Profán fohász
A béke fátylát
Terítsd rám, ó, uram!
Segíts nekem, hogy végre
Kibírhassam magam!
Valami szépet
Jó volna tenni...
Vagy tán utánunk
Nem marad semmi?...
Felelj nekem, mindenség fejedelme,
Mert nagy homályban tévelyeg az elme!
A mindennapok valósága zörget...
De mit számít, ha ármányos az élet?
Hisz te velem vagy, oltalmaz karod,
Nem hagysz elesni, hogyha akarod.
Gyermekként szólok,
Vénülő kamasz,
Kinek az ajkán
Szégyen a panasz.
Örök társam vagy, igaz vigaszom,
Bár megtagadhatlak, hogyha akarom!
Hát magamat, mondd, megtagadhatom?!
Tudod, imához nem szokott a nyelvem:
Bocsásd meg balgaságom,
Hogy véled feleseltem.
Ne vedd zokon,
Hogy megidéztelek,
S hogy lakhelyem
Megosztottam veled.
Elég volt minden nyűgből:
A lét határtalan!
S mert semmi dogma nem köt,
Felfedezném magam...
Sok színű élet,
Tárd ki kapudat,
Mutasd meg fényességet
Sugárzó arcodat!
