Pacál
Sziasztok Széplelkűek!
Először is egyeztettünk.
Teljesen fölöslegesen.
Mondjuk az időpontot.
Ez még sikerült is.
Ágnes október '23.-án elmenekült a fővárosból, a napsütötte Lápra, egy kis nyaralásra.
Nem, nem asaját korosztályához tartozó régóta ifjú hölgyek nyarát kiélvezni, hanem azt a gyönyörű, rozsdavörös alapszínben pompázó természet, ezer színű látványával meghosszabbított, csodálatospár napot békében eltölteni, amit igazán csak az indiánok tudnak értékelni.
Az idő, bár rövid volt, amíg még a halottainkra való emlékezés elérkezik, de legalább kegyes volt.
Reggelente még a szürke köd fogadott minket, de kora délelőttre felszált, azaz elpárolgott ez a légtéri kosz szimbóleum.
Aztán a napocska sugározta a meleget, a bőrünkbe, D-vitamin formájában, és a lelkünkbe is, boldogság hormon formájában.
Ági baba hajnali 7 órára állította be az ébresztőjét.
Felkeltünk.
Kis reggeli toalett, kávé, és indulás Marcsellóba, beszerzési körútra.
8:00-kor sikerül is a kilövés.
Haza felé még beszerzi az autószerelő bácsit is, hiszen a Punto éppen vizsgás.
10:00-kor már ÉÉN is tudom, hogy mára már nincs is más program, mint a holnapi ebéd elkészítése.
Meg persze a mai kaja létrehozása.
Mindent beszerzett, hogy az az 5 kg pacál ebéddé avanzsáljon.
Úgyhogy 10:15-kor elkezdi megrakni a tüzet, természetesen a feltétlenül szükséges irányításom mellett.
Amikor a tűz elsőre belobban, és lángra kap, hangosan megállapítom, hogy milyen száraz a fa, és hogy milyen szerencse, hogy már évek óta tárolom, erre a pillanatra várva.
Mondjuk azt se felejtem el megjegyezni, hogy milyen kitűnően irányítom az eddigi munkálatokat.
Bár a konyhai terasz ajtót zárva tartom, hogy a füst ne jöjjön be a lakásba, azért csak szólok az Asszonynak, hogy ha lehet, unalmas perceiben a lehullott faleveleket ne mulassza el összeszedni, mert holnap érkezik a zöld kuka, és addigra ki kellene tenni a kerítés elé a szutykot, ha nem akarja, hogy még két hétig büdösödjön azokba a zsákokba.
De!
Még mielőtt elkezdené azt a piszkos munkát, ne feledje el a lavoatoárba beáztatni, egy kis ecetes vízbe, azt a büdddös pacált.
Na.
Most már látható, hogy nélkülem soha nem készült volna el, az ebéd.
Amikor úgy ítéltem, hogy már elég nagy a tűzerő, szóltam, hogy most kis időre hagyja azt a teljesen felesleges levélszedést, és fordítson több figyelmet a főzésre.
Azonnal vegyen elő egy pléhvödröt, tegye tele vízzel, hogy legyen oltóvíz kéznél, és hogy ne boruljon föl, ha majd rá fogja tenni a teli bográcsot.
Apropó bogrács.
Szóval, azt meg öblítse el, és adjon hálát a jó Istennek, hogy a múltkor olyan precízen elmosattam vele, majd tegye félig tele vízzel, tegyen bele 3-4 babérlevelet, meg egy marék sót, és tegye a tűz fölé rotyogni.
Hiába!
Nélkülözhetetlen vagyok.
Amikor neki akart megint állni faleveleket gyűjteni, sajnos Rá kellett szólnom, hogy most a belevalók felaprításának jött el az ideje.
Azért, lássuk be, hogy egy két diplomás, két nyelvet tárgyalási szinten beszélő, 50 egynehány éves, 3 gyereket felnevelt asszonyság, önállóan csak nem tudhatja beosztani az idejét.
Amikor az aprítás közben eszembe jutott, hogy a tűzzel mi lehet, csak rám mordult a gonosz boszorka, miszerint kussoljak.
Elképesztő!
Nem is értem, hogy a tűz miért ég még mindig, pedig nem is szóltam, hogy azt hogyan kell életben tartani.
Na, jó.
Nem bánom.
Legyen.
11:20 körül már az ecetben szagtalanná ázott pacál alá merült abban a füstízű, sós lében, és már megint kihűtötte azt.
A halk balta csapásokról jutott eszembe, hogy elfelejtettem időben az Asszony tudomására hozni, hogy hogyan is kell a fát felaprogatni.
Jobb később, mint soha.
Elmagyaráztam a metódust, és felhívtam a figyelmét a H A C CP szerinti veszélyforrásokra.
Nem talált el azzal a fahasábbal, amit megpróbált megmutatni nekem, úgy 5 méterről.
Azért a szomszéd Úr rászólt, hogy ne lóbálja a baluskát az irányomba, hanem egyetlen csapással súlytson le arra a nagy, buta fejemre.
Aztán, amikor úgy dél tájban rendelkeztem affelől, hogy ki kéne szedni a döglött húst a vízből, és szép, szabályos csíkokra kell vágni, már megint rám mordult.
Tutira útál engem.
Azért a rend kedvéért rákérdezett, hogy előbb a piros paprikát tegye bele, vagy a gyomrot?
Mire elmeséltem, hogy szerintem először a paprika, aztán a gulyáskrém, meg a többi fűszer, úgyis, mint köménymag, bors, és majoránna, de mindez csak a vöröshagyma, fokhagyma, lecsópaprika kombó után, ami persze csak tisztes távolságból követi a szalonnát, már az egész pöcinek való fel is volt öntve egy kis vörösborral.
A francba!
Akkor meg mire tépem itt a pofám?
Hát persze!
Nélkülem ez a pacál is elkészült volna paradicsom nélkül.
Rövid gondolkozás után már tudtuk, hogy mit is felejtett el megvásárolni...
A paradicsomot.
Szerencsére, úgy intéztem a dolgok irányítását, hogy a szomszéd, tudod, a Gyula, épp most induljon beszerző körútra.
Rögtön le is adtam a rendelést.
Így, még az utolsó 1 órára a paradicsom is belekerült, és péppé is főtt.
Innen már más dolga se vólt a Banyának, mint össze szedni a maradék levelet, Majd bepanírozzni a husit, meg a sajtot, gombát, és a vastagra szeletelt hagymát, hogy kirántsa, pusztán az éhhalál ellen.
Közben ÉÉN is dolgoztam ám!
Kikészítette nekem azt a tojássárgát, egy deci olajat, a kezem alá tette azt a kifacsart citrom levet, a sót, cukrot, borsot, mustárt, fehér borocskát,és tejfölöcskét, amiből erőt, egészséget nem kímélve megtekertem a (csupa nagybetűvel,) TARTÁR MÁRTÁST!
Iszonyú gálya volt, de leküzdöttem.
Közben a pacálra is tekintettel vóóttam, hogy nehogy le piruljon.
Nem is pirult.
Persze, csak nekem köszönhetően.
Nem pedig azért, mert a nyaras indián folyamatosan kevergette.
Majd feltálalta elém a rántottakat, meg a kolompár pürét, amiket nem is tudom, hogy mikor is készített el.
Biztos akkor, amikor ÉÉN éppen bóbiskoltam keveset.
Miután jóól bezabáltam, már épp indultam volna a kaja kóma leküzdésére, amikor megkóstoltatta velem a pacált.
Mit mondjak?
A fűszerezés hibátlan volt, az állag már majdnem kész volt, mondjuk még vagy 2 órát ítéltem neki.
Már majdnem olyan jó volt, mintha csak magam készítettem volna.
Ezután, a jól végzett munka jutalma képpen, erőt vett rajtam a kaja kóma.
Mire felébredtem, már kész is volt a pacál, és minden el is volt mosogatva.
Ekkor, nagy jó indulatomban elengedtem, hogy meglátogathassa a keresztszüleit.
Hiába!
Nélkülem soha nem lett volna kész a holnapi ebéd.
Még az is az eszembe jutott, hogy a hüttőben van még egy kevéske nyári kovi ubi is, és majd a friss kenyeret is elhozatom Vele a boltból.
Pusza: Matula, aki néha igazi Gasztromóka is.
