Ölelő karodban
Gyönyörködhetnék a szivárványban,
a tovaröppenő pilleszárnyban
vagy más egyébben - de nem szokásom...
Befelé kószáló pillantásom
már Téged kutat, már Téged fürkész,
Téged, Uram, Kit az együgyű ész
föl nem foghat és meg sem is érthet.
Gyönyörködöm Benned, ahogy nézlek,
ahogy szemléllek a csönd csöndjében,
az ajándékos percek törékeny
meghittségében, és látva látlak,
noha Testvéremet és Apámat
már ki tudja, mióta csak hangról
ismerem föl. Gyermek voltam akkor,
amikor ezen a furcsa úton,
amelyen kezem most Feléd nyújtom,
hogy lépéseidhez igazodjak,
elindultál felém; mit is mondjak:
engedd, hogy illúzióktól menten
látni tudjam magam a szemedben,
s hogy e látvány ne soká gyötörjön,
engedd, hogy azután már örökkön
Téged láthassalak úgy, amint vagy,
ahogy bennem lakó Istenem vagy.
Csak ámulok és csak nézlek, nézlek,
mint aki nem hisz saját szemének,
pedig tekintetem megtalált ma,
nem először és nem utoljára,
de talán még soha ilyen tisztán:
mintha újra játszadozó kislány
volnék, Akielkerekült szemmel
kíváncsian les Rád, Istenember.
Nézem a mosolyt szád szögletében,
és magam magam végképp nem értem,
miért nem ugrok és ölellek meg,
amikor olyannyira szeretlek
Téged, hogy nincs is hasonlatom rá.
Látod? Dadogva fogok hozzá,
hogy immár szégyenkezés nélkül
megkérjelek egyszerűen: végül
Te hajolj le ésölelj karodba,
s engedd, hogy könnyeim záporozva
megfürösszék lelkemet. Így most oly jó
ez a hetedik Mennyből kibomló
nyugalom, ez az áldott, szép béke:
ölelő karodból sose tégy le.
S ahogy átemelsz minden göröngyön,
Mulandóságba ér az örökkön.
