Perc, magány, virágének
Percnyi magány. Mit idéz ez a csendes, kora reggeli táj,
S a virágok végső szirom-fellobogása, míg
Ideér, idecsordul a hajnal, fűre, bogárra s a rögre,
Amelyből nemesek, gazok egyformán kifakadnak.
Röpke a nyár is. A fakó-sátorú ég idelátszik,
S csak a holt ragyogás, nem idézi a tegnap kék derűjét.
Bogár döng odakinn. Lét-vesztő, nyár-sirató. Dal
Kúszik a fény-erezetben, csupa delejes áram, mint ez a vers,
Ez a hasztalan ének, a végső. Levetkőzik a nyír. Kéregruháját
Hova szórja, magányba, ahol fényes levélkék könnye pereg le,
A gyöngyszínű tájra. Hallom a dalt. Nekem is szól. Rekviemet
Dudorász most ez a dallam: Volt-szerelemről, eltűnő szívdobogás-
Ról, száll, mint szétrebbent fény a szemek kapuit kikerülve.
Visz, mint folyó, ha a medre hirtelen mélybe hanyatlik.
S lesodorja a testet időtlen, hangtalan ölbe, hol irgalom
Nem nyújtja feléje kezét sem, s hívó szó nem jut el tudatáig.
Törtszárnyú nyár. Lezuhant a virágok kókadt lába elé,
Sárga torzó a hold odafönn, s a közöny felhői szertedobálva.
