Sejtelmes életjáték
Mai mesés levelemben
hozzáfogok, hogy érdekes pillanatokat elbeszéljek,
mik fellépés, csapatjáték közben történtek,
melyek ma már szép emlékként köszöntenek.
Nem követek időrendet,
inkább a képeket, mik eszembe ötlenek,
úgy sokkal hitelesebb,
s talán változatosabb is lehet.
Mindjárt előttem áll egy furcsa helyzet:
Landinival első fellépésem,
gyönyörű szép templom zengésében,
szívem ezt nyílván nem hagyta szó nélkül még sem...
Tizedik szám elejéhez érkeztünk,
ott örömröl éneket zengtünk,
valóban igaz volt szavunk,
de az én lelkem könnyekbe borult.
Nem szomorúság, vagy kétség okán,
hála, és valami különös meghatódottság nyomán,
dal közepét emeltem volna énekbe, s dallamsorba,
de a könny ereje törte hangom derékba.
Világos volt, hogy meg nem állhatunk,
szóljon tovább zengő dalunk,
hát kezem rögtön kinyujtottam,
s egy ütem híján folytattam furulyán dallammal.
Utólag már kedvesen mosolygunk ezen,
nem tudom, hallgatóink mit véltek döbbentségükben?
Egy ütemnyi hanggal lettek kevesebbek,
és pár sornyi szép szöveggel.
Egy régebbi emlék dereng előttem,
egy nem túl vidám cselekedet,
mit egy iskolai táborban elkövettem.
De úgy láttam, nincs más lehetőségem...
Furulyával követtem az éneklőket,
de szegény fafurulya oly sokszor
elvesztette részeit, meg volt töredezve,
semmi ragasztó sem szedte már igazán rendbe.
Mégis, hajthatatlanul bíztam még benne,
reméltem, van mód, hogy dallamokat zengje.
A tábor tűz körül ültünk,
szép énekeket kedvünkre zengtünk.
Játszottam legendát egy álhatatos Szentről,
a többiek énekeltek nagy kedvből,
ám egyszer két hang között megdermedt,
furulyám hangja elhervadt, és elcsendesedett.
Nem volt időm keresni a hiba okát,
hisz mozdult kezem, mindjárt megértettem,
újra elhagyta fejét, nyakát...
Éreztem, szegény többé nem zengi szavát.
Nem volt többé visszaút,
tudtam, végleg rászállt a néma halál,
mindjárt hirtelen vettem ötletet rá,
hol lelhetné örök nyugodalmát.
Egyszerű oknál fogva e helyül emelték volna szemét hegyre,
én azért még sem hagytam e kegyetlenségbe,
inkább gondoltam áldozati végtisztességet,
így esett, hogy tábortűz ölében hamvadó hamuvá égett...
Hogy ne nyúljon túl hosszúra levelem,
még egy esetet felvetek,
mely nem is oly rég keletkezett,
egy örömzenés buli közepében.
Játszani kezdtem egy szép dallamot,
egy másik társunk hangszerének kedvéért
választottam szépen zengő a-durt,
ám a kíséretből c-dúr hangzott.
Majd megállt a szívem
elképedt félig mosolygós, és ilyedt meglepetésemben,
nem tudunk megállni, hogy e hiba helyre kerülhessen,
megvárjuk, egyszer majd csak egybecseng.
Ki kíséretnek gitár húrját pengette,
tudni illendően homályosan hallja a körülvevő teret,
e hiba nyílván ez okból történhetett,
lehetett egy hangfonál, mit idő közben fel nem vehetett.
S kiért az a-dúr választatott,
zengette minden elemében a nagy hangú tekerőlantot,
annak pedig nem lehet csak úgy kiadni hangnem váltó parancsot,
így folyton be kell vetnünk az alkalmazkodó gyakorlatot.
Mikor e tény világosságra került,
kezdés előtt sietve közöltük,
de a buli zaja nagy hevében,
meglehet, homályos terébe célt a mondat nem érhetett.
Így esett hogy hosszú percekig
egy dal egyszerre két hangnemben zengett,
jajj, micsoda disszonancia rögtön kerekedett,
a feléhez érve lassan egymáshoz illeszkedett.
Hogy ehhez mit szólt vajon a mulatozó sereg,
azt sosem tudhattuk mi meg,
hisz akkor e történés kedvünk nem torpantotta meg,
még jó ideig szórakoztattuk a táncra perdülőket.
S még mennyi, mennyi érdekesség
szórná képeit szerte-szét,
de majd máskor egy új levél betűin.
Addig is mosolyt a pillanatokhoz, mit az élet játéka nem kerülhet ki!
2015. szeptember 1.