Óda a végtelen-dalhoz
Hallgasd csak: e levélben
hozzád szólok újra, ám más keretben,
egy dal által formált fényes szemüvegben,
mert eképp kívántam őszinte tiszteletem tegyem.
A messzinek tűnt világ korában,
alig 40 év multjának tükrében
zengett fel újkor-szeleme a résre nyitott kapu sarkában,
egy ma is fátyolban nyilvánított szív-lélek hangjában.
Tán egy árnyékolt hangú,
ódon történelmet koptatott meszelt falú
terem lett méltóságos fültanu,
megannyi figyelő fül megrendült hallgatója.
Társaid lettek a kísérő hangszerek,
s az azokon átéléssel futó ügyes kezek,
gitár, a hammond orgona, egy visszafogott dob hangja,
s még talán egy halk fuvola szólam dallama.
G-mol alázatos mélységes zengése,
melyet neveznek áldást adók hangnemének,
felemelő dallam-keretet hozott e jeges időre,
hol lesett a halálosztó mértéktelen éhes őre.
A keret közé rejtettél még kedves dallamokat,
mintha csak terelted volna a kopó vadórzókat,
közben derült mosolyt vittél a figyelmes arcokra,
nyelvek szabadságát hírdetve borítottál szótengert határtalansággal egymásra.
Boldogság töltel e percbens megannyiszor,
hogy mágnes barázdákon megőrizte e jelenetet az utókor,
újra meg újra gyalogolhatunk eme átélt hangokon,
új tapasztalást szerezhetünk az akkor elszórt dallamokon.
A bölcs gondviselés fátyolt hozó keze,
mely szemük s fülük elől szövegértést elvette,
hogy meg ne sejtsék, mit szórtál a fagyos Földre,
ezzel megmentett a halált hozó tüzességtől örökre.
S veled együtt társaidat,
kik lelkével együtt létrehoztad,
mert él az erő, s így kiált fel szövetségben:
Ha Isten veled, ki ellened?
S végül naívan tévedek-e,
ha merem remélni, hogy nincs mi végzet elérjen?
Hogy az akkori keserű múlt pohara elhamvadt a fagyos, tüzes, hűvös szélben?
Nem lesz, aki reád súlyos kőből álnok fedelet véssen?
E kérdés özönben zárom soraimat,
elrejtem most betük mögé gondolataimat,
egy örök, mindig élő áldás kísérjen:
"Hordjon tégedet tenyerén az Isten!"
2015. szeptember 27.
