Óda az anyákhoz.
Ha gyermekarcokon félelmet láttok,
Mely a szemekben könnyeket terem,
Szívében bánat és lázas agyában
Gúzsbakötve az ész és értelem:
Segítő kezet nyújtsatok feléje
És fölemelni mást is hívjatok,
Hogy mosoly játsszon minden gyermekarcon: Anyák, kiáltsatok!
Hogy ne legyen már soha több szenvedés,
Hogy ne legyenek árvák, éhezők,
Hogy gyümölcsözzön földünkön az élet,
És ne legyenek letiport mezők,
Az élet jogán emelkedjetek fel,
S együtt harsogva szóljon hangotok,
A szebb, a jobb, a boldogabb holnapért
Anyák, kiáltsatok!
Ha sorshajónkat bősz vihar sodorja,
S eltévedtünk az élet tengerén,
Bár elvonult az ár, a parttól távol
Kétség mardos, szívünkben nincs remény ...
A riasztó csend ölelése közben
Hogy meghallhassuk hívó hangotok,
Mely újabb irányt és új célt mutatna:
Anyák, kiáltsatok!
Mennyi szépet és jót ígér világunk! ...
Nyújtsuk ki kezünk: Mind elérhető,
És mindez ingyen; De az ára néha
Földi mértékkel föl sem mérhető.
Tőletek várunk tiltást és biztatást,
Hogy meghallhassuk intő szavatok,
És legyőzzük a csábítás varázsát:
Anyák, kiáltsatok!
Anyák, kik féltő gonddal őriztétek
A család fészkét, kicsiny gyermeket,
Szívetek mélyén hányszor hordoztatok
Gyilkos kezektől ejtett sebeket!
Könnyes szemekkel és reményt veszítve,
Hányszor sikoltott rémült hangotok!
Hogy tettünkhöz bátorságot merítsünk:
Anyák, kiáltsatok!
Az anya szíve félelmet nem ismer,
Mi benne rejlik, félelmes erő ...
Az igaz ügynek védelmére kelve
Szavuk, mint dörgő vulkán tör elő.
A hangjuk messze-messze elhallatszik,
És visszhangozzák késő századok,
Új történelem új lapjait írva:
Anyák, kiáltsatok!
A történelmet formáló időkben
Hányszor tört fel az anyák sóhaja!
A háborúknak dúló viharában
Ki volt a vesztes? - Mindig az anya!
Hozzátok szólok ó anyák, könyörgőn,
Ha kell, vádlón; Hogy összefogjatok,
Hogy elkerüljük a szörnyű háborút:
Anyák, kiáltsatok!
A háború a népek bűne, átka,
Mely egyetlen anyát sem lelkesít.
Eszeveszett, pusztító és kegyetlen
Játék, melyben a győztes is veszít.
Ahol vad hordák vad nyomait jelzik
Lángok között hamvadó otthonok.
Hogy ne lássunk többé soha ilyesmit:
Anyák, kiáltsatok!
Vérrel megöntözött csatamezőkön
Győzelemre holtak közt visz az út.
Kié a vér? Csak az édesanyáké,
Kik sohasem akartak háborút.
Szóljatok anyák, addig szólaljatok,
Míg lesznek köztünk ádáz gyilkosok,
Míg a fegyverek némán földre hullnak:
Anyák, kiáltsatok!
Miként kell bíznunk, mikor balsors kísért,
Édesanyák, ezt tőletek tudjuk.
Önzetlenül, tiszta és igaz szívvel
Hinni a jót tőletek tanuljuk.
Életutunk bármerre is vezessen,
Kísérje mindig féltő gondotok.
És ha veszélyt lát vigyázó szemetek:
Anyák, kiáltsatok!
Mi emberek, soha ne egymásnak;
A háborúnak üzenjünk hadat ...
Embernek ember vérét kiontani
Vajon milyen törvény szerint szabad?
Álljatok velünk együtt be a sorba!
Együtt zengjen velünk a hangotok!
Hogy fegyvertelen lehessen a harcunk:
Anyák, kiáltsatok!
Ha a jóra erőnk kevés is lenne,
Segítséget csak tőletek kapunk.
S hogyha sodor az élet zúgó árja,
Ti vagytok végső menedékkapunk.
Álljatok elébünk szent Johannaként,
S borítsátok ránk védő szárnyatok ...
Hogy szent lehessen és örök a béke:
Anyák, kiáltsatok!
