SZONETTEK,
AKROSZTICHONOK
ÉS MÁSOK
BÉKÉSCSABA, 1998.
A költészet nem tömegcikk, de egy ismerősöm
azt mondta: ha tízen elolvassák, már megérte - és én
ehhez tariva magam, írok.
jártam az általános iskolát, majd Kisújszállásra
mentem, ahol elvégeztem a közgazdasági
szakközépiskolát. A közgazdász pálya rövidre
sikerült - költő lettem.
1988. őszén kezdtem verseket faragni,, két évet
vártam az első megjelenésre, de aztán elindult a
szekér, és jöttek a kötetek: Fénytelen csillag, 1991;
Lángoszlop, 1992; Fénysorok, 1994; Pályám
margójára, 1995; Arcok, emberek, 1997. Közben
begyűjtöttem néhány pályadíjat, megjelentem egy-
két antológiában, és kiadatlan műveim bemutatására
több alkalommal kiállítást szerveztem.
Eddigi pályafutásomat szép nagy szakmai csend
kísérte - mindig csak vállveregetésig jutottam, de
hát hallgassanak csak, én nem hallgatok.
Vad Zsigmond
Vad Zsigmond
SZONETTEK,
AKROSZTICHONOK
ÉS MÁSOK
Fénynyaláb füzetek - 1.
BÉKÉSCSABA, 1998.
-3-
MAGAMNAK
Világos, hogy ilyen sötétben nem
a legjobb dolog írással foglalkozni,
de így akarta, így hozta a sors.
Zenél a tollam mindörökké a
sorok dallamaival, nem tudja
így pengetni senki és semmi más,
gurítja ő a percek tükrében a
megvillanások megnyújtott életét
oltalmazó betűalakokat, melyek
nem adnak talán mást, csak a
dalnak és dalnoknak örök életet.
SZONETTEK
-
A TÉL ELEJE VAN
Beköszöntött a tél, a költészet tele,
s hiába kacsint rá tavasz vagy nyár,
egyre csak szűkül a beszűküt tere,
mert mögötte törött szárnyú múzsa áll.
A mosoly sok-sok bezárt kapu lett,
mely keményre fagyott arcokon szorong,
s a költői toll csak titkos amulett,
hisz elveszett rég a világ-porond.
Győzött a gonosz a költészet fölött,
mivel a színes költői hangok helyére
az elnyomás rút csendje költözött.
De egyszer majd széttöröm ezt a csendet,
s virágzó tavasz-mosolyt hintek szét,
hogy a költészet igazságot nyerjen!
HOLDFÉNY - GYERTYAFÉNY
E csodás éjszakán, amelynek ragyogása
átsüt minden gyötrelemsziget kopár szirtjén,
hogy a feltörő fájdalmak nyers sikoltása
elhaljon, végignéztem a világűr csendjén.
Ahol a vékony fényszálak egy pontba futnak,
ott van a valóság bölcsen csillanó köve,
amiről fázós-sötétbe burkolt kapuknak
kevés hír érkezik - talán a sejtés köde.
És lám, a világ ott lakik e kapuk mögött,
s a percek mozgását az ördög kavarja,
mivel a fények útja messzire költözött!
Ami dal lehetne, édes varázs, megszökött,
a tenger-éjszakát csak néhány pont zavarja,
s szívem és lelkem halkan összeütközött.
FEBRUÁR VAN
Ime, február van, s nincs is hideg,
csak a lelkem fázik egyre-egyre,
mert a világ képe szürkésen rideg,
s nem visz út a boldogság-hegyre.
A napsugarak mosolya melenget,
de nem vezet híd a túlsó partra,
ahol a felhőtlen percek teremnek,
s nem bánat tanít a dalra.
Szinte tavaszt idéz a szikrázó táj,
de ez csalóka, mertjön majd az éj,
mely sűrű sötétjével lelkünkbe váj.
Szép az idő, de hiába tavasz, nyár,
a lelkekbe égett bele a tél,
s a csend azt súgja: ott is marad már.
FARSANG
APÁM
Megdolgozták a tetők az életét,
s most nyugdíj-filléreit számolja,
hogy kuporgasson mára és holnapra,
mígnem megtalálja végső végzetét.
A kisemmizett idő némán bolyong,
hisz igazi fedél nem juthat fölé,
mikor e kínos perc mind az ördögé,
melyek mögött apám homloka borong.
De nem sír cseppet se a kifosztott dal,
nem tombol zúgva mérhetetlen vihar,
csak csendben szorong az omladozó fal.
A házak némán kalapot emelnek,
s holnap már senkinek se felelnek,
csak állnak romlásig, utolsó jelnek.
Titok övezi a távolságokat,
mert álarcot visel e széles világ,
hogy ne láthassunk soha igaz csodát
ami felépítené az álmokat.
Csupa álarc a világ, és mi mégis
felrakjuk saját kis álarcainkat
hátha a pillanatvarázs szebbnek hat,
s ránk mosolyog a felhőtlen ég is.
Elragad mindenkit a mámoros tánc,
jó világra vágyunk, és ez erős lánc
mely gyors ritmusba köti a holnapot.
Forog a világ, vége nincs a dalnak
csak az idő nekiröpít a falnak,
s felnézve nem látsz igazi arcot.
HA A MÁJUS...
LIBEGŐN
Bámulatos, ahogy alattam siklik a táj,
a falombok, mit elhint, szinte báj,
mely mögött a rosszak sorra buknak.
Bár a látókör szűkössége kicsit fáj,
midőn ezernyi szín dől neki az útnak,
melyeket zavar a gyötrő félhomály,
s csak a suttogások nem hazudnak.
Kisurran az erdőből a hűvös szél,
hogy megcsiklandozza nevetve arcom;
rámosolygok - lelkem tavaszban él.
Túl hát mindenen: csodás itt e tér,
s tudom, hogy győzni fog a harcom,
mely mögé csak remek világ fér.
Ha a május langy szelének halk bársonya
érinti meg a percek titkait, érzem,
hogy a sötét kavargás nem illik oda,
hisz ilyenkor a föld csillan meg az égen.
És mégis, ahogy nyújtom tétova kezem
a bőkezű természet csodái felé
a tudatszálakon átsikolt érzetem:
gonosz valóság telepszik a fény elé.
Homlokom borong, de másképp szól éneke,
hisz a sötétség egén is csillan remény,
s a végtelen út a pályám fémjele.
Bizsergető május, legyél a nappalom;
megfogom a hajnalperc mámorát - enyém -
s az éjszaka mögé csúszni nem hagyom!
ÉS MÉGIS TAVASZ VAN
Nem enged magához közel a dal,
ördögi körök futnak az utakon,
fagyott a perc, mely mindent megkavar,
s más lesz majd a győztes e futamon.
Nem fogja le senki a bűn kezét,
mert a hatalom is bűnös valahol,
midőn eladja saját nemzetét,
mikor a haszon vonata zakatol.
Üvölt a sötétség, felsír a gyerek,
s méltó holnapot hasztalan keres
a bódultan támolygó ember-sereg.
Es mégis tavasz van, virágos, meleg,
az újászületés csodája pereg,
melegség mögé temetve a telet.
NYÁRI PIHENŐ
Szinte izzanak a szürke házak,
s köztük a csend húrja megfeszül,
csak a szökőkút mosolya lázad
midőn pirít a nap kegyetlenül.
A felhőtlen ég szikrázóan kék
de lombjaikkal megvédenek a fák,
mert otthon hagytam a várost, s épp
pihenek ott, ahol a nap se lát.
Ülök csendesen a hegyek között,
ahol sűrű erdők fognak körbe,
s a végtelen zöldbe öltözött.
Hallgatom a természet hangjait,
melyek közé a város nem tör be
hogy leaszfaltozza lágy napjait.
REKVIEM
Szép kiistály, de folyós és hullámmá esik szét.
Mintha az álmos alkonyat bársonyos pírja
már átlépte volna némán a világ szélét.
Foszlik, eltűnik, szétszakad az idő-húrja.
A tegnapi dallam nincsbe csúszik át halkan.
Tompán doboló bódulat pislog tétován,
mit az elmúlás szálai tartanak karban.
Télsovány csendkanyar köde vánszorog lomhán,
Legördül sötétedésig a gyűrött függöny.
Megremeg fázósan a bóklászó holdsugár,
előtte megrendült fa áll - fájdalmas-sudár.
Ma csupa tegnap van, ami holnap szembejön.
Az álom összerezzen, hisz valaha szép volt,
de a varázs eliingató mámora szétfolyt.
AKROSZTICHONOK
KIÁLLÍTÁSOM, 1995
A tétova tegnapok halk percei
mind itt vannak az asztal fölött;
bársonyos dallamú énekek sorai
rajzolják a hétköznapokat, az
utam kevés fénnyel színezett
sorsfordulóit, a küzdésem hitét.
Zenél a tollam, s egyre csak zenél,
oldani próbál rút sötétet, hogy
lobogót bontson az örök-virágos
tavasz fölött, mely beragyogja
álomtöréses otthonunkat, hogy
ne érezzünk hiányt jóból és szépből!
TAVASZREMÉNY A TÉLBEN
Bár még tél suhan át a lomhán
elterülő város vacogása fölött, de
röptének mozdulatai egyre-egyre
tétovábbak, s feszes szálai mindinkább
a napsugarak árnyékába vékonyodnak.
Eljön egyszer a tavasz, az örök tavasz
diadalmas napja, hisz álmomban már
itt volt egy csodás pillanatra, s a
néma fagy bársonypuha melegségre váltott;
add, világ, álmom életét, s boldog leszel!
NAGYVÁROSI KÉPESLAP
Cifra házak zajos árnyékában
szemetet söpör a lomha szél;
őszi szálakat kergető felhő
kuporog a tavaszi napsugarak
előtt, s vonul, vonul a tél...
Égi harang kondul meg fölötte,
volt fénykora, de most csupa ingovány;
arctalan élete vonaglik zörögve.
FÉNYKÉP, 1997
MÚZSA LETTÉL
Dallam volt szívemhez sokáig
az, hogy valaki kezet nyújtott
nem mindennapi művészetemnek.
Velem voltál a pályán nagyon sokszor,
a sok-sok gondolat között mindig őriztem
láthatatlanul kísérgető lényed, s
éreztem időnként a hajnal mosolyát
rajtad keresztül érkezni felém;
írtam miattad, és néha kerestem
a soha nem látott arcod az utakon.
Döbbenet bolyong az utakon, hisz
országunk címére a romlás lett, s
hitvány zsiványok földje virágzik;
ye! - üvölt felém a féksikoly; hát
ne tovább, hajó! - kiáltanám, de
énekem hangtalan - túl kicsik vagyunk.
Delet harangoznak, és mégis az
est les ránk a dombok mögül; a
mámoros perceknek rég bealkonyult a
kopár szigetbe szüskülő valóság
ólmozott lépteitől - dőlt ég a hit.
Itt mindig a túlélés dallamát
zengi az ének, hát most is bízhatunk
a sors kegyében, bár a zsibbadt idő
bóklászó csendjének fénytelensége
embertelen hangokat rajzol, s a
levegő remegő oszlopa alig
leng bizsergetést, de még él az
akarat - élhetünk, hát harangozzanak!
VISSZANÉZVE
Harangoznak - visszatekintek az
elmúlt évek kanyargó sorára, a
rég nem látott arcokra, városokra,
meg akik időközben végleg elmentek,
a virágos hajnalokra, a bársonyos
napokra és a nagy bealkonyodásokra.
Arasznyi világom pályája csupa
unalom, a ma, akár a tegnap;
ritkás ködön át futnak mögötte
életem alig látható emlékei, s
ledőlő falak vigyázzák napjaim.
TÁVIRAT
Lapok, mindenfelé lapok és lapok;
alig van írás, csupa fehérek:
keskenyek a hidak, szürkék a napok.
Itt most túl kevés a költői varázs,
színtelen világunk a pénz felé
törtet; üzlet lett a hajdani parázs,
vágyaink, életün c, s nem állhatok elé;
álmodom hát, hogy csenget a villamos,
nevetgél a patak, s a virág illatoz.
FÉNYKERESŐK
LEVÉL HELYETT,
EGY RÉGI ISMERŐSNEK
Lelkünk mélyén szivárvány-fény lobog,
életünk útja szinte maga a tűz;
vágyaink mögött hatalmas szív dobog,
amely örökké sötét fellegeket űz,
ideidézve a varázsos holnapot.
Jövőnk zenéje előttünk hever;
óriás lesz, vagy törpe, rajtunk áll -
zenénk pengjen hát, komám, te is keverj,
szét ne essen énekünk, amint száll
egyre, s ha kell, engedj, ha kell, perelj,
fogd meg a kezet, s ha kell, engedd el!
Mint mikor a sikoly az éjszakában
ideget tépve betölti valóját,
hogy a lépések zenéjét meggyötörjék az
utak, úgy égeti lelkem legmélyét a
csend, mely a távolság révén ült
zord télként közénk; pedig hajdanában..
Zsong még valahol távol a tegnap;
ott, ahol határtalan a dal, de
látod: a mogorva idő szálai a
tündérmeséket eltakarják, s szétfolynak
álmaink színes csodái, és lásd:
nem hagyom a napot lebukni fölöttünk!
ADALÉK PÁLYAFUTÁSOMHOZ
Ráborult apró életemre az ég
ólomszürke végtelenje, de mégis
zenélnek színes perceim, midőn
sarjad szikrázó tollam hegyén
az újabb énekem csillogó tere.
Dőljenek köröttem a sötétség-foltok,
elnémult szavak égig kiáltsatok,
zendülj meg alvó nagyvilág, dobok
sose hallgassatok, s míg futok,
őrködöm, hogy fényszálak, meg ne halljatok!
ÁT A HIDON
Tériszony - villan át agyamon, midőn
oldalra tekintve megpillantom a híd
daliás ívét; van még némi időm -
osztom a bátorítást, mely nagyon híg:
lábam megremeg, doboló szívem
a torkomba fizt, s elhagy a hitem.
Megmozdulok - valahogy át kell jutni;
izzad a levegő, szédül a világ
hangtalanul - talán jó volna futni,
átrohanni, de lehagynak a csigák;
lassan azért mégis a túlvégre jutok:
ye-ye-ye ye ye ye - lobban fel bennem;
na, de... a táskám... s már nem tudok
énekelni: ottmaradt, vissza kell mennem!
HA EGYSZER MAJD.
Talán, ha egyszerjól meggyúrnál,
összehoznék neked is egy verset,
rímelősét, de borzasztó nyerset,
ördögöt mit elszavalnék e kocsma pultnál
könyökölve - még inni se tudnál.
Ingó széken majd a szádat tátod,
mámorosan szédeleg a pillanat;
rólad összeírni ennyi marhaságot -
ez képtelen, még e vers is megszakad.
VÉGE A NAPNAK
Beburkolta az időt a sötétség;
unatkozó pillanatok keringenek
daltalanságot a házak között,
a járda szürkülete összefolyik a
pislákoló utcalámpák között
egykedvűen megbúvó szótlanság
sekélyes mozdulatlanságával, és
tétován átvezet egy másik partra.
ÁPRILISI HIDEGFRONT
Dühösen fuvoláz az északi szél,
ömli.k hullámzása a házak között;
megderniedt percek díszítik futását, s
összehúzza magát ajárdán lépdelő,
sóhajt, látomása forró nyárba fut...
A DUNA PARTJÁN
Elviszik halk csacsogással a
sodró hullámok a múltat, hol
zátonyra futott a két part egysége;
tekintetem a széttört hídra fut,
elgondolkodom: talán majd holnap a
romok újra felélednek, s közös
gondolatok virágoznak, hisz két
ország, de szinte egy nép, csak hát:
múltat csobog a konok politika.
MÁRCIUS
Kicsit még tél, de kicsit már tavasz,
ahogy a nappalokat nyújtja egyre;
reggeli fagyra ritkítva szavaz,
csak a szélnek van még szurkálós kedve
a tél mögött, mely hiába ravasz,
győz a mosoly, napfényszálakból festve.
FALU
Kitárult körülötte lassacskán
a nagyvilág, a csörtető zajával
ráborult; az idő meglódult, a lágy
dallamok durván elvadultak, bár
olykor még pittyeg egy-egy kismadár,
s a tisztelet ismerős mosolyként
köszönti a hétköznapi lépteket; az
út halkan keskenyedik, s egyre
tépettebb a táj, szétfut a jövő...
VÁROSNÉZŐ SÉTA
Kövek hosszú sora leheli a múltat,
ősök szellemei lebegnek át halk
suttogással az utcák és házak
zegzugai fölött; érzem az idő
ezredéves vonulását, ahogy szállnak
gondolataim a hős várfalak felé.
ERDŐ, ERDŐ...
Porfelhős utak itt néha futnak,
a melengető napsugarak csak
ritkán tűznek be a falombok
átláthatatlan sűrűségén; a sok-sok
daloló madár kifesti az üdén
sorjázó perceket, a pillanatok
aprókat motoznak a falevelek
susogásai mögött; elringatnak e
világ természetközeli méterei, bár
átszövik az emberiség léptei, s
ráereszkedni látom az alkonyt.
A LEGHŰSÉGESEBB VÁROS
Szép - mondhatom, de inkább varázsos,
olyan, mint bizsu közt egy gyöngyszem:
páratlan építészeti emlékek sora
ragadja meg a betévedt vándort,
olyan, akár egy élő múzeum, mint
nyári meleg a téli zord időben.
DOBOS, DOBOLJ!
Sok-sok dob dobogott, kopogott;
zsongott, tolongott nyolcszor nyolc
oldott, boldog bolondos, hogy
lobogjon, dobokhoz dobogjon
nyomott nyomot; dobos dob-dobolt:
oszlott gond, foszlott nyomor, romlott
kor bomlott - dobolj, dobolj... !
INTÉS A VILÁGHOZ
Vigyázz világ az értékeidre, hisz
itt kell leélned szűkös életed,
s itt járod az utat, mely hazavisz,
elfeledtetve a kudarc-lépéseket;
gondolj megjól minden cselekvést,
romlásba ne döntsd a tavaszt,
állíts meg minden gonosz kezet, és
dicsőséged mindig víg dalt fakaszt!
ARCKÉPEM
Zakatol a vonat, az idő elfut,
életem tükrében sápadt hold
az arcom, mely így is sötétet old,
hogy csupa fény legyen föld és égbolt,
amely röpke életemen túljut.
MÉGIS
A hegycsúcsot ködfüggöny takarja,
de mégis tudom, hogy ott van,
s nem hiányzik;
tollam zenéjét a csend takarja,
de tudom mégis, hogy van,
s nem hiányzik;
a világot a sors keze takarja,
bár tudom, hogy itt van körülöttem,
de mégis hiányzik.
MINDIG MUNKANAP
Szívem picit összeszorult, mikor
magam mögött hagytam a várost;
éreztem, hogy a busz zúgása sikoly,
s a zsongó téboly felé száll most.
Szombat volt, s vitt a hitem,
hogy a világ-arénában a tollam
ne maradjon alul; vittem hát vittem,
hogy a győzelmet ,általa visszahozzam.
MA
Fülembe zakatol a kín
lidérces hangja,
a tegnap létezése
tétován megkövült,
kivár,
s lépteim köré fonódva
elbizonytalanítja a perceket;
a lét utcája sivár,
szinte szédül,
ahogy bepillant némán
a sarkon az alkonyat,
az arcokon
döbbenet vibrál,
s céltalan pillanat csapong
a szorongó háztetők fölött;
a kenyér íztelen
a hit széttörik,
az idő összerezzen,
de a reménysugár
vékony hangú madara
mégis beles az ablakon;
valahol olvad a jég:
csepp, csepp, csepp.
AZ ELSŐ HÓ
A vékony ,hófehér lepel
elfedi a csúfot, a rosszat,
de elődereng a reggel,
s apró nyomokat tapostat.
Az idő foltossá teszi,
a szél foga is meg, megmarja,
mígnem sétabotját veszi,
s csúf, rossz itt áll kitakarva.
MIKOR MAJD BÉKE LESZ
Hitetlenkedve fogu.nk állni
a rég várt tény előtt,
hogy beköszöntött az örök béke
egy fényes délelőtt.
A harangok majd visszafelé szólnak, ,
az utakon bódultság lohol,
mert a háboní az emberekkel
összekovácsolódott valahol.
De az idő nagy úr, feledtet,
s beivódik mindenhová a béke,
amit hajdanán hiába vártak,
pedig a kor százszor beígérte.
TAVASZI JELEK
Egyre hosszabbak a nappalok
ez már a tavaszjele;
finoman megsimítja a tájat
a rügyfakasztó melengetés
bársonypuhaságá szele.
SZOLNOKI VISSZATEKINTÉS
NYÁRI IDŐSZÁMÍTÁS
Már fejem fölé magasodnak a hideg
lakóházak hosszú sorai, de még
időnként felém bólogatnak
mosolygós lombjaikkal a tiszaligeti fák.
AVAGY:
MINDIG MAS TESZI EL A HASZNOT
Mások alszanak már a kisházak ágyain;
másoknak dalol a sok madár,
és nem elénk teszik le a reggelit,
a zenekar is rég másfelé jár,
de mégis hangosan megdobban a szívem,
midőn lelkem titkos útjain
visszatekint némán az idő;
a csend szürkesége szerteoszlott bennem,
meleg hangok kísérik lépteim,
őrzöm azt a néhány napot, mert
valahol legbelül kincseim lettek,
melyek olykor megcsillannak előttem,
s a múltat nem feledve,
a jövő felé visznek az emlékképeim.
Ma rövidül az éjszaka egy órával,
mert valaki egyszer kitalálta, hogy
így beérjük kevesebb energiával.
Előrébb toljuk hát az órát,
de a pénzünk mégis fogy egyre-egyre,
mert ugyan spórolunk pár forintot,
de az igazi hasznot más rakja zsebre,
mert a pénz mindig úgy beszél,
midőn az idő halad,
hogy aki gazdag volt,
az lesz egyre gazdagabb!
Ősszel majd visszakapjuk az órát,
ami most elszállt, és észre se vesszük,
hogy valahol valaki megint jól járt.
TAVASZI VIRÁGHULLÁS
Egyre hosszabb délutánok futnak;
úgy látszik, eljött az igazi tavasz,
és holnap már virágszirom havaz,
mely mögött a világ melegséget tudhat.
És egyre hull majd a sok ezer szirom,
mely mögé dallamot hint sok madár,
hogy színesebbé zendüljön a színes ár,
mi vidám mosollyal körbefon.
OTT, AHOL
Ott, ahol a szürke házak
az ég kékje felé törnek,
ott, ahol a vidám élet
zord betontenger végig,
hogy ne legyen helye mosoly-körnek,
ott írom én e versikémet,
mely talán felkiált az égig,
hogy éreztessem: lelkem lázad.
Szemeimben kevés a fény,
de lelkemben tombol a nyár,
és szívemben örök remény,
hogy egyre szebb jövő vár...
SZÓLNOM KELL, HOGY SZÓLHASSANAK
Szemem is majdnem az lett,
és a költői pályám is fénytelen, Körülöttem forr idő és tér
de tollam írni mégis kénytelen,
szemeim előtt folyton vibrál a táj,
mert célomhoz mindig azzal érkezem, mert derékszögben ér minden napsugár,
hogy versem szólt magam és mások helyett, s nem enyhít lengedező szél,
kiknek másképp nem hallható a hangja, , és felhők se járnak az égen,
mert nincs érkezése, hisz nincs rangja, csak én lépdelek a járda hevében,
pedig lehetne akár a világ harangja, ahol még az árnyék is árnyékot kér.
mely szigorúan követeli a bölcs rendet.
A GYŐZTESHEZ
Igérd meg az örökké tartó dalt,
ígérd meg, hogy mindig mosolygós lesz,
és hagyd meg, hogy így legyen;
ígérd meg a virágos tavaszt,
ígérd meg a melengető fényt,
és ne hagyd, hogy másképp legyen!'
Ígérd meg a dicső holnapot,
ígérd meg, hogy megtartod szavad,
és hagyd, hogy így legyen;
ígérd meg a fényes gyarapodást,
ígérd meg az utunk bölcs vonalát,
és ne hagyd, hogy másképp legyen!
ELHERVAD MINDEN VIRÁG
Visszatekintek a kőszegi tájra:
a hegyoldalból épp szemlélem a várost
s műemlékek emléksora szálldos,
aztán arcokjönnek az utakon,
majd a hosszú csend, a rémes unalom,
mely emléket hajtva ül a mára.
AZ ÚT VISSZAFELÉ TART
A költészet utcájába betörtem,
de hiába napfény, tavasz,
itt állok borongós-időbe-törten,
s fölöttem a csend szavaz.
Szellemem szavait versekbe zártam,
mikből kötetek születtek,
de az időpokol letörte szárnyam,
s napjaim szürkék lettek.
Így most itt állok a kilincset fogva,
mit megfogtam már egykoron,
csakhogy, tépázott tér-időbe-zsongva,
tollam visszafelé oson...
TARTALOM
Magamnak 3
SZONETTEK
A tél ideje van 7
Holdfény - gyertyafény 8
Február van 9
Apám 10
Farsang 1 1
Libegőn 12
Ha a május. . , 13
És mégis tavasz van 14
Nyári pihenő 15
Rekviem 16
AKROSZTICHONOK
Kiállításom, 1995 19
Tavaszremény a télben 20
Nagyvárosi képeslap 21
Múzsa lettél 22
Fénykép, 1997 23
Visszanézve 24
Távirat 25
Fénykeresők 26
Levél helyett, egy régi ismerősnek 27
Adalék pályafutásomhoz 28
Át a hídon 29
Vége a napnak 31
Áprilisi hidegfront 32
A Duna partján 33
Március 34
Falu 35
Városnéző séta 36
Erdő, erdő... 37
A leghűségesebb város 38
Dobos, dobolj! 39
Intés a világhoz 40
MÁSOK
Arcképem 43
Mégis 44
Mindig munkanap 45
Az első hó 47
Mikor majd béke lesz 48
Tavaszi jelek 49
Szolnoki visszatekintés 50
Nyári időszámítás 51
Tavaszi virághullás 52
Ott, ahol 53
Szólnom kell, hogy szólhassanak 54
Kánikula 55
A győzteshez 56
Elhervad minden virág 57
Az út visszafelé tart 58
