Őket nem lehet elengedni
Létük elmúlt már e látható világban,
A végzet szállt Reájuk Itáliában,
Lángolva égő testük egymásra borult,
Szeretteik szívére mélysötét gyász hullt.
Tűz és vér vöröse kegyetlen fényével,
Végzett könyörtelen, tizenhat élettel,
Kik Őket szerették, jövendőjük megtört,
Elátkoznak minden kiásott sírgödört.
Mi állt még előttük földi útjaikon,
Fáj, borzaszt a jelen, nincs lényeg e titkon,
Olthatatlan kínban most a halál az úr,
Végzetes tövise vérző szívekbe szúr.
Mi még létezünk, s aláhulló könnyek,
Szívünk mélységéből szabadon feltörnek,
Szólanék bár hitből kifakadó vígaszt,
Érteném a zokogó, elcsukló választ.
Végzetes az este, megfordíthatatlan,
Mikoron elégtek gyilkos tűzhalálban,
Talán most hitet sem tűr meg a fájdalom,
Bilincsbe záródott minden bizodalom.
Szilánkokra törnek csorduló könnyeink,
Bennük tükröződnek zúzott emlékeink,
És majd eljő lassan a gyógyító idő,
Mikoron eleven kert lesz a temető.
Nehéz elhagyni ez édes-bús világot,
Hagyván folyót, rétet, virító virágot,
Testek már nyugszanak, lelkek elengedve,
Élők szívében soha el nem feledve.
2017. január 21.