Őz az árokban
Bori már javában óvodás volt.
Ági, kapott egy munkát külföldön.
Így aztán ÉÉN fogtam a kölköt, a hónom alá kaptam, és irány Nagykanizsa, Ajamamámat meglátogatni.
Egy szép kora őszi hétvége állt előttünk.
Aja addigra már Balatonmáriáról beköltözött Kanizsára, de ott egye fene, akkor is megyünk.
Jól is éreztük magunkat.
Hajnalban elmentem piacolni, mert már akkor is tetszett az agora sokadalma, aztán Borival kisétáltunk a sétakertbe, ahol a kiccsaj sokat játszott, és jóóól belekötött a helyi suttyókba, csak jelzem, mindösszesen 3 évesen már helyre igazította a vidékieket, hogy ezt, meg azt hogyan kell helyesen kiejteni, merthogy még nem ismerte a zalai nyelvjárás legalább 5 féle "E" hangját, és különben is Ő jobban tudja, hogy a játszótéri játékokkal hogyan kell játszani.
1 órára otthon már várt minket a finom forro husi leveske, és az erdei gombákból (vargánya-, nyúl-, és őzlábgombából,) valamint a levesbe főtt marhalábszárból készült gombás husi, dödöllével.
Ebéd után leutánozva a gyereket, sürgős kajakóma következett, persze csak az elmaradhatatlan mosogatás után.
Ébredés után még meglátogattuk a rokonság többi tagját, és este egy kis gyenge kocsma látogatás,( de ez már csak a Bori nélkül,) után éjszaka nyugalomra hajtottam a fejem.
Vasárnap délelőtt feltakarítottam a lakást, kicsit megfrizőröztem a kertet, majd az ismét kiadós ebéd után hazafelé vettük az irányt.
Addigra az idő csúnyán beszürkült.
Mikor 6 óra körül elindultunk, már az eső is eleredt.
Amikor kiértem a városból, már folyamatosan csurgott a csúnya őszi lé.
Hűvös, nyírkos, esős, pocsékos idő lett.
Ha az ember mögött az egyszem gyereke ücsül a kocsiban, akkor ilyen időben lassan, megfontoltan vezet.
Még így is tempósan haladtunk a Balaton felé, a kanyargós hetes úton, a zalai erdőkben.
A táj még így is viszonylag szép volt.
Legalábbis nekem tetszett.
Bori olyan gyerek volt, hogy ha a kocsi elkezdte ringatni a fenekét, gyakorlatilag azonnal elaludt.
Most sem volt ez másképp.
Elindulás után mintegy 7 perccel már aludt is. Még azt sem érte meg, hogy kijussunk a városból.
Már eljöttünk vagy 30 km-t, amikor a kivilágítatlan metál grafitszürke, olasz rendszámú, Opel Astra eszehagyott tempóval megelőzött.
- A franc a pofádba!
Biztos nem ül a 3 éves kölköd a hátsó ülésben!
Alig mentünk még pár 100 métert, amikor az esős szürkületben alig látható fantom autósziluett egyszercsak elindul balra, úgy, hogy lendületből átlépi a záróvonalat.
Reflexből azonnal fékezni kezdtem, és amikor láttam, hogy az Opel kicsapódik az útpadkára, már csak arra figyeltem, hogy megtudjak időben állni, segítséget nyújtani nekik.
Természetesen, a figyelmemet vitte magával az életveszélyben lévő autó.
Az egész jelenet eddig nem is vett többet igénybe 0,1 0,2 másodpercnél.
Nem is csoda, hogy nem volt időm átgondolni, hogy miért is került a szembejövő sáv útpadkájára, a bajba került kocsi.
Nem is kellett rajta sokáig töprengeni.
A köbetkező pillanatban iszonyú csattanás, a kocsi, mintha falnak ütközött volna.
A kilátást már nem csak a szürkület, és az eső korlátozta, hanem már a szélvédőn halkan csordogáló vér is.
Meghűlt bennem is a vér.
Ez meg mi?
Hogy kerül ide ember? Csak nem egy hülye gombász?
ÉÉN meg elgombáztam?
Már leesett a tantusz, hogy a szemét Opeles még ki tudta kerülni, persze majdnem az élete árán, de ÉÉN még észre sem vettem azt, amit Ő még kikerült.
Satufék.
Azonnali kiugrás.
A rohadék elszáguldott, mintha mi sem történt volna.
A kurva anyádat!
Eddigre már Borika is felébredt.
Szerencsére, még csak meg sem ijedt, nem hogy baja esett volna.
Hiába!
Ez a német gyerekülés megérte a pénzét.
Merthogy nem hogy még nem volt kötelező, de talán még kapni sem lehetett az országban gyerekülést, amikor ÉÉN már nyugat Németországban megvettem egyet a lányomnak, és be is szereltem, egy saját hátsó biztonságiövvel.
Hátra.
Akkor még a kresz még az elsőt is csak nyomatékosan előírta, de még csak alig-alig büntetett érte.
Az ÉÉN autómban meg már hátsó is volt.
Megnéztem, hogy a gyerek éppségben, és egészben megvan, és még csak meg sem szeppent.
Nyomás visszafelé, megkeresni a hullát.
A szívem a torkomban dobolt, hogy most mi is lesz?
Lecsuknak pár évre, szét esik a család, nem láthatom évekig a Borit?
Vagy alternatív megoldásként azonnali hatállyal itt helyben kapok szívinfarktust, vagy mégis mi történhet még?
Néhány lépés után már láttam is a tetemet.
És akkor egy legalább 5 tonnás kő gördült le a szívemről.
Hál Istennek!
Ez csak egy őz az árokban.
A végtelen stressz hirtelen katarzisban tört fel belőlem.
Kicsit leültem az aszfaltra sírdogálni.
Pár perc múlva elhúzott mellettem egy kocsi.
Naná, hogy lassítás nélkül.
Hogy a hollók vájják ki a szemed!
De legalább kicsit magamhoz tértem.
Kanizsa felé elkezdtem stoppolni.
Hosszú percekig kocsi sem járt arra.
Zoli csupán csak ácsorgott, az eső meg rácsorgott.
Aztán, minő meglepetés, az első érkező megállt.
Előadtam neki a sztorit, és szerencsére neki volt a kocsiban beépített telója.
Először áttettem a gyereket, és mivel nem volt hátsó biztonsági öve, ÉÉN is beültem hátra mellé, és szorítottam az ülést.
Mikor már a fűtött száraz kocsiban teljesen lenyugodtam, azonnal felhívtam a Ladilát, a szomszéd utcában lakó autószerelőt, aki az Ági osztálytársa volt általánosban.
Elmondtam neki is a sztorit, és mondtam, hogy kb egy fertály óra múlva ott leszek.
Bori persze meghallotta, hogy egy őzikét ütöttem el.
Az autó azonnal le volt szarva, de menjünk vissza, és nézzük meg az őzikét.
Drága lélek.
Hát hogy magyarázzam el Neki, hogy az már nem egy simogatható szép barna szőrű, félénk állatka, hanem egy darab véres hús csimbók.
Erről viszont a sofőr Úrnak eszébe jutott, hogy fel kellene hívni az erdészetet is, hogy vigyék el a tetemet.
Hát mondom, ez nagyon szép, de milyen számot is tárcsázzak?
Mondta fejből.
Azonnal leszakadt a pofám.
Ez meg ki?
A válasz kérdés nélkül jött.
Ő tagja a vadásztársaságnak, és hívjam X Y urat ezen a számon.
Hívtam.
OK.
Válaszolta, rendezzük a kérdést.
És még arra is figyelmeztetett, hogy a rendőrséget se felejtsük ki a buliból.
Közben vissza értünk Kanizsára.
A házig elvitt emberünk.
Gyorsan bemenekültünk az eső elöl.
Ajamamára azonnal a szívbajt hoztam, amikor elmeséltem a balesetet.
Nagyon aggódott a kocsiért, mert hát azt látta, hogy mi megúsztuk karcolás nélkül.
Majd miután Borikát Ajára bíztam, és mégegyszer megköszöntem Emberünknek a hathatós segedelmet, elszaladtam a Ladilához.
Mivel otthon Ajának nem volt telója, a műhelyből hívtam a zsarukat.
Kb egyszerre értünk a helyszínre.
Mi a Ladila vontatójával, a yardok meg a helyszínelő kocsival.
Mire mintegy félóra alatt végeztünk a helyszíneléssel, és a papírmunkával, megérkeztek az erdő őrök is.
Elszállították a dögöt, és elkérték a címemet is, hogy reggel felkeressenek, a papírmunka végett.
Ahhoz persze még kellett a biztosítós papír is.
Este 10-re már otthon is voltam.
Borit gyors léptekben lefektettem.
Ajával még aggódtunk kicsit, mondjuk vagy éjfélig, Aztán hajcsi.
Reggel nyolckor átmentem a szomszéd Sanyi bácsihoz telefonálni.
Az öreg egy hihetetlen figura volt.
huszon dioptriás szemüveggel, fél tüdővel, fél gyomorral, egy vesével, katéterrel a combján, de még a mája is meg volt már faragva, de azért reggelente még mindig boldogan sietett nyitásra a kocsmába.
De 8-ra minditg haza érkezett, mert jött a lánya ellenőrizni, hogy a Papa nem volt megint piázni.
És soha nem vette észre.
Vagy talán nem is akarta észre venni.
Szóval innen tudtam telózni a munkahelyemre, hogy ne keressenek, mert épp gyászolom az őzikét.
Mikor átléptem a kerítésen, mert persze az utcára lusta voltam kimenni, már csöngettek is az erdészek, hogy menjünk a biztosítóhoz, mert már várnak minket, egy kis vadhús ellenében, soron kívül.
És ezzel letettek egy kb 5 kilós őzcomb darabot az asztalra.
Mondom, hogy ezt minek hozták be, kibírta volna a kocsiban ezt a pár percet.
De hiszen ezt magának hoztuk a tetemből.
Óh!
Minő meglepetés!
Ajamamaaa!
Őzpörkölt rendel.
Csak a Borinak ne tessék elmondani, hogy mi is rotyog a lábasban.
Aztán irány a biztosító.
Útközben beugrottunk a Ladiláért, de Ő már bent volt az irodán, mert már 7-kor ott volt a kárszakértő, hogy lefotózza a roncsot.
Nem volt semmi a látvány.
Akkoriban még hosszában álltak a motorok a kocsikban.
A hűtő, ahogy volt, felkenődött a motorra.
A pusztítás jelentős volt, annyira, hogy még a látványától is majdnem sírva fakadtam.
Ez vajon mibe fog kerülni?
És mikor fogok tudni haza menni?
És a főnököm fogja tolerálni a szabi kérelmemet?
Jaj, Jaj,jaj.
Most már lassan jöhet az idegösszeomlás.
De még nincs itt az ideje.
Még hátra van egy küzdelem a biztosítóval, az erdészettel, és a szerelővel.
Hajrá!
Adjunk a dumának!
De hát még mindig nem fogtam föl, hogy ez egy kisváros, itt mindenki, mindenkit ismer.
Pedig ez történt.
Ezek hárman leültek egy kis irodahelyiségben, és kisakkozták a balesetem, hogy mindenki jól járhasson.
Hamar kiderült, mert a Ladila elmondta, hogy ez az ember az Ági férje, és hogy itt a kisgyerek is.
Innentől ment minden, mint a karikacsapás.
Először, úgy 9 óra tájban a Ladila rohant ki, mondván, hogy neki sürgős dolga van.
Aztán további fél óra várakozás után szólítottak a pénztárhoz, ahol a kezembe nyomtak 220.000 Ft-ot.
Ebből kapott a kárszakértő, és a fővadász uram 10-10.000 Ft-ot.
Aztán érzékeny búcsút vettünk, és ki-ki dolgára.
Még 10 előtt át értem a Ladilához, aki elmesélte, hogy először átszaladt a biztosító melletti autóalkatrészboltba, és elhozta amit ki kell cserélnie, krétára.
Ez azt jelenti, hogy táblára, krétával felírták a tartozását, és majd fizet, ha a pénzéhez jut.
No ez derék!
És mibe fog nekem kerülni ez a kis javítás?
Aszondja, hogy tokkal, vonóval, 50.000 Ft.
Elővettem a lóvét, és kiperkáltam a ráeső részt.
Megköszönte, és azt mondta, hogy menjek haza, és ebédeljek meg nyugodtan, majd úgy 2 felé nézzem meg, hogy hol tart.
Addigra odaér a lakatnok is.
Ha nem is túl nyugodtam, de azért haza mentem.
Bori épp kint játszott a kertben.
Aja szólt, hogy fél egykor, rendes időben kész a kaja.
Vadhús leveske, és őzvadas dödöllével.
Jééézusom!
Hát nem megérte föláldozni a kocsit?
Meg háát!
Kint eljátszogattunk a kiccsajjal, mostmár jóízűen megebédeltünk, és borikát leraktam aludni.
Ajának még el kellett mesélnem tövirül hegyire, hogy hol, mi, kivel történt.
Érdekes, az összes szereplőt ismerte, és mindegyik családfájáról is tudott anekdótázni.
Aztán megmutatta még, hogy azért a dög nagy részét lefagyizta, hogy legyen még később is.
Imádtam az öregasszonyt.
Kora délután átbattyogtam a Ladilához.
Egyszerre két csodát is láttam!
Illetve az egyiket hallottam is.
Ketyegett a motor.
Ez a pofa csodát művelt.
Úristen, lehet, hogy holnap délelőtt el is tudok indulni?
Tettem fel a költői kérdést, választ nem is várva.
De jött a válasz is.
Mi az hogy holnap?
Jenő egy-két óra alatt összerakja a karosszériát, és már mehetsz is.
Micsidíííí?
És a festés?
Hát már rég színre fújta az elemeket, gyorsan száradó Nitró festékkel.
Csak össze kell illeszteni, csavarozni, és beszerelnem a külső alkatrészeket, lámpákat, hűtőrácsot, stb.
Hűha.
És akkor neked mivel lógok?
Kérdeztem a lakatnokot.
Addsz egy 50-est, és legközelebb is nekem szólj, ha őzre vadásztál.
Kifizettem a madarat, és haza mentem, újra összepakolni mindent.
Most már repestem az örömtől.
Hiába.
A legfontosabb a kapcsolatrendszer.
Aki számolt, az már ki is számolhatta, hogy mindenkinek adtam annyit, amennyi jár, és még így is maradt egy 100-asom.
Hát nem megéri vadászgatni?
Ehhez még hozzá tartozik, hogy akkoriban 45.000 Ft volt a fizum.
Egy nap alatt megkerestem két havi jövedelmem.
Még a szabit sem sajnáltam, majd azt is kitermelem csúsztatásból.
Ladila 4-kor áthozta a kész autókát, és 5-kor már el is indultunk újra Nagykovácsi felé.
És még egy adalék.
Bár ez már csak a sors keze, de azért még a méltó befejezés része, hogy ha itt a Lápon kimegyek a Kölcseí, Keszeg kereszteződésére, akkor onnan mintegy 30 méter Buda felé, és ott a ladila műhelye.
Ők is kiköltöztek a Balcsira.
A fiai, meg udvarolnak a lányaimnak...
