Réti virágok
Régen volt, de emlékszem:
Egy fecske mondta el nékem,
Hogy mit látott a réten.
A faágon ülve csivitelte,
Azt mondta, jól megfigyelte;
Négy virágról szól a mese.
Állt az első büszkén, hetykén magába,
Mereven tekintett szét a nagyvilágba,
Nagyobbnak tűnt, mint ezernyi réti társa.
Nem messze tőle a másik, szerényen
Hajladozva a gyenge szélben,
Az elsőt nézte titkon, de merészen.
A harmadik fiatal volt, zsenge még;
Színe hófehér, az élet nem koszolta még;
Legszebb volt a réten, de ez nem elég.
Leghátul kókadtan állt a negyedik,
A színe is sárga, talán irigykedik?
Ő az, akinek az élet nem tetszik.
Így állt a négy virág egymás után sorba,
A lenge szélben ide-oda hajladozva,
A tarka rétnek lágy ölében ringatózva.
A második piros volt, mint lángoló szerelme,
De az elsőnek hideg kék a színe,
Olyan, mint Jégország Hófejedelme.
Állt az első büszkén, hetykén, nem tekintve hátra;
Hiába nézett rá kérőn a második társa.
Ő csak állt és gúnyosan mosolygott magába.
Állt a piros is; szelíden imbolyogva a szélben,
S nem vette észre, hogy a mögötte álló csendben
Reménykedve, feléje hajlong egyre kecsesebben.
A harmadik így áll hajlongva előre,
A mögötte lévőre oda sem figyelve,
S tekintetét az előtte lévőre szegezve.
Állt a sárga is kókadozva, árván;
Néha-néha kissé előre hajolván,
De a választ mindhiába várván.
Egyszer csak a távolból harangszó hallik,
Ébresztve a szelet; s kis idő sem múlik
Lanyha susogása bosszús viharrá válik.
Mondja a szél: "Én itt is úr vagyok!
S ti gyenge, hajlékony virágok,
Arra dőltök majd, amerre én fújok!"
Fújja, csak fújja a dühét.
"Előre! Előre!" Mondja ismét.
Szegve ezzel a virágok kedvét.
Aztán, mintha mást gondolt volna,
Gomolygó mérgét visszafele fújta.
Hol tiszta volt, poros lett a porta.
S íme, most elöl hajolt a sárga,
Aztán a fehér, majd a piros a nyomába
S a büszke kék maradt utoljára.
Így a piros a fehér mögé került,
Szeme a hószirmokba elmerült,
S az új szerelembe belemerült.
S hogy ezt a szellő észre vette?
"Ejnye! Azt a kutya teremtette!"
Fordult, s a két virágot körbe vette.
Hajolt, hajolt egyre lejjebb a két árva.
De a szél dühét azért alább nem adta volna!
Lengtek, csak lengtek soha meg nem állva.
A szél úr csak fújta, fújta őket.
Senki mást nem, csak kettőjüket;
Szétváltak, majd megint összeértek.
Űzte, űzte a szelet a rettent harag,
Talán soha, soha el nem fárad?
Jaj! Eltöri a két gyenge szárat!
Eltört, eltört a két drága;
A mező két legszebb virága.
S most ott hevernek a sárba.
A szél dühe most már apad,
Ereje is jócskán alábbhagy.
Aztán megáll, elfárad.
A mező már elcsendesült, teljesen.
Némán fekszik a két virág egymás ölében,
Nekik csak holtan termett a szerelem.
Mellettük a kék nem mosolygott gúnyosan magába,
A másik oldalon már nem volt irigy a sárga,
A két virág középen feküdt, s már nem volt árva.
(Szakmár, 96. 08. 26. hétfő)
