hozzám a vágyak.

Csalhatatlan lesz minden álmom,
ha benne arcod újra látom,

s velem gyönyörű tájra szállnak
lidércei az éjszakának...

Halálra mégis mért sebeznek
tövisei az emlékeknek?

Óda a fényhez

Az éjszakák darabokra tört
foszlányait elűzi a fény...
Szívünk zeg-zugos utcáiban
csak a fény az egyetlen remény.
Ha pusztába tévedt vándorként
az éj sötétje hullna ránk,
utat mutat s célhoz vezethet
egy pislogó, halvány gyertyaláng.

Az ember ki fény nélkül bolyong,
mindig úttalan utakon jár csak,
s élete olyan, mint a virágé,
melyet sötét szobába zártak.
Szállni szeretne vad szelekbe:
nem láthat fényt, de nő a vágya;
szeretne lenni maga a fény,
de önmagának is csak árnya.

Sötét tenger fénybójái közt
a hajós mindig biztos partot ér,
míg nélkülük sötét homályba
vész előtte minden földi tér.
Tévelyegve, botladozva jár az,
kinek útját nem jelzi a fény:
annak a ma tegnapot jelent csak,
és a holnap is csupáncsak remény.

Az embernek nem a gazdagság,
a fény jelenti az életet,
mely a gazdagnak is lehet átok,
és a koldusnak is szép lehet.
A sötétben minden, ami szép,
elveszti bűvös varázsát.
A legszebb gyémánt mennyit ér, ha
nem láthatjuk a csillogását?

Az, aki csak álmodik a fényről,
az az örök éjszakák rabja:
neki mindegy, nappal vagy éj van,
miért várna az virradatra?
Ki fényben jár, annak az est is
már egy homálybatűnt remény,
míg a sötétben tévelygőnek
elég lenne egy sugárnyi fény.

A fény az élet!... A fény éltet
egyformán embert és virágot;
azt is, akit elvakít a fény,
s azt is, aki fényt sohse látott.
A tavasznak el kell jönnie,
ha a rügyekre a fény rátapadt!...
A nappalt a fény teremti meg,
és a fény szüli az árnyakat.

Fénytől lesz a szivárvány színes.
A fák lombja fénytől üde-zöld...
A virág a fénytől illatos...
És a fénytől lesz termékeny a föld.
A fény olyan kincs, mely egymaga
túlnőhet minden földi vágyat...
Nekem olyan szent erő a fény,
mint hívőnek a bűnbocsánat.

A fény az úr a mindenségen
- a gazdagság csak hazug álom.
Nem cserélném el semmi kincsért:
a pénz helyett a fényt imádom.
Ha az éjre közeleg a hajnal,
úgy várom, mint egy hű szeretőt.
Hátat fordítok a sötétnek,
és letérdelek a fény előtt!

Fénylő biztatások

Mint befalazott börtöncella-ablak,
Mely mögött az éj sötét szárnya lebben;
Ez lett belőlem,
Mégsem vagyok foglya a vak-világnak,
És nem érzem, hogy az élet csak átok,
Mert a holnap reményein át
Felém ragyognak fénylő biztatások,
És vezetnek az úton a célig.
Könnyelműség lenne lemondani
A holnapról, mely szívemben fénylik.
Nehéz sors ez, néha földre gyűr,
De nekem is vannak álmaim...
Álmomban látom, hogy színes a hajnal;
Látom, hogy a harmatos réten
Leány fut át kipirult arccal;
Virágot szed és nekem hozza.
Ilyenkor mindig fáj az ébredés,
Mert az a sok, szép, színes álom
Nekem hazugság,
Az már többé nem az én világom.
De ha a napfény az arcomra hull,
És bőrömön érzem
Áldó melegét,
Szeretném elűzni az árnyakat,
És reszkető kézzel megsimogatni
A fényt, mint egykor a régi kedvest.
Én meghallom a fény hívó szavát,
S megyek, mert tágas mezőkre csábít;
Nekem az erő, ami éltet
Az a fény, ami másnak világít.
Nem félek, mert reményeimet
Nem takarja a holnap árnya.
Ha sújt az élet, s földre roskadok,
Fölemel sorsom sötét madara,
S velem végtelen magasra szárnyal,
Körülem a földig lehajlik,
És megtelik fénylő biztatással
Fölöttem az ég kék harangja.

Kerekes Géza

1929. szeptember 28-án született Kunhegyesen. Látását
1942-ben csaknem teljesen elveszítette. Szolnokon a Verseghy
Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Zenei tanulmányokat
folytatott. Hivatásos szórakoztató zenész volt.
Írással már fiatalon kezdett foglalkozni. Versei, novellái a
szövetség újságjaiban jelentek meg. Az Irodalmi Értesítő
pályázatán több alkalommal is díjazták műveit.

Égő lakat

Éji bánatot arattam.
Szeppenő-riadtan ébredek.
Fekete csend leng a szobán
- fagyasztja bokám -,
álomnesz után kutatok.
Úristen! Egyedül vagyok?

Mint lopakodó kisgyerek,
ágyához megyek.
Fölé hajolok vakon,
az utcai fény az ablakon
nem világít nekem.
Kába táncba kezd velem
a vicsorító csend.

Hozzáérek óvatosan...
megmozdul álmosan,
"Valami baj van?" - kérdi,
és nem érti, hogy kezét, arcát
miért csókolgatom.
Oh, Te éjféli nappalom!
Okos szellemparipám...
Hitvesem... Pajtikám...

Elrejti újra az álmok hona.
Combjának puha bársonya
boldog kezemben pihen,
és szívem vadul ver, mert...
a kín lehet búzatenger,
akarat sarlója levágja,
lélek garatja megdarálja,
de a magány: élve-halál!
Parttalan seb, néptelen vár,
égő lakat a patikán,
Ugye, Katikám?

1980.június

Érints is engem

Érints is engem, mert
nem elég szavad!
Fénytelen világom
börtöne fél.
Érintésed nélkül
félelmem vadabb,
és társas magányra,
fagyra ítél.

Érints is engem!
A szó csak körülleng.
Érints, hogy érezzem
szent tüzedet!
Csak így hiszem bizton,
ha bajvulkán reng,
meg fogod óvni az
életemet.

Ne kutasd

Ne kutasd a vakok lelkét,
kiknek örök terhét
nem ismered!
Ha megkopogtatod börtönük ajtaját,
csak bántásod zaját,
üvöltő visszhangját
hallhatod.

Ne kutasd, mit éreztem
a lepedő alatt,
amikor csonk maradt
szent lélektükröm helyén,
és a fény
kialudt örökre,
s most... mint porcelánbögre,
meg-megcsillan mégis
a protézis.

Ne kutasd, mit éreztem,
amikor a szokott helyen
nagyobbra sikerült a miliméter,
és az étel
az ölembe borult.

Ne kutasd, mit éreztem,
amikor zenéről beszéltem,
és megkértelek: kísérj ki...
mert mit ér a vakos rutin,
ha az éttermi budin
részeg szendereg.

Amikor véredben ég a vágy...
szemed két tűzgolyó,
tekinteted lávafolyó,
mely hevít, gyújt, éget...
te csak nézed őt, nézed,
s lángoltok szótlanul...
Oly órán én vadul
szorítom húnyt pillám,
mert a porcelán fénye
fagyot lehel.

Hívtad-e már párod, hogy
robajló bélsárod
színét megnézze, mert
idegeid érzik,
hogy a gyomrod vérzik,
nyugalmad felborult,
s a sírodat ássák,
amikor sugdossák;
"de szép, derék ember
a szegény nyomorult!"

Ne kutasd hát a vakok lelkét!
E börtön terhét
át nem élheted!
El sem képzelheted a
"fekete Nap" gondját.
Hagyd békén
a fények vakondját!

1982.

Kovács Vendel

1951. november 13-án született Dormándon (Heves megye).
Az általános iskolát szülőfalujában végezte. Budapesten
a Kaffka Margit Gimnáziumban érettségizett. 1970-től a
szövetség tagja, 1976-tól mozgássérült. Verseket, novellákat
az 1970-es évek elejétől kezdett írni, művei a szövetség
lapjaiban jelentek meg. Az Irodalmi Értesítő pályázatán
műveivel díjat nyert. A százhalombattai Antológia is közölt
néhányat alkotásaiból. Százhalombattán halt meg 1988.
július 5-én.

Taposd el az időt

- Vagyok - mondta Ő.
- Vagyok! - mondta mély meggyőződéssel.
- Vagyok! - mondta olyan hangsúllyal, hogy senki se
vonhassa kétségbe létezését.
Van. Hinni kell neki, hiszen miért is hazudna? Persze
könnyebb lenne, ha letagadná magát, de Ő ezt nem teszi.
Vállalja, hogy észrevegyék; ezzel együtt vállalja azt is,
hogy egyszer majd mások letagadják. Nem, amikor meghal. Nem.
Akkor elismerik, hogy volt. Volt abban a percben, amikor
koporsóját a földbe eresztették. De volt akkor is, amikor
harsányan kiáltotta: - Vagyok! Csakhogy ezt a kiáltást senki
sem hallotta meg. Ellenben a koporsó dörrenését, ahogy a
földbe ért, sokan hallották.
"Volt." - írták a sírkőre. Szerencsétlenek azt hiszik, hogy
jót tettek. Pedig meggyalázták, pofon ütötték a Vant. Sírtak
egy keveset, majd egymásra tekintettek kérdőn. Ki volt ez?
Semmi, senki, csak a megszokás.
- Vagytok! - tiltakozott Ő.
- Vagyok! - mondta örömmel.
Ki hangja volt ez? Az övé? Az élete? Csak sejtem, hogy
Ő nem tudott annyira örülni az életnek, mint az élet neki.
Gondban volt.
- Mennyit szánsz rám? - kérdezte.
Talán negyven év. Rosszul tippeltem, húszéves korában
meghalt, de fülemben még mindig cseng a kiáltása: - Vagyok!
Néha ravaszul mondta, mintha érezné, hogy meglopta
az életet, ezt a nagy ajándékozót, ezt a nagy kölcsönzőt,
aki egyszer úgyis visszaveszi tulajdonát. A vén harácsoló!
- Vagyok! -mondta Ő.
Ez meglepett, de már sorolta is, miből tudja, hogy van.
Kitalált lányokat, akik őt nagyon szeretik. Testvért, aki
rajong érte, szülőket, akik rápazarolják minden
szeretetüket.
Kitalált munkatársakat -, nem dicsekvésképpen, inkább
önmaga megnyugtatására - akik becsülik, kényeztetik.
Nem hazudott. Később megszerette a lány. Ő sugárzott a
boldogságtól, és tervezgetett. ÉS MOST VALÓBAN ÉLT!
- Mennyit szánsz rám?
Taposd el az időt! Fürkészően nézett rám, karóráját a
földre dobta, és rátaposott.
No így!
Ez csak átmeneti megoldás.
- Vagyok.
Átmeneti megoldás.
Három nap múlva a barátoktól már azt hallottam: volt.
Egyik barátja udvarolt a kisírt szemű Lánynak.
ÉS MOST Ő KÉRDEZI: MENNYIT SZÁNSZ RÁM?
Taposd el az időt! Ő ember, s az ember sohasem semmisítheti
meg azt, ami őt megsemmisítheti.
... És millió között Ő egy volt, aki megismerte és
kételkedhetett benne, mert meghalt...

A Legek ítélete

Összeült a Legek tanácsa. -
A gyűlésre megjelent a Legműveltebb, aki egy tízsoros
verset fejből el tudott mondani, és mindössze huszonötször
kellett kisegíteni. A Legbájosabb, akinek ugyan semmi köze
a tárgyhoz, de szükség van rá, hogy ellensúlyozza a
Legmarconábbat. Megjelent továbbá a Legjobbszívű, a
Legérzelgősebb, a Legtárgyilagosabb, a Legérdektelenebb
képviseletében a Legbátrabb, a Legtanácstalanabb és a
Leghatározottabb, aki már nem talált széket, ezért a
Leghülyébb fejére ült.
- Kedves gyülekezet! - állt fel a Legműveltebb. -
Társaságunk célja, mint tudják, az, hogy komoly, képzett
embereket adjunk a legeslegeknek, és megakadályozzuk,
hogy a Két Bé nagyszámú tagságra tegyen szert. Tudjuk
hogy a Két Bé hajlamos a visszafejlődésre, és ez nekünk
rossz. Mert mit ér a rokonság? Mit ér az ember, ha Két Bé és
nem Leg! Ideológiák...
- Az...
- Szóval tudják. Kedves gyülekezet, ma azért jöttünk
össze...
... hogy...
- hogy megtárgyaljuk: bár Legtöbben, de Legkevesebben
sem jelentek meg, felvegyük-e őt tagjaink sorába. Javaslom,
hogy két napirendi pont legyen. Amíg meg nem kapja
Legvéglegesebb...
- Tiltakozunk. Legvéglegesebb elmegyógyintézetben
van!
- Ezen ne múljék. Amíg meg nem kapja végleges nevét,
nevezzük egyszerűen Legvárakozóbbnak.
- Tiltakozunk, Legvárakozóbb a menyasszonyát várja!
- Akkor nevezzük Várakozónak.
- Éljen!
- A második napirendi pont...
... hallgassuk meg!
- Igen, hallgassuk meg Várakozó kollégánkat. Átadom a
szót.
- Legtiszteltebb gyülekezet...
- Nincs itt! Nincs itt!
- Kedves gyülekezet, elmondok egy történetet.
Ezerkilencszáznegyvennégy őszén történt. Anyám, húgom és én
ültünk a szobában. Odakinn hideg szél fújt. Hirtelen zörgést
hallottunk. Felugrottam:
- Értem jöttek!
- Csak a szél csapta be az ablakot - nyugtatott anyám, de
pillanatokon belül már be is törték az ajtót.
- Vácz Kálmán?
- Igen.
- Lebuktál kisfiam, az anyád hétszentségit! Most elviszünk.
Tetszik?
- Nem.
- Fiúk, ez nem akar velünk jönni!
- Összevertek. Tudják, megszökhettem volna előlük, de
féltem, ha nem találnak, anyámon és húgomon állnak
bosszút. Gyalog indultunk nyugatnak, de az úton néhányan
meg tudtak szökni. Éjszaka lopóztam haza, ahol megtudtam,
hogy rögtön azután, hogy engem elvittek, újabb katonák
jöttek, és elhurcolták anyámat és húgomat. Aznap ki is
végezték őket. Őrjöngtem, de a házmester lecsendesített, és
elrejtett a liftaknában. Hónapokig éltem ott. Szenvedtem a
hidegtől és féltem: ha az idős házmesternek baja esik, én
éhen halok. Tehetetlenül, bosszú nélkül. Ennyi volt uraim.
- Bájos! - kiáltott fel Legbájosabb.
- Kérem, ez nem igaz! Nem eredeti ! Nem egyéni! Ilyet én
már olvastam - mondta a Legműveltebb.
- Szegény, biztosan nagyon félt az egerektől a liftaknában!
- szipogta Legérzelgősebb.
- Ha sírni tudnék, nevetnék! - szólalt meg Leghülyébb.
- Felvegyük? Ne vegyük? - kérdezte Leghatározottabb.
- Bár azon a véleményen vagyok, hogy Várakozó kolléga
nem mert szembenézni a tényekkel, talán mégis felvehetnénk -
nézett társaira Legbátrabb.
- Legyen a neve Legszomorúbb - ajánlotta Leghatározottabb.
- De én nem akarok szomorú lenni!
- Hát mit akar? - kérdezte Legjobbszívű.
- Élni!
- Az nem lesz könnyű! - kiáltotta Legmarconább.
- Legyünk tárgyilagosak, uraim, hallgassuk meg újra.
- Ezerkilencszáznegyvennégy őszén történt...
- Kérem, így nem megyünk semmire!
Eközben berohant Legfiatalabb:
- Miről van szó?
- Ezerkilencszáznegyvennégy...
- Nem érdekel a tragédia.
- Ezerkilencszáznegyvennégy őszén nem történt velem
semmi.
- Nem jó! - kiáltott ismét Legfiatalabb. - Hol van a
szerelem, a szenvedély? Kezdje újból!
- Ezerkilenc... nem tudom, hol tartottam.
- Legyen a neve Legfeledékenyebb! - kiáltották egyszerre.

Krüzselyi Erzsébet

1875. március 21-én született Máramarosszigeten. Még
óvodás korában himlő következtében látása nagyon megromlott.
Egész életében gyengénlátó volt. Az elemi iskola
III. osztályában hallását teljesen elvesztette, ezután
szülei kivették az iskolából. Apja Krüzselyi Bálint
máramarosszigeti jogakadémiai tanár, neves író, ügyvéd,
lapszerkesztő volt. Erzsébet tőle örökölte a poétai
hajlamot. Tanulmányait, tehetsége kibontakozását apja
irányította. Ő volt első verseinek kiadója is. Első
verseskötetei Máramarosszigeten jelentek meg: Versek (1897),
Újabb versek (1901), Örök csendben (1907). Csendország dalai
című kötete már Budapesten jelent meg 1913-ban. Hangtalan
lírán című kötetét szülővárosában adták ki 1924-ben. Örök
csenddel ködön át című verseskötete Budapesten jelent meg
1928-ban. 1954-ben halt meg Szatmárhegyen. Halálának
hónapját, napját még a lexikonok írói sem tudták.

Szürke szemüveggel

Hogy a szokatlan fény ne bántson!
Elfátyolozod a derűt!...

Mi, szent-csuda-várók,
Mi lázár-társak, kiknek béna válla
Örök súlyú Krisztus-keresztet hurcol,
S nem térhetünk a golgotás, nagy úrtól
Az épek szebb, rögmentesebb honába:
Hozzátok sírunk, álljatok meg, épek,
Figyeljetek egy percre énekünkre!
Zenéje közt a szép, szabad, nagy létnek
Villanjon rátok bánatunk mély tükre!

Mimellettünk is álljatok meg, épek,
Ha utatokba botlunk béna-árván,
Bár tudjuk: lázár-voltunk csúnya látvány -,
Egy ép van bennünk, s az sír: a lélek!
Az sír felétek irigyen és vádlón,
Vádlón, hogy nektek minden, minden nyitva,
És mégis minden jó szóért megáldón,
Mély szívünket új tűrésre tanítja!

Figyeljetek! Mi siketek, vakok,
Mi csonkák, bénák hozzátok sikoltunk:
Valaha mink is, mink is épek voltunk!
Mosolyt, türelmet, jó szót adjatok!
Elétek tárjuk százsebű szívünk
Oh, volt nekünk is valaha hitünk!
Hitünk egy szent, egy Krisztusi csudában -
A gyógyulásban...

Ma már e hit csak sápadt, bús lidércfény,
Amely még fénnyel hinti éjszakánk.
Nem lobban fel, csak álmok néma éjén,
Hogy aztán mélyebb árny szálljon le ránk...
Létünk ma már csak bús kérdéseké,
Amikre válasz nincs e földi téren!
- Így vonszoljuk a vak-gödör felé
Szent csudaváró szívünket szegényen.
Mimellettünk is álljatok meg, épek!

Krisztus útja

És indul Ő - az út mind nehezebb,
Vérzik a sok tövis-okozta seb.
Kíméletlen hajszolja a pribék.
- S a hegytető oly messze-messze még!

Ég bús, tövis-vert homlokán a kín,
Esdő ima kél sápadt ajkain,
Míg káromolva űzi Őt a nép...
- S a hegytető oly messze-messze még!

Görnyed a váll, és ingadoz a láb,
Ha roskad: korbács hajtja Őt tovább...
Nem kér kegyelmet, nem jajdul: "elég!"
- S a hegytető oly messze-messze még!

De szenvedő lelke előre száll:
Ott várja már a gyógyító halál,
Melynek nyomában nyitva áll az ég...
- S a hegytető oly messze-messze még!

És így megyünk mi Őutána mind:
Hordván keresztet és ezernyi kínt,
Mely lelkünk mélyén olthatatlan ég!
- S a hegytető oly messze-messze még!

Szőlő-hegyen

- Nagy-Szöllősön -

Itt állok mélán az arany-fürtös
Szőlő-hegyen,
Gyönyörködöm a bájos vidéken,
S szép helyeken.

A száraz őszi szél néha-néha
Át-átsuhan,
Azért a tájnak még most is édes
Bűbája van.

Keleten, messze, kék hegyek nyúlnak,
Ott lakom én,
Ahol a felhők meg-megpihennek
A bérc fején:

Hol sűrű erdők visszhangozzák a
Madárdanát.
S az enyhe szellő lágy sóhajjal fut
A lombon át.

Van itt is erdő, van itt is szellő
És szép vidék,
Ha itt születtem volna: legjobban
Ez tetszenék.

De ott minálunk sűrűbb az erdő,
S a hegy nagyobb.
A bérc fején még nyár közepén is
Friss hó ragyog...

Hanem minálunk nem terem meg e
Fürtös arany,
Amivel itten az egész hegyhát
Ültetve van:

Amiből lesz a bú-, gondelűző
Tüzes ital;
Amitől frissebb a szív verése,
S zengőbb a dal!...

Kedves kis hely, itt az Ugocsában!
Isten veled!
Mi elmegyünk bár, de szívünk téged
Sosem feled!

És visszatérünk, el-elzónázunk
Még ide mi!
Lankadt kedvünket, fájó szívünket
Deríteni.

Kúsz Jenő

1923. november 30-án született Szegeden. A gimnázium
után az egyetemen vegyészetet tanult. Baleset következtében
vesztette el látását. 1949-ben egyik alapító tagja volt a
szövetség dél-magyarországi szervezetének. Később rövid
ideig az egyesület vezetője. Telefonkezelőként dolgozott.
Diák korától kezdve ír verseket. Költeményei, írásai az
1960-as évektől rendszeresen jelennek meg helyi és országos
lapokban. A Vakok Világa is közölte írásait.

Mikor a lombra sötétül az árnyék

Szürkül az ég. Csak az ősz ül a fákra kevélyen,
s halkan az illanó lét puha mámora foszlik
tarka színekre. S én értek e szóból: a bágyadt
nyár ma siratta utolsó isteni nászát.
Vissza se néz már: érzi a győztes erőt.
Lépte zaját - puha, sárga, aranyszínű szőnyeg -,
melyet mint dús maharadzsa szeszélyből a földre dobott:
elnyeli némán. Motoz a fákon a csend.
Csak egy négyszemű-őr, a torony, hunyorogja le föntről
a vándort. Ismeri jól, s álmosan kongat ötöt.
Esteledik. Ínyem érzi az ősz fanyar ízét.
Homlokom ég, s nem tudom mért ver a láz.
Nem tudom mért? Milyen balga s erőtlen e kérdés:
az emberi sors buta káosza cseng a fülemben,
s összevegyül - miként a férfi s a nő.
Tikkad a szomj. S puha vánkos, ó, nincs ma e nászra.
Riadva, kéjesen tombol a vágy az erekben;
pucéran villan a test, s ágyékuk összesimul.
Így van ez jól... Már a csendbe' fogamzik a Holnap,
s rejtelmes lángokat szít fel a vágy a kohókban;
bíbor az ég - s halódva kullog az ősz.
Fölöttem vadludak húznak el délre kiáltón.
Nézem, és sóhajtva mondom, hogy boldog a bátor:
igen..., mert küzdeni kell..., hisz az újban az Élet:
s kiben e csíra kikel, az a múltból már mit se remélhet!
Roppan egy ág, s lehullik csendben az útra:
szú ette át! - vélem, s már gond fog el újra.
Mennyi veszély... Bámulnak rám a platánok...
Próbálom felmérni törzsükön által a gyűrűt:
S nem sikerül! - mégsem fogy bennem a kedv.
Százados élet iramlik e fákban, e törzsben;
karjuk most csupaszon int,
de tavasszal,
zöldek megint!

Emberi sors?... Buta káosz?... E rend csupa Élet!
Rághat a szú, de ha elfut a tél, e fa újra feléled,
álmodik most. S ez az álom oly szép, csodaváró:
új csemeték buja lombja tekint fel az égre,
melyen - halk bárka gyanánt - puha felleget úsztat a szél,
s viszi, hajtja a távoli néma vizekre.
Álmodik most! Bogos ágai közt kicsi fészek.
Álmodnak szépet és újat s az álmuk is egyre merészebb...

Bíbor az ég. De már lopva suhannak az árnyak.
Lomha, sötét figurák hada bontja a zászlat,
és rátör a tájra, amely most szunnyad a csendben;
én meg csak állok és nézek a fákra meredten.
Alattam süpped a lomb... Fölöttem csillagok égnek...
és a városban szerte kigyúlnak a higgadt lámpafűzérek.

A vén fogaskerék

Pörög a vén fogaskerék,
forog a lánc, viszi a gép;
az elejét le a földbe
s újat pörget ki belőle.

Pár napja még nagyapám volt
az egyik szem, ki ma már
holt;
s jött az apám - Béke rája! -
s engem kapcsolt e forgásba.

Még itt vagyok... de ki tudja,
hogy az idő meddig futja.
Fél út elment már alattam,
s láncom én is tovább adtam.

Tovább adtam a fiamnak...,
s általa, kik itt maradnak;
itt maradnak s tovább élnek,
kapjuk, adjuk: ez az Élet!

Liptai Ferenc

1923. február 23-án született Foktő községben (Bács-Kiskun
megye). Elemi iskoláit Budapesten, a vakok iskolájában
végezte. Kefekötést, kosárfonást, zongorahangolást tanult.
1942 óta tagja a szövetségnek. Később zenei tanulmányokat
folytatott, 1950-ben kántori és karvezetői diplomát
szerzett. Kántorként működött 33 éven át. Már az 1950-es
években is foglalkozott versírással. Néhány költeménye
jelent meg a Vakok Világában. Szombathelyen él.

A "Névnapok emlékei"-ből

Régi kis emlék.

Amikor még nem tudtam felőled,
Alig voltam tíz éves gyerek.
Akkor, egy kis halom hajlatában,
Csöpp libák közt, pillangós ruhában
Találkoztam először veled.

Játékaid között üldögéltél
Egy viseltes, fakult abroszon.
Azt a napot soha nem felejtem:
Először volt csöndes életemben
Az öröm, hogy pártodat fogom.

Visszajár még emlékezetembe
Az a félénk, szepegő leány.
Meglapultál szótlanul, remegve,
Mint halálra hajszolt árva lepke,
S nagy szemeid néztek csak reám.

Csúfolódó pajtásom, előtted
Fenyegetve állt és kacagott.
Felzavarta pihe kislibáid,
És ígérte, hogy kerget hazáig.
Kinevette gerleharagod.

Távolabb, egy bozót sűrűjéből
Nyesegettem ki a gallyakat.
Izgatottan figyeltem felétek,
Nem értettem a szilaj beszédet
Sem a rémült gyenge kis szavad.

Rákiáltok - gondoltam magamban -,
Visszahívom a gonosztevőt.
De, futott már felém s magyarázta
Hogy ijesztett rád és a libákra,
Várva, hogy majd megdícsérem őt.

Tudom is én, hogy mi bújt belé, és
Mivel bántott úgy meg tégedet!
De a könnyek szemembe szaladtak,
- S szegény kicsi libapásztor - rajtad
Szívem akkor nagyon megesett.

Mi tagadás, összeverekedtünk:
Két mihaszna megvadult kölyök.
Én teérted, ő saját magáért,
Helybe-hagyva egymást pár libáért,
És miattad, úgy, magunk között.

Akkoriban én voltam erősebb,
Megtehettem azt, amit ma már
Nem tehetnék, hogy melléd kiálljak
Visszaütni akár a világnak
Két ököllel, ha utadba áll.

Pedig akkor csak egy libapásztor,
Semmi egyéb nem voltál nekem.
De az élet elrohant azóta,
S ki a könnyed hajdan megtorolta,
Maga lett most gyenge, védtelen.

Nem verekszik már, csak önmagával,
Ez a harc is lassan véget ér.
Hanem akit még ma is kipártol,
Az a gyenge, kicsi libapásztor
Már örökké benne s vele él.

1950

Molnár Gábor

1908. december 2-án született Budapesten. Pápán szerzett
mezőgazdasági képesítést. 1930-ban a Magyar Nemzeti
Múzeum expedíciójával gyűjtés céljából Brazíliába ment.
Ott 1932-ben robbanás következtében elveszítette a látását.
Ezután hazatért, majd később hozzáfogott élményeinek
feldolgozásához. Első könyve 1940-ben jelent meg Kalandok
a brazíliai őserdőben címmel. Folyóiratok számára
rendszeresen készített tudományos cikkeket,
vadászélményeket. Sorra jelentek meg ifjúsági regényei: A
kutyafejű szikla 1942-ben, Ry-Ke a Matto Grosso ősvadonjában
1944-ben. 1948-ban szerkesztésében jelent meg a
Magyar - Portugál szótár. Ezután következtek az útleírások:
Az óriáskígyók földjén 1955-ben, Jaguárországban 1950-ben,
A fehér arany vadonjában 1961-ben, Pálmakunyhó az őserdőben
1963-ban, Ahol az ösvény véget ér (vadászélmények
és történetek az őserdőben) 1964-ben jelent meg. Az Éjbe
zuhant évek című regényét 1973-ban adták ki. Az 1960-as
évek közepén egy ideig szerkesztője volt az Irodalmi
Értesítő című lapnak. Ebben a folyóiratban és a Vakok
Világában is jelentek meg írásai. 1980. október 29-én halt
meg Budapesten. Ajkán temették el, az alsócsingervölgyi
temetőben.

Cararassu, a kajmánok birodalma

(Brazíliai útirajz)

Komor szépségekkel teli ősmocsár vidékére vetődött
gyűjtő- és vadászexpedíciónk. Hosszú hetek óta voltunk
úton az őserdők és mocsarak között. Az ingoványos őserdők,
a mocsár, a sás birodalma, a kínálkozó vadászlehetőségek
és a velejáró veszély próbára tette nemcsak vadászkísérőim
erejét és ügyességét, hanem csónakjaink szilárdságát
is. Az óriási kiterjedésű ősmocsár mélyen tolta határait az
őserdők járatlan sűrűjébe, és nyújtott védelmet ezernyi
lakójának egymás és az ember ellen. A mocsár madárvilága,
a különféle emlősállatok, az édesvízi delfinek és az
óriáshalak, a pirarucuk csodálatos szép képet tártak fel a
mocsár ősvilági életéből... A pápaszemes és fekete kajmánok
azonban már sötét árnyékot vetettek a mocsár világára, és
tették sokszorosan veszedelmesebbé még a szúnyogok
váltólázas csírákat magukban hordó hadánál is. Emberi
településnek, vadásznak vagy gumigyűjtőnek nyoma sem volt a
mocsár lábolható őserdőiben, zsombékos tisztásain. Bizonnyal
rég leszűrt tapasztalat eredménye lehetett a néptelenség,
amely a vad vidéket szinte teljesen kizárta az ember, az
erdőlakók sok küzdelmet, sok viszontagságot látott
közösségéből.
Belevetődtünk ebbe a maláriás, sok szenvedést látott
világba, hogy bepillantsunk abba a titokzatos életbe,
amelyet az ősmocsár rejtett magában.
Vadásztanyánk körül a mocsár minden ízében élő élete
tobzódott, és a sok szépség, újszerűség elénk táruló pompája
feledtette a nehéz küzdelmeket, a váltólázban átvergődött
rettenetes napokat. A nyugati szemhatáron a mocsári vadon
sötét vonala felett, a zsombékos szigeteken túl vörös
színben, bíborköntösben áldozott le a nap, életre híva a
mocsár éjszakájának fenségesen szép életét. Az ősmocsár
nappal szinte egyszerre merült el az éjszakában minden
hangjával, elevenségével együtt. Hűs szellő iramlott neki a
mocsárnak, és a szúnyogzümmögésen, a mocsár éjszakájának
hangjain túl eljutott hozzánk az első, mélyen felnyögő
kajmán hangja... Olyan volt ez, mintha kísértetek fátyolos
nyögése szólalt volna meg valami elátkozott vár sötét
rejtekéből zsákmányt lesőn, életet prédálva. Bugyborékolt,
zsongott körülöttünk a mocsár, és mi szúnyoghálóink alá
húzódva figyeltük a vad küzdést az életért, a mindennapiért.
Vadásztanyánk is elcsendesedett, és a csillagfényes
melegövi éjszakában csak a soros figyelő vigyázta a többiek
álmát. A mocsár pedig élte ősidők óta megszokott, drámákban
és szépségekben gazdag éjszakájának életét.
A kelő nap aranyló sugarai már mindannyiunkat munkában
találtak. A száraz, repedezett talajú, szikkadt és gyér
növényzetű sziget partján pedig már kialakult táborunk
képe. A parton csónakjaink hevertek félig kihúzva a vízből,
mellettük felszerelésünk nélkülözhető részei halmozódtak
fel. Távolabb tűz lobogott, felette a gőzölgő feketekávés
edénnyel. Ketreceink az élő állatokkal és egyéb védelmet
igénylő hasznos terhünk feljebb, a parti őserdő egyik friss
irtásán találta meg helyét. Puskáink, szigonyaink már
vadászatra készen hevertek a csónakokban néhány új és
zsinegre kötött nyílvessző között. Röviddel később
eltaszítottuk csónakjainkat a parttól, de ekkor már
újraéledt és újra lármázott a kelő nappal ébredt madárvilág.
A sás világában madárcsapatokat riasztottunk fel,
vízisasokat és számtalan más, színes madárcsodáját
figyelhettük meg a Cararassunak. Utunk közvetlen célja
a pápaszemes és fekete kajmánok fészkeinek felkutatása
és tojásaik gyűjtése volt. Ha pedig lehet, még fiatal
kajmánokra is szert akartunk tenni. Sásos, zsombékos
helyen kötöttünk ki, ahol csak gyéren ágaskodott elő
a papiruszsás rengetegéből a törpe, lombos növényzet.
Útközben sok kajmánt figyelhettünk meg, amint meredt és
figyelő tekintettel bámulták csónakunkat, de akadtak
óriásgyíkok is, meg egy-két mocsári óriáskígyó, anakonda és
még sok, mérgeseket vakkantó, prüszkölő vidra. Pompás
bőrű jószágok voltak, de puskagolyóval semmire sem mentünk
volna, mert a lelőtt állatok egytől egyig elmerülnek, és
a mélyből többé nem kerülnek elő. Gondoskodnak erről a
fekete piranhák, a vizek legveszedelmesebb halragadozói,
amelyek mellett még a hüllők, köztük a pápaszemes kajmánok
vadsága is eltörpült.
Csónakjainkból kiszállva, három félvér indiánommal
nekivágtunk a sásnak egy közeli lombos fa felé, amely körül
sásos tócsák, pocsolyák csillogtak a napfényben. Alatta
pedig mélyen a lombok alá rejtve megtaláltuk azt, amit
kerestünk, az első kajmántojásokat rejtő fészket. A lombok
alatt bújt meg a fészek métermagas, korhadó, elhalt növényi
részekből összekapart dombja. Minden mozdulatlan, néma
volt körülöttünk, még a madárvilág nesze, zsibongása is
elhallgatott közeledtünkre. A lombok, a sás mozdulatlan,
mintha nyoma sem lenne benne az életnek. Tudjuk azonban,
hogy a papiruszsásból, a mocsári fű alól minden
mozdulatunkat figyeli a nagyfogú, veszedelmes tojó, a fészek
gazdája. Előbb ezzel a vad hüllővel kellett elbánnunk, és
csak azután nyúlhatunk a fészekhez, férhettünk a tojásokhoz,
mert még élénken emlékeztemben él az urucarai mocsárban
végigélt veszélyes kaland, mikor a környéket többszörösen
átkutatva sem akadtunk az egyébként mindenkor fészke
körül ólálkodó szemüveges kajmánra. Így anélkül túrtuk fel
fészkét, szedtük ki tojásait, hogy a veszélyes ragadozót
elpusztítottuk volna. A lúdtojásnyi, érdes, reszelős héjú
tojásokat elrendezve, puskámra támaszkodva, melléjük
guggoltam, és vártam, hogy elkattanjon egyik indiánom
kezében a fényképezőgép zárja. A papiruszsásból azonban
váratlan hirtelenséggel, bősz dühvel tört elő az addig hiába
keresett szemüveges kajmán. A mocsárba beledörgő puskalövés
a fényképezőgép zárjának elcsattanásával egyidőben
történt. A vad hüllőt halálosan eltaláltam, és csak később,
a filmtekercs előhívása után tudtam meg, hogy
pillanatfelvétel történt, és a felvételen még a puskatűz
éles vonala is meglátszott a támadó kajmánt félig eltakaró
lőporfüst gomolyával. Hasonló eset azóta sem fog
megtörténni, mert szívesebben hagytam feltúratlanul a
látszólag gazdátlan fészkeket, mint egy kevésbé szerencsés
helyzetben esetleg összemarcangoljon a fészkét védelmező
kajmán.
Indiánjaim hosszú rúdjaikkal rendszeresen kezdték átkutatni
a sást, a sás alatti ingoványos részeket. Egyikük
markában hamarosan megrándult a hosszú kutatórúd, vad
erővel mélyesztette bele hatalmas fogait a megtalált kajmán.
A rúd többször megrándult, miközben a másik indián
szétvette a sást, hogy előtűnjék a hely, ahol a keresőrúd a
mély pocsolyába merült. Ide kellett lőni, körülbelül
arasznyira az egyre ránduló rúdtól, melyet a kajmán vad
dühvel morzsolgatott félelmes fogai között. Helyet adtam
egyik indiánomnak, hogy végezzen a hüllővel. Pillanatig
célzott, azután mélyen zengett bele a sásrengetegbe a lövés.
A korhadó növényzettel telt pocsolyából, ahol a 12 mm-es
puskagolyó becsapott, kékes lőporfüst szivárgott elő.
Buborékok jöttek fel a keresőrúd mellett, amelyet már semmi
sem mozgatott. Hirtelenében vágott fakampókkal rántották elő
indiánjaim a sásból zsákmányukat, a kétméteresnél hosszabb
példányt. A fészket már nyugodtan széttúrhattuk, és
benne több mint két tucat tojásra bukkantunk.
Sokan ma is úgy hiszik, hogy a szemüveges és fekete
kajmán a krokodilhoz hasonlóan tojásait a homokra rakja, és
azokat a nap melege kelti ki. Pedig ez nincs így. A
kajmánfajták a lehetőségig árnyékos helyre kaparják össze
tojásrakó fészküket, és abban jó mélyre, egymástól 4-5 cm
távolságra, több sorban helyezik el és takarják el korhadó
növényi részekkel tojásaikat. A kiköltést pedig a napnál
biztosabban, egyenletesebben végzi el a korhadás melege. A
kajmánfészek a legtökéletesebb keltetőgép, amelyet a
természet valaha is megalkothatott.
A legközelebbi facsoportnál, egy "Victoria Regiá"-val
borított kis tó mellett már széttúrt fészek fogadott
bennünket. Előttünk járt volna valaki? Nem, erre nem
gondolhattunk, ellenben egyik indiánom mosolyogva mutatott
egy jókora tócsába, melyben apró hüllőfejeket pillantott
meg.
Elkéstünk, de csak azért, mert a tojásokból már élet
sarjadt, kikeltek a pici kajmánok. Átkutattuk a sást, a
vizet, a pocsolyákat az anyakajmán után, eredményt azonban
nem értünk el. Itt már betöltötte hivatását az anya, reá
többé nem volt szükség, és eltávozott a nagy vizek, a mély
ingoványok közé. Indiánjaim visszatértek a csónakokhoz, és
néhány, egykori benzines tartályból készült víztartóval és
az íjászhalászatnál használt merítőhálóval tértek vissza.
Ekkor azonban már egyetlen példányát sem láttuk a kis
kajmánoknak a víztükör felületén. Megriadtak, és ösztönüktől
hajtva megneszelték a veszedelmet, amely elől a víz mélyére
menekültek. Nem volt nehéz munkánk, amíg előkerítettük őket,
és így több mint húsz apró kajmánra tettünk szert. Furcsa
jószágok voltak, de semmi sem hiányzott róluk, amelyet a
vadság jegyében alkotott meg a teremtő természet.
Amíg egyik indiánom a tartályokba rakott kis hüllőket a
csónakokhoz hordta, társaival más irányba vettem utamat.
Beljebb, a sásvilág szíve felé gázoltuk a helyenként
másfélméter magasra is felnyúló papiruszsást. Néhol kis
tisztások voltak, pocsolyákkal, fákkal, sok vízinövénnyel és
a tavakon a növényvilág királynőjével, az óriási, kétméteres
átmérőjű, tányérlevelű "Victoria Regiá"-val.
Ezer és ezer tojást szedhettünk volna össze itt, a
Cararassu-mocsár félelmetes hüllőinek tojásrakó helyén. Mi
azonban néhány tucattal is megelégedtünk. A sásban egy-két
mérgeskígyót láttunk elillanni, eszükbe sem jutott támadni.
Estére újra vadásztanyánkon voltunk, és a bíborszínűre
festett ég alján a mocsár a maga sajátos szépségével, vad
világával sok élményt, vadászkalandot ígért.
Pompás vadászélményekkel tarkázott napok következtek.
Elfogott kígyóóriások, veszedelmes mérgű kígyók és néhány
nap múltán már apró, kutyakölyökként nyomunkba
eredő vidrafiókák tették változatossá életünket, de
elkövetkezett a Cararassu átka, a dühöngő és egymást követő
lázrohamok, a váltóláz ideje. Lefogyva, sápadtan, remegő
izmokkal menekültünk a mocsárból, a halál elől.

Nagy Dénes

1966. március 23-án született Kisvárdán. Szülővárosában
érettségizett a Bessenyei György Gimnáziumban. 1985-től a
szövetség gyengénlátó tagja. Budapesten gyógymasszőrként
dolgozik. A szövetség Wesselényi Sportköre Atlétika
Szakosztályának tagja, számos nemzetközi versenyen a
legeredményesebbek között végzett. Gimnazista korában
kezdett verselgetni. Költeményei eddig még nem jelentek
meg.

Súlylökő-kör

A Stadion belém költözött
Szívében virágok nyíltak
Repülőtér lett a lelátó helyén
Hol fölszállhatnak vágyaim
Szökőkúttá váltak a vízcsapok
A feszültség nyugalommá simult ereikben
Gyémántból van a kör
Mely végtelen
De gátakkal zárt lehetőség
Szűk folyosónyi bizonyítás
Hol présként nyomaszt a magány
Elkerülhetem
De vad erővel vonszol hozzá valami
Talán az, hogy reménytelen a győzelem
És én gyűlölöm ezt a szót.

Nyúl Győző

1939. június 19-én született a Somogy megyei Nevesvid
községben. Az elemi iskola első osztályában veszítette el
látását, háborús rokkant lett. Általános iskolai
tanulmányait a vakok általános iskolájában végezte.
Érettségi után Budapesten, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskolán gyógypedagógiai tanári képesítést
szerzett. Később Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző
Főiskolán magyar nyelv és irodalom szakot végzett. 1948 óta
tagja a szövetségnek. Versírással az 1950-es évek első
felében kezdett foglalkozni. Költeményei a Kisalföld című
lapban és a szövetség újságjaiban jelentek meg. Egy ideig
tagja volt az Irodalmi Értesítő szerkesztő bizottságának is.

Érted tán...

Jajt nem arattál. Érted a sors még tarka virágzás,
Telt üde illat, s víg kacagást rejt ajkad, a pajkos.
Érteni érted tán, aki kévét kötve a jajból
Gyűjti a termést: tömve zsákját, tömve degeszre;
Ám ez az értés még nem a kívánt kincs: a megértés!
Nélküle semmit érlel a kedved, s bennem a kínok
Malma megőrli - bár nem akarnám - satnya reményem.

Ima

Ódon pince a lélek,
Benne a vétek ma óbor.
Kóbor örömök kelyhe
Szánkra telve tapad.
Tagad dúlt szívünk minden ős igazat.
A vér jogot ma kér magának,
Pirosan, izzón az égre lázad,
Alázat híján lelkünk jajba zuhan.
Könyörülj rajtunk végre, Uram!

Papp Zoltán Sándor

1933. május 7-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyei Tákos községben. Az elemi iskolát Beregdarócon
végezte. Kecskeméten érettségizett. Tagja volt a NÉKOSZ
(Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, 1946-1949 között
állt fenn) szervezetének. Budapesten a Műszaki Egyetem
Építészmérnöki Karán tanult tovább. A hadseregben
katonai szolgálatteljesítés közben baleset érte, amelynek
következtében elveszítette látását. 1957-ben került
Budapestre a vakok intézetébe. Az Eötvös Loránd
Tudományegyetemen magyar és néprajz szakon tanári diplomát
szerzett. Novellákat már középiskolás korában kezdett írni.
1961-ben jelent meg első novelláskötete Szoknya címmel.
Üllő és kalapács között című kisregénye 1962-ben került ki
a nyomdából. Mindkét kötete a Belügyminisztérium Határőr
Kiskönyvtár sorozatában jelent meg. Novelláit számos
lap, folyóirat közölte. Doktori címet jelentett számára
néprajzi kötete, A beregdaróci emberek élete a
századfordulón, melyet a Natura Könyvkiadó jelentetett meg
Budapesten 1975-ben. Már évek óta a Vakok Rádióklubját
vezeti, ismeretterjesztő és irodalmi műsorokat szerkeszt.

Fonás

Az anya ismeri a lányait, tudja, hogy melyik hogyan tud
fonni. Mindegyik tud, csak nem egyformán. Az egyik
jobban, a másik kevésbé sodorja meg a fonalat. A fűs szöszt,
a szösz javát a jólfonó kezére adták. Ebből készült a
félmenő fonalnak való. A bélihe való fonalat fonhatta más
is. A 12 éves kezdő fonólány aprószöszt, csepűt kapott. Ő
készítette a madzagot, amit a szőlőkötözéshez használtak.
Mindegyik lány elővette a maga szöszét, kettéválasztotta,
aztán felágyazta. Ez abból állt, hogy többször is áttépte,
és úgy kötötte fel a guzsalyra. Aztán kiválasztott egy
orsót. A jó orsó könnyű és könnyen pörög. A spór mellett a
kiságyra vagy az ablaknál a karos lábára kuporodott. A jobb
kezébe vette az orsót, felemelte a szöszhöz, bal kezével egy
pár szál szöszt rácsavart az orsó hegyére, majd fonni
kezdett. Addig nyújtotta a szálat, ameddig a karja ért. Majd
megpörgette az orsóját, és a fonal, mint egy gomoly,
felcsavarodott rá. Az anya megnézegette az orsókat. Amelyik
jól font, azt megdicsérte, amelyik hibásan font, azt
tanítgatta:
- Jányom, jányom, hát hogyan fonsz te? Hát mijér nem
sodorod meg jobban ezt a fonalt? Nézzed csak! De ez nem
is egyenlő, teli van görccsel!
- Jaj, jányom - szólt a másiknak -, te meg olyan vastag
fonalat fonsz, hogy a bikát is meg lehetne véle kötni!
Vékonyan csináld!
A lányok egyre ügyesebben, egyre szaporábban haladtak.
Aki már jól belejött, az ebédig lefont egy fél fű szöszt,
vagyis font egy orsó fonalat. Ebéd után az anya megkérdezte
a lányaitól:
- Vóna kedve valamékőtöknek elmenni a bótba?
Az a lány ugrott fel elsőnek, amelyik a legjobban unta a
fonást:
- Megyek én, édes! Mit kell hozni?
- Nana, fonjál csak még! A bótot még nem nyitották ki.
A fonás odahaza nagyon egyhangú volt, hamar belefáradtak.
Ezért aznap délután, amikor a lány elment a boltba,
azután érdeklődött, hogy estére kinél lesz fonó.
- Juliska, nem tudod, kinél lesz fonó?
- Dehogynem! Lesz három helyen is. Lesz Penkénél,
Csókéknál meg Barkaszinál.
- Csókéknál is? Hát akkor én oda megyek! Mink meg
majd a jövő kedden csinálunk. Gyere el, de szóljál a
jányoknak is!
Télen - hétfő és vasárnap kivételével - minden este
tartottak valahol fonót. A legtöbb fonó szerdán és pénteken
volt, mert azok a lányok, akiknek nem volt udvarlójuk, e két
napon unatkoztak volna a legtöbbet. E két napon, akárcsak
hétfőn, a legények nem mehettek a lányos házakhoz, a
fonókba viszont annál inkább.
Ahol fonót rendeztek, ott már délután megkezdték a
készülődést. Székeket, lócákat kértek a szomszédoktól,
hogy lehetőleg mindenkinek jusson ülőhely. A háziak korán
megvacsoráztak, elmosogattak, a lányok kitakarítottak.
Tisztára seperték az ágyak alját is, mert a legények - gyufa
lángjánál, zseblámpa fényénél - megnézték, hogy tiszta-é a
lány? Ugyanis nem tartják tiszta lánynak azt, aki csak ott
sepreget, "ahun a papok táncolnak", vagyis a ház közepén.
Amikor rend és tisztaság uralkodott a házban, a házilányok
a tűzhely közelébe ültek, a székekkel, karosládával és
lócákkal a vendégeket tisztelték meg.
A fonóba induló lányok is hamar megvacsoráztak, és
átöltözködtek. A felkapót vették magukra, vagyis a viselő és
az ünneplő közötti ruhát, amiben hétköznap a faluba szoktak
menni. A szöszt már otthon felkötötték a guzsalyra. Ha
esett, akkor kendőbe csavarták, és csak a fonóházban
kötötték fel.
Indulás előtt az asszony útravalót adott a lányának:
- Jányom, nem akarok rád rosszat hallani! Ne bolondoskodj,
mert többször nem engedlek fonóba!
-Jól van, édes! Nem fog rám panaszt hallani! Jó éjszakát!
A lányok mécsest gyújtottak, és vitték magukkal a sáros
úton. A lány alig lépett ki a kapun, a legény máris
hozzácsatlakozott. Akinek komoly udvarlója volt, egyedül nem
is indulhatott volna el. Ha egyedül állított volna be,
rögtön elterjedt volna a faluban, hogy valami nincs rendben
közöttük. Ha a legénynek elfoglaltsága volt, a lány sem
ment, nehogy féltékenység legyen a dologból.
A fonóházba előbb a lány lép be, azután a legény.
Köszöntik egymást, majd elhelyezkednek. A legény a lány
jobb oldalára ül, hogy segítsen majd felvenni az orsót, ha
az leesik. Este 8 órára már megtelik a fonóház. Utoljára
mennek be azok a legények, akik valamelyik fonólánynak
udvarolni akarnak, és azok a tejfelesszájúak, akiknek még
nem serkent ki a bajuszuk. A fiatal legény hamarosan
tréfatűzbe kerül, a lányok nem állják meg, hogy ne
kötekedjenek vele:
- Pista! Szoktál már udvarolni?
- Még nem! - válaszolt rövid hallgatás után. - Ráérek.
Hát itt meg csak fonó van, nem udvarolni jöttem.
- Nem kovászér küldött téged anyád? - kérdezi egy
nagyobb legény.
- Erzsi néném, adja mán oda neki, mer az anyja várja!
- Nem kovászér jöttem én - szól izzadva a kis legény -,
csak úgy eljöttem.
Ennek a fiúnak aztán békét hagynak. De ott van egy
másik legényke, most meg abba kötnek bele:
- Hát, Béla! Mit bazsalyogsz, mint a vadalma? Te tán
nagyobb legény vagy?
- Ne bántsátok! - kél látszólag védelmére egy legény. -
Béla mán udvarol, beszélni is tud a jányos háznál!
- Hát mijér ne tudnék beszélni?
- De tudjátok, ki tanította meg? Az anyja! Az anyjátul
kérdezte meg, hogy kell udvarolni? Az anyja meg azt
mondta neki, hogy "Hát fijam, beszélj az időjárásrul,meg
hogy mennyibe kerül egy kiló paszuly, egy tojás, hányat tojt
a tyúk, hány vót tojós! Hát csak ennyit."
- Így vót?
- Nem mondott ű nekem ilyet!
- Ne hazudtolj meg öcsém, mer összeakad a bajuszunk!
- Szóval, tudjátok, elment Erzsikéhez.
- Igaz-e, Erzsike? - kérdi a pirulós kislánytól, aki nem
válaszol.
- Szóval, a Béla ifjú belépett Erzsikéjékhez. Köszönt,
leült, osztán hallgatott. Erzsike se szólt, de Béla se.
Eccer osztán az Erzsikének az apja megkérdezte, hogy: "Mi
újság, fijam?" Béla mindjárt elmondta, hogy mennyibe kerül
Grrűnnél egy kiló paszuly. Adnak érte tíz fillért, a
tojásért meg hat fillért. Meg, ha minden jól megy, akkor
hónap sütni fog a nap. Osztán jó éccakát kívánt, és elment.
Hát így udvarolt Béla.
Nagyokat nevettek a legényke rovására. Aztán felcsendült
egy nóta, és csak úgy zengett tőle a fonóház. A fiatalok
itt tanulták meg az új nótákat és a katonadalokat. A lányok
nem nagyon dalolhattak, mert néha nyálazni és a fogukkal
tépni kellett a szöszt. Dalolás helyett szívesebben
hallgatták a mesét. Mesék és babonás történetek követték
egymást.
Egy-egy történet után olyan csend támadt, hogy az orsópergés
is jól hallatszott. Az orsó sem esett le, mert a lányok a
félelemtől görcsösen szorították ujjaik között. A vidám
legények azonban hamarosan feloldották a csendet, és a
lányok hangulata is megváltozott.
A leesett orsót ki kell váltani. Amikor leesik az orsó, a
lány ijedten kap utána. De már késő, a legény erősen tartja
a kezében.
- Pista! Add mán ide az orsómat, nem tudok fonni! -
könyörög a lány.
- Ha kiváltod, akkor odaadom!
- Hát itt, mindenki előtt csókoljalak meg? Majd ha
megyünk hazafele - próbálta becsapni a legényt.
- Akkorra elfelejted. Most, mer addig nem fonsz!
- Csókold meg mán! - kiabálták a többiek. - Még egy
csók is valami?
Ha a lány kedvelte a legényt, akkor hajlott a szóra, és
adott egy csókot az orsóért. Azonban sokszor harag lett a
leselésből. A lány nem szólhatott, hogy ki üljön, illetve ki
ne üljön mellé. Nagyon vigyázott az orsójára, ha egy támtám,
málészájú legény foglalt mellette helyet. Mégis megtörtént,
hogy leesett az orsó.
- Add ide az orsómat! - kiáltotta ingerülten a lány.
- Nem adom! Ha kiváltod, akkor odaadom, ha nem,
akkor nem fonsz ma este!
A legény nem szólt többet, hallgatott egy darabig. Aztán
még vagy kétszer megkérdezte a lányt. Ha az kitartó volt,
akkor nem adta vissza neki az orsót, hanem hazafelé menet
lemotollálta róla a fonalat a kerítésre. Vagy egyenesen a
lányék háza előtt motollálta le, hogy az orsó a kiskapunál
lógjon egy szál fonálon. Ebből aztán nagy baj származott,
mert a lány apja, amikor felkelt, meglátta a lefoszlott
fonalat és az orsót. Felébresztette a lányát, kiabált,
káromkodott, sőt meg is verte. Az anyja is pirongatta a
lányát:
- Ha eccer elmentél a fonóba, jányom, velejár, hogy az
orsót ki kell váltani! Mijér nem váltottad ki?
- Azér, mer nekem nem kell az a málészájú! Büdös a
szája, mint a kanális!
- Akkor is! Híred megy a faluba, hogy milyen büszke
vagy, osztán nem néz rád más sem! Nem ismered te a
fijúkat! Na, jól van! Könyöröghetsz te nekem, hogy
eresszelek el a fonóba! Olyan eset nem lesz!
Térjünk vissza a fonóba. Leselés közben a legidősebb
legény mozgolódik. Az ajtóhoz lép, leakasztja a törülközőt.
A többiek figyelik, jól tudják, hogy mi következik. A legény
jó nagy görcsöt köt a kendő végére, és elkiáltja magát!
- Játsszunk "kútba estem"-et!
- Játsszunk! - kiabáltak a legények.
A lányok visongtak, akartak is játszani, meg nem is. De
ha egyszer valaki a fonóba ment, akkor gondolni kellett
arra, hogy játszani is fognak.
- Hagyjatok bennünket fonni!
- Ne zúgjatok, mer megkenlek benneteket! Na, ki lesz az
első?
- Majd én! - ugrott fel egy legény.
A kisszéket a szoba közepére tette, és ráült, háttal a
fonóknak. Majd elkiáltotta magát:
- Kútba estem!
- Ki húzzon ki? - kérdezi a kendős legény.
- Csók Erzsi!
- Nem húzom ki!
- Nem húzod ki?
Odalép a kendős legény, és a hátára vág a kendővel.
- Na, kihúzod?
- Húzd ki te, mer elvernek! - mondják a többi lányok.
A lány még szabadkozik egy kicsit, aztán feláll, odamegy
a legényhez, és megcsókolja. Egyből nem ugorhat a lány,
nem illik, mert akkor megszólnák érte, hogy milyen csókos.
Inkább kéreti magát és elszenved egy-két ütést is.
Ha a lány semmiféleképpen sem váltotta ki a legényt,
akkor bizony sírás lett a vége, mert alaposan elverték a
hátát. Ráadásul átadták a legénynek a lány orsóját. A legény
szégyenében összetépte a fonalat, eltörte az orsót.
Ennél a játéknál a legények tiszteletben tartották azokat a
lányokat, akiknek komoly udvarlójuk volt. Még véletlenül
sem hívták, hogy húzza ki őket a kútból. Viszont ha a
szeretője került a kisszékre, annak első szavára felállt.
Azt a legényt, aki más komoly szeretőjét hívta, a többi
legény előbb-utóbb megverte.
A fonóból nem maradhatott el a citerás, nem maradhatott
ki a tánc sem. Az egyik lány, amelyik a legjobban unta már
a játékot, elkiáltotta magát:
- Csináljunk mán másat is! Citerás!
A lány szeretője, vagy amelyik udvarolni akart neki,
megkérdezte a háziasszonyt:
- Táncolhatunk egyet, Mari néném?
- Táncoljatok fijam, táncoljatok!
A legény felkérte a lányt, aki nyomban letette az orsóját.
A táncoló párhoz mind többen csatlakoztak. Táncoltak,
énekeltek. Egyszer csak azt veszik észre, hogy tizenkettőt
fúj a bakter.
- Jaj istenem, mindjárt reggel lesz!
Pihentek egy kicsit, kifújták magukat. A legidősebb
legény odalépett a házigazdához:
- Ne haragudjon mán, János bátyám, hogy itten
lábatlankodtunk! Jó éjszakát! - mondta, s nyújtotta a kezét.
- Maga se haragudjon, Mari néném!
- Dehogy haragszom! Gyertek el máskor is!
Először a komoly párok indultak el. A lányok lassan
összeszedték a holmijukat, magukra vették a nagykendőt.
Közben a legények beszéd nélkül is megegyeztek abban,
hogy ki kit kísérjen haza.
- Hazakísérhetlek, Juliska? - kérdezi a legény.
- Ha nem félsz, akkor nem bánom.
A lány nem mondhatott egyszerre igent, mégha tetszett is
neki a legény, ezért adott ilyen bizonytalan választ.
Viszont, ha nem tetszett neki, akkor így szólt:
- Haza tudok én menni egyedül is! Kísérj mást!
Az utcán elöl haladtak azok, akik már párt alkottak.
Ezután mentek a kísérő nélküli lányok, végül a magukra
maradt legények. Az utóbbiak mérgükben cifra, gúnyolódó
nótákat énekeltek.
Így zajlott le a fonó Beregdarócon. A karácsony előtti
fonók sokkal szolidabbak voltak, mint a farsangi fonók.
Érdekesebbek, felszabadultabbak voltak a farsang időszakában
tartott fonók, mert akkor jártak a maskurások is.

Szövés

A lányos házaknál télére igen sok orsót vásároltak.
Annyit azonban mégsem, hogy az összes fonal ráférjen. Az
sem volt jó, ha az orsón sokáig állt a fonal, mert akkor
összefoszlott. Ezért felmotollálták a fonalat.
A motollálást nem kalákában, hanem odahaza végezték.
A lány az anyjával, esetleg az udvarlójával motollált. A
legény megtanulta a motollálást, a lánynak csak az orsót
kellett tartani. A fonal végét pászmamadzaggal a motolla
közepére kötötte. Felment a fonallal, és azt a motolla bal
ágán vezette le, majd az alsó jobb ágon visszavezette. Most
már a felső jobb ágon jött le a fonallal és alul bal ágon
vetette át. Amikor így végigvezetett négy szálat, ezt a
folyamatot ismételgette. Az orsóról gyorsan fogyott a fonal.
A végét a következő orsó fonalával kötötték össze. Három
orsó felmotollálása után már úgy gondolta a lány, hogy az
kitesz egy pászma fonalat.
A pászmát igével számolták. Egy igébe három szál
fonalat vettek. Ötven és nyolcvan igés pászmák voltak, a
motolla hosszától függően. A méteres motollába 50, a 80
centis motollába pedig 80 ige tartozott, vagyis annyi adott
ki egy pászmát. A kész pászmát elkötötték. A fejszöszből
font vékony fonálból öt pászmát motolláltak fel egyszerre,
és ez adta ki az egy darab fonalat. Apró szöszből három
pászma tett ki egy darabot.
Egy háznál több motollára is szükség volt, mert a fonalnak
két-három napig száradni kellett a motollán. A motolláról
levett fonalat kócsba szedték, és egy rúdra akasztva
kitették száradni.

Vízhordó

Az uradalomba nagyon sok ember járt dolgozni. A mezőn
dolgozó emberek ivóvizéről az uradalom gondoskodott. Ezt
a vízhordók beállításával oldotta meg.
A 10-11 éves gyermekek, akik éppen abbahagyták a
szúrózást, vízhordónak álltak be, mert ezekből sok kell.
Minden tíz emberhez egy vízhordót osztott be az uraság, 30
főnél nagyobb bandához már két vízhordó járt.
A vízhordó gyerekek is a Veres-kapunál várakoztak a
napszámosokkal együtt. Amikor kinyílik a kapu, a gazda
máris figyeli őket. A gyengébbeket rögtön hazaküldi, a
többieket pedig a raktároshoz futtatja a vízhordó
edényekért. Itt következik be az első csalódás. A fából
készült vízhordó csobán üresen és kiszáradtan is nehéz, hát
még telve! Reszketve figyelik, hogy melyik bandába kerülnek,
hová osztják be őket, nincs-e köztük valaki, akitől majd
félhetnek. Ha a vízhordó olyan bandába kerül, amelyikben
az apja vagy valamelyik idősebb testvére van, akkor
fellélegzik, mert tudja, hogy segítenek rajta. Viszont ha
nem ismerős a bandában, akkor bizony nagyon megszenved
azért a 20 krajcárért.
Amikor a banda elindul, a vízhordók mennek a sor végén.
Alig tesznek meg száz métert, a vízhordó gyereknek már
könnybe lábad a szeme. Egy kézben nehéz cipelni a csobánt,
ezért egyikből a másikba rakja. Már mindkét bokáját véresre
verte. A két kezébe fogja, akkor meg nem tud menni. Még ki
sem érnek a mezőre, a félútba valaki elkiáltja magát:
- Hé, vízhordó, vizet!
A vízhordó igyekszik, reszket a két térde. A kiabáló
végigméri a gyereket. Iszik egy jó kortyot, kóstolgatja.
- Hát ez a víz dohos, te! Halljátok - kiabál a többieknek
-, ez a gyerek nem mosta ki a csobánt!
A gyereket jól összeszidják. Kiöntik a vizet, de nem azért,
mintha az valóban dohos lenne, hanem csak azért, hogy
hadd kínlódjék a vízhordó, ha már vásárra vitte a bőrét. Nem
tehet mást, visszafordul friss vízért. A mezőn alig kezdődik
el a munka, még a tarisznyáját sem tudta kiakasztani a
nyakából, máris kérik tőle a vizet. Pedig még a nap
alacsonyan jár, még nincs meleg. Viszi sorba a csobánt. Az
érzéketlen emberek bőven loccsantanak a kezükre,
fölöslegesen öntözgetik a földet, ivás előtt néhányszor még
kiöblítik a szájukat. Mire végigér a soron, elfogy a víz.
Ismét mennie kell vízért. Ahogy melegszik az idő, egyre
több víz kell. A gyerek annyira kínlódik, hogy a früstököt
és az ebédet is alig tudja lenyelni. Ha a közelben található
egy kút, akkor nem fárad el annyira. De amikor egy-két
kilométerről kell hordania a vizet, az már jócskán
meghaladja az erejét.
A következő nap reggelén ismét reszkethetett a vízhordó
gyerek, hogy melyik bandához osztják be. Megkönnyebbült,
ha a rossz bandától megmenekülhetett. Akiknek hasonló korú
gyermekük volt, azok gondoltak arra, hogy a vízhordás egy
gyermeknek nehéz munka. Az ilyen emberek segítettek kivinni
a vizet. Kinn a mezőn nem locsoltak, nem ittak feleslegesen.
Ha egy kicsit langyos is volt a víz, de még iható, nem
zavarták friss vízért. Ilyen bandában naponta csak
háromszor-négyszer kellett fordulnia.
Aratás végén az uraság könnyített a vízhordók munkáján,
hogy több helyre vizes lajtot vitetett. A kocsisok korán
reggel kivontatták a lajtokat a mezőre, és napközben a
vízhordók ebből eregették tele a csobánjukat.
Az még hagyján, ha a vízhordónak csak a vízhordás lett
volna a dolga! Früstök idejére és délre a vízhordó rakott
tüzet. Reggel, mielőtt elindult volna otthonról, zsebre
vágta az apja vagy nagyapja bicskáját. De gyújtószerszámról
is gondoskodott. Ez acélból, kovából és egy darab taplóból
állott. Amikor früstökre meghozta a vizet, megszámolta,
hogy hányan vannak a bandában, mert annyi nyársat kellett
készítenie. Nem kérdezhette meg, hogy ki nem süt szalonnát.
Vágott vagy 20-25 nyársat, és mindnek meghegyezte a
végét, hogy rá lehessen húzni a szalonnát. Majd száraz
avart, rőzsét szedett össze. Ha az előző nap esett az eső,
akkor vitt magával egy csutak szalmát is, hogy könnyebben
gyújthasson tüzet. Minden hat embernek külön tüzet rakott,
hogy egyszerre süthessék a szalonnájukat. Amikor früstökre
vagy ebédre harangoztak, alágyújtott. Figyelte, hogy ki süt
szalonnát. Hiába csinált 20-25 nyársat, csak ketten-hárman
ültek a tűz mellé, mert a többieknek nem volt szalonnájuk. A
vízhordó szívesebben ment a kaszásokhoz, summásokhoz,
részesaratókhoz, mert ezek kaptak szalonnát is. A ropogósra
sült szalonna bőrét mindenkor a vízhordó kapta meg. Ha
látták az emberek, hogy a gyerek sovány kenyeret eszik, így
szóltak hozzá:
- Hé, Andris! Add csak ide a kenyeredet, hadd csepegtessek
rá egy kis zsírt!
A gyerek örömmel adta oda a kenyerét. A másik jószívű
ember meg egy-két falat szalonnát hagyott a bőrön. Az ilyen
emberek között a vízhordónak még fütyülni, dalolni is volt
kedve. Csak akkor szontyolodott el, amikor arra gondolt,
hogy vajon holnap hogyan lesz?
- Hónap is ide jönnek, András bátyámék? - kérdezi
hazafelé menet.
- Ide, ide, de miér kérded?
- Én is ide szeretnék jönni hónap is!
- Hát ide fogsz majd jönni, Andris! Reggel állj hozzánk!
Reggel aztán odaáll a bandához, kötéllel se lehetne
elkergetni onnan.
A vízhordás az aratás idején a legnehezebb, mert ilyenkor
a legnagyobb a forróság, s az emberek nagyon kívánják a
vizet. A vízhordó ekkor szenved a legtöbbet. Aratás után
már keveset dolgoznak a határban, csak a cséplőmunkásoknak
kell vizet hordani. Szeptemberben a mezőn dolgozó
emberek kevés vizet isznak, elegendő, ha a vízhordó kétszer
fordul naponta. Októberben már nincs is szükség vízhordóra.

Pétersz László

1926. január 25-én született Esztergomban. Elemi és
középiskoláit szülővárosában végezte. Részt vett az 1943-ban
tartott Balatonszárszói irodalmi kongresszuson. Ott
került kapcsolatba a Győrffy István Kollégiummal, amelynek
érettségi után tagja lett.A budapesti egyetemen
magyar-francia, majd történelem szakos tanári diplomát
szerzett.
1957-től a szövetség tagja volt. 1963-tól a XI. kerületi
Dolgozók Gimnáziumában tanított. 1957-től főként
prózaírással foglalkozott. Sok novellát fordított németből
és franciából. Írásai, kritikái a szövetség lapjaiban
jelentek meg.
1978-tól haláláig az Irodalmi Értesítő szerkesztője volt.
Nagy vállalkozását, a Világirodalmi kislexikont még be
tudta fejezni. Ez az első Braille-írásban készített lexikon
Magyarországon. 1987. június 29-én halt meg Budapesten.

A párbaj

Azon az őszön még október közepén is részegen lángolt a
nap a fényes mennybolton, csak alkonyatkor villogtak
hűsen búcsúzó sugarai a Duna tükrében. Délutánonként
vadul nyargalásztunk a Szenttamás-hegy oldalán, vagy
fáradhatatlanul rúgtuk a labdát a gimnázium szigeti
sporttelepén. Ki gondolt volna közülünk ekkor a tanulásra?
Hisz oly messze volt a félév, hát még az évvége! Hála a
gyönyörű őszidőnek: kamasz szívünk egész hevével
hódolhattunk tovább a szünidőben megszokott
kedvteléseinknek.
Csakhogy mind rövidebbek lettek ezek a délutánok, és
amikor a vízivárosi templom harangja októberi litániára
szólította a híveket, már javában sötétedett. Siettem én is
a harangszó nyomán, pedig ezen az őszön egyszer sem
ministráltam, hiába hívott osztálytársam és jó pajtásom,
Mihalovics Sanyi, a sekrestyés fia. Mihelyt beléptem a
templomba, megkerestem szememmel a nők padsorában a
kék szalagocskát a szőke copfok végén, és pontosan
átellenben beültem a másik padsorba a férfiak közé. A közeli
mellékoltár tündöklő freskójáról szelíd és megbocsájtó
mosollyal tekintett rám a Madonna, mintha csak tudta volna,
hogy már nem őmiatta járok ide, hanem annak a másik
Máriának kedvéért, aki bájos arcával, fitos orrocskájával
ott térdepelt nem messze tőlem, újra meg újra felém röpítve
imakönyve fölött sötétbarna szemének égő pillantását, és
akinek egyetlen szőke tincsét nem adtam volna - ó jaj, hova
jutottam?! - a freskó Máriájának minden szépségéért. Mert
Mária volt ő is, az a matrózblúzos kislány, teljes nevén
Baróthy Mária. Hanem azért csak Barimarinak hívta minden
gyerek, fiúk és lányok egyaránt, s még nem is olyan régen
így neveztem őt magam is. Csak egy idő óta kezdtem
Máriának szólítani, amit mindannyiszor hálás mosollyal
viszonzott.
Mint az egész gyülekezet, térden álltam én is, ájtatos
képpel fordulva az oltár felé, de a szemem sarkából csak őt
néztem, csak őt láttam. Miközben mélyeket szippantottam a
tömjén kábító füstjéből, mely tejfehér füstként úszott a
templom hatalmas hajójában, félhangosan mormoltam a
celebráló pap kántálásával együtt a Mária dicsőségét hirdető
Lorettói litánia jól ismert szavait: Titkos értelmű rózsa -
Elefántcsont-torony - Aranyház - Frigynek szent szekrénye
- Mennyország ajtaja - Hajnali csillag... A hívek monoton
fohásza, az állandóan ismétlődő "könyörögj érettünk" mintha
csak aláhúzta, még jobban kiemelte volna a választékos
jelzők, a szárnyalóan költői metaforák különös szépségét!
Midőn az ájtatosság végén a felzúgó orgona hangjára
mindnyájan felálltunk, hogy elénekeljük Mária himnuszát,
mámoros lélekkel és túláradó szívvel eresztettem ki tenorba
mutáló erős hangomat, hadd hallják meg a másik oldalon is:
Lelkem szerelemtől ég,
Ó Mária, éretted!
Nincsen lángaimban vég,
Szívem úgy megihletted...
Nem maradt el egyszer sem áhítatos buzgalmam jutalma:
minden este hazakísérhettem Máriát végig a Dunaparti
sétányon a vén platánok alatt. A kislány finom vonalú ajkai
- melyeket oly bájosan tudott mosolyra húzni, ha öröm érte,
s oly feltűnően lebiggyeszteni, ha nem volt ínyére valami -
nem pihentek egy másodpercet sem. Csacsogott szakadatlan,
úgy hogy én csak néha szólhattam egy-két szót. Hogy miről
beszélt, ezt bizony annyi év múltán már nem tudom, de arra
még ma is jól emlékszem, hogy a mennyek minden üdvösségét
átéltem ezeken a sétákon, s úgy tűnik, mintha angyalok
csengettyűi csilingelnének a kislány vékony hangjában.
Mindig túl hamar értünk a hosszú platánsor végére, ahol
Baróthyék kis háza állt. Mária rendszerint megállt egy
percre, elhadarta gyorsan, amibe éppen belefogott, s mielőtt
hirtelen eltűnt volna a kapu mögött, odavetette búcsúzóul:
- Szervusztok!
Igen, így mondta, és nem nyelvbotlás volt részéről a
többesszám. Ketten voltunk ugyanis: egész úton ott ballagott
félig mellettem, félig mögöttem félszegen és szótlanul
elmaradhatatlan pajtásom, Réti Laci, vagy ahogyan mindenki
nevezte: Réti Öcsi. Kócos fejét kissé leszegve hosszan
nézett a lány után, és nem mozdult, míg rá nem szóltam:
- Gyerünk, Öcsi, mert kihűl a vacsora!
Egyik este azonban hiába nógattam indulásra: csak állt,
állt, majd lassan rám emelte komoly tekintetét, s amint
megszólalt, valami különös, szokatlan fény villant máskor
oly szelíd szemeiben:
- Ez így nem mehet tovább!
- Micsoda? - kérdeztem megütődve.
- Ez az egész... El kell döntetnünk, hogy melyikünk
kísérje haza Máriát!... Egyikünk itt felesleges...
- Ez már el van döntve, kisöcsém... Én kísérem haza, te
legfeljebb velem tartasz! Ám ha így nem tetszik, el is
maradhatsz...
- Nem igaz! - csattant fel a hangja rekedten. - Eddig
mindig ketten kísértük haza... De egyikünk itt felesleges...
- Mit akarsz? Verekedni? - kérdeztem némi gúnnyal, és
egy lépést tettem feléje. (Fél évvel idősebb voltam nála,
csaknem egy fejjel magasabb és jóval erősebb, de nem volt
egészen határozott a lépésem, minthogy ismertem indulatos
természetét, és láttam én őt már nekirontani nálam erősebb
srácoknak.)
- Nem, nem - felelte csendesebben - mi nem verekedhetünk,
hiszen barátok vagyunk... Most csak annyit tudok,
hogy ketten nem maradhatunk itt... Gondolkozni fogok, s
majd kitalálok valamit...
Persze azért ezen az estén is együtt baktattunk haza a
város másik szélén fekvő Szenttamásra, de alig beszéltünk.
Pedig forrt bennem a düh, a legszívesebben az arcába
vágtam volna, hogy hiszen Mária mindig csak velem, csak
hozzám beszél, és hogyha nem hisz a szavamnak, nézzen a
tükörbe... Mégsem szóltam, mégsem akartam megbántani.
Annál kevésbé, mert némi aggodalommal töltöttek el utolsó
szavai.
Öcsinek tulajdonképpen nem volt nagy tekintélye a mi kis
világunkban. A fiúk nem sokra tartották, mivel nem
jeleskedett se a fociban, se más sportágban: enyhén
himlőhelyes arcának szögletes vonásain sose akadt meg a
serdülő lányok szeme. Bizonyos tekintetben mégis orákulumnak
számított.
Sokat betegeskedett, s betegágyában rengeteget olvasott:
kalandregényeket főleg, régieket és újabbakat, mindenféle
ponyvát, de Jókait és Gárdonyit is. Ismerte a régi legendás
hősöket csakúgy, mint az újakat, mivel elég gyakran járt
moziba is. Ha olykor-olykor megoldódott a nyelve, színesen
tudott mesélni olvasmányairól meg az izgalmas filmekről.
Főként ezért szerettem őt, ezért ragaszkodtam hozzá.
Meg azért is, mert sok esetben nélkülözhetetlenek voltak
számunkra könyvekből nyert ismeretei. Amikor például
indiánosdit játszottunk, ő lett keresztapánkká, s
mindannyiunkat ellátott csodálatosan pompázó indián
nevekkel. Természetesen tőle tanultuk meg az összes törzsek
csatakiáltásait, valamint harci erényeit és szokásait.
Máskor megint ő magyarázta el, hogy a különböző helyzetekben
hogyan kell eljárnia a nagy rablóvezérnek, a híres pandúrnak
vagy a bátor törökverőnek. Jóllehet, ő maga sohasem
vezérkedett, tanácsadóként pótolhatatlan volt. Mi legtöbben
bámulattal adóztunk szellemének, és úgy véltük, mindent tud,
ami fontos és érdekes a világon. (Cseppet nem befolyásolt
véleményünkben az, hogy az iskolában Öcsi bizony gyenge
tanuló volt, s már alig várta, hogy a negyedik osztály
befejeztével - ahová épp jártunk - otthagyhassa a
gimnáziumot, és beálljon ő is két bátyja után a Petz-féle
gépgyárban lakatosinasnak.)
Ötletei kifogyhatatlanok voltak; olvasmányain alapuló
elgondolásait ugyanakkor mindig igen találékonyan
alkalmazta, játékunk körülményeihez és a lehetőségekhez. Épp
ez a roppant találékonyság volt legfeltűnőbb tulajdonsága!
Ezért hökkentem meg azon az estén, amikor kijelentette,
hogy majd kitalál valamit.

*

De másnap délutánra - szerdai nap volt éppen, jól
emlékszem - már elfelejtettem minden aggodalmat, és
vidáman hancúroztunk kettesben a Kuklender-hegyen.
Kergetőzés közben valamiképp a régi homokbánya aljához
jutottunk, ahol Öcsi hirtelen megállt, és komoly képpen
felém fordult:
- Láttad a moziban a "Rákóczi-indulót?"
- Amelyikben Jávort lepuffantják? Már hogyne láttam
volna?
- Na látod... - bólintott megadóan. Így van ez a filmeken
is, a könyvekben is... Nincs más lehetőség... Duellálnunk
kell...
- Mit csinálni?
- Duellálnunk... Vagyis párbajozni...
- Hát ezt sütötted ki - kiáltottam gúnyosan, fuldokolva a
nevetéstől. - Aztán hogy gondolod, hékás?... Mik lesznek a
feltételek?... Forgó-pisztoly vagy nehéz lovassági kard
bandázs nélkül? ... Esetleg amerikai párbajt vívjunk?...
Amelyik kettőnk közül kihúzza a fekete golyót, a híd
közepéről beleugrik a Dunába! Jó lesz?... De
figyelmeztetlek, hogy én jól tudok úszni, nem úgy, mint
te...
Szelíd mosollyal rázta meg a fejét:
- Nem, nem ilyesmire gondoltam... Van más módja is a
párviadalnak... Odanézz! - kezével felmutatott a rég
elhagyott homokbánya félkörben magasodó falára, amelynek
oldalába lépcsőzetesen homokpadok voltak vájva úgy,
ahogy egykor kitermelték az anyagot. Amelyikünk ott
magasabbról le mer ugrani, az kísérheti haza Máriát. Rendben
van?
- Bravo, Öcsi, bravissimo!!! - tört ki belőlem a lelkesedés
egy pillanatnyi gondolkodás után. Nagyszerű ötlet! Kezet
rá!
Hosszan és szívből nevetve ráztuk meg egymás kezét,
aztán vidáman iramodtunk az emelkedőnek, hogy megvívjuk
párbajunkat a lányért, akit mindketten szerettünk.
Megállapodás szerint váltogattuk a sorrendet: hol én
ugrottam elsőként, hol meg Öcsi. Így haladtunk fokozatosan
az alacsonyabb szintekről az 5-6 méter magasságú homokpadok
felé. Minden elrugaszkodás előtt segélykérésként és
csatakiáltás gyanánt hangos "Jézus Mária" röppent fel
ajkunkról, de hamarosan már csak Mária nevét harsogtuk
mindketten. Az egész próbatétel könnyebbnek bizonyult,
mint gondoltuk volna, mivel igen gyorsan rájöttünk a
legegyszerűbb megoldásra. Csak az volt a fontos, hogy jól
előrehajoljunk ugrás közben, mihelyt azután lábunk elérte a
puha homokot, felbukfenceztünk, és gurultunk, gurultunk
végig a homokos lejtőn, míg meg nem álltunk.
Pompás volt ez a játék a bágyadt őszi napsütésben.
Nagyokat kacagtunk, minden sikeres ugrás után jól hátba
veregettük egymást, és lihegve, kipirultan, izzadtan és
csatakosan máris kapaszkodtunk felfelé újra, hogy legyőzzük
a következő magasságot is.
Hanem hát lassan vége felé közeledett ez a nem mindennapi
szórakozás. A homokpadok elfogytak, s már csak a
legfelső szint volt hátra: a homokfal teteje, mely
körülbelül 8 méterre lehetett az aljától. Most éppen Öcsi
volt a soron.
Harsány "Mária" kiáltás után szökkent előre vékony termete.
Nyomban utána lendültem én is, és szinte úszva a
levegőben, ég és föld között, harsogtam tele tüdővel:
"Ave Maria!"
Öcsi már állt, mikor odagurultam a lába elé. Boldogan
szöktem talpra, s nevetve nyújtottam feléje a kezemet:
- Vége, Öcsikém, nincs tovább... Gratulálok!... A párbaj
nem hozott döntést, de a lovagiasság szabályainak eleget
tettünk... Szóval minden marad a régiben...
- Semminek sincs vége! - rázta a fejét komor arccal, s
kinyújtott kézzel mutatott a bánya északi sarkára, ahol a
fal felső szintje egy hirtelen felmagasodó kiszögellésben
végződött.
- Aki onnan leugrik, az lesz a győztes!...
- Jó - vontam meg a vállam kelletlenül. - Gyerünk!
A bányafalról egy meredek kaptató vezetett a kiszögellés
tetejére, ahonnan első szempillantásra láthatóvá vált, hogy
sem maga a kiszögellés, sem az alatta fekvő terület nem
tartoztak soha a homokbányához. Nem is homok volt a lenti
terep, hanem a hosszú szárazságtól keményre szikkadt
löszös agyag, egyetlen felszínén itt-ott öklömnyi
göröngyökkel és kődarabokkal. Ráadásul nem lejtett lefelé,
hanem inkább alig észrevehetően kissé emelkedett egy közeli
hegyi út irányába. Miután mindez meredély szélére léptem,
ahonnan a váltakozó sorrendet betartva most nekem kellett
volna ugranom, iszonyattal tántorodtam vissza a lábam előtt
tátongó, legalább 12 méternyi mélységtől.
- Nem, kisöcsém, ilyet nem játszunk! Innen nem lehet
leugrani bokatörés nélkül... S az még a jobbik eset...
- Mi az, beszartál? - sziszegte eltorzult arccal, és
szemében ugyanaz a különös fény villant, mint előző este -
vagy föladod? Jó... De akkor ismerd el, hogy én győztem!
- Azt már nem! - csattantam fel méltatlankodva.
- Akkor pedig ugorj!... Most te következel...
- A párbajnak már vége... A homokbányáról volt szó, és
ez nem tartozik oda...
- De igenis odatartozik... S a párbajnak nincs vége, nem
is lehet, amíg nincs győztes... Ez nem futballmeccs, itt
nincs döntetlen... Itt egyikünknek győznie kell... Érted?
- Jó, de azért meg kell őrizni a józan észt... Nem szabad
kockáztatni értelmetlenül testi épségünket...
- Jaj, de okos lettél egyszerre... Ismerd be inkább, hogy
gyáva, beszari alak vagy!...
- Vigyázz a szavadra, Öcsi -léptem feléje fenyegetően -,
vigyázz!
- Nem vonom vissza! - kiáltotta vad indulattal. - Eressz!
Majd én ugrok... Majd megmutatom neked, hogy nem
mindenki gyáva...
- Öcsi, nyugodj meg és térj észre!... Innen nem lehet
leugrani, értsd meg!... Itt nem lehet egyszerűen átmenni
zuhanásból gurulásba, itt teljes erővel vágódsz majd a
kőkemény talajhoz... Ha legalább fűzős cipő lenne rajtunk...
De te könnyű szandálban vagy, én meg tornacipőben...
Tiszta őrültség így ugrani kemény talajra, pláne ilyen
irtóztató magasról...
- Fogd be a szád, ne prédikálj annyit! - ordította
kivörösödött arccal. - Tágulj innen, eressz!... Meg fogod
látni, hogy nem mindenki gyáva...
- Hát ha veled nem lehet okosan beszélni, ha össze
akarod törni magad, akkor tessék! Parancsoljon, uram! -
Ezzel oldalt húzódtam egy csenevész bokor mellé, ő pedig
kiállt a szakadék szélére. Valami azt súgta, hogy ragadjam
meg, és rántsam hátra, de mintha megbénultam volna. Még
mindig reméltem, hogy ha lepillant, észretér. Csakhogy a
szemeit csukva tartotta, tisztán láttam. Nagyon sokáig állt
ott; most már nem kiáltozott, csak hangtalanul mozogtak az
ajkai: Mária nevét suttogta maga elé. Mielőtt ugrana, ki
fogja nyitni a szemét, gondoltam. Csak arra nem számítottam,
ami bekövetkezett. Váratlanul, merev testtartással s
anélkül, hogy előrehajolt volna, előrelépett. Mihelyt leért,
lábai összecsuklottak, ülepével vágódott a talajhoz, aztán
úgy maradt ülve, mozdulatlanul.
Lélekszakadva rohantam körbe, s szinte másodperceken
belül odaértem mellé. Ugyanúgy ült, felhúzott térdekkel és
lecsuklott fejjel. Gondosan végigtapogattam lábait, de nem
találtam semmi bajt.
Lassan felemelte a fejét, és halvány mosollyal megkérdezte:
- Én győztem, igaz?
- Igen..., te győztél. De most már próbálj felállni!
Segítségemmel nagy nehezen feltápászkodott, de lépni
alig bírt, és mindkét kezét ágyékára szorította. Keservesen
vergődtünk le a hegyoldalról. Majdnem a hátamon kellett
vinnem, mert egyre nehezebben lépett, s mind fájdalmasabban
nyögött. Csak az volt a szerencse, hogy nem laktak
messze. Idősebbik bátyját találtuk otthon, aki rögtön látta,
hogy baj van. Karjába kapva Öcsit, bevitte a szobába, és
lefektette, majd rám ripakodott:
- Mit csináltatok?
- Semmit... Csak ugráltunk a Kuklenderen...
- Neki nem szabad ugrálni - mondta elborult arccal -,
kicsi kora óta súlyos sérve van.
- Ezt nem tudtam - dadogtam ijedten, s gyorsan elköszönve
iszkoltam hazafelé. Való igaz, ekkor hallottam
először Öcsinek erről a betegségéről.
A következő napon, csütörtökön meglátogattam. Csukott
szemmel feküdt az ágyban, nehezen lélegzett, kivörösödött
arca úszott a verejtékben. Anyja ült ott kialvatlan
szemekkel, gondterhelten.
- Nemrég aludt el - mondta -, de amikor ébren van, akkor
is csak értelmetlenségeket beszél.
Péntek délután az anya a konyhaasztalnál ült, arcán
végigfolytak könnyei. A szobába, ahonnét artikulátlan
kiáltások hallatszottak, már nem engedett be.
- Nagyon rosszul van - szólt zokogva -, állandóan
félrebeszél... Folyton a Szűzanyát hívja... Már küldtünk
orvosért...
Szombaton reggel néhány perccel 8 óra előtt az iskola
kapujában hallottam Gyuri bácsitól, a pedellustól, hogy
Öcsi az éjszaka meghalt. Az osztályban szokatlan csend
fogadott; a fiúk maguk elé meredve, szótlanul ültek. Csak a
tisztiorvos fia, a nagyképű Bokodi Zoli magyarázott valamit
egy kisebb társaságnak a katedra előtt. Mihelyt
megpillantott, felém fordult, de miután leolvasta arcomról,
hogy már tudom a hírt, csak ennyit mondott:
- Vérmérgezés, kérlek szépen... Az orvos már későn
jött... És úgy tárta szét karját, mintha ő lett volna az
orvos.

*

Régebben valahányszor szólt Mihalovics Sanyi, hogy
menjek vele temetésre, mindig nagyon örültem. A sekrestyében
felöltöttük a ministráns ruhát, ráhúzva a templomi
karinget, megragadtuk kellékeinket: ő a szenteltvíztartót,
én a hosszú fanyélre erősített fényes feszületet, és
indultunk a pap meg a kántor nyomában Mihalovics bácsival
együtt a szentgyörgymezei temetőbe. Megálltunk a ravatal
előtt a pap két oldalán, és az egész szertartás alatt
igyekeztünk nagyon komoly és ájtatos képet vágni annak
ellenére, hogy ficánkolt bennünk a jókedv. Az ismeretlen
halott látványa nem keltett bennünk semmilyen érzést, a
vadidegen emberek könnyei nem ébresztettek részvétet. A
halál fogalma megfoghatatlan volt, s mint realitás
egyszerűen nem létezett számunkra. Gyerekek voltunk még,
nagyon fiatalok és nagyon kegyetlenek. Szinte élvezetes
szórakozást jelentett számomra, midőn végre elindulhattam a
magasra tartott feszülettel a koporsóvivőnk előtt, hogy a
menetet a frissen ásott sírhoz vezessem. Mindig büszkén,
méltósággal lépkedtem, holott a szívem - csakúgy mint Sanyié
- repesett az örömtől. Vidámságunk oka nagyon prózai és
nagyon egyszerű volt. Amíg a templomi szolgálatokért
legfeljebb az égben remélhettünk jutalmat, addig egy
temetésen való közreműködésünkért 50-50 fillért kaptunk.
Ezzel megvolt a vasárnapi mozijegy ára, sőt, két fagylaltra
is telt. Megesett olykor, hogy egy héten belül két temetésre
került sor. Ilyenkor aztán valóságos krőzusoknak éreztük
magunkat a mindig pénztelen szenttamási srácok között.
Most ellenben - október 25-én, kedden - cseppet sem
örültem Mihalovics Sanyi hívásának. Legszívesebben nemet
mondtam volna, de nem tettem. Hogy is tehettem volna?
Mondjam azt, hogy én, aki annyi ismeretlen halottat
vezettem el éveken át végső nyughelyéhez, ugyanezt nem
vagyok hajlandó megtenni Réti Öcsinek csak azért, mert a
barátom volt? Ott álltam a feszülettel nem messze a gyászoló
családtól. Az apa, vármegyeházi altiszt, lehajtott fejjel
könnyezett két megmaradt fia között. A harmadik, a legkisebb
fiú, akinek az arcáról a hangosan zokogó anya éppen
most hessentett el egy késő őszi legyet, ott fekszik a
ravatalon. Arcára borzalmas fintort fagyasztott a halál,
rútságát nem enyhítik többé örökre lezárult szép, szelíd
szemei. Hányszor hallottam már a felcsendülő gregorián
dallam szövegét, s hiába voltam kitűnő latinból, sose
értettem egy szót se. Igaz, eddig úgy voltam vele, hogy
egyik fülemen be, a másikon ki: nem figyeltem oda egyszer
sem.
Ott, Öcsi ravatala előtt minden szó éles tőrként hasított a
bensőmbe, és mindent értettem. "Circumdederunt me genitus
mortis, dolores inferni... circumdederunt me". "Körülvettek
engem a halál siralmai, a pokol fájdalmai".
Mint az alvajáró, úgy indultam el a menet élén, máskor
cigányosan barna arcom sápadtsága szinte egybeolvadt az
esőáztatta karing színével; két szemem égett, mint az izzó
szénparázs. Nem figyeltem a sírásókra, nem ügyeltem
semmire; végül is Mihalovics bácsinak kellett karonfogva
útbaigazítania. A sírnál belekapaszkodtam a leeresztett
kereszt nyelébe, csak álltam és már nem láttam, nem
hallottam semmit mindaddig, míg le nem szúrták a földbe a
sírdomb fejénél az új fakeresztet. A kék zománctábláról
szinte üvöltöttek az alkony sűrűsödő homályában a frissen
mázolt hófehér betűk:
- Itt nyugszik - Réti Lacika - élt 13 évet.
És ekkor végre kibuggyantak könnyeim, melyek összefolytak
az arcomon végigfolyó esőcseppekkel. Nem tudom,
meddig álltam ott, csak arra rezzentem föl, hogy Sanyi
megfogta a karomat.
Visszamentünk a templomhoz, ahol levetettük magunkról
a csuromvizes egyházi díszt.

*

Amikor kiléptem a sekrestyéből, láttam, hogy az eső már
elállt. Éppen véget ért a litánia, özönlött kifelé a nép. A
templom sarkán összetalálkoztam Máriával. Méltatlankodva
szólt rám:
- Már egy hete nem láttalak.
- Igen - feleltem vontatottan -, éppen egy hete, az elmúlt
kedden.
- Hol voltál?
- Temetésről jöttem meg. Te nem voltál kint?
- Miért? Kit temettek?
- Réti Lacit.
- Nem ismertem.
- Hogy mondhatsz ilyet - rezdült meg hangomban a
szemrehányó indulat -, hisz sokszor láthattad velem, tudod,
az a kis kócos srác.
- Nem emlékszem - felelte tétován, és lebiggyesztette
ajkát, aztán copfjait hátravetve kérdezte: - Na nem jössz?
- Nem - feleltem kurtán -, hazamegyek.
- Akkor szervusz! - és már szaladt is át a téren a
Duna-part felé. A kék szalagok hívogatóan libegtek.
De nem mentem utána sem akkor, sem később. Éreztem,
hogy nincs hozzá jogom.
Vesztettem.

Csak ennyi kell...?

Az éjjel alig hunyta le a szemét, s a hivatalában csak
bosszankodott és idegeskedett egész délelőtt. Még szerencse,
hogy éppen szombat volt: fél egykor már lezárta az
íróasztalát.
Ebéd után a szemerkélő eső ellenére sokáig járkált a
Krisztinában, de Klárival nem találkozott. Megállt egy
percre a ház előtt, ahol a lány lakott, de nem mert felmenni
hozzá. Egyszer már volt dolga a zord főbérlővel, aki
szigorúan tiltotta férfiak látogatását.
A presszóba is hiába tért be, Klárit ott sem találta;
nyomban észrevette viszont a feléje integető Gerzsont,
akinek évekkel ezelőtt az ő kiadójuk bocsátotta közre
novellás kötetét, s éppen az ő gondozásában. Odaült melléje:
mást nem is tehetett volna, mivel az volt az egyetlen
szabad szék a zsúfolt helyiségben.
- Csak nem vagy beteg? - kérdezte Balázs, gyanúsnak
találva a jól megtermett férfi sápadt arcszínét.
- A régi nóta, megint csak a régi - legyintett Gerzson,
egyik kezével a gyomrát tapogatva. - Azt mondják,
gyomorfekély... Tulajdonképpen már megszokhattam volna, de
hát fáj... No, nem nagyon, de szinte állandóan, ami végtére
is rettentően unalmas... Szerencsére ez még használ egy
kicsit!... - és nagyot hörpölt a rummal alaposan meglocsolt
teájából.
- Min dolgozol mostanában? Nem nagyon találkozom a
neveddel a lapokban.
- Nem is fogsz! - csattant fel Gerzson. - Hogy min
dolgozom? Semmin, érted, egyáltalán semmin. Nem is
fogok! Minek? - S mint árvíz idején a szennyes zuhatag a
leomlott gáton át, úgy tört ki, és ömlött belőle a keserű
panaszok végtelen áradata. Szidta a szerkesztőket, a
kiadókat, a folyóiratokat, az írótársakat; ellenséget és
jóbarátot egyaránt, mígnem egészen nekihevülve azt kezdte
magyarázni, hogy nem is érdemes írni, mert hiszen úgysincs
megírásra méltó téma ebben az agyonszervezett, unalmas
világban, és nincsenek már érdekes emberek, sem igazi
egyéniségek, csak uniformizált, dróton rángatott fabábuk...
Balázs eleinte megpróbált ellentmondani, aztán már nem
is figyelt oda. Különben sem tudott másra gondolni, csak
Klárira. Hétfőn együtt voltak egy társaságban, elég sokat
ittak mindketten, és hazafelé jövet hevesen
összeszólalkoztak. És ami már kétségbeejtő: sehogy sem tud
visszaemlékezni rá, hogy min vesztek össze tulajdonképpen.
Négy év alatt előfordult ilyesmi már máskor is, de barátnője
még egyszer sem maradt el ilyen sokáig. Már ötödik napja nem
jelentkezett sem személyesen, sem telefonon. Ő maga viszont
nem tudja felhívni sehol...
Hirtelen - talán a sűrű dohányfüsttől, vagy asztaltársának
monoton locsogásától, de az is lehet, hogy a beatlesek
miatt, akik egy percre se hagyták abba pokoli üvöltözésüket
a vurlicerben - szörnyű fejfájása támadt. Miután fizetett és
gyorsan felhajtotta maradék konyakját, elbúcsúzva
Gerzsontól, hazafelé indult.
Alighogy befordult a Mikó utcába, már messziről
megpillantotta a kis öregembert, aki éppen szembejött vele a
régi, ferencjóskákhoz hasonló szabású seszínű felöltőjében,
fejebúbján keskeny karimájú vadászkalappal. Látásból ismerte
régóta. Megfordult néha kis trafikjában, ahol a pult mögött
szokott üldögélni egy öreg hölgy társaságában, aki talán a
nővére lehet. A kis öregember, amikor Balázs elé ért,
váratlanul megállott, és udvariasan megemelve kalapját,
megszólította:
- Bocsánat az alkalmatlankodásért, de olyan ismerősnek
tetszik lenni... Nem volt véletlenül uraságod a bolondok
házában?
- Eddig még nem - dadogta Balázs -, de ha így megy
tovább...
- Mert én kérem ott voltam huszonegy évig. Csak
1975-ben engedtek ki, a jövő hónapban lesz tíz esztendeje.
Pedig nem bántottam soha senkit... Itt volt kérem az a
Hitler meg Szálasi, őket bezzeg kinn hagyták! Aztán mi lett
a vége? Majdnem elpusztították a világot... Engem meg
huszonegy évig tartottak odabenn, pedig higgye el uram, soha
senkinek nem vétettem...
Ilyen közelről látva az ősz pofaszakállal keretezett arc
szelíd vonásait, a szürkéskék szempár derűs nyugalmát -
cseppet sem volt nehéz hitelt adni e különös öregember
szavainak, aki sűrű bocsánatkérések és kalaplengetések után
lassan folytatta útját. Balázs utánanézett egy percig, s
arra gondolt, hogy megmutathatná Gerzsonnak. De mi értelme
volna? Gerzson erre is csak azt mondaná, hogy olyan, mint
a többi. Ő már csak a saját gyomorbaján keresztül szemlél
mindent és mindenkit. Mivel neki oly unalmas egyhangúsággal
fáj a gyomra, hát a világ is unalmas és egyhangú.

*

Mihelyt Balázs belépett garzonlakásának ajtaján, megcsapta
orrát az áporodott szag. Eszébe jutott, hogy siettében
elfelejtett szellőztetni reggel. Kitárta a széles üvegajtó
mindkét szárnyát, és kilépett a balkonra. Innen a második
emeletről pompás kilátás nyílik a budai hegyekre. Balázsra
azelőtt mindig üdítően hatott e gyönyörű látvány, most
ellenben csak elszomorította és leverte, mert az ősz, az
elmúlás fakó színeit látta mindenfelé a nehéz, ólomszürke
ég alatt.
Visszament a szobába, és leült a kerevet szélére. Nem
tudta, mitévő legyen, hát rágyújtott. Az éjjeliszekrényen
ott volt mellette az öblös hamutartó, színig tele
csikkekkel. Az éjszakai termés - gondolta kesernyés
mosollyal -, talán ezért fáj annyira a feje. Ki kellene
üríteni, de mozdulni sem volt kedve. Csak ült maga elé
meredve. Talán még sohasem érezte magát ennyire magányosnak,
ennyire boldogtalannak.
Már az elsőre összerezzent, de csak a harmadik csengetés
jutott el a tudatáig. Odaugrott a telefonhoz, és felemelte a
kagylót.
- Haragszol még, bogárkám? Ne haragudj... - hallotta a
jól ismert, kislányosan csengő hangot.
- Nem..., dehogy... Miért haragudnék? - válaszolta és
érezte végigfutni a testén az öröm forró áramát.
- Akkor jó, akkor megyek hozzád... Akarod?
- Persze, hogy akarom, te édes... Gyere, de most
mindjárt!...
- Negyed óra múlva nálad leszek... Addig is sok-sok
puszit küldök. Csau... Ja, mit is akartam mondani? Készítsd
elő a kávéfőzőt! Repülök!
- Gyere, édes, gyere, gyere, gyere - suttogta Balázs még
vagy egy percig elfúló hangon, pedig tudta, hogy már süket
a készülék.
Kisietett a konyhába, és miközben a kávéfőzővel
foglalatoskodott, azon vette észre magát, hogy fütyürészni
kezd.
Aztán kiment újra a balkonra, s attól, ami elé tárult,
szinte elállt a lélegzete.
Pazar színekben tobzódott az egész táj. A rozsdabarnától
az aranysárgáig és a halványzöldig. Az ősz egész
színskáláját végigöntötte a dombokon, a völgyeken, a
házakon, a fasorokon, és középütt ott tündökölt egész
fenségében a János-hegy, ezüstös párák közt. Elő-előbújva a
ritkuló felhők közül a lebukó nap néhány bátortalan
sugarával különös opálszín ragyogást varázsolt az imént még
oly reménytelenül szürke mennyboltra. Mi történhetett?
Ugyanezt a panorámát látta ő néhány perccel előbb? Most
minden más, egészen más... Nyomtalanul eltűnt gyötrő
fejfájása is.
Hogyan és mitől változhat meg egyszeriben minden, de
minden? Hát csak ennyi kell hozzá, egyetlen telefonhívás?
Úgy látszik, csak ennyi...

Plothné Mezei Erzsébet

1912. július 17-én született a Csík megyei Ditró községben.
Az első világháború után Magyarországra került, az
elemi és polgári iskoláit Karcagon végezte. A textiliparban
dolgozott. Később került mai lakóhelyére, Szerencsre.
Írással már régebben is foglalkozott, alkotásai eddig még
sehol sem jelentek meg. 1987 óta tagja a szövetségnek.

A madár repül

Az erdőmenti kis faluban felcsendült az esti harangszó,
gilin-gang, gilin-gang, mintha színes, tarka lepkék
röppennének szét az alkonyuló nap fényében. Csacsogott,
énekelt, muzsikált a hangja. Az idősebb emberek, akik távol
otthonuktól, a napi munka fáradalmától elpilledve, a kis
harang szavára levették a kalapjukat, egy pillanatra
felnéztek az égre. Az asszonyok fejüket megbillentve
kezükkel a szívük felett keresztet rajzoltak, azután
szedelőzködni kezdtek. A fáradtságtól elcsigázódva nézték
végig indulás előtt az elvégzett munkájukat. - Holnap estére
elvégezzük a kapálást - szólt Gaál Jóska, és magabiztosan
megpederte kackiás kis bajuszát. - Holnapután meg hozzád
megyünk Ferkó komám, s ha végzünk, kezdhetjük a kaszálást.
Eshetne már egy kis eső, javítana a kaszálón. - Hát ti mit
dugdostok? - szólt kíváncsiskodva Andris koma, s odament a
két fiatal asszonyhoz. - No, ti híresek, lám-e,
megfeledkeztetek a kisnyúlról, amit estefele kaptak kézre.
Igen ám, de kié legyen a nyulacska? - No csak - bökte meg a
kalapját Jóska. - Én amondó vagyok, hogy legyen a Zsófikáé,
úgy, hogy Bence adja neki. - Úgy is együtt játszanak - szólt
szíves szóval Jutka. - Akkor megegyeztünk... - kapták a
vállukra a kapákat. A két asszony az ételes kosarat vitte, s
mire utolsót csendült a kisharang, ők is megindultak.
Zsófi meg Bence a harang szavára elköszönt egymástól.
Kis Bence futott hazáig, ahol őt is egy lavór víz várta,
hogy eltüntessék a nagy játék nyomait, és tisztán ülhessenek
asztalhoz. Nagyon megörvendett a kisnyúlnak, még az
ágyba is magával akarta vinni, de nagyapó okosan
megmagyarázta neki, hogy a nyúlnak ketrecben van a helye, és
abban is megegyeztek, hogy másnap odaajándékozza Zsófikának.
Nyugtalanul aludt, álmában ismét kint voltak az erdő
szélén, ahol Riskát meg Borcsát legeltették. Tehénpásztorok
voltak. Szerették és megbecsülték a jószágokat. Emlékszik
egy pesti kis barátjára, aki szüleivel együtt jött falura a
nagymamáékhoz nyaralni... Tibor sápadt, szőke, kék szemű
legényke volt. Hamar összebarátkoztak, és Tibor bekerült a
társaságukba. Sokat nevettek rajta, amikor bámulva nézte a
ház apró és nagy jószágait. Csodálkozva kiáltott fel: - Ni,
csikócska! Lovacska! - és úgy járt, kelt a pajtásaival.
Mintha meseországba került volna... Tibor valóban csak a
képes meséskönyvekből ismerte fel az állatokat... Kakasszóra
ébredt, és sokszor kiszökött az ágyból, hogy meglesse
a baromfiudvar ébredését... De soha nem tudott olyan korán
felkelni, mint nagymama és nagyapó. Olyankor ő szórta szét
a baromfieledelt. Így emlékezett Bence rá, aki ma is
kakasszóra ébredt. Még néhány percig Tiborra gondolt, eszébe
is jutott, hogy Tibor délután megérkezik szünidei
nyaralásra.
A következő pillanatban azonban sürgősebb dolga akadt. A
kis nyuszi biztosan éhes! Azon töprengett, hogy tejet is
kéne adni a nyuszinak, biztosan szoptatta még a mamája.
Egyszerre sürgős lett neki minden. Hamar összekapkodta
magát, és futott az istállóba a ketrechez, de csak egy
pillantást vetett rá, és szaladt a kertbe friss
salátalevélért. - Hát te, hova futsz olyan nagy hévvel? Mi
olyan sürgős dolog, ami megfuttat korán reggel? - szólt rá a
nagymama. - A nyuszit jóllakatom, mielőtt elviszem Zsófinak.
- Aztán lesz-e helye Zsófinál? - erre már visszafordult
Bence, és kérdőn nézett nagymamára. - No, jól van, hozz csak
egy-két salátalevelet, aztán megbeszéljük a dolgot. -
Nagyapát is bevonták a tanácskozásba, aki gyönyörködve nézte
kisunokáját, s a fiára gondolt, akire nagyon emlékeztette.
Mikor rendberakták, ellátták a jószágokat, szépen
kimosakodva ültek az asztalhoz... Ott volt már az asztalon a
frissen fejt habos, langyos tej a köcsögben, illatos kenyér
kínálta magát.
Paprikás szalonna, piros retekkel. Bence hamar elverte az
éhét és igen izgett-mozgott az asztalnál, egyszer csak
felsóhajtott: - Ma el akartam menni édesanyámékkal a
földre. - Majd elmész máskor, most, ha jól tudom, Zsófihoz
készülsz. - szólt rá nagymama. - Meg Tiborék is jönnek! -
kapta fel a fejét. - Azt ígérte, hogy hoz nekem
meséskönyvet. Ősszel megyünk Zsófival az iskolába,
megtanuljuk a betűket, és el tudjuk olvasni a meséket! - Jó
is lesz, ha előveszed a palatáblát, és megpróbálod a betűket
lerajzolni - szólt rá nagymama. - Édesanyám azt ígérte, hogy
varr nekem egy tarisznyát, amivel az iskolába járok. - Most
már jöhetsz, Bence! - szólt be nagyapa. Szép tiszta
ketreccel várakozott rá a kis nyuszi az ajtóban. - Már Zsófi
is felkelt, hallom a hangját. - azzal megfogta a ketrec
egyik végét és átballagtak vele a szomszédba. Zsófinak még a
lélegzete is elállt, mikor meglátta a kisnyulat. - Ez az
enyém? Igazán az enyém? - kacagott a szeme, szája, rózsák
virultak ki az orcáján. Nem volt nála boldogabb kislány az
egész világon.
A kisharang újból csilingelni kezdett. Befele harangoz -
szólt Bence. - Ősszel már én is harangozok. Egyszer már
ide is adta a kötelet Jancsi. Meg deákul is megtanulok. Ezt
Jancsi húzza - szólt töprengve. - Megismerem már a
cifráját, mert sokféleképpen lehet ám harangozni. - De ugye
én is veled mehetek? - esdekelt Zsófika. - Hát majd
egyszer... Tibor már nagy, harmadikos diák, majd én
megtanítom harangozni. Pesten úgysem kerülhet a harang
közelébe. - Azután szépen beállították a nyulasketrecet a
csűr egyik sarkába. - Na, most már mehetünk, előreszaladok,
kihajtom Riskát! Hozom a palatáblát is meg a kalendáriumot,
és kirajzoljuk belőle a betűket. Itt van tízórai! -nyomta
Zsófi kezébe a kiskosarat édesanyja. - Aztán vigyázzatok,
délben felvált nagyapa, jöhettek ebédelni... - Riska
átbődült a kerítésen, Borcsát szólította... Mentek a
tehenek, jámboran, békésen, a gyerekek meg utánuk ballagtak,
vigyázva, hogy bele ne lépjenek a friss tehénlepénybe. Szép
nyári nap volt, a Nap beragyogta az erdőt, mezőt, a
pillangók meg fürödtek aranysugarában. Szép mezei virágok,
mint csillogó drágakövek, ékesítették a rétet, dolgos kis
méhecskék szorgoskodtak, gyűjtötték a virágport, hogy finom
mézet készítsenek belőle... - Te, Zsófi, én elismerem, hogy
Tibor sokat tud, olyanokat, amit még mi nem tanultunk. De mi
mégis csak többet tudunk mindenről. Itt látott először
tehénfejést. És nem akarta elhinni, hogy a tej faluról kerül
a boltokba.
Keresztapám mutatta meg neki a méhest is. Odavitte a
kaptárhoz, és megnyitotta neki a kaptárt, hogy lássa a
lépesmézet... De ő csak mesélt, mesélt nekem a pesti
csodákról. Te, igaz is, ma jön, vajon hoz-e meséskönyvet?
Meg azt is mondta, hogy ő emeletes iskolába jár, és le is
rajzolta a nagy épületeket, egymás felett sok-sok ablak van,
és mindegyik nagyobb, mint a mi templomunk.
- Lehet, hogy csak henceg - mondta Zsófi, de a kíváncsiság
kiült az arcára. - És a nagy házaknál nagy kert is van,
biztos sok gyümölcsfa van benne... De azt nem hiszem, mert
ők a boltban vásárolnak mindent. - Egy ideig csend ült le
közéjük, és önfeledten hallgatták a kakukkok beszédjét.
Búbospacsirták szálltak le a tehenek közelében, hogy a
paták nyomán felvert bogarakat összeszedjék. Az égen
ezüstös bárányfelhők sütkéreztek, s mögöttük a végtelen
kékség lehet az az út, mely a mennyországba vezet... Észre
sem vették az idő múlását. Nagyapa mondta nekik, hogy
Tibor vár rájuk, már megérkeztek. Egymás kezét fogták, és
neki-nekilódultak az útnak, hogy hamarabb hazaérjenek.
Alig tudták őket szétválasztani, de ebéd után együtt mentek
ki az erdő széléhez. Tibor sokat nőtt, de vékony és sápadt
volt. A két szeme versenyt ragyogott a nap fényével.
Látszott rajta, hogy boldognak és szabadnak érzi magát. -
De jó itt nálatok! - sóhajtott önkéntelenül. - Szép
Budapest, sok csodálatos dolgot láthatunk, de már úgy
szorított a zártság érzete. A sok lépcső, emeletes házak,
akármilyen kényelmes is, hiányzik ez a szabad levegő. - De
szépen szólsz Tibor..., ezt is az iskolában tanultad? -
pittyegett közbe Zsófika, és erősen belekapaszkodott Tibor
ujjaiba. - Azért én mégis nagyon szeretném látni
Budapestet... - sóhajtott Bence. - Aztán miért ne láthatnád?
- fordult feléje Tibor. - Majd a mamával, meg papával
megbeszéljük, hogy te is eljöhess hozzánk. Majd elviszlek az
állatkertbe is... Tudod, olyan állatokat fogok mutatni, ami
falun nincs, csak a közeli országokban. Ja, igaz is, hoztam
nektek meséskönyveket, meg képeskönyveket abból előre
megismerhetitek az állatkert lakóit. Van ott majom,
oroszlán, víziló, elefánt, meg zsiráf is, olyan hosszú a
nyaka, hogy kilát a magas kerítésen és a fákról lelegeli a
leveleket. A doktor bácsi létrára áll, hogy megvizsgálhassa
a fogait. - Aztán mesélt a Margitszigetről, a Dunáról,
melyen ház nagyságú hajók úsznak. - Úszni én is tudok, a
patakban tanultam - dicsekedett Bence. - Elhiszem, hogy
tudsz úszni, de a Duna az más. Sokkal nagyobb és mélyebb.
Még a nagy hajó is elsüllyedhet benne. - Te akkor még nem is
úsztál a Dunában? - Dehogynem, csak kijelölt helyen lehet
fürdőzni, ahol sekély a víz, Bence!
- Borcsa bement az erdőbe! Szaladj, én vigyázok Riskára! -
Bence szó nélkül ugrott, utánaszaladt Tibor is. - Kerítsük
be! - Borcsa muuu-zott egyet a nagy felhajtás láttán, de
engedelmesen visszafordult. A két fiú egymásra nevetett. -
Nézd csak, milyen nagy a tőgye! Jól tejel... Átjössz a
fejéshez? Ihatol friss habos tejet. -Persze, hogy át, viszem
a könyveket. Zsófinak is hoztunk ajándékot, a mamáék is
meglátogatnak titeket. - És a három gyerek csak mesélt,
mesélt. Mindegyik előtt egy új világ tárult ki. - Én is
szeretném látni a Dunát meg a ló nélkül futó kocsikat...
álmodozott a Zsófika, s szemeit erősen összehúzva figyelt
az égre. A templom kisharangja újból megkondult. Szótlanul
hallgatták egy ideig, majd nagy komolykodva szólalt
meg Bence.
- Valaki meghalt... Halottnak csendítenek. Most is Jancsi
harangoz... Milyen szomorúan, panaszosan szól a harang.
Senki nem tudja így beszélgettetni a harangot. Ha akarod,
beszélek Jancsival, és felenged a harangokhoz - fordult
Tiborhoz. - Az jó lenne... Ember halt meg, hármat
csendített, ha asszonyféle, akkor csak kettőt csendítenek.
- Miért sajnálják az asszonyoktól? Miért nem húznak azoknak
is hármat? - érdeklődött Tibor. - Bence elgondolkozva
kapargatta a fületövét, majd feltalálta magát. - Hát a férfi
a családfő! - De hátha nem felnőtt, csak fiú? - Hát azt majd
a paptól kérdezd meg. - Azután szedelőzködtek, maguk elé
terelték az állatokat. Elcsendesedtek, mint az alkonyi
szellők a lombok között. Gyönyörűséges szép napok
köszöntöttek rájuk. Tibornak jót tett a falusi élet. Az üde
friss levegő. Ő is kakasszóra ébredt. Mindent látni akart,
minden érdekelte. Részt vett a határszemlén, s hallgatta
nagyapó meggondolt szavait, ő is leszakított egy-egy
kalászt, morzsolgatta a markában, rágta, ízlelte a
búzaszemeket, és nagyot dobbant a szíve, mikor nagyapó
kijelentette: - A hét végén aratunk.
- S míg őt elszólította az újabb és újabb látni- és
tennivaló, Zsófi és Bence a képeskönyvekbe feledkeztek. Ők
Pestet akarták felfedezni. Tibor olvasott nekik versikéket,
amiket Zsófika hihetetlen gyorsasággal megtanult. Egyre
többet beszéltek az iskoláról, ami nem is késett. Tibor is
búcsút vett tőlük. Megnyúlt, megizmosodott, olyan volt, mint
egy szilaj csikó. Szemei sóvárogva pásztázták az eget.
Együtt fütyült, dalolt a madarakkal, versenyt futott a
szellőkkel meg a Bodri kutyával, s ha fáradtan elterült a
földön, és nézte, bámulta az eget a nagy csendben, egyre
hangosabb lett körülötte a határ. A föld ringani kezdett
vele, és a cirpelő tücskök zenéje elzsongította. Csak nézte,
nézte az égen kószáló bárányfelhőket. Észre sem vette, hogy
szemét könny lepi el. Talán nem is tudta, de búcsúzott ő is.
Búcsúzott a gyönyörű élettől, a szabadságtól, a kéklő égtől,
a virágoktól, a színes lepkék tündéri világától és a
kisharang imádságra szólító bongásától. A másik falu
harangja feleselgetett vele is, az est csendességében
szabadon szárnyaltak a csendülő hangok, amit fel-felkapott
egy-egy szellő, békességre, szeretetre intve a határból
hazatérő fáradt embereket.
Zsófi és Bence kimosakodva, ünnepi díszbe öltözve, a
várakozás izgalmától kipirult arccal mentek az iskolába. A
két mama mosolyogva nézte a kis nebulókat, és könnyes
szemmel ajánlották be őket az öregedő tanítómester kegyeibe.
Az iskola ragyogott a tisztaságtól, amiről a szülői kezek
gondoskodtak. Gyöngy Mihály tanító úr csoportosította
őket nagyság szerint. Az osztály egyik oldalán a fiúk, a
másikon meg a leánykák ültek. Zsófi és Bence az utolsó
padba kerültek, padszélsők voltak, és így boldogan
mosolyogtak egymásra. Nagyon ünnepélyes volt az első nap. A
tanító úr volt a falu kántorja is. Most szépen a
harmóniumhoz ment, intett a gyerekeknek, hogy álljanak fel,
és a szülők segítségével elénekelték a Himnuszt. Majd pár
ünnepélyes szóval megnyitotta az új tanévet.
A gyerekek boldogan vették birtokukba az iskolát, és
kisebb-nagyobb nehézséggel ismerkedtek a deáktudománnyal.
A szünetekben boldog zsivajgás töltötte el az udvart.
Repültek a labdák, forogtak az ugrókötelek. Énekelték
a búj, búj, zöld ág, zöld levelecskét, kéz a kézben át az
aranykapun. Örömüket csak a hosszú őszi esők rontották,
olyankor már a karácsonyi játékokra készültek elő. Mert
repültek ám a napok, hetek, hónapok. Tudásban is
gazdagodtak. S amikor a hószagú szelek kószáltak az utcákon,
a házba szorulva, előkerültek a meséskönyvek. Próbálgatták
rajta a tudományukat. Bence és Zsófi összebújva, lapozgatták
a képeskönyveket. A szülők mosolyogva nézték őket,
amint formálgatták a betűkhöz a szájukat. Bence olvasott
többet. Egy-egy verses mondókát már ki tudtak betűzni,
mire végére értek, Zsófika már kívülről fújta az egészet.
Jófejű gyermekek voltak. Mégis a tanító úr elégedetlen volt
Zsófikával. Értetlenül panaszkodott, hogy a kislányka
nehezen olvas. Pedig az esze éles. Talán kicsit szertelen a
gyermek. Édesanyja pironkodva védte a kislánykát. - Még
hogy Zsófi nem tud olvasni? Hisz kívülről tudja az egész
ábécét. - Meg volt sértődve, és neheztelt Mihály bácsira.
De nem sokáig, mert egy igen hideg téli napon a Kerekes
András bácsi temetésén Mihály bácsi megfázott, annyira,
hogy még orvost is hívtak hozzá. A gyerekek egy-két napig
nem mentek iskolába. A szülők sem bánták, mert a félméteres
hóban a gyerekek maguk törtek utat, ami nekik nagyon
is tetszett, de egyre több gyerek betegedett meg. Tíz napi
szünet után a tanítás ismét megkezdődött, de tüzelő
hiányában nehezen tudták felmelegíteni az iskolát. Első nap
egy kedves, vidám arcú fiatal tanító néni fogadta őket.
Kabát volt rajta és csizma. A gyerekeket sem engedte
levetkőzni.
Ismerkedéssel telt az idő, felmérte a gyerekek tudását. A
gyengébb tanulókkal külön foglalkozott. Nézegette az
osztálykönyvet, és úgy szólította őket. Zsófikára
csodálkozva nézett. Értelmes, okos szemek néztek rá,
mosolygós arca tele bizalommal és ragaszkodással... Kihívta
magához, és olvastatni kezdte. Zsófika az ismerős lapokról
mindent elmondott. - Jó... jó... - szólt elgondolkozva. -
Most menjél szépen a helyedre. Én írok valamit a táblára, és
te szépen elolvasod. - És a tanító néni szépen formált
betűit már hangosan olvasták a gyerekek. - Csend legyen! -
fordult feléjük bosszúsan. - És a szivaccsal letörölte a
felírt szavakat... - Gyerekek, aki meg mer moccanni és
kinyitja a száját, azt megbüntetem. Értettétek? - Gyorsan
írni kezdett, majd szigorú arccal a gyerekek felé fordult.
- Mindenki tegye hátra a kezét, és egy hangot sem akarok
hallani! - aztán Zsófihoz fordult. - Olvassál, kislányom. -
Zsófi pedig csak állt, állt, formálta a száját, de hang nem
jött ki rajta. A tanító néni akkor odament Zsófikához, és
megfogta a kezét. - Gyere szépen, Marika átadja neked a
helyét. Igen, itt az első padban. - Zsófi arca égett az
izgalomtól és szemei könnybe lábadtak. - Ne félj, nincs
semmi baj - megsimogatta a haját, eligazította a copfjait,
még a masniját is megdicsérte. - No, próbáld meg innen,
olvasd el, mit írtam a táblára. - Zsófika erősen
összehunyorította a szemeit, még a nyakát is kinyújtotta,
majd a kíváncsiságtól űzve odament a táblához. A
mutatóujja kinyúlt, és bökdösni kezdte a betűket. Mikor
felismerte, mosolyogva gördültek ki a szavak az ajkáról...
No, látod, milyen ügyes kislány vagy... Most szépen
megkérjük Marikát, hogy cseréljen veled helyet. És mondd meg
a szüleidnek, hogy rövidesen meglátogatom őket. - Megvárta,
míg a gyerekek helyet cseréltek, azután felszólította
őket, hogy mindenki csomagoljon össze. - Ma nem tanulunk.
Nagyon hideg van, félek, hogy megfáztok. De a tanítás
nem maradhat el. Mondjátok meg otthon a szüleiteknek,
hogy reggel mindenki hozzon magával egy-két darab fát,
hogy meleg helyen tanulhassatok. - A gyerekek vidámsága
egyszeriben elűzte a hideget. Az ajtón kívül felbomlott a
rend. Az előbb még elgémberedett kis kezek gyúrták,
repítették a hógolyókat. A lánykák visongtak, mert hát az
csak természetes, hogy a fiúk a lányokat dobálják meg.
Zsófi is kapott, de csak nevetett, kacagott. A gyerekek
boldog visongása elűzte a fákon dermedező varjakat, s nagy
köröket írva károgtak: kár-kár... jaj de kár... Közben
le-lecsaptak az úton poroszkáló szekerek nyomába, hogy a
pacik hagyatékát felfalják.
Nincsen olyan hosszú, aminek egyszer vége ne lenne. A
tavasz elűzte a telet, a nyöszörgő, visongó szelek helyett
most enyhe szellők sétálgatnak az utcákon, pajkos
vidámsággal hintik szét a Nap aranyos sugarát. A Nap
leszedegette a gyerekek téli gönceit, subákat, csizmákat. A
szegényebbjei már mezítlábosan futkároztak, talán, hogy
felmelegedjenek. Hej, de szép is az élet, különösen
tavasszal, mikor a kakasszóval már a Nap is bekukucskál a
házak ablakán.
Mintha téli álomból ébredt volna az egész falu. Röfögések,
tehénbőgések verték fel a hajnali csendet. A gazdák dagadó
kebellel kémlelték az eget. Jó idő lesz, állapították meg,
egyszerre sürgős lett nekik minden. Előkerültek a
szerszámok. Még egyszer gondosan átvizsgálták, és nagy
jóindulattal mentek ki a határba.
A gyerekek még iskolába jártak, de már tervezgettek,
szőtték az álmokat, még pár hét, és itt lesz a nagy
szabadság.
Ágika tanító néni az év végéig velük maradt. Az üde
fiatalsága a gyerekeket is megszelídítette. Imádattal vették
körül, s mintha egymás között is jobbak lettek volna. Volt,
aki tündérnek képzelte, és meséket álmodtak róla. A falu
népe is szívébe zárta. Oly sok szépre, jóra tanította őket.
Megalakított egy vegyeskart, s az órákon népdalokat
tanultak, énekeltek. A lányokat, asszonyokat szép népi
hímzésekre tanította, megalakította a fiatalok önképzőkörét,
s a kocsmák is üresebbek lettek.
Nemigen volt ház, ahol meg ne fordult volna. Most éppen
Zsófiékhoz kopogott be. Zsófika repült felé, a szülők meg
szíves szóval invitálták, mert éppen vacsorához készülődtek.
- No, Zsófika, szeretnél-e Pestre menni? - fordult felé
mosolyogva. - Igen!... Ott, ahol a Duna is van..., meg az
állatkert..., meg a házak egymás tetején állnak..., -
beszélt álmodozva, amiről Tibor már oly sokat mesélt. -
Igen... Mi is egy olyan nagy házba megyünk, ahol egymás
felett vannak az ablakok. Meg a villamosok... meg... meg...
a hajók, amik vízen úsznak, ... meg ló nélkül futnak a
villamosok... - Szőtte, szőtte az álmokat, s nem is tudta,
hogy került az ágyba. Hajnalban a kakasszóval ébresztette
édesanyja. - Fel, fel, ki az ágyból, ha Budapestre akarsz
utazni! Édesapád már befogta a lovakat, hogy illendően
vihessen Ági nénivel az állomásra. Az pedig messze van
ám! - De nem is kellett biztatni Zsófikát, előbb azt hitte,
hogy csak álom volt az, amiről a tanító néni mesélt. Olyan
izgatott lett, hogy enni sem akart... Takarosan
felöltöztette a mamája, világoskék ruháját vette fel, a
hajában is ott pillogott a szép világoskék selyem masni,
amitől csak még kékebb lett a Zsófika ábrándozó szeme.
Sokáig ölelte édesanyját, aztán csak ráomlott a nyakába. -
No, no, kis bogaram, hát így indulsz te Budapestre? Hát ki
fogja meglátogatni Tibort, ki megy el az állatkertbe?... -
De édesanyám... - Jó, jó... Vasárnap délután itthon leszel.
- Úgy nekipityeredett, hogy észre sem vette Bencét, aki ott
szorongott, s csak amikor a szekérre felültek, akkor adta át
Zsófikának a kicsi furulyát, amit Tibornak küldött. Ki
tudja, meddig búcsúzkodtak volna, ha édesapja el nem indítja
a lovakat. Nagy útra indult hát Zsófika, aki eddig még csak
képen látott vonatot. Szorosan odabújt Ági nénihez, s fél
óra szekerezés után megérkeztek az állomásra. Volt idejük
bőven, míg meghallották a vonat fügyülését. Ilyen nagy
gőzös vasparipát soha nem látott még. Mikor a kisállomásra
begördült, enyhe szédülésében Ági nénihez bújt. Édesapja
már fel is rakta a csomagokat, s utoljára őt segítette fel
az Ági néni karjaiba. - Hamar, hamar, gyere az ablakhoz,
integessél édesapádnak! - Egy-két pillanatig még látta,
azután szorongó szívvel Ági nénihez bújt. Az kedvesen
megsimogatta, és az ablak felé fordította. - Nézd csak,
milyen nagy a határ, ott legelnek a tehenek, nézd csak a
Pulit, hogy terelgeti őket! - Zsófikát úgy elbűvölte a sok
látnivaló, hogy észre sem vette a többi utast. Egy kicsit el
is pilledt, és öntudatlanul bújt Ági néni ölelő karjához.
Hiába küzdött az álom ellen, elaludt, s álmában már újból
otthon volt. Éppen arról beszéltek, hogy ha a kis nyuszi
elég nagy lesz, akkor kiviszik a rétre, és elengedik, hátha
megtalálja a testvéreit és a mamáját.
Ági néni ébresztette fel. - Ébredj, Zsófi, ébredj! Mindjárt
Pesten leszünk... - Ki is pattantak Zsófika szemei. Kicsi
ujjai egyre erősebben kapaszkodtak Ági néni kezébe. Aztán
a csomagokat szedegették le. Lassan begördült a vonat a
pályaudvar nagy üvegcsarnokába. Most Ági néni hajolt ki
az ablakon és boldogan kiáltott fel: - Anyukám, apukám, itt
vagyunk!... - Mikor kiürült a kocsi, Ági néni leadogatta
édesapjának a csomagokat, mert az aztán volt bőven. Ági
néni nagymamája is a falujukban lakott. El is küldte a
csomagokban a szívét is. És Ági néni is azért ment hozzájuk
a faluba tanítani, hogy a nagymamája közelében lehessen.
Az igazi ismerkedés csak otthon történt meg. Zsófika nem
is tudott volna mindenre figyelni, csak a lépcsőházban
álltak meg egy szusszanásra. Zsófika egészen belepirult,
mire az emeletre értek. Nem is hagyta szó nélkül. - Ez
sokkal magasabb, mint a mi padlásunk! - Útjuk alatt annyi
csodával találkozott már, hogy egészen elfeledkezett a
falujukról.
Ági néni azonban hamarosan elköszönt tőlük, megmondta
Zsófikának, hogy neki hivatalos dolgai vannak az iskolával
kapcsolatban, de ebédre hazajön, addig pihenjen, és délután
majd kettesben mennek ismerkedni a várossal. Magdi nénivel,
a nagyikával hamar megbarátkozott, így a nagy házzal
hamarosan megismerkedett. Mosakodni a fürdőszobába
mentek, ahol falból csurgott a hideg- és melegvíz egyaránt,
és ő elfogadta, de mindjárt csacsogni is kezdett, hogy náluk
gémeskútból húzzák a vizet, és a lovaknak, meg Riskának
vályú áll a kút mellett... Elmondta, hogy a kacsáknak még
fürösztőjük is van, és a kakas hajnalban kukorékol. Mintha
csak bizonygatni akarta volna, hogy ők sem alább valók. Az
utcáról feltörő zaj azonban nagyon izgatta. Állandóan az
ablakhoz futkosott. Délután az ígérethez híven Ági néni
elvitte a városba. Egy darabig sétálgatva mentek, majd a
megállónál felszálltak a villamosra. - Zsófika meg csak
nyújtogatta a nyakát, s csodálkozó szemekkel nézett az
előtte összefolyó nagy forgatagba. A keze egy pillanatra
sem szakadt el Ági nénitől. A közeli nagy ház kapujában
megálltak, és Ági néni kioktatta. - No, kicsikém, most
szépen elmegyünk a doktor bácsihoz, aki majd megnézi a
szemedet és meg fogja gyógyítani, te pedig szépen azt fogod
csinálni, amit a doktor bácsi mond. - De nekem nem is fáj a
szemem! - Tudom, tudom. De ha a doktor bácsi meggyógyít,
akkor visszaülhetsz az utolsó padba, Bencéhez. Látod,
ez itt a lift, ebbe most bemegyünk és egy- kettő az emeleten
leszünk. - Egészen el volt bűvölve. Magában megállapította,
hogy Tibor nem is hazudott. Mind igaz, amit mondott, és
Bence is eljön majd, akkor mind a ketten elhiszik, amiről
eddig csak hallottak. Nagyon megilletődött, mikor a doktor
bácsi megsimogatta, és leültette a vizsgálószékre. - Hát én
már ismerlek téged, most majd én mesélek magamról. Jó? -
Igen... - Elárulom hát neked, hogy én is a ti falutokban
születtem. Jó tanuló voltam, és Pestre jöttem tanulni. Ezt
azért mondom, mert ha te is szeretnél tanulni, sokkal
többet, mint sok gyerek, akkor én most meggyógyítom a
szemedet, hogy könnyen és jól tanulhassál. Akarod? - Igen...
- Akkor most figyeljél! Ismered a betűket? Na látod, akkor
most idenézz! A számokat is ismered? Igen? - Igen... - Nézd
a pálcát, ahova mutatok! No ez sikerült. Próbáljuk tovább!
De Zsófika három-négy szám után megállt. A doktor bácsi
ezután elkezdte cserélgetni az üvegeket. - Na, most
játsszunk egy kicsit... Ezzel látsz jobban vagy emezzel? Na,
Zsófika, ugye ez nem fájt? Most szépen felálhatsz, és Ági
néni majd elviszi neked az orvosságot, ha újból Pestre jön.
És ne feledd, kérlek, add át az üdvözletemet Gyöngy Mihály
tanító úrnak, és jó egészséget kívánok neki. Tudod, engem
is ő tanított valamikor régen, majd egyszer meglátogatom,
akkor elmegyek hozzátok is, jó? No, egy nagy pacsit a
bácsinak. - Zsófika azt sem tudta, hogy kerültek ki, a lift
zökkenésére tért magához. Estére, mire hazatértek, azt sem
tudta, miről beszéljen, mire emlékezzen. A zsiráfra, a
vízilóra vagy a majmokra vagy az ormányos elefántra? A
nagy meglepetés azonban Tibor volt, aki várt rájuk az
édesanyjával. A nagy örvendezés után megbeszélték, hogy
délelőtt elmennek sétahajózásra. - Meg felmegyünk a
Halászbástyára és végignézhetsz Pesten. Látni fogod a nagy
hidakat! - beszélt Tibor lelkesen. Pár hét múlva meg Bencét
hozza el Ági néni, és együtt utazunk majd haza. Ennyi
boldogságot egyszerre nem is lehet kibírni. Zsófika azt sem
tudta már, hogy került az ágyba. Ő tovább álmodta az egész
mesevilágot, és szinte beleszédült. Másnap a város
forgatagában a kirakatokat órákig el tudta volna nézni. Néha
el is csodálkozott, s kérdőn fordult Ági nénihez. Ezek a
nénik és bácsik miért állnak az üveg mögött?... - Ági néni
mosolyogva magyarázta, hogy azok csak bábuk, éppen olyanok,
mint a játékbabák, csak sokkal nagyobbak. - És miért kell
nekik ott állni? - Hogy mindenki lássa, hogy mit lehet a
boltban, az áruházakban vásárolni. Nemsokára kiértek a
Duna-partra, a hajóállomásra. Zsófi meg csak nézte, nézte a
nagy vizet, a Dunán az evezős csónakokat, a víz felett
röpködő, kiáltozó sirályokat. Mint egy alvajáró,
öntudatlanul lépkedett fel a hajóhídra, onnan a hajóra,
keze görcsösen kapaszkodott Ági néni ujjaiba. Csak később
bátorodott meg Tibor unszolására. - Látod, az ott az
Országháza. Lejjebb van a királyi Vár. Amott van a
Halászbástya, oda majd felmegyünk! Kár, hogy holnap
elutaztok, még sok mindent láthatnál. Különben nemsokára
tanulni fogjátok az iskolában. Az ott a Sas-hegy, oda is
elmehetnénk majd legközelebb, ha megint eljössz Pestre.
Elmentek a Margitsziget előtt. Tibor arról is sokat mesélt,
okosan, bölcsen. Ági néni hagyta őket, Zsófika már tudta,
hogy Árpád-házi Szent Margit élt ott. Az apácákkal együtt,
akit az édesatyja, IV. Béla király ajánlott fel az Isten
szolgálatára. - Különben majd a szünidőben mesélek róla. A
Római parton kiszálltak, és villamossal mentek vissza, hogy
a Halászbástyát is láthassák. Mert az idő ám repült. A Duna
felett sodródó szél lágyabb szárnyalással kísérte útjaikon.
Sok mindent látott, de a kis agya még nem tudta a sok
élményt feldolgozni.
Majd otthon ha megpihen, majd akkor minden eszébe jut, és
mesél, mesél... Maga sem tudta, hogy került haza, hogy várt
rájuk édesapja, hogy repítette az édes otthon felé a Ráró
meg Csillag, hogy ölelte-csókolta édesanyját, hogy bújt
össze Bencével, hogy került ágyba, csak reggel a kakasszóra
ébredt, mint máskor, s úgy tűnt neki, mintha az elmúlt két
nap csak álom lett volna.
Még két hétig jártak az iskolába, és jött a vizsga, ahol a
szülők is megjelentek, Zsófika mondott köszöntő verset Ági
néninek. Az öreg beteges tanító bácsi készítette elő, de
olyan szépen mondta, olyan szívből köszönte meg a tanítással
járó fáradságot, és adta át virágait Ági néninek, hogy az
könnytől ragyogó szemekkel köszönte meg, s ölelte magához.
Az ünnepélyes évzáró után gyorsan kiürült a terem, de
Ági néni Zsófikát visszatartotta és titokzatos arccal súgta
neki, hogy azért a szép versért, köszöntőért ő is ad neki
valamit. Akkor szépen hazakísérte Zsófikát, és a szülők meg
Bence jelenlétében elővett a táskájából egy csinos kis
szemüveget és szépen az orrára és füleire helyezte. Zsófika
egyik ámulatból a másikba esett. Kis kezei kinyúltak,
megfogta, simogatta a tárgyakat, s mint aki egy egészen más
világba cseppent, lábai elindultak, kiment az udvarra, ki a
kertbe, azután ki a szabadba, a virágos rétre, egyszeriben
nagynak, óriásnak látott mindent, a virágokat egyenkint
megnézte, látta a szorgos kis méheket, a tarka lepkéket,
feltekintett a csodálatos égboltra, két keze kitárult és
hitetlenül felkiáltott: - A madár repül. - Azt hitte, megint
csak álmodik. Ott állt bénultan a gyönyörűségtől lenyűgözve,
pajkos szellők játszadoztak körülötte. A szülei Ági nénivel
és Bencével messziről kísérték figyelemmel, hagyták, hogy
Zsófika újból birtokába vegye a világot, ami most még
szebben és telítve csodákkal mutatkozott meg neki. Dél volt.
A Nap áldón ragyogott felette, hogy még szebb legyen, a
kisharang is megszólalt, ami most fénylőbben, szebben
szólt. Ismerte jól a harang járását... Jancsi húzta meg,
megcifrázta, tudta, hogy most örömünnepre harangozik. A
kistoronyból letekintve látta Zsófikát, boldogan intett
feléje.
A harang csilingelő hangja belopakodott a szívébe és együtt
csapongott Zsófika mérhetetlen boldogságával.

Lélekharang

A hajnali harangszó útra kelt. Az ércvirág illata
bebarangolta a hegyet, völgyet, s a kelő nap sugaraival a
legszegényebb kunyhóba is belibbent. Köszöntötte az új
napot. Az ég öreg szolgája felöltötte magára bíborpalástját,
hogy elfoglalja trónusát.
A földön megmozdult az élet, a virágok kibontották a
friss harmattal telt kelyheiket, hogy oltogassák szomját a
napsugaraknak. A pillangók is útra keltek, s a madarak édes
dala imádságos zsolozsmát zengett.
Az édes álmok elröppentek, a mesevilág véget ért, az
emberek alázatos szívvel indultak munkába, hogy megkeressék
a mindennapi kenyerüket. A parasztok úgy vették vállukra
a kapát, mint a kincskeresők. Mielőtt munkához
kezdtek, tekintetük felröppent az égbe, hogy utána még
alázatosabban hajoljanak a föld felé, a drága anyaföldre,
melyből vétettek, ahova egykor mind visszatérnek.
Nagy András és felesége is fent volt már a szőlőhegyen,
serény kezükben szaporán mozgott a kapa. Néha megálltak
egy röpke percre, olyankor szemükben felcsillant az élet, s
kezük önfeledten törülte le a gyöngyöző verejtéket. Fiatalok
voltak, s nagynak, erősnek hitték magukat. Panasz, zúgolódás
nem szállt el ajkukról, pedig már órák óta görnyedtek,
hajladoztak.
Meleg nap ígérkezett, s az égen nyoma sem volt a
felhőnek. Nagy András tekintetével felmérte a munkát, s
elégedetten szólt. - Jó darabot befogtunk, ha így haladunk,
estére végzünk ezzel, és holnap mehetünk Török János
gazdához. - Az asszony nem szólt, felelet helyett fáradtan
mosolygott. A férfi szeme aggódva pihent meg rajta, kezéből
kihullt a kapa, és odament asszonyához. - Juliskám,
pihenj meg egy kicsit, vigyáznod kell, nehogy megártson -
szólt és gyöngéden átölelte. Tekintete szeretettel pihent
meg az asszony elnehezülő testén, s hogy összekapcsolódott
tekintetük, szemükben felcsillant egy új élet sugara, amit
ők keltettek életre.
- Sietnünk kell András, ma még esni fog, olyan nyomott a
levegő.
A kapa újból megmozdult kezükben és tépték, szaggatták
a földet, s a föld nehéz illattal terjengett körülöttük. A
csend mesével volt tele. Mind a ketten az eljövendő életre
gondoltak, a születendő gyermekükre.
Hol volt már az az emésztő láng, mely szerelmüket
fűtötte, amikor még csak egymást keresték, amikor még
csak a saját üdvösségükre gondoltak!
Megfoghatatlan rejtély volt számukra az élet. Csak azt
érezték, hogy amikor örök hűséget fogadtak egymásnak,
egy titokzatos ösvényre léptek. Az élet útjai
kifürkészhetetlenek, melynek legtitkosabb formálója az
Isten. Ő készíti el az utódok számára is a világot a lélek
mélységeiben és magasságaiban járó jövendőt.
Annyira elmélyültek a gondolatokban, hogy észre sem
vették: friss szellők borzonganak körülöttük. Az asszony
ugyan többször megállt, mert éles, nyilalló fájdalmak
szaggatták testét. Olykor felnézett az égre, mintha a
csodatevő Istent keresné, tőle várt segítséget, hogy erőt
kapjon. Mire észbekaptak, már késő volt. Távolról villám
hasította fel az égre tornyosuló sötét felhőket, s a vihar
percek alatt kitört.
András felkapta a fejét s szemében a vad vihar
visszatükröződött. Mint az űzött vad, úgy szaladt
asszonyához. - Juliskám, szedd össze magad, a vihar itt van
a nyakunkban!
- s a villám, mely fejük fölött csörgette ostorát, mintha az
asszony derekába mart volna, mert feljajdult kínjában. Az
ember tehetetlenül nézett körül, s féltőn ragadta meg
asszonya karját.
- Nem mehetünk, András, azt hiszem, elérkezett az órám.
A fiatal, szép arcot eltorzította a kín. A férfi szeme vadul
az ég felé fordult, s öklét rázta tehetetlenségében. A vihar
már teljes erejéből tombolt. A felhők a hegy csúcsára
feküdtek, s a millió levelet tépte, rázta a szél. A vén
diófa törzse nyikorogva hajladozott, s az alsó ágai a földet
söpörték.
A hegyek között gyors és rettenetes a vihar. Úgy zúdul rá
mindenre, mint a veszedelem, s fekete éjszakába borítja az
eget, földet.
- Úristen!... Isten...! - hördült fel a fiatal legényember,
s szitkát elnyelte az ég zengése.
Az asszony a földön feküdt, könnyeit elmosta a szakadó
eső. Nem menekülhetnek. András a szájában érezte könnyei
sós ízét s térdre zuhant az asszonya mellé, kabátját
rádobva, védőn hajolt fölé, hogy óvja a vihartól.
Ilyen időbe ki tudja, hol van az Isten is.
A fiatal anya ujjai élesen martak a férfi karjába s
felhördült. - András, a gyermekre vigyázz! Mentsd meg, hogy
el ne pusztuljon! - A villámok ostorozták az eget, s az
újszülött nyöszörgő hangját, mely jelezte, hogy egy
koldusherceggel több van a földön, elnyelte az ég zengése.
A vihar nem akart szűnni. A víz ezernyi kis pataknak
mosott medret. András arca elfeketedett, a düh, keserűség
emésztette, kegyetlen szitkokat szórt az égre. Az újszülött
azonban élni akart, és sírása megfogta az apa szívét, s az
pillanatok alatt cselekedett. A zsebébe túrt, és az
oltókéssel elmetszette a köldökzsinórt. Az anya arcán
földöntúli mosoly lebegett. Fiút szült, s most az Istennel
beszélgetett.
A csecsemő szennyes testét tisztára mosta az eső. Az
édesanyja gyolcsot tépett az ingéből, és belepólyálta
gyermekét. Az édesapa pillanatok alatt határozott, lehúzta
lábáról a csizmát, és belecsúsztatta az újszülöttet.
Az anya arca szederjes volt, viasz-színűre vált. Az apa
keblét szűkölő sírás döngette, s halálfélelem rázta meg.
- Juliskám, mennünk kell, nézd, itt van a gyermekünk,
nem pusztulhattok el.
Fél karjával magához ölelte az asszonyt, s az anya
pillanatnyi szédüléséből magához tért, és belekapaszkodott
az urába. - Juliskám, légy erős, mert itt pusztulunk!
A vihar is űzte, korbácsolta őket. Az asszony
megtántorodott, s minden súlyával a férjére nehezedett. Az
eső eltakarta előlük az utat, lábuk bukdácsolva gyúrta,
taposta a sarat, s gázoltak a vízmosásokban. Az asszony
fel-felnyögött, s hogy sírt-e?... Ki tudja?... Az eső
elmosta könnyeit, akárcsak a vérét, mely útjukat kísérte.
Egy újabb villám a közelükben vágott le, s a következő
pillanatban recsegve hasadt le egy diófa óriás ága.
- Uram Isten! -jajdult fel az anya. - András, nem bírom
tovább! - Az apa groteszkül sántikált fél lábán csizmával,
és befele zuhogó fájdalommal kezdte húzni asszonyát. -
András, hagyjál itt engem, csak a gyermekre vigyázz, mentsd
meg a gyermeket! - sírt fel az anya, s lábai nem vitték
tovább.
András ránézett felesége kísértetiesen sápadt, szenvedő
arcára és torkából vad féltés tört fel. - Juliskám, szedd
össze magad, a gyermeknek szüksége van rád.
S az erőtlen testet a hátára vette. Térdei megrogytak, úgy
zökkent előre, mint köves hegyi úton a szekér. Csapzott
hajáról is az arcába csurgott a víz s a fájdalom lenyomta
fejét. Szinte eszét vesztette. Maga sem tudta, hogy kerültek
le az útra s onnan haza. Csak most örült, hogy a falu
legszélső házában laknak. Csizmás lábával berúgta a kaput,
s az asszony ájultan hullt le róla. Talán nem is élt már,
vagy csak pislákolt benne az élet. Az asszonyát lefektette s
mellé a gyermeket. Megborzongott, a rosszullét környékezte,
de nem hagyta el magát. Tüzet gyújtott, és nagy lélegzettel
élesztgette. A füst könnyeket csalt szemébe, a zokogása
köhögésbe fúlt.
Csak később állt meg a beteg ágyánál, mint aki nem tud
tovább gondolkozni. Az asszony magához tért, és könnyes
mosolya simogatta emberét. Aztán a gyermeken pihent meg
a szemük, s a fénylő mosolyuk egy pillanatra elűzte
gondjukat.
Az eső még esett, de a vihar már szűnőben volt. Később a
szomszédok és a falu szülésznője vette gondozásba a beteget
és az újszülöttet. A leszálló éj elaltatta aggodalmukat.
András is lefeküdt, de szíve oly hevesen dobogott az átélt
izgalmaktól, hogy csak álmatlanul, nyugtalanul forgolódott.
Szemére nem jött jótékony álom. Nehéz sóhajok tépték,
szaggatták szívét s a csendet csak egy-egy kutya ugatása
bontotta meg. A holdat figyelte a tenyérnyi ablakon s a
csillagok sziporkázó fényét, s lelke messzire elkalandozott.
Később a felesége nyugtalan nyöszörgése riasztotta meg.
Lámpát gyújtott, s a sárga fény erőtlenül lobbant s
birkózott a homállyal. Odament a beteg ágyához, ahol két
parázsló szem fogadta. Az anya arca lángolt, s az ajka
lihegve kapkodta a levegőt. Andrásban felsírt a lélek, s
gyorsan öltözni kezdett. Fiatal volt és még tapasztalatlan,
de a veszélyt megérezte. Megcsókolta asszonyát, és kilépett
az éjszakába, orvosért ment a másik határba.
Az anya sok vért vesztett, meg is fázott, és tüdőgyulladást
kapott. A nagybeteg csak olykor eszmélt, ha gyermeke
felsírt, követelve az édesanyát.
Kint az utcán libák gágogtak, és verdesték a vizet a
felgyűlt tócsákban. Reggel még érezni lehetett az eső
szagát, párás, fojtott levegő ült a föld felett. A bokrok
alja megmozdult, kis halmokat emelt az ázott föld puha
testéből a vakond.
András csak délután ment ki ismét a hegyre, ahol a két
kapa várta. Nyelük összeborult, ahogy kihullt munka közben
a kezükből. András felemelte őket, s a kisebbik nyelét
megsimogatta, mintha még érezné a kéz melegét, mely
tegnap még fogta, azután gondosan félreállította egy
kökénybokorhoz a tarisznyája mellé, s megmozdult, hogy a
vihartól pusztult tőkék között rendet teremtsen. Néha
egy- egy rigó füttyentett a közeli fákon, hívta, csalogatta
párját, s András arcán mosoly játszadozott. A feleségére
gondolt és a kisfiára. A kisfiára, akit annyira vártak,
akiért annyit dolgoztak, hogy minél melegebb fészket
készítsenek neki.
Szegények voltak, de a szívükben boldogság lakozott.
Azután megint eszébe jutott a beteg asszonya, de bizakodó
volt, s lenyelte könnyeit. Hogy felejtse búját, ismét
munkába kezdett. Sietni is kellett, mert nagy szükség volt a
pénzre, az asszonyt fel kell táplálni, hogy mielőbb erőre
kapjon.
Másnap a lélekharang a Török gazda szőlőjében fogta.
András egy pillanatra megállt, hallgatózva figyelt, s a
kalapjához nyúlt. Keze tétován forgatta a kalapját. - Valaki
meghalt... - gondolta s a gondolat szíven ütötte.
Nyugtalanul nézett szét, még egyet suhintott a kapával,
azután eldobta és szökdelő léptekkel futott a lejtőnek.
Szíve két kézzel döngette a keblét. Szeme elsötétült, s majd
felborított egy gyermeket, aki visítva kiáltott rá. - Andris
bácsi, Andris bácsi! - alig tudta visszafogni a lendülő
testét, megtorpant és lassan visszafordult.
A gyermek vörösre gyúlt arccal a sírással küszködött.
- No, mi az fiam... - csendesült el Andrásban a lélek.
Ezekben a pillanatokban tíz évet öregedett.
- A Juliska néni... - nyílt fel a gyermek ajka, s többet nem
tudott mondani. Andrással egyet fordult a világ, azt hitte,
megfullad. Szeme elsötétült, s botorkálva folytatta útját le
a faluba.

Szerencs, 1957. október 6.

Rácz J. Zoltán

1940. január 3-án született Ráckevén. Tisztviselő édesapját
többször is áthelyezték, ezért különböző településeken
végezte az általános iskolát. Csurgón érettségizett a
Csokonai Gimnáziumban. Pécsen a tudományegyetem Állam- és
Jogtudományi Karán jogi diplomát szerzett. Verseket az
1960-as években kezdett írni. Első költeményei a Kortárs
című irodalmi folyóiratban jelentek meg Simon István, a
jeles költő segítségével. Később különböző lapok is
megjelentették írásait. Több művét közölték a szövetség
lapjai is.
1990-ben adták ki első kötetét A felkelő nap árnyéka
címmel, amely verseinek csak töredékét tartalmazza. Néhány
éve foglalkozik kert- és belsőépítészettel. Ma már
hivatásos iparművész. 1971-ben Párizsban egy kiállításon 3.
helyezést ért el az általa kifejlesztett
térelem-modulrendszerrel. 1959-től tagja a szövetségnek.

Gondoljátok meg!

Gondoljátok meg, jó magyarok!
Ha akkor nem állunk mind csatasorba,
és a török nyilát nem fogja fel testünk...
Gondoljátok meg!
Hol lenne ma Európa?
A martalóc időkben asszonyainkat
és gyermekeinket rabszíjra fűzve
adták-vették a sztambuli piacon.
Gondoljátok meg!
A cserearányok romlása miatt
mindig olcsó volt a vérünk.
Azért fennmaradtunk egy országra való
népnek,
miközben az ország
Nem különös?