SZIKKTI sztory
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cég, ahol többek között ÉÉN is dolgoztam. Ez volt az első munka helyem. aztán bevonultam katonának, majd le is szereltem. És amikor vissza mentem dolgozni újra, akkor lépett be egy velem egy idős srác. Igen hamar jó cimborák lettünk. Olyannyira, hogy cégen belül mindenki csak úgy ismert minket, hogy az IKREK...
Aztán nem sokkal később érkezett az osztályunkra egy hölgyemény is. Mivel csinos is volt, fiatal is volt, és ráadásul inteligens is volt, hamar átalakult az ikrek, triumvirátussá. Ment az udvarlás, piszkálódás, és nem mellesleg igen jól tudtunk egymással dolgozni. Majd ismét pár hónap után belépett a céghez még egy fiatalember is. Ő először nem hozzánk az Automatizálási, és Számítástechnikai Osztályra került, de az étkezőben hamarosan egymásra találtunk, és kiderült hogy a Szonjával együtt jártak a Veszprémi vegyiparira, és tulajdon képpen mindketten inkább voltak programozó matematikusok, mint vegyészek. Így hamarosan Ő is át került hozzánk állományba. Így teljesedett be a sors, ami a mai napig tartó barátságba torkolt.
Az első cimbi neve volt a Gabó, az Udvaros Gáborból. Róla már tettem említést, valószínüleg még a másik listán, amikor a mi huszár Gabónk bemutatkozott. Szonja becenevét már leírtam, de Ő gyárilag a Judit nevet kapta. Csak rövid idő alatt átkereszteltük Szonjának, mert a vezeték neve: Szőnyi. Na már most mindannyian számítógépes szakemberek voltunk, és mert akkor még nem használtuk az ékezetes betűket, A Szőnyi név hamar lett Szonyi, majd Szonja. A '3. figura beceneve még az egyetemen ragadt rá. Az ő apjától örökölt neve: Bagi János. A Bagiból először lett Biga, és innen már egyenes út vezetett a Csigához. Ez jelenlegi beosztásához kicsit snassz, mert hogy Ő most egy bank informatikai igazgatója. Ettől nekünk mégis csak Csiga maradt. Röviden ennyit a kis csapatról.
ÉÉN 1977-ben kerültem a céghez, rögtön az érettségi után. Akkor már működött a BCM project. A rövidítés a Beremendi Cement Művek rövidítése. Beremend, aki nem tudná annak elárulom, hogy az ország leg délebbi települése, Pécs alatt. Miután '82-ben leszereltem, (Röszkéről), kerültem csak a beremendi munkára. A Budapest-Beremend távolság nem kevesebb, mint 252 km. Ezért ide mindig több napra utaztunk le, általában 3-4 fővel. Szerettem oda járni, mert mindig történt valami, és nem kellett tartani a Főnök b.szogatásától. Na nem azért, mert nem tudta, hogy ott mi történik, hanem mert Ő is sokat járt le tárgyalni, és felügyelni minket. Ezért tudta pontosan, hogy ha kellett, dolgoztunk 24, vagy akár 48 órát is egybe. viszont, ha vártunk az eredményekre, és csak a gép dolgozott, akkor aztán volt eriszd el a hajam.
Itt azt hiszem egy mondat erejéig el kell mondanom, hogy mit is dolgoztunk. Volt nekünk egy SZML )Számítógépes Mozgó Laboratórium) című gépünk. Ez egy konténer méretű utánfutóba szerelt , a K F K I által gyártott T P A 11 típusú számító gépet tartalmazott, amit elvittünk az adott helyre, letelepítettük, és először adatokat gyűjtöttünk az adott technológiáról, majd a profi szakemberekkel meghatároztuk a beavatkozási helyeket, és kidolgoztuk a számítógépes vezérlést, szabályozást.
Vissza Térve a BCM-re, egyik alkalommal még az idősebb generációval mentem kiszállásra, és elérkezett az ebéd idő. átsétáltunk a gyár étkezdéjébe, és vettünk magunknak 1-1 3 fogásos ebédet, a la carte. Két Tónink volt. Az egyik a Góré, a másik az egyik mérnök Úr. Leültünk kajálni, természetesen egy asztalhoz. Történt, a történet, hogy A Tóni még a leves felénél tartott, amikor a Góré már a kávéját emelte a szájához. Mikor ez nekünk is feltűnt, a másik kolléga azonnal előkapta a fényképezőgépét, és csinált néhány remekművet. Majd otthon előhívatta, és kitettük a faliújságra. Később ezekkel a felvételekkel megnyerte a kerületi fotó versenyt. És senki sem sértődött meg.
Más alkalommal, a cimbikkel voltam lent, amikor a Góré is leugrott egy napra tárgyalni. Mikor megérkezett, épp teniszeztünk a gyárudvaron. Az één kocsim bent állt a csarnokban, fedett helyen. Na most ehhez tudni kell, hogy amikor a kemencét tisztították, akkor a klinker por belepte az udvart. A góré pedig nem tudta, hogy aznap takarítás volt. Kicsit gyanús volt Neki, hogy csak az Ő Zsigája áll az udvaron, még az igazgatóság előtt sincsenek kocsik. Úgyhogy gyanútlanul bement tárgyalni. Közben abba kellett hagynunk a teniszt, mert elkezdett szemetelni az eső. Mire Főnökke Mérnök Úr előkerült, kb újnyi rétegben fedte be a Zsigát, a megkötni készülő félkész cement. Embert ÉÉN még olyan hisztérikusnak nem láttam. Gyorsan megtudakoltuk a helybéli dolgozóktól, hogy mi a megoldás?
El is mondták, hogy komoly baj azért nincs, mert egy pár liter 20%-os ecettel könnyedén lemosható. Úgyhogy az ÉÉN ladámmal kimentünk a beremendi kisboltba, és vettünk 15 l ecetet. A boltos Néni, egyáltalán nem lepődött meg a mennyiségen, ami szerintem Neki kb 2 havi forgalma lett volna, csak annyit kérdezett, hogy : Már megint takarítás volt? Aztán vissza mentünk, ledzsuváztuk az autókát, és a Góré néhány óra csúszással távozott. Na hát többek között ilyen dolgok miatt nézte el nekünk a csibészségeket.
Ilyen kiszállásoknál mindig máshol szálltunk meg. Volt egyszer egy egész évre kibérelt ibusz szobánk Beremenden, máskor a siklósi várban laktunk, Vagy Harkányban, a termálfürdővel szemben lévő hotelban, vagy az egyik villányi borosgazda látott minket vendégül. Na ilyenkor persze nem maradhatott el a pince látogatással egybe kötött kostoló sem. Ámbár ilyenkor elő-elő fordult, hogy nem sikerült reggel 6-ra bemenni a gyárba, csak 9-10 órára. De még ez is belefért. Néha előfordult az is, hogy Pécsett szálltunk meg, de ez általában akkor volt jellemző, amikor este későig dolgoztunk, és másnap ébredés után indultunk haza. Vagyis, mondani akarom, a Gabó gárdonyi nyaralójába, ökörködni. Később megcsináltuk azt is, hogy hétfő hajnalban indultunk, ÉÉN mindenkihez házhoz mentem az idő spórolás miatt, majd 72 órát egybe ledolgoztunk, és szerda éjjel megérkeztünk Gárdonyba, másnap délig alvás, majd vasárnap estig BULIII!
Vissza térve a beremendi IBUSZ szobához, az ottani házi nénit hívták Zsuzsi néninek. A mi kis Zsuzsi néninknél mindig előre le kellett jelentkezni, hogy várhasson minket. Persze ez is nekünk volt fontos, mert az öreglány minden érkezéskor levágott fejenként 1-1 csireket. Sőt, ha reggel 10 körül már leérkeztünk, ami azért nem volt ritka, akkor pirított hagymás vér reggelivel várt minket. Aztán vacsorára, mire haza mentünk, feldolgozta a ppipiket. Aztán mindig tudni akarta, hogy kinek a kocsijával mentünk, mert másnap hajnalban az 5 órai ébredéskor már kivolt töltve a házi pálesz. Később meg győztük róla, hogy ezen a kis távon még a sofőrnek is megengedett az a kupica.
Aztán megint a mi Zsuzsi néninkhez fűződik az a történet, miszerint a cipőinket mindig kint kellett hagyni az ajtó előtt, mert különben úgyis kilopta a szobából, hogy éjszaka kipucolhassa. Hihetetlenül szerettük a kis öreget. Ő hívott minket úgy, hogy Zolika mérnök Úr, Karcsika mérnök Úr, vagy Tónika mérnök Úr, és mint már említettem, a Góré is a Tóni névre hallgatott. Ezért kapta Ő a Főnökke mérnök Úr, nevet. És így lett az akkor 27-8 éves Szonjából Juditka mérnök Asszony!
Siklóshoz is tartozik néhány sztori. Ottani menhelyünk nem volt más, mint a vár maga. A helyet már jól ismertem a Hentes Kati lánya, (ejtsd: A Tenkes kapitánya), című filmből. Sőt még egyszer osztálykirándulás alkalmával is megtekintettük. De bent lakni, az valami egészen más érzés. Azok az 1, másfél méteres falak, hogy 3 lépést kell tenni a falban, hogy oda érj az ablakhoz, vagy ha kinéztem az ablakon, előttem az egész siklósi medence, a végében a Máriagyűdi Templommal, esetleg a várrudvaron parkoló autókám, ... Hát az volt egyfajta életérzés! Simán Vár Úrnak tekintettem magam!
Egy téli napon reggel át mentünk a BCM-be dologunkat végezni. Aztán este felé, úgy vagy8-9 óra tájt ki jöttünk az SZML-ből, és megtapasztaltuk a szomorú valóságot,miszerint eddig már leesett vagy 30-40 cm hó, és még mindig szakad! Na a gyárudvarról nagy nehezen ki vittem a kocsit, mert ott még nem lehetett baleset, ugyan is már csak mi voltunk bent kocsival. Meg lehetett haladni mintegy 1 km/h-val is. Aztán ki jutottam a közútra, és azt hittem, hogy nagy baj már nem lehet. Nosza odaléptem a gáznak, és már robogtunk is mondjuk 10 km/h-val. Haladtunk úgy vagy 2 km-t, amikor már észre vettem, hogy nem csak a hó szakad, hanem tökig érő köd is van. Ennek már fele sem tréfa! Gabó, az anyósülésen felvette az usankámat, lehajtott rajta mindent, és kidugta a fejét az ablakon, úgy figyelte az út szélét. ÉÉN meg gyalog tempóban próbáltam haladni. Gabó mindig mondta:
-Kicsit jobbra.
Ez ugye azt jelentette, hogy átmentem a szembe jövő sávba, vagy elkezdett üvölteni, hogy:
Balra! Balra!
Ez meg azt jelentette, hogy vészesen közeledett az árok. Nem azzal volt a baj, hogy nem tartottam egyenesbe a kocsit, hanem azzal, hogy ÉÉN ugyan egyenesbe tartottam, de az a hülye út folyton kanyargott, mint kifli a vaj alatt! A hátsó sorban a Szonja, és a Csiga néma kussban várták szomorú sorsukat. Az amúgy 12 perces út majd' 1 óra hosszát vett igénybe. Mikor megérkeztünk, egy kicsit ki voltam, mint liba. Úgyhogy ki is jelentettem, hogy a vacsoránál mindenki fizet nekem egy whisky-t, mert megérdemlem. Ezt meg is szavazták. Most egy kis kitérő:
Akkoriban ment a mozikban a Hegylakó című film, és ezt most nem a jogos piszkálódás miatt mondom, hanem tényként közlöm. Ez angolul úgy hangzik, hogy Hájlender. Leírva úgy néz ki, hogy Highlander.
Na persze, mi ezt mindig is Híglandernek mondtuk.
Szóval a kitérő után folytassuk a Siklósi vár első osztályú éttermében, ahová teljesen kimerülve, és teljesen éhesen beestünk. Leültünk, majd amikor a pinceffy kihozta az étlapot, megkérdezte:
- Milyen italt hozhatok?
Mondok Neki:
- Sétáló Jancsi. Van?
-Sajnos nincs.
- Ballantines. Van?
Sajnos az sincs.
Csak halkan jegyzem meg, hogy első osztályú hodályról vagyon szóóó!
Tovább firtatom a kérdést.
Watt 69. Van?
Az van, igen.
- Na azt dugd föl magadnak.
És milyen iható Whisky van?
És akkor most megint kiejtés szerint írom:
- Háát van még Híglander is. Ez volt aznapra a kegyelem döfés. Gondoltam ÉÉN. De nem. Amikor mondtam, hogy tegyen egy 3 decis pohárba 3 feles Whiskyt, és töltsön rá ugyan annyi szódát, meg pici jeget is, akkor már olyan bamba pofát vágott, hogy meg kellett kérdeznemTőle:
- Beszél maga Angolul?
- Nem.
- Akkor melyik szót nem értette?
Hát szóval némi közelharc után hozzá jutottam a piámhoz. A többiek meg persze szakadtak a röhögéstől!
Aznap is éjfél tájban jutottunk ágyhoz.
Egy másik alkalommal két idősebb kollégámmal éjszakáztunk a Várban. Vacsi után felmentünk a szobába. Ez egy szép nyári nap vége lévén, az ablakok tárva, nyitva. Igen áám, de ez a szúnyogoknak is feltünt. Nosza, ablak becsuk, és a mechanikus szúnyog írtás beindult. Egészen konkrétan 3 újság, 3 kacsóba, oszt adj nekik! 1 órás küzdelem árán sikerült felül kerekedni a mocskos seregen. Az idő éjfél felé járt. Halkan mondja az egyik kolléga, hogy ilyen kor már elültek a szunyiellák. Ez nekem gyanús volt. Meg is jegyeztem, hogy ha kinyitod az ablakot kidoblak rajta! Ez a tökorrú kinyitotta. A másik kolléga alig bírt lefogni, amikor egy kumulusz róza méretű szúnyog raj azonnal betámadott. Újabb 1 órás öldöklés, majd pihi. Reméltem ÉÉN, a kis hülye. Ugyan is 10 perc után kiderült, hogy Karcsika mérnök Úr irgalmatlanul horkol. Rá ciccegek, amitől befordul, és csöndben húny tovább. Már épp félálomban vagyok, amikor möszijő Tonó csap a húrokba. Kicsit felhúztam magam, és rá ordítottam, hogy ezt ne csináljátok velem!
Erre Ő is elcsendesedett. De addigra Karcsika már elég mélyen aludt ahhoz, hogy újra koncertbe kezdjen. Nem sokkal később, már kánonba bosszantottak. El is határoztam, hogy most érkezett el a pillanat, hogy lenullázzam Őket. A lenullázás, nem más, mint hogy a nagy párnával addig verem a fejüket, amíg végleg fel nem kelnek. Ezt a módszert még a seregben tanultam. Most viszont nagyon jó szolgálatott tett. Mivel már 3 óra közeledett, nem is aludtunk vissza, hanem neki álltunk ultizni, a szokásos 1.-Ft-os alapon. Reggel, mintha semmi sem történt volna, elmentünk a dolgozóba, és este kértem egy külön szobát. Ott aztán jól kialudtam magam, és egy hosszú életre meg tanultam, hogy ezzel a két emberrel ultizni lehet, de aludni?
...
A szunyikról jut eszembe!
Épp Harkányban szálltunk meg, a Szonjával édes kettesben, egy másik szép nyári nap. Esmét csak a vacsi járt az eszünkbe. Meg is faggattuk a portás bácsit, hogy hova menjünk falni. Ő persze rögtön tudni vélte, hogy egy gyönyörű liezon szem, és fül tanúja. Elő is adta, hogy itt kimegyünk a főutra, és jobbra 100 méterre van egy kis tavacska. Azon van egy pici sziget, ami a parton álló vendéglő placca. Kaptunk az alkalmon, és kisétáltunk. Meg találtuk, és megelégedéssel tapasztaltuk, hogy tényleg zseniális a terep. Leültünk. De mire a pincnök kitolta a biciklit az étlappal, (ez kb 3 perc volt,) addigra mi már csak annyit mondtunk, hogy:
- Bocs! Tévedés volt. Ugyan is a szigetet körös-körül nádas ölelte át,és szinte termelte a szunyikat. Ijedten menekültünk a fejenkénti 271 csípés/perctől. Inkább bevásároltam a közértben, és a szobában vacsiztunk. Később tudtuk meg, hogy a sziget neve: Szúnyog sziget. Na de a portás bácsi még mindig a liezonnál volt leragadva. Valahogy nem akarta megérteni, hogy Nekünk minden áron két külön szobára van szükségünk. Minden képpen be akart tenni minket a nász utas szobába, és közben folyton kacsintgatott. Mikor megkérdeztem, hogy:
- Na mi van Öreg? Tán tikkel a jobb szemed?
Akkor csak elkerekedett a szeme. Valószínűleg nem ismerte a tikkórt. Végül nagy nehezen sikerült két külön szobát kapnunk. Azért az utolsó pillanatban még sokat sejtetően odasúgta:
- Egybe nyílóak. Nem akartam elmagyarázni, hogy a két szoba azért kell, hogy a cégnél ne induljon pletyka. Meg hogy voltunk olyan viszonyban a Szonjával, hogy ha akartunk volna valamit egymástól, akkor be tudunk a másik ajtaján kopogni, és jöjjön, aminek jönnie kell. Egyébként is aludtunk már mi együtt hitvesi ágyban, érintetlenül.
Később megint együtt a nagy csapat, Harkányban. Hidegvolt. Este mentünk haza a szállóba, és nem kicsit fáztunk, mert a Zsigában épp nem szólt a fűtés. Vacsora gyanánt átmentünk a szemben fekvő termál fürdőbe. Isteni 36 fokos melegvíz. A fedett részben is volt színes tévé, de mi inkább kiúsztunk a külsőbe, ahol ugyan esett a hó, de legalább csak mi 4-en pancsoltunk, és moziztunk. És akkor jött a narancs ízű meglepetés. Valami ünnepük volt, mármint a strandnak, és maradt egy kis hideg szendvics. Egyszercsak oda jött hozzánk a külső medencébe egy úszómester, és megkérdezte úgy este 11 körül, hogy elfogadunk-e egy kis kaját. Mi meg valahogy nagy nehezen elfogadtuk. 3 perccel később hozott egy gumi matracon úszó nagy tálcát, megrakva kb 25 szenyóval. Bezabáltunk, mint röfi, és csak az éjféli záráskor szaladtunk át a szállóba, mert persze egy szál fürdő ruciban voltunk mindannyian.
Hát ilyen, és ehhez hasonló történetekkel volt tarkítva az az 5 év, amíg lejártam Beremendre dolgozni.
