Pillantáson innen
Visszaemlékezve a gyermekkoromra, már akkor is féltem az alkonytól, a
búcsúzó napsugaraktól, mert estefelé ködös lett számomra minden, amit én
elfogadtam, - azt gondolva, ilyen a világ. Csak az idő elmúltával tudok
következtetni sok mindenre.
Kedvenc játékom volt egy kis kutya, ami gipszből készült, ülve lehetett vagy
harminc centi magas, Bodri volt a neve. A konyhában egy székre ültettem, a
játszás után ottfelejtettem. Jött nagyanyám, kezével nagyot suhintott, sicc
le, sicc le, kiáltotta, mivel a kandúrcicának nézte. Sírva fakadtam, mert
Bodri darabokra törve szóródott szét a konyha kövezetén. Már annak idején is
rosszul látott nagyanyám, engem is nehezen ismert meg, kérdezte - te vagy,
Marikám?
Az én drága nagyanyám emlékezett a legjobban a gyermekkoromra. Egy szép
nyári estén, amikor a legszebben ragyogtak a csillagok, az ölébe fogott és
elmutogatta az általa ismert csillagokat, - Fiastyúk, Sántakati,
Göncölszekér - és mindegyikhez szőtt egy kis mesét. Mese közben égszakadás,
földindulás, elesett velem. Nem történt semmi baj, nevetve siettünk befelé,
ahol nagyapám jól kinevetett minket.
Ma már ha felnézek a csillagos égre, nem találom a Göncölszekeret sem -
csillagai elhalványodtak vagy másfelé vették útjukat.
Kislány voltam, amikor csodálva néztem az eget koszorúzó, gyönyörű
szivárványt. Édesanyámat megkérdeztem, hogy hol van a szivárvány másik fele,
mire azt válaszolta: a hegyen túl, messze, messze. Az idő felgyorsult,
elmúlt az őszülő idő, megtapasztalva látom a fények körül a szivárvány másik
felét.
Amikor iskolás lettem, többször meglátogatott a védő néni. Örültünk, mert
akkor nem kellett felelni. Egyszer hozott magával egy feltekert kartonlapot,
amelyiken nagy betűk voltak függőlegesen feltüntetve, lefelé mindig kisebb
betűkkel. Azt mondta, hogy fel kell ismernem azt a betűt, amelyikre ő
rámutat. Amikor a távolságot kijelölte, ahonnét olvasni kellett, én
egyszerűen megijedtem.
Mondtam a padtársamnak, gyorsan tanuljuk meg a betűket, hogy tudjam.... Ő
rám nézett, és csodálkozva kérdezte - hát te nem látod? Ekkor ébredtem rá,
hogy én valóban nem látok jól. Nagyon elszomorodtam, nem hittem, hogy van
ilyen - rosszul látok. Istenem!
Abban az időben Veszprémbe kellett menni a szemészetre. Nagy feltűnés volt,
ha valaki szemüveges lett. Nagyon szégyelltem, mivel néhányan csúfoltak,
volt, aki azt kérdezte, hogy kinek akarok tetszeni? Ezek a megjegyzések a
kevés kis önbizalmamat is elvették. Nagyon sokat szenvedtem.
Úgy éreztem, szemüveggel sem jobb a látásom, mivel a lépteim a mélység felé
indultak, félve lépkedtem, a fülem égett a szemüveg szárától. Féltem,
öszszeomlik velem a világ. Félretettem a szemüveget, úgy gondoltam,
megleszek nélküle.
Igazi gondjaim akkor lettek, amikor a középiskolába kerültem. Nem láttam a
táblára írt szöveget. A padtársaméról voltam kénytelen másolgatni, amiből
csak problémák adódtak. Néhányan puskáztak, de nekem az sem ment az apró
betűk és számok miatt.
Gondjaim szaporodtak, kénytelen voltam orvoshoz fordulni, osztályfőnököm is
jóindulattal erre biztatott. Aztán elkészült az új szemüveg. A tábláról
jobban tudtam olvasni, ezért csak órák alatt hordtam a szemüveget - mivel
szédültem, rettenetesen fájt a fejem. Nem tudtam belenyugodni, hogy nincs jó
szemüvegem, miközben olyan sokat dicsérik és áldásosnak tartják. Sok
problémám adódott, nem ismertem fel az embereket az utcán, nekem mindenki
arcnélküli volt.
A vártnál is nehezebb időszak következett, amikor dolgozni kezdtem.
Új szemüveg - nem jó, nem jó, nem jó. A szemészorvost kértem, szinte
könyörögve, hogy segítsen. Mit tegyek, mikor ő megállapítja, hogy milyen
legyen a jó szemüveg, és amire elkészül, nem jó? Látta a doktor úr, hogy
nagyon el vagyok keseredve, - segített. Azt tanácsolta, hogy menjek el egy
másik városba és az OFOTÉRT-nál méressem be a lencsék állását. Itt volt az
ismétlődő hiba, rosszul állították a lencsét szemüvegkeretbe.
Ez már régen történt, de azóta is figyelmeztetem az optikust, aki nagy
figyelemmel készíti el a jó szemüveget. Ha látok kisgyereket szemüveggel és
az anyukája panaszkodik, hogy nem akarja hordani, mindig felmerül bennem,
hogy az a szemüveg nem is jó, mert a jó szemüveget meg lehet szokni.
A szemészorvos is nagyon örült, hogy végre sikerült jó szemüveget készíteni.
Javasolta, hogy egy kis kezelés jót tenne a szememnek, mivel sokat fáj a
fejem. Beutalót adott a veszprémi kórházba, mivel akkor még nálunk nem volt
kórház. Egy aranyos, fiatal doktornő kezelésbe vett, amiért én, amíg élek,
hálás szívvel gondolok rá.
A vitaminos kezelés után ajánlott egy kis beavatkozást, ami abból állt, hogy
meg kellett várni, amíg egy ilyen vércsoportú kismama szül és annak
placentájából sejtet vesznek, amit az én szemem sarkába ültetnek, ami segíti
a szem vérellátását.
Egy kis félelem fogott el, de biztatására beleegyeztem a műtétbe. A műtét
egy kicsit kellemetlen volt, nagy fényt láttam, és nem tudtam pislogni. Egy
napig be volt kötve mindkét szemem. Ez a kis műtét hozzásegített ahhoz, hogy
azóta nem fáj a fejem, ami nekem olyan sok szenvedést okozott fiatalabb
koromban.
Azóta sok orvosnak említettem ezt a kis beavatkozást, de úgy érzem, nem
keltette fel az érdeklődésüket. Egyedül egy arab származású szemorvos nagy
érdeklődéssel hallgatva, kétszer is elmondatta velem a történteket, és azt
mondta, hiszen ez egy csodálatos esemény. Nemrég hallottam, hogy ez már egy
őssejt beültetés volt.
Nehéz elfogadni, de legjobb megbarátkozni a gondolattal, hogy nem láthatunk,
ezen senki nem tud változtatni, ezzel kell élnünk.
Elveszítette látását apai nagyanyám és édesanyám is. Hála Istennek, nekem
még jut az aranyló napsugárból hetven felett is.
Ma már elmúlt a szégyenérzet, talán az önbizalommal sem küszködöm anynyit,
mint fiatal koromban. Bátran kérek segítséget, ha az úton át szeretnék
menni, megvárom, amíg néhányan öszszejövünk, és velük biztonságosabb az
átkelés. Vásárlásnál is jó szívvel fogadom, úgy érzem, segítőkészek az
emberek. Nagyon, de nagyon örülök az állami segítségnek, és annak is, hogy
igénybe vehetjük az utazásnál a kísérői kedvezményt.
Nálunk nagyon jól működő klub van, szeretünk együtt lenni. Nagy örömmel
készülünk a Fekete István Emlékműsorra, amit ebben az évben is megrendezünk.
Legalább nyolc-tíz városból várjuk sorstársainkat. Fekete István itt élt
Ajkán, őneki is gond volt a látásával. Részt vettünk az újratemetésén
Göllén, ami mély hatással volt ránk.
Öregkorban egyre gyakrabban térnek vissza a gyermekkori emlékek. Szép
emlékeim közt őrzöm azt az alkonyi tájat, ahová Horváth tanító bácsi sétálni
vitt a közeli Posvány-rétre, ahol zöld füvet szedtünk a nyusziknak. Vele
együtt öten voltunk, Magda, Fanni, Pisti és én. Egyszer elkezdte mondani:
"Figyeljétek, milyen szép az ég alja. Nézzétek, milyen szép színek kísérik a
lenyugvó napot. Ilyenkor kezdődik az égi színielőadás. Ha eltűnik a vörös
felhőfüggöny, akkor szerepelnek a kis angyalkák, a sárga felhőfüggöny után
az égi szentek előadása következik és addig tart, amíg a kis csillagok
meggyújtják csillag-lámpásaikat."
Az őszi naplemente meséjét már én is elmondtam a kis unokámnak, aki
ugyanolyan nagy érdeklődéssel figyelt, mint én annak idején. Ma már a
naplemente színei ködösek, nem olyan szépek, mint valaha. A nyugvó Nap az
idő múlására, az elmúlásra emlékeztet.
Bakonyalján, erdőszélen, a Torna patak partján születtem. A Torna patak
kristályvölgye a legszebb itt a tájon.
Az idő alkonyán is a legkedvesebb időtöltésem, amikor kis unokámmal a
kertünk alján hallgatjuk a Torna patak csobogását, csodáljuk a szivárvány
színében tündöklő szitakötőket, pillangókat, a sokszínű mezei virágot. Vízre
tesszük a kis papírhajót és addig figyeljük, nézünk utána, amíg eltűnik a
kis patak csillogó víztükrén.
Márciusi szellő száll, erdőn, mezőn, réten.
Kinyílnak a virágok lilán, sárgán, kéken.
Dalba kezd a kismadár, cseng a határ tőle,
Isten hozott március, tavasz hirdetője.
