Rejtett szerelem
A hegyek között is leesett az ideji hó már,
Fehér tőle a rét, az erdő és az a kis tisztás,
Ahol állok, s nincs körülöttem senki más.
De mégis, valahonnan figyel egy fekete szempár.
Lassan, nagyon lassan hátra fordulok,
S egy félénk őzbakkal állok szembe,
Aki alig mer belenézni a szemembe.
Szem a szembe néz; és én csak bámulok.
Mire feleszmélhetnék, addigra már késő;
Elszaladt, elillant a gyönyörű alak!
Oh, te őzbak, talán nem is láttalak?
Nem álom, itt állok a tisztáson; és Ő?
Megszünt a varázs, véget ért minden.
Megfordulok, kinyújtom kezem, fenyőágat
Török és tobozt keresek egy párat.
Mehetek haza, talán meg van minden.
Lassan megyek, az utat nem is keresve,
Mely a fenyők közt a hóban úgyis elveszik,
Akárcsak az a fekete szempár úgyis eltűnik.
Nem néz más, csak a hold a lombok közül lesve.
Nagysokára, amint fáradtan hazaérek,
Mégegyszer visszanézek, s látom az őzbakot!
Letaglózva bámulom a gyönyörű alakot,
Majd megfordulok és a szobába lépek.
Kis tartóba teszem a fenyőágat,
Egyenként rakom rá a tobozokat,
Alá pakolom az ajándékokat,
Fogom a gyufát, s meggyújtom a gyertyákat.
Nemsokára nagy zsivaly vesz körül,
A család, a gyerekhad a fa fele indul,
S az ajándékokról a csomagolás mind lehull.
Karácsony van! Ma este mindenki örül.
Csak egy boríték maradt a fenyő alatt,
Azt innen távolról nyújtom át neked,
Hogy ahogy e verset olvasod, érezd:
Engem olvasol; Titkom többé nem maradt:
Én tudnék abban a fenyveserdőben élni,
Ahol már egy hónapja az őzbakot keresem,
Mindig azt a karcsú, izmos alakot lesem,
S várom, mikor fog ismét oly szépen rám nézni.
(Szakmár, 97. 12. 22. hétfő)
