Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Horváth Zoltán (Matula)


Pató Pál Úr Marcali kórháza

"Ejh, ráérünk arra még!"

Ez még valamikor a nyáron kezdődött.
Mariannka még erősen készült a diplomájára, de ÉÉN már jó előre megígértettem Velük, hogy egyszer meglátogatnak.
Az alapötlet valószínűleg Lencsiék látogatása után fogalmazódott meg.
Aztán lett diploma, ÉÉN meg bevonultam szokásos nyárvégi rendes kórházi kezelésemre.
Ugyan haza jöttem, de szét voltam esve.
A Nagypapy szülinapjának előestéjén, vagy inkább elő délelőttjén Marianka váratlanul felhívott engem, és jól elbeszélgettünk.
Nem bírtam kihagyni a pillanatot, és felelősségem teljes tudatlanságában ugyan, de megismételtem a meghívást.
Lecsapott rá.
Aztán egyeztettük a pontos időpontot, sőt még annak a bizonyos cipős doboznak a tartalmát is.
Majd pár nappal a megbeszélt szombat előtti csütörtökön le is mondtam, mondván hogy megyek kórházba, és kevés az esélyem arra, hogy időben haza érjek.
Nem rég jöttem ki a Kaposvári kórházból, és már szalad is velem a mentő a közelebbi Marcali kórházba.
Persze most is ÉÉN voltam a legelső Pató Pál Úr.
A Virág doki már szerdán szólt, hogy kapkodva kellene indulni, a műtött lábamon lévő gennyesedés miatt.
ÉÉN meg már megint okosabb voltam az okosnál.
Beszéltem a kedvenc sebész Dokimmal, Dr Tripkovics Zsolttal, aki azt mondta, hogy ha kibírom péntekig, akkor majd Fonyódon kivizsgál.
Gondoltam, "Ejh, ráérünk arra még!", kibírom.
Nem bírtam ki.
Péntek reggel elvesztettem az eszméletemet.
Valahogy mégis a kórházba kerültem.
Ott aztán tele nyomtak mindenféle vegyszerekkel, amitől már csak kicsit voltam hülye.
Szerencsére Ági már csütörtök este megérkezett, és így végig tudta aszisztálni elmehúnyt állapotomat.
A gyerekek a hír hallatán azonnal lejöttek, egy kis katasztrófa turizmus kedvéért.
Meg is látogattak szombaton is, és vasárnap is.
Csak sajnos mind két napon villámos gyorsasággal kikergettem Őket a kórházból.
Nem kell, hogy ilyen csufságos állapotban lássák a fatert.
Közben valamikor megjelent a Doki, és meg győzött arról, hogy semmi szükségem arra a rohadó hús darabra, amit még lábnak mertem nevezni.
Vasárnap éjszaka pisike-kakika fedő sztorival hanyatt belöktem magam a tusolóba.
Az éjszakai ügyelet valahogy visszacsempészett az ágyamra, miközben ÉÉN pontosan tudtam, hogy fűrészporrá tört a teljes medence csontom.
Ez csak otthon kapott megerősítést, amikor a zárójelentésben Ági felfedezte,Miszerint a röggönyön réginek tűnő repedés látszik az egyik csigolyámon.
Az a tény, hogy egész kórházi bentlétem alatt állandóan üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, senkinek nem tűnt föl.
Így utólag már azt is értem, hogy miért tartott 2 hétig, mire megindultam a járókerettel, ugyanakkor, amikor Kaposvárott 4 amputációs emberkéből 3 már másnap keretezett.
...

Hétfőn végre megérkezett az altató Doki, és eléggé ébren voltam ahhoz, hogy normálisan válaszoljak Neki.
Megegyeztünk az altatásban.
Ennek a menete röviden:
- egy tabletta, még az ágyban,
- aztán egy szuri, aztán indulás a műtőbe,
- és végre az arcomba tolják a megváltó gázt.
Na ÉÉN már a tablettánál megszabadultam a gonosz világ zajától.
...
Ébredés.
Konstatálom, hogy feltehetőleg éjszaka van, mert nagyon nagy a csend.
A nagy felfedezésre való tekintettel bedobom a már jól ismert "újra kezdő" mondatomat:
- Kérek Vizeeet.
És a megdöbbenés.
Kaptam.
Szívószál, és már folyik is az éltető nedű.
Nicsak!
Hiszen szájpecek sincs.
Ezeknek nem szóltam be álmomban?
Nahát!
Majd halkan vissza süppedek a puha sötétbe.
A második menetben először csak a felső testemet vizsgálom meg, mert lejjebb még nem merem.
Mit tudom ÉÉN, hogy mit metélt le, ez az őrűlt, és mit hagyott meg.
...
Szóval, már megint a kilátástalan drótháló a cicimen, (E K G), a torkomban a már unásig ismert tábornoki rojt, néhány kilóméter cső társaságában, és a bal felső karomban feszülő félelmetes mint egy 4 cm átmérőjű izomkötegek meg szabájos békjóba vannak szorítva, (Vérnyomás mérő), a seggemben meg a hőmérő szonda.
Csak az gondolkoztat el, hogy a vérnyomásmérő mandzsettája alól folyik ki valami.
Szólok a nővérnek, aki meglepetés szerűen először bemutatkozik:
- Rita nővér vagyok, és az izzadság folyik lefele, ami nem is csoda, 39,8 fokos láznál.
Aztán leszaggatja rólam a felesleget, csak a cső köteg marad.
Majd a következő percben már rá is terít a mellyem husára egy 4-be hajtott hideg vizes lepedőt.
Nagyon jól esik.
Hálám jeléül rögtön el is alszom.
...
Később néhányszor még fölriadok, amikor kapok újabb hideg priznicet.
...
Végre hűvös borzongásra ébredek.
Lement a lázam, és már fáztam is egy kicsit.
Már reggel van.
Sokan nyüzsögnek.
Iszom, és betakarózom.
Gyanús, hogy sokat vedelek, és nincs pisike.
Hát persze.
Katéter.
Majd később elmondja a doki, hogy picit leállt a vesém a műtét alatt, úgyhogy igyak még 10-szer ennyit, hogy magátol meginduljon.
Különben dialízis.
Fasza!
Végre valami jó hír!
Egyszer csak hallom, hogy a főorvos úr kedélyesen elbeszélget telón valakivel, és a konklúzió az, hogy:
- Majd átadom Neki, de most még pihizik.
Na! Mondok, csak neeem?
De igen. Engem kerestek.
Az élelmes Anna lányom felhívta a kórházat, hogy minden áron velem kell beszélnie.
A doki átadta az üzit, miszerint a legkisebb ugrifüles jobbulást kíván.
Aztán kölcsönösen kitárgyaljuk egymás családi állapotát.
Innentől kezdve akármelyik ppontján is voltam a kórháznak, Anna mindenhol megtalált, és érdeklődött egészségi állapotom felől.
Ebédnél félénken érdeklődök, hogy meddig maradok még itt az intenzíven?
Jön a válasz:
- Ameddíg nem kell az ágya egy rosszabb állapotú bretegnek.
UFF!
Most az egyszer drukkolok, hogy valamelyik ember társam még nálam is legyen nagyobb bajban.
A másnap reggelt azonban jó volt ott megérni.
A nővérke fürdetett meg, de majdnem úgy, mintha a tus alatt ültem volna.
A szivacsból tekerte rám a vizet, és a hátamat is derekasan megdörgölte.
Mondok:
- De hát így minden pacallá ázik!
Válasz érkezik:
- Na és? Én takarítok, nem maga.
Hát akkor nosza, lubickoljunk!
Isteni a felfrissülés.
Most már elkerülhetetlen, hogy megtapizzam a valóságot.
Érdekes az eredmény:
Egyik lábam itt, a másik meg ott.
maradt, a műtő asztalon.
Ebéd előtt megérkezik végre az ágy várományos.
Kaját már nem kapok, mondván, hogy majd a sebészeten.
Helycsere.
Megérkezek.
Kérdezem:
- Ebéd?
Válasz:
- "Ejh ráérünk arra még!"
Aztán másfél óra múlva újra megpendítem ezt a húrt.
Annyira ráértek még, hogy elfelejtettek ebédet adni.
Mentségükre elmondták, hogy még az intenzíven kellett volna kapnom.
Remek.
Mondjuk nem voltam éhes.
Remélem vacsora már lesz.
Volt.
Amikor elkezdték felszolgálni a vacsit, gyakorlottan rögtön szóltam az inzulinért.
"Ejh ráérünk arra még!". - jött a felelet.
Úgy egy óra múlva meg is érkezett, az étkezés előtt 20 perccel beadandó szuri.
Rabtársaim mondták is, hogy itt a legrövidebb idő intervallum az 1 óra.
Itt is 5-en voltunk a zárkában.
Az egyik betegnek ugyan meg volt az összes lába, cserében most rakták fel Neki a sztómát.
Vastagbél rák.
Kicsit jobban körül nézek, és kiderül, hogy itt egyedül nekem van létszám hiányom, a lábak terén.
Na mindegy.
A másik figura olyan mértékben süket, hogy ettől teljesen inkommunikatív.
Úgy látszik, ilyen ember jut minden kórházi szobába, legalább egy.
A másik oldalon két vénember fekszik.
Az idősebbik, a Gyula bácsi, 82 éves, és egy félre sikerült sérv műtéten volt éppen túl.
Azt, hogy sikertelen, azt csak mostanában hallottam, miszerint újra fel kellett nyitni, és kisimítgatni a bele épített hálót.
Mellette feküdt a Sanyi bácsi, aki a szomszéd faluban, Kéthelyen lakott, és a kórház teljes személyzetének a 80%-át jól ismerte.
Ő egy vadász ember volt, ezért nem csak mindenkit ismert a Balatonszentgyörgy, Siófok, Marcali háromszögben, de még a legkisebb dombocskák, és dűlőutak nevét is tudta.
(Na most kicsit elakadtam, hogy helyesen írtam-e Siófok nevét.
Ezt sose tudom, hogy pontos j, vagy l y-os.
Mindenki odaírhatja a megfelelőt.)
Hamar kiderült, hogy a Gyula bácsi világ életében rabsic volt, ezért Ő is a "mindent, és mindenkit ismerek" kórban szenvedett.
Ezek ketten annyit anekdotáztak, hogy kitelt vele az ápolási idő fele.
A sztorik az 50-es, 60-as évekről szóltak.
Csoda dolgokat meséltek, aztán egy-két óra után kiderült az is, hogy Ők ketten igazából szegről-végről rokonok.
Nagy öröm ünnep, csak a pezsi bontás maradt el.
Innentől kezdve ha látogatójuk jött, rögtön eldicsekedtek az újdonsült rokonsággal.
A sanyi bácsi volt az, aki hamar felfedezte, hogy ÉÉN vak vagyok, és némi segítségre szorulok, azon kívül is, hogy teljesen az ágyhoz voltam kötve.
A Nővérkéknek ez a felismerés csak úgy sikerült, hogy a Sanyi bácsiegyenként, és lassan, tagoltan a szájukba rágta.
Persze a nővérek között is volt mindenféle modorú.
Volt köztük flegma, pikirt, lusta, undok, gonosz, fúria.
Na ez az egyik nővér összes tulajdonsága.
Volt egy másik hasonszőrű is.
Ő mondjuk csak tanuló volt az előzőhöz képest, de sajnos hamar tanult.
Ez utóbbi csajszi, csak akkor volt kellemesen kibírhatatlan, ha az előzővel volt egy műszakban.
Ha másik, Isten ne adja, még jó indulatú macával szolgált egy műszakban, akkor csak félig volt hülye,.
Sőt!
Néha még kedves is volt.
De csak ha nem vette észre.
Persze volt ott lusta, lassú, indiszponált, álmodozó,sőt tűzről pattant, kedveskedő, készséges, és maximalista is, aki mindenkinek meg akart felelni.
A fúria például azt megcsinálta, hogy az egyik öreg úr közvetlen egy combnyak törés műtét után pelust kapott, és mikor végre jól telerakta, szólt a nővérnek.
Bejött a banya, és közölte, hogy ne sürgesse, mert ez az infúzió csak fontosabb. Nem?
Ezután egy órával Ági kiment, szólt, hogy emberünk még mindig a saját eredményében fetreng.
Ekkor Mindkét nővér, a fúria, és a tanítvány, ücsültek a nővér pultban,és épp megváltották a világot.
De a válasz megint nem késett:
- "Ejh, ráérünk arra még!"
És még mindig nincs vége!
Ági további 40 perccel később távozott.
A két némber még mindig ugyan abban a pózban meresztette a valagát, és még mindig a semmiről povedáltak.
Ági megint szóvá tette a dolgot, mire nagy nehezen csak bejöttek.
1 óra 40 perc múlva!
Azért a megjegyzés megint nem maradt el, miszerint:
- Meg vártam, hogy a látogató elmenjen!
Na ezt érintettként már ÉÉN sem hagyhattam szó nélkül.
Közöltem Vele, hogy a látogató szívesen kiment volna arra a másfél percre, amíg maga kicserélte volna a pelust.
De még az előtt is kicserélhette volna, mielőtt a látogató megérkezett.
Na ezen alaposan besértődött. A nemes bosszú nem is váratott magára sokáig, az ebédemet csak úgy lecsapta elém.
Nekem kellett az asztalt beállítani az ágy fölé,majd egy kicsit bele tapicskolni a kajába, hogy megnézzem mi a kaja.
Ebéd után a többiekét már rég elvitte, az enyémet még ott hagyta pár órát kicsit bűzölögni.
És ezek még csak egészen apró dolgok a többi gonoszságaihoz képest.
De az öregúr viszontagságai itt még messze nem értek véget.
Mert hogy a doktor urak is kellően Pató Pálok voltak.
A kisöregnek régebben volt egy prosztata műtéte, melynek folyományaként a nővér, mellesleg a készséges, nem tudta fölhelyezni a katétert.
Az öreg már panaszkodott, hogy feszít a hólyagja.
A nővérke azonnal szólt az urológiára, hogy sürgős segítségre van szüksége.
A segítség meg is érkezett, rögtön az ebéd idő után, azaz mondjuk úgy vagy egy óra múlva.
A bácsika már elkezdte ki izzadni magából a fölös folyadék mennyiséget, és vörösödő fejjel nagyon kínlódott.
A doki elintézte a dolgot azzal, hogy:
- Nekem éppen fontos betegem volt!
...
Éppen ebéd időben.
...
Meg melyik beteg a fontosabb?
Amelyik majd belehal abba, hogy nem tud hugyozni, vagy az, amelyiknek csak szifilisze van, de sokkal többet fizet?
Na jó.
Ezt most hagyjuk.
Mellesleg, amikor szakorvosra lett volna szükség, az mindig egy-két óra volt.
Sőt, mielőtt kijöttem volna, kellett volna egy belgyogyós doki, aki engedélyezi a cukor gyógyszeremet.
Csütörtöktől egészen keddig nem volt ideje odajönni, úgyhogy végül a fonyódi doktornő adta meg az engedélyt.

No de térjünk vissza a rabtársakhoz.
Sajnos a Sanyi bácsi, a vadászó, halászó emberekhez hasonlóan nem tűri a bezártságot, és kikönyörgi, hogy haza mehessen, mondván, hogy Kéthelyről még gyalog is be tud jönni, ha valami nagy baj adódik.
Ugyanaz nap haza engedik az öreg süketet is, akinek már soha nem fogom megtudni a nevét.
Este beszélgetünk mind a hárman, ami azért érdekes, mert a sztómás Pisti bácsi kicsit nyíltabb, mint szokott lenni.
Pisti bácsi, ugyanis mindig elhallgatott, amikor bármilyen említés történt családról, vagy rokonokról.
Később meg is értettük.
Sajnos.
Gyorsan kiszámoltuk, hogy mi már majd 2 hete vagyunk itt, de hozzá még egyszer sem jött látogató.
Amikor ugyanis Pisti bácsi annyira összeállt, hogy haza engedjék, akkor a felesége nem akarta megtanulni a sztóma felhelyezését.
Sőt!
Még azt is elintézte, hogy az öreget tegyék át az elfekvőbe, pedig jobban járt, mint ÉÉN.
Emberek, és sorsok.
...
Na akkor vissza a sztorihoz.
Abban meg is egyezünk, hogy Sanyi bácsi hiányozni fog, mert Ő mindig mindenkit szóval bírt tartani.
Ezzel szunyókálásba kezdünk, a jól megérdemelt altató, és fájdalomcsillapító kombo hatására.
Gyula bácsi még azt is megjegyzi, hogy legalább lesz egy csöndes éjszakánk.
21 óra 30 perc.
Halljuk ám, hogy a folyosó végén mozgolódás van.
Folyamatos a szóáradat.
Hát be is tolják az új beteget.
Emberünk hangját hallottuk már a folyosó ajtó óta.
Mialatt betolják a cella ajtótól egészen a helyéig, ami nem kevesebb mint 4 méter, a nagyszájú leadja élete történelmét, a balesetét, sőt még az Édesanyja 7 balesetét is.
És ebben az a vicc, hogy ez nem vicc.
A lényeg az egészből, hogy egy keskeny földúton ment haza felé lovas kocsival, amikor a kocsi megcsúszott, és felborult.
A társának semmi baja nem lett, de Ő beszorult a kocsi alá.
Sajnos a jobb lába több helyen is eltört.
10 perccel később jött érte a bretegszállító, és áttolták a kötözőbe gipszelni.
Egy pillanatnyi csend áll be a szobába.
Pisti bácsi halkan megjegyzi, hogy:
- Lőttek a csendes éjnek.
Kis kuncogás, és a részemről végre be is ájulok.
Reggel aztán nagyszájú barátunk, akiről közben kiderült, hogy szintén Zoli, azt harsogja, hogy a Gyula bácsi átaludta az új vendég érkezését.
Kicsit csodálkozom, hogy miért sztárolja magát ennyire, hiszen még beszélgettünk is mindahányan.
Aztán hallom csak meg, hogy éjjel jött még valaki.
Az új ember, a Janó, aki a meccsen védett, és egy szöglet kedvéért bele rohant a kapufélfába,aki ezt jelentős borda töréssel jutalmazta.
Janóhoz egyszer csak vendégek érkeztek, nem is nagyon meglepetés szerűen.
Beszélget a hölggyel, amiből kiderül, hogy a felesége.
A sráccal is jókat dumál.
Amikor el mennek, meg is kérdezem:
- A feleséged, és a fiad?
Válasz:
- Nem.
a feleségem, és az unokám.
Megdöbbentem, mert a hangja alapján a srácot kb 15 évesnek tippeltem.
A Kapus el is dicsekedett, hogy korához képest jól fejlett a kölyök, mert csak 13 éves.
Aztán kiderül az is, hogy hősünk 56 éves, és a barom arcú még beáll tét meccsen védeni, mert a mesztegnyői egyetlen huszonéves kapus éppen meg van fázva.
Na megint volt műsor, és duma parti.
Pláne, amikor kiderült, hogy Zoli barátunk viszonylag fiatal kora (43) ellenére, sok embert, és dombot ismer.
Gyula bácsival azonnal egymásra találtak, de legalább rokonsági fokot nem igazoltak.
Kapus barátunk nagyon szarul érezte magát,na nem azért, mert úgy fájt volna Neki a bordája, hanem mert félt a késtől, de még a szuritól is.
Kicsit megnyugodott, amikor kiderült, hogy a keletkezett légmellét nem műtik elsőre, hanem pár nap alatt megpróbálják kitornáztatni belőle.
Az első alkalommal, amikor megérkezett a csinos, fiatal torna tanár néni, aki még főiskolai éveit tapossa, rögtön megállapította, hogy ebben a szobában nem fog unatkozni, hiszen voltunk öten, öt féle tornagyakorlat sorral ellátva.
Tündérke, a tanítónénink, azonnal átrendezte a szobát.
A Tündérke név tökéletesen passzolt rá, hiszen a modora, vidámsága, segítőkészsége miatt simán kiérdemelte a tündérke becézést.
Az átrendezés az ágyak tologatásából állt.
Úgy rendezte be, hogy ketten voltunk járókeretesek, és mi mindenhova eljussunk.
Mindjárt utána el is kezdte az oktatást, a sztómás Pisti bácsival.
Pisti Bácsi közölte, hogy sajnos fáj a lába, ezért nem tud felkelni az ágyból.
Tündérke zokszó nélkül tudomásul vette.
Mellette a Janó feküdt, akinek először csak erősen kellett nyújtóznia, hátrafelé.
Mikor elég magasan volt már a keze, akkor odament Tündérke, és még vagy 30 cm-t húzott rajta.
Akkorát reccsent a kapus bordája, hogy még ÉÉN is hallottam, a harmadik ágyon.
Cserében az első halálsikolyt a Janó hálálkodása követte, hiszen azonnal megkönnyebbült.
Később mondták a dokik, hogy akkor jött ki a levegő nagyja.
Eztán kapott egy gumikesztyűt, amit rendszeresen fel kellett fújnia.
Mi persze csak röhögtünk, de mivel másnapra kijött a levegő maradéka is, Ő jelentősen boldog volt, és óránként fújta a kesztyűt, amíg egyszer csak ki nem pukkadt.
Következett a nagyszájú Zoli,akinek nappalra leszedték a gipszét, így Ő sem tudott igazán tornázni.
Aztán ÉÉN jöttem, a mégnagyobb szájú Zoli.
Nekem már nem sikerült alibit igazolnom, úgyhogy nem volt más hátra, mint előre.
A nővérke megszólalt:
- Kelj fel, és járj!
Ja. Könnyű azt mondani.
Ezt a dumát már mintha hallottam volna valahol.
Talán valamelyik régebbi életemben, úgy vagy 2011 évvel ezelőtt.
Csak akkor nem nekem mondták, hanem ÉÉN mondtam valakinek.
Aztán persze az illető, aki el is indult, jól megátkozott, hogy Tőle nem az Orbán-kormány vette el a roki-nyugdíjat, hanem ÉÉN.
Ezalatt a nagyszájú Zoli folyamatosan mondta a magáét.
De azért neki veselkedtem, és lőn.
Megtettem mind a 4 lépést.
Aztán megszédültem, mint elefánt a repülőn, és nagyon gyorsan vissza léptem az ágyam sarkáig, és gyorsan leültem.
Ennyi torna elég is volt a mai napra.
Mellettem az öreget most hozták ki a kés alól, egy laza combnyak törés megreparálása után, úgyhogy mostra Neki is volt alibije.

Az ötödik beteg csak felmutatta a bevérzett sérv műtététt, és már meg is kapta a mentességet.
Eddigre viszont a sztómás Pisti bácsi fel is kelt, és ki is szaladt a klotyóra.
Szép egy bagázs, mi?
Nap mint nap, kicsit többet tudtam járni,már-már elértem a napi 8 lépést is.
Ez állati gáz.
Még mindig beláthatatlan távolságban van a klotyó.
Hogy a francba fogok így haza menni?
Na egy másik nap este megkapjuk a gyógyszereket.
Részemről a fájdalom csillapítót szuriban kapom, de az altatót elteszem későbbre, mert a múltkor is úgy jártam, hogy fél 9-kor bevettem, és éjfélkor már ébren is voltam.
Az meg nem buli.
Egyszer csak azt hallom, hogy a Gyula bácsi mellettem valamit matat az ágyában.
Aztán felkel, és járkál az ágy mellett.
A nagyszájú meg is kérdezi:
- Hova lesz a séta Öreg?
Válasz:
- Elgurult a gyógyszerem.
Olyan elemi erővel tört ki belőlünk a visszafojthatatlan röhögés, hogy szerintem még a haldoklók is felébredtek az egész kórházban.
Mondja erre a nagyszájú:
- Gyula bácsi! Ott van az ágy innenső lábánál, a kerék alatt.
Az öreg, csak csöndben jegyzem meg, hogy a 82 éves, sérvműtétesről van szó, négykézláb odamászik, és ezt hallom:
- Te hülye! Ez csak egy nagyobb zsemlemorzsa!
Az öreg feltápászkodik, és vissza slattyog az ágy túloldalára, és jön a következő információ:
-Na, Mi van vazzeg, lefeküdtél kicsit pihizni?
Ekkor már sírva röhögtünk, de már a nővérek is bejöttek a nagy vigadásra.
- Már megint mi van?
- Csak ez a kurva dilibogyó itt fekszik a párnámon, és még be is takarózott a paplanommal, hogy meg ne fázzon. Én meg vénségemre hülyét csinálok magamból!
A hétvégén Ági bejön látogatóba.
Szombaton jó néhány órát ott volt, hogy megnézze, hogy mennyit tudok már járni.
Kicsit szégyellem a minimális teljesítményt, de azért bemutatom a teljes tudományt.
Persze megint hamar megszédülök, és nyomás vissza a fecske fészek szerű fekhelyre.
Magamban meg döstörgök, hogy ilyen csufosan felsültem.
El is határoztam, hogy ez csak egy kis fizikai fájdalom a girincemben, és egy jelentős mennyiségű félelem.
Szerintem mind kettő leküzdhető, egy kis feszítéssel.
És ekkor felálltam, és elnavigáltam magam a WC-ig.
Ott megültem egy pár percre, mint fecske a telefon dróton, majd elindultam visszafelé, hogy fogadjam a gratulációkat.
Innentől már nem volt megállás.
Jártam-keltem, ha kellett, ha nem.
Vasárnap benézett a Doki.
Faggatom a Tripkót, hogy mikor mehetek haza.
Megegyezünk a szerda délutánban.
A hétfői vizit alkalmával megpróbálom kialkudni a szerda délután helyett a délelőttöt, és teljes sikerrel.
Sőt!
Tripkó megemlíti, hogy akár kedd délután is lehet haza menni.
Na!
Ez ilyen könnyen megy?
Akkor, ha lúd, legyen kövér, legyen kedd reggel.
Ez is megy.
Haza is jöttem.
...
Nem említettem még a kajákat.
Pedig az még volt valami!
Nem teljesen értem, de ugyanabból az 550 Ft-ból, mint Kaposváron, gyakorlatilag házi kosztot kaptunk.
A főzelékeknek meg volt a saját ízük, és nem csak egy csiríz volt, benne néhány uszadékkal, aminek az alakjából lehetett volna kitalálni a mibenlétét.
A húsok legalább 30%-kal nagyobb adagok voltak, az állaguk, és ízük is inkább hasonlított a frankóra, mint a kórházi átlagra.
Kaptunk gyümölcsöt, és zöldeket is.
Nem is beszélve a hideg ételekre, ami változatos volt, nem pedig a kaposvári húsüzem egyen ízű selejt termékei.
Mikor kiderült, hogy a műtét után még a cukrom is beállt a normálisra, annyira, hogy az első napon még kaptam inzulint, és majdnem be is Hypoztam, lement a cukrom 1,8-re, akkor néha kaptam nem diabetikus kajákat is.
Az egyik reggeli például kakaó volt, két szelet mazsolás kuglóffal.
Vagy meséltem a rabtársaknak, hogy Apuval néha kimentünk a henteshez egy kis főtt kolbászra.
Na persze nem a szar 2 80-as fradi kolbász, hanem a drágább 3 80-as lecsó kolbászról van szó.
Erre a másnapi reggeli főtt kolbász volt, mustárral, és teával.
Vagy máskor egy pár főtt virsli, vagy főtt tojás, sajttal, de még a májas sem a már unásig ismert páncélos volt, hanem finom, lágy, kenhető kacsamáj pástétom.
De még a leveseknek is más-más állaga, színe, és íze volt.
Ráadásul, még erőst hajaztak is az általam már ismert levesekre.
Egyszer még álmodtam is egy jó adag lecsóról, és ki is dumáltuk a kollégákkal, hogy milyen jó is lenne, de ez így október végén teljesen lehetetlen, egy kórházban.
Erre ebédre felszolgálták a rizses, kolbácos lecsót.
...
Azért még arról is kell írnom pár szót, hogy természetesen ÉÉN is elestem a csonkolás óta, már kétszer is.
Az első eset még a kórházban történt.
A rohadt fecske fészek szerű ágyból csak úgy lehetett kikászálódni, hogy először kicsúsztam a pereméig, a vaskeretre, és onnan már nem akartam mindenáron hanyatt beesni az ágyba.
Na neki is kezdtem készülni a feladatnak, és jól ki is ültem, a keret elé 1 cm-rel.
Amint éreztem, hogy zuhanok, azonnal rátámaszkodtam a nincs lábamra.
Hohó!
Ezt nem szabad!
A következő pillanatban eszembe jutott a kaposvári kórházból a Feri bácsi, aki telibe ráesett a csonkjára, és még két nap múlva is ordított a gyönyörűségtől.
Gyorsan, szerencsére még a levegőben az oldalamra fordultam. Így fogtam talajt, és persze meg se ütöttem magam.
A produkciót a nagyszájú, élő, egyenes adásban nézte végig.
Azonnal elkezdett nővérért kiabálni.
A Nővérke meglepetésszerűen azonnal belépett , de nem látta mi a balhé, mert az ágy mögött fetrengtem.
Úgyhogy gyorsan feltettem a kezem, és mondtam, hogy:
- Kisztihand! Itt vagyok ám, csak kéne egy kis segítség.
És volt.
Mégmeg fél percen belül.
Föltettek az ágyra, és egy gyors mustra után mindenki megnyugodott, hogy nincs semmi bajom.
A másik eset már itthon történt.
A fürdőt már nyáron úgy alakíttattam ki, hogy nincs belépő a tusolófülkébe, hanem minden küszöb nélkül egybe van.
Kabin sincs, csak a kőművész bácsi építette a tusolót.
A bejáratnál van egy vízfogó függöny.
A fülke nagyobb is, mint az átlag.
Így aztán kényelmesen elfér benne egy remekbe szabott műanyag kerti szék.
Na, benavigálok keretestül a fülkéig, és megpróbálok leülni.
Már a fotel két karfáját fogom, amikor az alattomos szék is amputálja a saját lábát.
Szép lassan, mint a rajzfilmekben, lecsúszok a földre.
Azt hosszas gondolkodás után sem tudtam megfejteni, hogy a gonosz darab miként is került a fejem tetejére.
Minden esetre elkezdtem sipítozni a gyerekeknek, miközben menekülőre fogtam a dolgot.
Sikerült olyan hihetetlen pózba keverednem a székkel a fejemen, hogy amikor Anna meglátott, könnyekbe tört ki.
A hahotázástól.
Ezek után leműtötték rólam a széket, ÉÉN meg elseggeltem a klotyóig, ami csak 4-5 mozdulat volt, majd a mosdó kagylóba, és a klotyóba kapaszkodva, feltornáztam magam a klotyeszra.
Persze, a röhögés okozta hasfájáson kívűl semmim se fájt, hiszen megint nem sérültem meg.
Ennyi elég is volt a Pató Pál féle amputációmról.
ÉÉN túl éltem, és mostanra már a műlábamat várom, a napokban.
A műtét óta teljesen megváltozott az egészségi állapotom, a gondolkodás módom, de a vakságomhoz változatlanul hű vagyok!

 

doboz alja
oldal alja