Pásztorórán
Ott ültem már a dívány szélén.
S a cigaretta álmos fényénél,
- mert rejtezvén a külvilágtól,
függöny tartotta inmár távol,
mit kinn a Nap sugárzott, s így én
halvány varázsnak rőtszín füstjén
szemem bágyatva magyaráztam
bölcs összegzéskén: "Itt az ágyban
itt egy félórácska... ez az élet.
Vagy ez sem az, s nincs semmi lényeg."
S mondtam volna tovább talán ,
de lent a függöny vonulatán
kis napsugár suhant be, s foltja,
mely föld földre húlt, eltorlaszolta
sekély eszméim áradását:
"hisz ennek én már láttam mását!
Nem egyet. Többet, amint sorra
szőnyegként húlltak rá a porra,
és csóváikból fénybogárkák, porszemek járták létük táncát.
S zúgott a kert a sok bogártól.
S tombolt a fény. A levélsátor,
mint ősi jelkép óvott engem.
nagyok szemétől elrejteznem
muszáj volt abban órák hosszat.
Nem tettem én ott semmi rosszat!
Csak sebeimet nyalogattam,
mit felnőttektől bőven kaptam.
S dühöngve nyeltem sok sós könnyet:
megsértett lelkem így lett könnyebb.
S olvastam én ott tiltott könyvet.
Lopott gyümölcsöt - dinnyét főleg -
ott faltam kéllyel, mámorosan.
Közben kalandról álmodoztam:
- kalóz, ha volnék, híres, gazdag,
vagy művész, akit megtapsolnak?
Bölcsek kövének birtokosa?
Orvosprofesszor, hős, katona?
Mindegy! Csak felnőtt volnék végre!
És szert tennék sok dicsőségre!"
Tűnt emlékképén tértem vissza.
Eltűnt a fény is. Mint a csacska
gyermekkoromnak nagy reménye,
hogy jutnék némi dicsőségre.
"Mi enyém volt, a marsallbotot,
más vette el, és nem hagyott ott
cserébe semmit. Még jó szót sem.
Csak könyöklés volt körülöttem."
Próbáltam én is. Ám nem hagyták.
A sorsjegyem csak ál volt, maszlag.
"Így volna boldog ép a kis sors?
Horáciusz! Ha szépen is szólsz,
embert az ember már taposta:
csak lombsátradba bújtál vissza."
Mit én is sejtek, e zűrzavarban,
melyben, mint modern zenekarban,
nincs semmi öszhang, semmi dallam,
csak őskáosz dúl lankadatlan.
S egy motívum, ha égre törne,
ezernyi kél, hogy rontsák földre.
Húrok szakadnak. Vonók törnek.
Rezek ricsajjal zenét ölnek.
Jerikó-falak összedőlnek.
Magukkal rántva - lám - a földet.
"Csalódva rég az emberekben,
csalóvá váltam én is egyben.
Mert élve más, mint Zarathusztra,
az emberektől megcsalatva,
azoktól elkedvetlenedve,
nem szállhat fel a kéklő mennybe."
S ha egy az élet? S itt a földön?
Nem! Nem szabad, hogy összetörjön.
Mit ér az öszvér cinizmusa?
Az embernek van vére, húsa,
van embersége, öntudata,
mi több, van szabad akarata.
Pokolba hát a bú, kesergés!
Pokolba minden pótcselekvés!
Majd néma csendben, még csak lassan, félve,
de így jutottunk végleg egyezségre.
S te rámnevettél: "lásd, felnőttünk végre!"
