Párbeszéd az orvos és a beteg között
Ember vagy te is, de fegyvered
Tudás és biztos szemed és kezed
Tapint, mélyre lát, csontig
S mi azon túl kering, él,
Lüktet s minden rejtett, mély
Titok kitárul előtted.
Látod, félek, élet csak egy van
S tehetetlen tapint tudatlan
Kezem s nem látok szemeimmel.
Nézz rám és segíts!
Vedd fegyvered a tudást
És űzd el mellőlem a halált!
Ember vagyok én is, de fegyverem,
Mit fegyvernek hiszel, nincsen.
Csak csorba szablya még,
Előttem is sok a titok, mi az ég
Alatt rejlik s bár oszlik
Már sötét és a kés,
A gyógyító kés már biztossan halad,
De mély titkok rejtenek, takarnak
Sokmindent. Mik a hormonok?
Mi rejlik homlokod mögött? Mi a rák?
Ha leveted ruhád
Sok részletet látok, de az egész,
A finom gépezet, néha mégsem
Engedelmeskedik nekem.
Ha fehér köpenyed felveszed,
Úgy érzem, mégis más és több
Vagy, mint mi, gyarlók, betegek.
Mi vassal dolgozunk, vagy földdel,
Téglával, vagy szőlővel ősszel,
Számok sorával, vagy vezetünk vonatot,
Learatjuk, mit a föld adott,
Vagy ágyút öntünk, vagy tervezünk
Várost, házat, színházat.
Te értünk dolgozol. Testünk az anyagod.
Finoman hallgatod, kopogtatod
Hátunk, s figyeled csendes, fáradt,
Zakatoló motorunkat.
Ha fehér köpenyem felveszem,
Úgy érzem, harcba kell mennem
S harcolnom kell a lázzal,
Vírusokkal, titkokkal, halállal.
Oly fáradt vagyok néha, hidd el!
Egyszer gyermekért küzdök, hiába
S roncs, öreg beteg él, mint
Föld terhe. S mit tehetek?
Küzdök csorba szablyámmal:
Gyógyszerrel, késsel, sugárral ...
De én is ember vagyok, látod!
Én is szeretem a világot
S az életet én is vágyom.
Én is lehetek beteg ...
De beszéljünk inkább rólad.
Mi a panaszod? Talán segíthetek ...
(1974.)
