Ponthalmazok ellentétben
A valóság gonosz oldalát
talán túl sokáig hagytam reád,
ezért hát érdekesebb képet adok eléd,
ismét megmutatom az írott pontok humoros rendszerét.
Azokat a pillanatokat tárom fel,
melyekben a normál képpel nem egyeznek,
a pontok mindenféle furcsa, nehezen érthető formában rejteznek, Megfordulnak, egybe csúsznak, íródnak ellentétbe.
Történt, hogy csodás tapintható kiállítást néztünk, hol természetes anyagból formált képeket követett kezünk, és fonálból szőtt csendélet, jelenet, kedves momentum, mi bennük feléledt.
Egy emberalak előtt áltam,
s alapos elmélkedés után kezem írott lapra tévedt, örültem is rögtön, hozzá láttam, hogy elolvassam, s jött a meglepetés: felhelyezője kissé megtévedt...
A cédula fejjel lefelé mutatta magát,
s minthogy kellő képpen tartósan leragasztották, kezemmel kerestem a megoldás biztos útját, nem kívántam, hogy ott maradjak írottak híján...
Kezemet majd kifordítottam, és elértem
előlről hátra felé irányítva ujjaim egészen, s a sor megelevenedett eképpen:
a cím: Emberek, szobor csoport, csendélet!
Helyszín még mindig ugyanott,
kezem egy nagy kiterített képen kopog,
mely hatalmas méretével a falon lóg,
s rá nem éreztem jelentésére, hát olvasni fogok...
Ott azonban csak néhány töredék várt,
merő darabokra szakadt betű hiány,
esély nem jutott csak egy szó nyert értelmet:
valahol a kép alatt középen ez állt: leány!
Egy újabb történet évekre visszafelé haladva, akkor még rengeteg pontírásos levelet kaptam, s ez egy levél volt, elrettentő külalakban, oly csúfság, hogy percekre megállt a tudományom, csak hallgatott kezem alatt...
Az iromány bár trükköket, sőt rövid írást nélkülözve állt határozottan előttem, ám, mit azzal elkövettek, nem sejtettem.
Húztam kezem megfontoltan, s tagolást kerestem benne...
Meg volt ott szükséges minden jel,
vessző, és más apróság, a nagybetűjel,
csupán a szóköz volt ismeretlen írójának, így gondoskodott róla, hogy a szavak egybe follyanak.
Hét oldalon keresztül eképpen taglalta,
nem kímélve a kezet, mely buzgón olvasta, s levelét 36 hangú dalnokról tele aggatta szeretettel, vallomással, sok kérdéssel, áldomással.
Csattanót is elmondom hát neked,
mert később kíváncsiságból neki szegeztem kérdésemet:
Milyen okból írtad egybe az egész szöveget?
Mert az bizonyos, hogy a szóköz billentyűt is ismered...
A válasz kacagva, mégis félve érkezett:
Tudod... ezt feltétlenül szándékosan tettem, mert írtam számodra sok személyeset, és úgy értesültem, nem csak te bírtoklod ezen ismeretet.
S biztos akartam lenni benne,
hogy egyedül te olvasod, értelmet te lelsz benne.
Semmi más okom nem lehetett erre,
mely világos, hogy semmiképpen sem nevezhető helyesnek.
A nevetés úgy kitört belőlem,
a tér hangzavar módjára beleremegett,
a csodálkozástól nem tudtam hová legyek, s percek kellettek, míg adhattam feleletet.
Elővigyázatosságod rendkívül figyelmes,
örömmel kijelenthetem, mód felett felesleges.
Azért nagy elismeréssel megköszönöm neked, mert pontosan értem, mi indított erre téged.
S hogy ezt tenned miért nem szükséges?
Ennek oka egyszerű, s nem is megfejthetetlen:
Othon, ki bírtokol némi tudást egyetlen
csak édesanyám, ám ő pontokat lassan s csak szemmel követ.
Még beszélgettünk erről hosszasan,
neked most nincs értelme, hogy folytassam.
Mert bizonyosan a lényeget már megsejtetted.
Ilyen banálisan figyelmes okból olvashattam egy összekuszált levelet!
A most következőkben előbbre ugrik a vetítés, egy helyre, hol volt már sok sírás és nevetés, a kicsiny kis kollégiumi szoba asztalán készült egy ma már nevetségesnek ható iromány.
Én követtem el figyelmetlenül, s bután,
kezemmel csak körmöltem, bambán, sután.
Tábla szolgált eszközül, s tartozéka helyett vékony toll betét kezemben, ilyen módon láttam hozzá, hogy szövegem papírba véssem.
Levelet írtam akkor kedves barátnőmnek,
kedvességből, születésnapján, hogy megörvendeztessem, ám gyakorlatlanságom, és figyelmetlenség lett vesztem, melyel persze szomorúság helyett mindenkit megnevettettem.
A táblán fordítva kell írni, ezt elfeledtem, mint írógépen, mindent úgy cselekedtem, ebből lett csak alig bogozható zűrzavar, kalamajka, legyen ember a talpán, ki ezt rendbe rakja!
Pedig nem hosszú szöveg, egyszerű mondat, mely állt volna a kis lapon nevem alatt:
Legyen e nap életed legboldogabb napja,
füled míg bokáig nem ér, mindenki addig húzza!
Bohózat, és micsoda butaság,
de neki szeleburdi humoráért ez éppen kijárt.
Azért megtudta, mit szántam számára jó kedvemben, írás helyett fennhangon fülébe zengtem!
Végül újra közelben a jelen perce,
melyben főszereplő mini írógép, s egy kis papír lett, éppen akkora lapocska, hová egy szó felvésődhet, éppen egy név, az is két sorban fér el benne.
Ellentét írást próbáltam használni,
nem gondoltam, hogy gyakorlatom esetlen, van érte még mit formálni, tenni, ennek okán sikerült szégyenteljesen elrontani...
Megfontoltan írtam a betűket,
éppen azokat, mik rendesen nem lehetnek benne, mert a kulcs írásnak ez az egy fontos lényege:
mikor olvasod, mi nincs megjelenítve; azt kell keresned.
Ám a felfordított ellentéteket hibásan követtem, s többször egy másik betű kulcs képét belekevertem, s így lett csúfosul a név mindenestül helytelen, talán kifürkészhetetlenül értelmetlen...
Pedig ez volt a te neved,
melyet féltem, hogy normál módban le írni nem lehet.
Mert számos jel indított, megfontolt némasággal kövessem létedet, ám e papír fecni ennek nem épp példás éke lett.
Látod, ilyen vicces fajta a ponthalmaz,
s még mennyi furcsaságra van alkalma,
mit az elme kicsinysége még végig sem gondolhat, de az élet hoz még velük különös dolgokat!
Végezetül azt kívánom, nagy legyen figyelmed, s ha kezed alá kerül, mi tűnik elsőre értelmetlennek, gondold meg, a betűk látszata lehet másra következtet?
S talán valamit furfangosan számodra rejteget, szépet, kedveset!
2015. november 23.
