Az óvoda
Ki emlékszik még az óvodai jelére?
Speciel ÉÉN emlékszem.
Az enyém a boriték volt.
Anyu nem volt valami nagy kézügyességgel megáldva, de ezt még Ő is bele tudta hímezni a tornazsákba, sál, sapkába, a kesztyűbe, kispárna huzatba, és mindenbe, ami mozdítható volt.
A körömlakkjával festette rá a pohárkámra, a fogkefémre, amit akkoriban egyszerűen csak fokinak becéztem.
Ott díszelgett a padom fölött az öltözőben, de rá volt festve az ágyacskámra is.
Az óvoda kint volt a Hűvösvölgyben, a Vadaskerti úton, a hegyoldalban.
Alulról az Ördög-árok határolta.
Van a patak fölött egy kőhíd.
Mindig azon keresztül mentünk ki az erdőbe, ahol sokféle állattal találkoztunk.
Itt láttam először életemben vadnyulat, siklót, baglyot, cickányt, sőt még egy rókát is sikerült meglesnünk.
A kert felső határánál, az 56-os villamossal lehetett kiutazni a Kalefről, hüvibe.
Itt volt kialakítva egy nagy salakos sport pálya.
Itt nem lehetett eltűnni szem elöl, mert teljesen sík terep, fák, bokrok nélkül.
Arra emlékszem, hogy Öcsi, ami a leánykori nevem volt, rengeteget leskelődött ki az utcára.
Szerettem nézni a tuját, és a népeket.
Telente ezt a salak pályát mindig fellocsolták, és ezen tanultunk korizni.
Még két élű, a cipő talpára kurblival felerősíthető korival.
A kert középső szintjén állt az óvoda épülete.
Egy csudálatos kis palotácska volt.
Kimondottan óvodának építette a Magyar Rádió, még a '30-as években.
Minden pici volt, a WC-k, a mosdókagylók,a székek, asztalok,és minden, minden, minden.
...
Ezért látszhattak az ovónénik olyan nagynak.
Öcsi nem volt egy cipőfűző bajnok.
Ennek meg is lett a böjtje.
Egy alkalommal, Árpi bácsi sietett volna vissza a városba az ovibusszal, és megsürgetett minket, gyerekeket.
Az öreg nagyon kedves bácsi volt.
Nagyon szerettük, Ő meg mindegyikünket a nevünkön szólított.
Na visszatérve a cipőcskékhez, kora tél lévén, magas szárúban jártunk.
Távozáskor mindenki elkészült már, csak Öcsi bénázott még, szokásához híven.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy kiürült az öltöző.
Azonnal ki akartam rohanni utánuk, de a ház főkapuja zárva volt.
Kívülről.
Ott hagytak.
Ezt azonnali, ordításos bőgéssel toroltam meg, de semmi eredménye nem lett.
Aztán, emlékszem, hogy bejártam az összes nyitott helységet, hátha találok valakit.
Naná, hogy nem találtam.
Halálos félelem.
Most mi lesz?
Aztán bementem a mi szobánkba, elővettem az összehajtható ágyacskámat, és álomba sírtam magam.
Így találtak rám Apuék.
A vonal másik végén, a Polláck Mihály téren, amikor megérkezett a busz, legalább ugyan ekkora pánik lehetett.
Apu volt a soros, aki értem jött, de valahogy nem akartam leszállni a buszról.
Hát persze, hogy nem, hiszen nem is voltam rajta.
Totál pánik!
Ovó nénik, Apu, Árpi bácsi, Mindenki egyszerű sikító frászt produkált.
Akkortájt indult haza a Vezérigazgató elvtárs, aki jól ismerte Aput, hiszen éjszakánként az Ő kocsija jött Apuért, hogy munkába vigye.
Látván a pánikot, miután megtudta, hogy eltűntem, azonnal kiugrott a Merciből, és sofőröstül átadta a kereső bizottságnak.
A vezető ovó néni, és Apu meg kérdezés nélkül beugrottak, és már robogtak az óvoda felé.
Körülbelül ennyi emlékem van az oviról.
Még ide tartozik, hogy miután kiköltöztünk Nagykovácsiba, naponta elmentem az ovi mellett.
Hát mit mondjak.
Elszomorító látvány volt.
A kert felső részére, a focipályára építettek egy hatalmas kocka alakú, üveg épületet.
Egyrészt modern, másrészt csúnya, harmadrészt meg hová tűnt a gyermeki romantika?
Az alsó részére meg csináltak 4 tenisz pályát, és ki lett adva, ezzel is csökkentve az ovi kertjét, és növelve az önálló elszámolásának alapját.
Sajnos.
Na jó.
Erre már szerencsére nem nekem kell majd emlékeznem.
Ja, és még egy.
A nővérem nem a rádió oviba járt.
Ő egy, ma úgyhívnák, hogy, magánoviba járt.
Abban a háztömbben, ahol laktunk, az egyik legfelső emeleti művészlakásban élt egyedül egy nyugdíjas ovó néni, és Ő vállalt néhány gyereket.
Ez volt a magán ovi.
Pusza: Öcsi-Boci Matula
