Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Zilahi György


ZILAHI GYÖRGY: SORSOK ÉS TÁRSAK

Vakok Elektronikus Könyvtára
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2009.

Gyurgyik Gyuláné és Szilágyi Sándorné orvosi tanácsra jött elelőször a vakok klubjába.

Életük szinte teljesen beszűkült volna, ha nincs körülöttük szerető
család, jó közösség.

A fehér bottal közlekedő két asszony egymásba kapaszkodva meséltarról, hogy a klub mekkora támaszt jelent mindennapjaikban.

- Mióta idejöttem, erőt kaptam - mondta Gyurgyikné Éva néni.
- Minimálisat látok, de az érszűkület miatt rohamosan elvesztem a
maradék látásomat is. - Borzasztó érzés, de vannak itt harminc évesek
is, teljes sötétségben. - Ennek ellenére vidámak, aranyosak, kedvesekvelünk, úgyhogy sok esetben egymástól is van mit tanulnunk.
(Fotó és szöveg: Harcsás Judit)

5



Az itt olvasható írások az elmúlt időben, a vakügyben
végzett munkánkat foglalják össze. Azt szeretnénk, ha ily
módon maradnának meg az emlékezetben. Talán azzal a
tanulsággal, hogy az életben mindig azt kell tenni, ami az
előttünk álló feladat. Tenni kell és egyszerűen, mert minden
csak annyira bonyolult, mint amennyire mi azt bonyolulttá
tesszük. Ez még a sérült emberek esetében is igaz, vagy talán
még igazabb, mert az ő életükben van igazán szükség az
elszántságra, akaratra és az önbizalom erősítésére.

BEVEZETŐ GONDOLAT

Egy ember születésekor még nem sejthető, hogy mi az, ami
az életben vár rá. Siker vagy a megpróbáltatás, amiből több
jut ki számára az úton.

Nem tudhatjuk, hogy milyen helyzetek, milyen feladatok
állnak majd előtte, melyeket neki kell megoldania, úgy és ott,
ahogyan és ahová született. Van, mikor a szokottnál eltérően,
keményebb terhekkel nehezítve várja ez az út, de reméljük,
hogy megtalálja a társait, a sorsában társait, sorstársait, akikkel
együtt járhatja az utat, részben vagy egészében együtt.

Közös célért, közös utat, mely útnak során egy mind teljesebb
életet is meg lehet élni, és mindenkivel megértetni, hogy
csak együtt, velük együtt lesz kerek ez a világ!

6

Az elfogadás

Sokszor hallhattunk a fogyatékossággal élő emberek integrálódásának
szükségességéről. Törvények és jogszabályok
születnek arról, hogy hogyan és miképp kell a társadalomba
beilleszkedésüket, elfogadásukat segíteni. A fogyatékossággal
élő ember hibáján kívül kerül hátrányos helyzetbe, sokszor
a perifériára, mert gyakran elutasítást tapasztalhat maga
iránt. Törvények és jogszabályok születnek a probléma megoldására.
Elgondolkodtató, hogy törvényekbe kell foglalni
az emberséget, az elfogadást, de sajnos ezek sem válnak a
mindennapokban, teljességükben gyakorlattá. Sokat segítene,
ha az adott esetekben a döntéseket megelőzően kikérnék az
érintettek, a fogyatékosok véleményét is. Így takarékoskodni
is lehetne, mert nem kell kétszer tervezni egy-egy közlekedési
csomópontot, építészeti létesítményt, hogy a használata
mindenki számára előnyös és elfogadható legyen. Frázisként
hangzik már, hogy rólunk, nélkülünk ne szülessen döntés.
Hatékonyabb lenne, ha közvetlenül tőlünk ismernék meg
a gondjainkat, és hogy milyen segítségre is lenne igazából
szükség.

Mit is értünk az integrálódás alatt?

A fogyatékossággal élő ember hozzásegítése a társadalomba
való mind tökéletesebb beilleszkedéshez. Persze ezt magának
a látás-, mozgás-, vagy hallássérültnek is akarnia kell. Ez
egy helyes és elismerésre méltó törekvés, de csak akkor, ha

7



nem kampányjellegű, mert sajnos ez is tapasztalható. Ez az
igyekezet ott van minden sérült emberben, mert ki ne akarna
a problémáján felülkerekedni és teljes életet élni?

Láttam egy filmet, mely egy vak fiúról szólt, aki minden
erejével arra törekedett, hogy a vakságát leplezze, és így
akart imponálni a lány előtt, akinek tette a szépet. A történet
során egy műtétet is felvállalt, hogy az elfogadását elősegítse.
Végül ez a szituáció volt az, ami rádöbbentette a vakot
és a nézőt is arra, hogy azzal az állapottal kell elfogadtatni
saját magát, ami adatott számára és azzal kell együtt élni, és
teljességre törekedni a lehetőségeken belül. Nos, számomra
ez a történet a helyes meglátást, magatartást mutatta be,
mindkét oldalról.

Akik másként élik az életet

Már kora gyermekkoromban találkoztam a vaksággal, az
életet másként élő emberrel. Természetessé vált számomra,
hogy ez is hozzátartozik az élethez. Lehetőségem volt rácsodálkozni
arra, hogy mennyi mindenre képes a vak ember.
Odajárt hozzánk Laci bácsi, aki vakon született. Zenét tanult,
majd kántor lett, és mivel ismerte a zongora mechanikáját is,
javítást és hangolást is vállalt. Mi is rendszeresen rábíztuk
a zongoránkat. Mikor megérkezett, mindenkinek el kellett
hagynia a szobát, és csak ő végezhette ott a munkáját. Ez azért
volt fontos, mert tudta, hogy mit hová tesz, és hol találja.
Szerette, ha csendben végezhette mindezt a nem kis precizitást
igénylő műveletet, a zongora szétszedését, tisztítását,

8



a szükséges javítást, összerakását és végezetül a hangolást.
Ámultam-bámultam a ténykedését az utcai diófán ülve az
ablakon át... Csodáltam őt gyermekként is. A Ferencesek
templomában volt kántor. Nagyon hozzátartozott a templomhoz,
az orgonához. Családos ember volt, több gyermeke
is született, szerencsére mind látóként. Laci bácsi szerette
a pontosságot és nagyon ügyelt arra mindig. Teljes életet
élt, és elfogadott ember volt, noha erről szó sem esett, csak
egyszerűen így volt.

Amikor nekem is feltették a kérdést, hogy merre tovább az
életben, én színész, pap vagy kereskedő akartam lenni. Az
egyszerűbb mellett döntöttem, kereskedő lettem.

Egy országos hálózattal működő vállalat helybéli üzletében
kezdtem a munkát. Nem sokkal később, egészen fiatalon,
már a vezetője lettem.

A dolog érdekessége, hogy ennek az országos vállalatnak a
vezérigazgatója is, egy teljesen vak ember volt. A szokásosnál
nagyobb fegyelem jellemezte a munkáját, és ezt követelte
mindenkitől, de ez a követelmény meglátszott az anyagi
elismerésben. A vállalat élen járt, és útmutató szerepet töltött
be a kereskedelemben. Az itt végzett munka szépségét,
érdekességét adta, hogy sok különleges terméket ismerhettem
meg. Márkás külföldi italok - elegáns palackozásban -,
édességek nagy választékban és a sok finom, frissen pörkölt
illatos kávé mind-mind megtalálhatók voltak nálunk, az
egykori Meinlnél. Szerettem, hogy sokat kellett foglalkozni
a hozzánk betérőkkel. Kiváló alkalom volt arra, hogy meg


9



figyeljem, tanulmányozzam az embereket. Inkább ajándékozás
céljából vásárolták a nálunk kapható árukat, és ez rá is
nyomta a bélyegét az üzlet profiljára. Egy-egy értekezlet, vagy
üzleti látogatás alkalmával mindig csodáltam, hogy milyen
tekintélye van a mi vezérünknek, és milyen határozottság,
és mekkora tapasztalat jellemzi az egész embert.

Visszagondolva rájuk leszögezendő, hogy soha nem került
előtérbe velük kapcsolatosan a vakságuk. Tudásukkal tekintélyt
és elismerést váltottak ki. Csak az számított, amit tettek,
és ahogyan éltek. Semmi esetre sem került ezek elé a tény,
hogy nem láttak. Vakon tették, amit vállaltak, és így élték az
életüket. Nem voltak tudatában annak, és nem is foglalkoztak
azzal, hogy ők bizony a mai szóval élve integrálódtak,
és elfogadottá váltak a társadalom részéről.

Természetes volt és magától értetődő, hogy semmi különleges
bánásmódot nem igényeltek a környezetüktől, a
szükséges elemi figyelmességen kívül. Hozzátartoztak az
engem körülvevő emberekhez, a mindennapjaimhoz, bele
simultak mindnyájunk életébe.

Aztán jött, hogy még egészen fiatalon - úgy kevéssel a
huszadik évem felett -, kezdtem érezni, hogy valami zavaró
van a látásomban. Ekkor sok-sok kivizsgálást követően és
több klinikai, és szanatóriumi kezelés után megkaptam állapotomról
a véleményt, melynek lényege, hogy ugyan teljes
vakságtól nem kell tartanom, de a látásom lassú romlása,
csak részben befolyásolható.

10



Nem igazán voltam megijedve, mert sem időm, sem lehetőségem
nem volt arra, hogy ezen keseregjek. Családos ember
voltam, és a megélhetés volt az igazi feladat, és a látásom
problémája nem került előtérbe. Ma azt hiszem, ez így is
volt rendjén, mert amit kellett és lehetett, azt megtettem az
állapotom szinten tartásáért, másról meg úgysem volt szó.

Mennyivel másabb az ember gondolkodása, a mindennapi
nehézségekhez való viszonyulása még a fi atal éveiben. A
gondok és bajok mellett a fiatalos lendület diktálja a tempót,
na meg a megélhetés, a családról való gondoskodás, és ezek
egészen más helyzetbe teszik a problémát. Biztos vagyok
abban, hogy az említett két példa - ha nem is a felszínen -,
de ott volt a tudatomban. Jól jött az az orvosi tanács is, hogy
az életben soha nincs "Ha"! Azzal kell élni és úgy, amire
lehetőség van. Ma már tudom, hogy ez volt a leghasznosabb
az összes útmutatás közül. Ha van, amin változtatni nem tud
az ember, azzal meg kell tanulni együtt élni, és helyt állni az
életben, minden területen, amin csak lehetséges.

Mindig az ember az, ami számít, és nem az állapota, fogyatékossága.


Az életben szerzett megfigyelések segítettek hozzá az ismereteimhez.
Így szerezhettem tapasztalatokat, és hiszem,
hogy nem is rossz forrásból.

A közösséget kerestem

Eljött az az idő, amikor kerestem a hozzám hasonlók közösségét,
mert ott szerettem volna valami hasznosat tenni.

11



Éreztem, hogy szükség van az általam szerzett ismeretekre,
de abban nem voltam biztos, hogy ez elég lesz, a feladatok
ellátásához.

Kétszer is próbálkoztam a beilleszkedéssel. Az első alkalommal
csak úgy barátkozási, ismerkedési szándékkal, hiszen
ekkor még nagyon fiatalnak éreztem magam, a többi, már
tapasztalt sorstársamhoz képest. Nem is olyan egyszerű egy
közösségbe a beilleszkedés. Furcsa volt, hogy az állapottal
kapcsolatosan mindent a keményen a nevén illett nevezni.
Például a vak, az vak, és felesleges minden finomkodás. Ez
még az udvariasság esetében is így van. Ha például valaki
megbotlott, és az, aki észrevette, kissé emelt hangon, de
viccesen így szólt rá, "látja? nem látja? na látja!". Ma már
értem, hogy amikor elhangzik az "ítélet" hogy állapota
végleges, az az egészséges törekvés, ha minél előbb elfogadja
a megváltoztathatatlant, és megtanul vele együtt élni. Ezt
látja a többiektől, és ezt várják el tőle is, mert ez a járható
út... Aki ezt nem tudja megérteni, annak kissé nehezebb a
közösségbe való beilleszkedés, pedig a közösségnek nagy a
húzó-, rehabilitáló ereje! Az én állapotomba bőven fért még az
úgynevezett látásmaradványból, legalábbis a teljes vaksághoz
viszonyítva. Sajátságos helyzet az ilyen, mert a látókhoz már
nem, a vakokhoz még nem érzi, hogy tartozna az ember. De
ha rádöbben, hogy éppen ezzel a többlettel kell megtanulni
élni, megbékélni, akkor esetleg hasznára tud lenni a közösségnek
és saját magának is. A megmaradt képesség az, amivel
élni kell és ez sokra, nagyon sokra elég még.

12



Kitartóan kerestem a közösséget és végül - kicsivel később
-, meg is találtam a látássérültek közt. Úgy gondoltam, hogy
tudnék segíteni, hasznosíthatnám magamat a munkában. A
tapasztaltaknál sok mindenben eltérőn képzeltem elvégezni a
teendőket, tehát egy bizonyos fokú átalakítást láttam, éreztem
volna szükségesnek. Szinte késztetés volt bennem arra, hogy
részt vegyek, vállaljak a vezetésben, a szervezésben, de nem
voltam biztos abban, hogy alkalmas is vagyok rá.

Elgondolkodtam, hogy milyen végzettség, vagy képesítés
szükséges ahhoz, hogy valaki egy közösség vezetését felvállalhassa.
Méghozzá a vakok és gyengénlátók közösségének
vezetését, szervezését, és mindezt az ehhez illő komolysággal.
Voltak ez irányban akkor és később is, kezdeményezések,
hogy például felsőfokú iskolai végzettség szükséges a tisztség
betöltéséhez. Igen ám, de milyen irányú végzettség legyen
meghatározva?

Végül is minden maradt úgy, ahogy volt, hogy a tagság
majd választ és dönt arról, kit fogad el, és kit lát jónak. Van
a tagságban bölcsesség, és érzi is a bizalmat aziránt, akinek
adja.

Nagy előnyt és egyben elfogadását is biztosítja a vállalkozónak,
ha maga is a közösséghez tartozik. Elengedhetetlen
némi empátia, és szervezőkészség.

Amikor a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének
helyi, megyei közössége 1997 őszén, az esedékes választás alkalmával
úgy döntött, hogy a fiatalítás jegyében újjá választja
a vezetőtestületet, engem jelöltek a megyei szervezet élére,

13



közvetlen munkatársamnak pedig Fettik Máriát, Marikát.
Igen, ekkor már volt egy kis bátorságom, hogy nekivágjak
a feladatnak.

Elődöm hosszú éveken át vezette a szervezetet, és pontosan
tudtam, hogy nekünk legalább olyan jól, de ha lehet, még
jobban kell csinálnunk a közösségi munkát.

Fontosak a kapcsolatok

Jól jöttek a korábbi ismeretek és tapasztalatok. Minden
esetben megkönnyíti a munkát és az elfogadást is, ha valaki
sorstársként igyekszik a közösség dolgát igazgatni. Még
szívesebben segítik is, mert úgy érzik, hogy akkor ők is részt
vállalnak a feladatban, hisz közös az út.

A szervezet tagságát nagy részben ismertem, és ők is engem
és úgy éreztem, ha kellő elszántság és akarat van bennünk,
akkor megbirkózhatunk a feladatokkal. Akkor még szervezeti
formában működött a közösség, és ennek megfelelően
az irányítás és a gazdálkodás a titkár dolga volt. Az elnök
a szervezet alapszabályában rögzített működés felett őrködött.
Munkánkat segítette az elnökség, melynek tagjaira
számíthattunk az érdekvédelem és a közösségi élet területén
végzendő munka szervezésében, a döntések hozatalában és
megvalósításában. A megyei választó taggyűlésen elnöknek
Fettik Máriát, titkárnak pedig engem választottak meg.

Marika a Győri Keksz Kft. telefonközpontosaként kereste
kenyerét. Munkahelyén megbecsülték és szerették. Sorstársai
őt tartották a legilletékesebbnek az elnöki tisztségre, és ez

14



meglátszott a szavazatoknál is, mert több mint 90%os támogatást
kapott. Én ekkor már 23 éve voltam tagja a szövetségnek,
és az első nekifutásomat követően egy hosszabb szünet után,
már az általam létrehozott győri csoportot vezettem. Terveim
közt volt, hogy egy kis lendületet vigyünk a közösség mindennapjaiba.
Sok, nagyon sok elképzelésem, elképzelésünk
volt, melyet a győri sorstársak már részben ismertek.

A feladatom ellátásához szükséges és még hiányzó ismereteket,
közvetlenül munkatársamtól, Marikától tanulhattam
meg. De szívesen segített és sok bölcsességet vehettem át
Erhartné dr. Molnár Katalintól is, aki az Országos Szövetség
főtitkára volt. Nem kellett mást tennem, mint egyszerűen
csak figyelni őket, hogy miként élnek vakon teljes életet, és
munkálkodnak is a közösségért. Katiról feltétlenül el kell
mondanom, hogy segítette és elismerte a munkánkat, de
erősen kritizálta is, ha szükséges volt. Gyakran megfordult
Győrött, és látogatta, sőt, részt is vett a rendezvényeinken.
Érdekes, hogy az életemnek két jelentős feladatában, munkájában,
mindkét esetben egy vak ember volt a főnököm.
Mind a két - mondjuk úgy, hogy - cég országos hálózattal
bírt, és a központ Budapesten volt. Lehet, hogy furcsa, de
gyakran előfordult egy-egy pillanatra velem az a bizonyos
déja vu érzés. Ez abból adódott, hogy szerettem a korábbi
munkámat és a közösségben végzett munkámat is. Talán úgy
mondanám, hogy mindkettőt szinte hobbyként végeztem.

15



A vakok és látássérültek segítése volt a kiemelt feladata
annak az alapítványnak, mellyel munkálkodtam a céljaink
megvalósításáért, a kuratórium elnökeként.

Kiváló munkatársaim voltak a kuratóriumban. Segítették,
nem csak az alapítványi munkát, de a vakok közösségének
a munkáját is, túl az alapítványi teendőkön.

Fontosnak tartottam, hogy minél jobban megismertessük
a vakok közösségét, világát, a látók társadalmával.

Ennek érdekében gyakran rendeztünk helyi, országos és
még nemzetközi találkozókat is. Ismertek a városban és
úgy tapasztaltam, hogy szívesen segítenek a munkánkban.
Jól működő szervezetet vehettünk át, de amint említettem
lendületet akartunk a munkába vinni, és ennek érdekében
szükségesnek tartottuk, hogy az egész megyére kiterjesszük
tevékenységünket, összefogjuk az itt élő sorstársainkat.

Megszerveztük a már működő soproni, mosonmagyaróvári
és győri csoport után a csornai közösségünket is. A
helyi csoportok működése által valósulhatott meg a megyei
szervezet munkájának kiteljesedése. Gyakran látogattuk
Marikával és munkatársunkkal, Otíliával a csoportokat, és
így naprakészek voltunk a tájékoztatást illetően, sőt a megye
tagságáért végzett munka területén is.

Érezhető volt a megyében, nemcsak a szervezet által
végzett munka, de az alapítvány tevékenysége is. Gyakran
tudtuk a sorstársakat segédeszközökhöz juttatni, vagy a
rászorulók részére - esetenként - támogatást adni, az ilyen
irányú vásárlásaikhoz. Megszereztük és birtokba vettük az

16



egykori felvonulási épületben található, általunk megfelelően
kialakított közösségi helyiségünket, mely ekkor még három
szobából állt. Itt hetente egy-két alkalommal jöttek össze
Győr és környékén élő tagjaink. A korábbi megyei iroda egy
üzlethelységben működött, melyet egy saját erőből vásárolt,
földszinti lakásba költöztettünk. Így külön választottuk a
hivatali munkát, és a közösségi munkát.

Igen, így indult a mi munkánk, és innen vette kezdetét
az a sok - ma már úgy mondhatnám -, reform tevékenység,
mellyel, szerénytelenség nélkül állíthatom, élen
járók közé tartozunk az országban, a vakügy területén.
Mindig kerestük a külső kapcsolatokat, mert tudtuk, hogy
az ember csak összefogással érheti el a céljait, és nekünk
nagyon komoly céljaink voltak. Kerestük és meg is találtuk
a kapcsolatot azzal a közösséggel, mely teljesen azonosult a
mi célkitűzésünkkel.

Nos, ezt a közösséget a Lions klubban találtuk meg.

Nemzetközileg az egész világra kiterjed a Lions szövetség,
mely az első világháborút követően jött létre. A háborúban
látásukat vesztett katonákat, illetve az elesettek családját segítették,
támogatták. Így érthető, hogy ma is a vakok segítése
az első, kiemelt helyen van tevékenységük között.

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy városunkban
két Lions klub is működik. A velük való összefogás
sok sikert hozott. Terveinket egyeztettük, megbeszéltük a
klubokkal, és kialakult a megvalósulás, soha nem dolgoztak
helyettünk, de mindig velünk. Nagyszerű összefogás

17



volt ez, és nagyon sok példa értékű eredményt is értünk el
közösen.

Érdemes megemlítenem a zászlójukra írt gondolatot:
"We serve" ("Szolgálunk"). Ezt mindig érezhettük a Lions
Klubokkal való közös munka területén. Nagyon jó együttműködést,
segítőkészséget tapasztalhattunk a megyei és a
városi önkormányzatokkal is. Nem volt gond, ha egy-egy
találkozó alkalmával elkértük a városháza barokk dísztermét,
vagy a barna szalont is mindig használhattuk, de ugyanígy a
megyei önkormányzat díszterme is elérhető volt számunkra,
ha kértük. Befogadtak minket, és támogatták is munkánkat
és ez így nagyon jó volt.

A munka és a munkahelyek szükségessége


Figyelmünk a munkalehetőség és a munkába állítás körülményeinek
javítására irányult. Éreztük a rehabilitáció
szükségességét, és ezt a szükséget mindig kiemelt helyen
kezeltük a munkánk során.

Marika -látva, hogy sorra szűnnek meg a látássérülteket
foglalkoztató munkahelyek -, az elnökségi üléseken, új munkahelyek
létrehozását szorgalmazta. Ez már akkor is kemény
feladat volt. A cél érdekében - az elnökségi határozatot
követően - felvettük a kapcsolatot a budapesti székhelyű
Főkefe Ipari Kft. igazgatójával, hogy alakítsanak ki Győrött
is egy telephelyet. Megvalósulásához több alkalommal is
személyes megbeszélésre volt szükség. Több akadályt kel


18



lett elhárítani, hisz a jó szándék ellenére sem egyszerű egy
telephely létrehozása. A Máltai Szeretetszolgálatnál találtunk
segítő szándékot, és helyet biztosítottak az üzem részére. A
Munkaügyi Központ is felvállalta és segítette sikerre vinni
kezdeményezésünket. Ilyen összefogás által valósulhatott
meg 20 munkahely sorstársaink részére.

A munkahelyteremtés nehéz és komoly feladat, de csak
ezután lehetséges a munkába állítás, mely a rehabilitáció
végső célja, vagy inkább eredménye. A munkahelyteremtést
illetően számtalan próbálkozásunk volt a későbbiek során
is, de már megismertük az útját, és ez előnyt jelentett az
elkövetkezendőkben.

Sikerült a Győrszentivánon működő Luxin Kft.-gal megállapodnunk,
és ide is több sorstársunkat tudtuk elhelyezni,
munkába állítani. Érdekes volt ez a történet, mert személyes
kapcsolatom által kértem a cég vezetőjét, hogy vegyen fel néhány
sorstársunkat, betanított munkára. Ekkor észrevettem,
hogy húzódozásának oka nem más, mint a vak embertől való
tartózkodás, hogy talán nem képes a vaksága miatt a munka
elvégzésére. Igen, ez állt a háttérben az elzárkózás mögött.
Nem sokkal később kimentünk hozzá néhány teljesen vak
sortársammal, és kértem Őt, hogy legalább csak hadd próbáljuk
meg a feladatot... a puding próbájára utalva.

Sikeres volt a bizonyítás és ez több sorstársnak jelentett
munkát, jövedelmet. Ezt az utat járva, a Szombathelyen
működő Savária Nett Pakk Kft. is - kezdeményezésünknek
eleget téve -, bedolgozók számára létesített 30 munkahelyet

19



sorstársainknak Győrött. Valóban nagyon szükségszerű volt
ez az elhatározásunk, mely a munkahelyteremtést szorgalmazta.
Ez mindig munkánk egyik legfontosabb részét kell,
hogy képezze. Sorstársainknak, akik még munkaképes korúak,
biztosítanunk kell a napjaiknak értelmet adó munkát,
melynek során természetesen jövedelemhez is jutnak és ez
nem kis eredmény, hogy képesek magukon segíteni. Az
ember számára a fogyatékosság esetén, talán még nagyobb
jelentősége lehet annak, hogy dolgozhasson. Hihetetlenül
megnöveli az ember önbizalmát a tudat, hogy javíthatja az
életminőségét, túl az anyagi és erkölcsi jelentőségén. Egyáltalán
nem rossz az az eredmény, hogy a munkaképes korú
tagjaink több mint egyharmada már munkához jutott.

Íme, két példa a sok közül, a közösség és a napi feladatok,
a munka jótékony hatásának bizonyítására. De ezek sajnálatos
ok miatt eltérőek egymástól. A munka jelentőségének
és az összetartozás erejének mindkét esetben fontos szerepe
van. Munkatársaim közül valamennyien büszkék vagyunk
Katalinra, aki születése óta aliglátó, és ehhez sajnos még más
egészségi problémája is társult.

Így visszahúzódó, csak otthonülő életet élt. Bíztatásunkra
eljárt a közösségünkbe, majd megismerkedett, az érdeklődésének
megfelelő szinten, a számítógép használatával.

Több fiatal sorstársunkat tudtuk a - Lions Klub segítségével
- számítógéphez juttatni, így Kati is kapott egyet. Ez
tovább segítette őt a kibontakozásában, az eredményei pedig
növelték az önbizalmát. Amikor sikerült számára is mun


20



kahelyet biztosítani, édesanyja kísérte munkába és onnan
haza. Mondanom sem kell, hogy ez erősítette Kati fejlődését
és ma már egyedül, csak a botja segítségére hagyatkozva jár
munkába. Megerősödött az önbizalma, hiszen munkája van,
és ezáltal kiteljesedett az élete. Büszkék vagyunk rá, amikor
fehérbotjával látjuk igyekezni a munkába, vagy onnan haza.
Nem kellett más, mint egy kis odafigyelés, segítség - az életútját
járni akaró sorstársunknak - és ő ma már ezt egyedül
teszi, járja az útját.

Íme egy másik példa az odafi gyelést illetően.

Egy újságcikk nyomán találtunk Eszterre, aki teljesen vakon
élt, és ráadásul még mozgásában is erősen korlátozott volt.
Ez az állapot a lakása foglyává tette Esztert. Szövést tanult, és
szőtte a szebbnél szebb szőnyegeket. Amikor megismertük,
kértük, hogy adjon a szövéseiből, hogy hadd állítsuk ki azo-
kat a rendezvényeinken, hogy bemutathassuk az ő munkáját
is. Nagyon szép, vidám, mintás és színes szőnyegeket küldött.
A szép szőttesek és párnahuzatok, szőnyegek, tetszést arattak
a látogatók körében. Megvásárolták őket. Eszter pedig
boldog volt, hogy a munkái elkerültek a számára ismeretlen
emberek otthonába, és az sem volt közömbös, hogy még
csekély jövedelme is származott belőle. Így sikerült az ő
kis rövid életét odafigyelésünkkel színesebbé tenni, és így
segíteni sikerekhez az útja végén, mert Eszter sajnos korán
távozott közülünk.

Rátaláltunk arra az útra, amit éreztünk, hogy helyes, és
a tagságunk érdekét szolgálja. A továbbiakban is, minden

21



erőnket ennek szolgálatába állítottuk, hisz ez egy folyamatos
feladat

A rehabilitáció szükségessége

Kézenfekvő volt, hogy a feladatunknak elengedhetetlen
részét kell, hogy képezze, a munkaképes korú sorstársaink
alkalmassá tétele a munkába állításra. Ez bizonyos fokú
önállóságot, közlekedésbiztonságot jelent a látássérült emberek
esetében. Ezt a feladatot foglalja magába a rehabilitáció.
Tehát szükségünk van egy helyi rehabilitációs központ
létrehozására. Itt kell segítséget nyújtani elsősorban a felnőtt
korban látássérültté vált sorstársak részére. De természetesen
ebből a tevékenységből nem zárhatjuk ki a gyermekekkel
vagy az idősekkel való foglalkozást sem, az ő élettani sajátosságuknak
megfelelően. A gyermekeket segíteni, hogy
eljussanak az iskolába szegregált vagy integrált oktatásba,
míg az idősebbeket az állapottal együtt élésben kell segíteni.
Nagy gondot jelent az embernek, ha látásában valamilyen
szinten sérültté válik.

Csökken az ismeretek, információk szerzésének lehetősége,
a tájékozódási képesség.

Nem említettem még meg a megváltozott állapot elfogadásának
szükségességét, az önbizalmat: a közlekedésben
adódó, eddig ismeretlen nehézségek leküzdéséhez. Az ilyen
problémák megoldásában - az országban eddig csak egyetlen
helyen -, a fővárosban működő Vakok Elemi Rehabilitációs
Csoportjában álltak a vakok és gyengénlátók rendelkezé


22



sére. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hajdúdorogon
is történt már ez irányban kezdeményezés, a Fehérbot Alapítvány
által. Az Alapítvány vezetőjével és munkatársaival
beszélgettünk, véleményeket cseréltünk, és cselekedtünk...
ki-ki a maga módján, de végső soron, a közös úton járva, a
közös célért.

A statisztikából köztudott, hogy évente nagyjából ezer
ember válik különböző fokon látássérültté. Ha ehhez viszonyítjuk
azt, hogy a budapesti intézetben évente mindössze
csak 18 embert tudnak rehabilitálni, akkor világossá válik,
hogy ezen változtatni nagyon is időszerű feladat. Szükséges,
hogy a már említett kezdeményezéseket mind többen
átvegyék és tegyék!

Egyszerű a látássérült ember problémájának megismerése,
elég, ha valaki becsukja a szemét, vagy amikor hirtelen beáll
egy áramszünet, sötét lesz. Ilyenkor szokta mondani Marika,
"most beállt a valódi esélyegyenlőség". Az ilyen helyzetbe
került embernek kemény utat kell bejárnia az állapot elfogadásáig.


Ebben a folyamatban a rehabilitációs központ pszichológusa
tud segítséget adni.

Látó emberek számára nem ismertek azok a nehézségek,
melyek a mindennapokban - általában a háztartásban -, és a
látássérült személyek önkiszolgálásában, rendszeresen jelen
vannak. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Ilyen például egy
leszakadt gomb felvarrása, egy pohár ital kitöltése, és lehetne
még sorolni. Ezeket, úgynevezett vakok között ismert prak


23



tikákkal könnyen meg lehet tanulni. Ilyen vakos praktikák
átadása akkor a leghatékonyabb, ha azt látássérült ember
mutatja meg, adja át sorstársának, hiszen amit az egyik vak
már megoldott, azt bizony a másik is meg akarja, és meg is
tudja oldani. Az ilyen segítségnyújtásban nagy húzóerő van.
Ha ő képes rá, akkor én is meg tudom tenni.

A mai ember számára természetes, hogy számítógéppel
rendelkezik, és így is információkhoz juthat. Pontosan az
információszerzés lehetőségét nézve is nagy jelentősége van
az informatikai ismeretek oktatásának. Feltétlenül figyelembe
kell venni az egyén igényét, és azt, hogy a számítástechnika
mely területét és milyen mélységben kívánja használni, és
ennek megfelelően megismerni. Szükséges az állapothoz
illeszkedő, megengedhető testmozgás lehetőségének biztosítása.
Ezt egy speciálisan felszerelt kondicionáló teremben
lehet megvalósítani. Fontos és nélkülözhetetlen egy társalgó,
ahol összejöveteleket és ismeretterjesztő előadásokat
szervezhetünk. Egy ilyen társalgóban szervezett program
látogatását nemcsak a látássérültek számára kell biztosítani,
hanem - akkor tölti be igazán a rendeltetését, ha programjait
ismertetjük a látó emberek számára is. Ha ilyen céllal látogatja
valaki a rehabilitációs központ társalgójának rendezvényeit,
előadásait, az betekintést nyerhet a látássérültek világába,
és ez bizony nagyban hozzájárul a társadalom részéről az
elfogadáshoz, befogadáshoz.

Szeretném megemlíteni egy nagyon kedves sorstársnőnk,
Pannika esetét. Pannika magabiztosan élte a mindennapjait,

24



ellátta a háztartást és mindent, amit rábíztak a családban.
Pedig csak az egyik szemével látott, de azzal sem sokat.

Egyszer, teljesen váratlanul egyik reggelre elvesztette azt
a kis látását is, ami még meg volt. Teljesen vak lett. Ekkor
döbbent rá, hogy azok a sokak által lekicsinylett látásmaradványok
mennyit is jelentenek, segítenek, és milyen magabiztossá
teszik az embert. Sürgősen felküldtük a Budapesten
működő Vakok Elemi Rehabilitációs Intézetébe, hogy ott
segítségére lesznek az új és immár végleges állapotának elfogadásában
és a vele együttélés elsajátításában. Pannika, aki
mindig mosolygott, mostanában gyakran sírdogált. Három
hónap elteltével hazaengedték, és lassan beilleszkedett az új
állapottal is a mindennapokba. A vele való beszélgetésekre
alapozva mondhatom, hogy tagadhatatlanul van benne még
ma is egy bizonyos fokú lázadás, egy "miért velem történt?"
érzés, de ezt mind inkább legyőzi a hétköznapok feladatainak
ellátása, amire ismét képessé vált a rehabilitáció, és a saját
akarata révén. Pannika esetében a házimunka jelenti a napi
munkát és a helytállást az életben.

Nem kétséges, hogy az ilyen esetek erősítették bennünk azt
az érzést, hogy elengedhetetlen a helyben történő segítség
biztosítása. Talán könnyebb is, ha egy elesetté vált embert
nem kell kiragadni az otthonából, és a nagyváros forgalmában
tanítani, például közlekedni. Kell egy hely, ahol segíteni
tudunk, és biztosítani tudjuk a rászorulók számára, hogy
minél jobban visszataláljanak az életbe, képesek legyenek a
mind teljesebb élet megélésére.

25

Az előítéletek

Nos, ekkora feladat állt előttünk, de akadtak segítőink is.
A már említett Győrött működő mindkét Lions klub most
is vállalta a feladatot, és a megvalósításban segítségünkre
voltak. Ez egy olyan megoldás, amikor nem a meddő
támogatás szükséges, hanem a hatékony. Mivel ezzel a
támogatással egy olyan lehetőség nyílik, mellyel munkára
alkalmassá lehet tenni a rászorulót, hogy maga segíthessen
magán. Kell a munka és ez fontos is, mert ez adja az értelmét
az ember életének, túl a megélhetés szükségességén. De ez
így önmagában sajnos nem elég. Mert vannak - és sajnos
nem is kevesen - vak emberek, akik komoly tehetséggel és
ennek megfelelő végzetséggel is rendelkeznek, de végzettségüknek
megfelelő feladatot nem, vagy csak nagyon nehezen
találnak. Nem szeretnék külön kitérni a más és más művészi
adottsággal, tehetségekkel rendelkező sorstársak helyzetére,
mert minden bizonnyal, erről ők tudnának hitelesen beszélni.
De annyit feltétlen szeretnék elmondani, hogy vannak, akik
zenei pályán képezték magukat, és lettek kiváló előadók, de
az életben egészen máshol, az informatika területén találtak
munkát.

Kevesebben vannak, akik a pályán maradtak, és megtalálták
a helyüket, mint azok, akik kénytelenek kemény kompromisszumot
kötni, a megélhetésüket illetően. Így fordulhat
elő például, hogy egy felsőfokú végzettséggel rendelkező
szociális munkás, bedolgozói munkával keresi kenyerét.
Megélhetésének biztosítása céljából kéri rokkantosítását, és

26



mint rokkantnyugdíjas - szerencsés esetben -, ha munkához
is jut, pillanatnyilag egzisztenciával is rendelkezik. Az utóbbi
leírt esetben tehát elő kell segíteni a diplomás látássérültek
foglalkoztatását, az alacsonyabb végzettségűek esetében,
viszont a bedolgozói munka biztosításával lehetne a kívánt
cél elérését elősegíteni, hogy a munkavégzés által, mind
teljesebb életet élhessenek. Persze létezik szükségmunka,
de vannak esetek, amikor a minőségi munka biztosítása,
a fogyatékos ember és a társadalom számára is célszerű és
elengedhetetlen. Mindent el kell követni, hogy eloszlassuk
a fogyatékos emberrel szemben tapasztalható, és meglévő
elutasítást.

Egy látássérült pedagógussal beszélgettem és ő a következőket
mondta:

A vakok és - más fogyatékosok elfogadása - hazánkban
problémákba ütközik a munkavállalás területén is.

Pedig számtalan lehetőség adódna, hogy ezek az emberek
bizonyítsák, hogy megállják helyüket az épek munkakörében
is. Egy ilyen lehetőség például a védett munkahely. A
munkáltatókat szorgalmazni kellene arra, hogy fogyatékost
alkalmazzanak olyan helyen, ahol a fogyatékos egyenlő
értékű munkaerő lehet. A munkaadók általában félnek, és
elzárkóznak a fogyatékosok foglalkoztatásától, nem szívesen
vállalják a gondokat, nehézségeket, melyek többsége téves
előítéletekből adódik. Arra volna szükség, hogy a fogyatékos
emberben a képességeit vegyék észre, és semmi esetre sem
a fehérbotját, vagy a kerekesszékét.

27



Ezek az itt ismertetett gondok, feladatok voltak, vannak
előttünk, tegnap és ma is. Ezekért küzdöttünk és küzdünk
még ma is, de egyszer csak lesz esélyegyenlőbbség, ha nem
is egyenlőség.

Kézfogás, barátság

Mindent meg kell tenni az alaptalan elutasítások eloszlatásáért,
hogy legalább részben sikerülhessen az integrálódásunk
abba a bizonyos többségi társadalomba, és megvalósuljon az
elfogadásunk, mert bizony semmiben nem különbözünk a
másik embertől, csak a fogyatékosságunkban. Egy nagyon
lényeges gondolat, hogy a társadalomban ki melyik oldalhoz
tartozik. Ez pillanatnyi állapot, és csak a szerencse kérdése.
Kemény ez? Igen kemény, de ez a valóság. Mindig így gondolkodtunk,
és ettől vezéreltetve szerepeltettük közösen a
sorstárs előadókat és a hivatásos művészeket.

Szerveztünk Győrött nemzetközi vak zenésztalálkozót,
melynek keretében bemutatkozhattak a külföldi és hazai,
zenei képzettséggel rendelkező sorstársaink.

A közönség vastapssal fogadta a müncheni Blinde Musiker
együttes műsorát, de nagy sikert aratott a budapesti Kedd
Band együttes is, akik szórakoztató zenét adtak elő műsorukban.
A városháza előtti téren mazsorettek hívták fel a
figyelmet a barokk díszteremben zajló találkozóra. Így csalogatván
be az érdeklődőket.

28



"Győri barátainkkal hamar közös hangot találtunk", így
nyilatkozott Elizabet Eller, a müncheni vendégeink egyik
kísérője.

Az együttműködés jegyében mindig önzetlenül vállaltak
fellépést a műsorban a Győri Nemzeti Színház művészei
közül: Balla Ica, Bende Ildikó, Ludván Csilla, Kertes Anna,
Krasznai Tamás és Jáger András. Köszönet érte, hogy az ő
segítségükre mindig számíthattunk.

Dr. Németh Viktor, a hazai Lions Klubok Országos Szövetségének
akkor volt kormányzója, köszöntőjében kivételes teljesítményként
értékelte azt az akaratot és szorgalmat, amely
a vak és gyengénlátó sorstársakra jellemző. Ezt a találkozót
másnap nagy sikerrel megismételtük Mosonmagyaróváron,
az egyetem aulájában.

Hasonló találkozókat más alkalommal is szerveztünk. Ezek
közül kiemelném a jazz és musical estet, melyen sorstárs
előadók mutatkoztak be. Szluka Lídia énekelt, és Márkus
Norbert zongorázott. A helyi rádió munkatársa Norberttel
közösen konferálta, vezette a műsort.

Felejthetetlen élmény volt a Bazilikában a müncheni vak
muzsikusok hangversenye azon a szép nyári estén.

Németh Tamás és Berta Edina zongoraművész-házaspár -
mindketten sorstársak - a következők szerint emlékeznek
ezekre a szép eseményekre:

Gyakran vettünk részt a Győrött rendezett kulturális eseményeken
előadóként, és a közönség soraiban ülve egyaránt.

29



Mindig szívesen gondolunk vissza ezen eseményekre, mert
jó hangulatúak voltak, és kitűnő volt a rendezés, szervezés.

Feltöltődtünk minden alkalommal

Aki eljött egy rendezvényünkre, segítette az elfogadásunkat,
tett egy lépést a közeledés irányába, és élményekkel
gazdagodhatott, kellemesen szórakozhatott.

Mindig sikeresek voltak ezek a találkozók, rendezvények,
és a sorstársaink is szívesen látogatták, mert érezték a jelentőségét.
Az összejöveteleinket, különböző megemlékezéseinket,
gyakran látogatta - meghívásunknak eleget téve -, P.
Nagy Gabi előadóművész. Egy ilyen találkozás alkalmával
említettem neki, hogy tudom, hogy szereti Villont és a Villon
balladákat, és én el tudom képzelni, hogy az ő jellegzetes
orgánuma és habitusa különösen szerencsés egybeesés.
Éppen ezért, biztos siker lenne az ő fellépésével egy ilyen
est megrendezése. Igent mondott, és megállapítottuk, hogy
erre a Vaskakas Taverna a legalkalmasabb helyszín. Ennek
az étteremnek a bolthajtásos és egyben ódon hatást keltő varázslata
nagyon szerencsés helyszín egy középkori balladaest
bemutatására. Erre az estre - a siker fokozása érdekében - a
vakokból verbuválódott Landini együttest is meghívtuk. Ők
reneszánsz zenét játszanak és énekelnek. Az általuk használt
hangszerek mindegyike hű másolata a korabelinek. Boldogan
adtunk lehetőséget számukra a fellépésre, mert tudtuk, hogy
sikeres lesz az ő bemutatkozásuk egy közös, zenés irodalmi
esten.

30



A szükséges egyeztetéseket követően már meg is indulhatott
a szervezőmunka.

Az estet vacsorával egybekötött lehetőséggel kínáltuk az
érdeklődők számára. Valódi siker volt... és ez nem túlzás.

Szerencsésnek bizonyultak és ragyogóan sikerültek ezek
az "ötvözések". A vak és látó hivatásos művészek közös
fellépései. Mindig sikerült értéket felmutatni, átadni a közönségnek.
A közönséget illetően nagy örömünkre szolgált,
hogy nem csak a megyében élő sorstársak jöttek el az estekre.
Az ország több megyéjéből is látogatták rendezvényeinket
egy-egy időszerű kiránduláshoz kapcsolva. Mindig szívesen
mutattuk be városunkat és annak nevezetességeit. Reméljük,
szép emlékeket őriznek ezekről a győri rendezvényekről,
találkozókról.

Emlékezetes az a szerencsés véletlennek köszönhetően létrejött
találkozás, melynek eredményeként Gyurkovics Zsuzsa
művésznővel vettük fel a kapcsolatot. Ma már mondhatjuk,
barátság lett belőle. A megismerkedés Veszely Ernő vak
zongoraművész által jött létre. Az ő tehetsége és előadó-képessége
ismert, és sok, nagyon sok helyen, szerte a világban
élvezték már virtuóz játékát. Ha harmonika, akkor Párizs, ha
Párizs, akkor Piaf és ha Piaf, akkor Gyurkovics Zsuzsa. Tudni
való, hogy úgy néhány évtizeddel ezelőtt Gyurkovics Zsuzsa
játszotta Piaf szerepét a zenés életrajzi játékban Győrött, az
akkor még Kisfaludy Színházban. Ma talán úgy mondanánk,
hogy ez egy korai musical volt, amiben Edit Piaf legismertebb
sanzonjait hallhattuk. A színház több évadon keresztül

31



műsorán tartotta. A televízió is közvetítette. Veszely Ernő a
szervezés idején említést tett, hogy ismeri, és már lépett is
fel Gyurkovics Zsuzsa művésznővel. A meghívást, felkérést
már nekünk kellett lebonyolítani. A segítőkész és barátságos,
közvetlenségéről ismert művésznő rövid telefonbeszélgetés
alkalmával igent mondott az ötletünk megvalósítására és az
együttműködésre. Így hamarosan a győriek elé állhattunk a
Piaf visszatér című sanzonesttel. A helyszín a Richter terem
volt.


Gyurkovics Zsuzsa mint Piaf a színpadra lépés előtti pillanatban

Ekkor egy nagyon nagy siker született. Büszkék vagyunk
rá. A közönség irántunk való bizalmát érezhettük, hogy nem
csalódtak a mi rendezvényeinkben, melyre szívesen jöttek
el eddig, és ezután is. Ezt a bizalmat, sikert Gyurkovics

32



Zsuzsának köszönhettük. Az újság, a rádió, sokat és nagyon
elismerően adott hírt az eseményről. A siker, az elismerés
természetesen nem minket illetett. De előfordult az is, hogy
az utcán megállítottak, és köszönetet mondtak az est alkalmával
kapott kedves élményekért. Nem volt ez önzetlen
cselekvés részünkről. Miért? Hát csak azért, mert az estre
mi, a Vakok Megyei Egyesülete hívtuk meg a közönséget,
akik ott, felejthetetlen élményben részesültek Gyurkovics
Zsuzsa művésznő előadásának köszönhetően. Nos, ezt az
élményt hozzánk, a vakokhoz kapcsolták. Ez viszont a mi
ázsiónkat emelte.

Szerencsés ötlet volt egy korábbi sikert felfrissíteni, és a
kedvelt művésznővel találkoztatni a győri közönséget, és
rajongóit.


33



Gyurkovics Zsuzsa művésznő így emlékezik mindezekre:


Ha színházi pályafutásom legsikeresebb emlékeire visszagondolok,
akkor legszívesebben Győr jut az eszembe, amikor
is Edith Piaf életének eljátszásával országos sikert értem el.
Majd 30 év múlva a győri Vakok Szövetsége, és annak vezetője,
Zilahi György többször visszahívott, hogy ezt a nagy
sikert visszaidézzük. Ha ezekre a találkozásokra, estékre
gondolok, akkor mindig felmerül bennem az a gondolat,
hogy mennyire nélkülözhetetlen egy kultúrával is foglalkozó
vezető személyisége, aki derűs, a nehézséget látszólag könynyedén
legyőző erővel bír. Mindig a legkiválóbb művészeket
nyerte meg az ügynek. Mindig ilyen színházigazgatóról
álmodtam. Az Ő és a munkatársai kisugárzása adta azt a
szeretetet és tiszteletet, ami nélkülözhetetlen alapja minden
művészeti tevékenységnek. Nemcsak a nagysikerű előadások
közönsége, de mi előadók is köszönettel gondolunk, ezekre
a szép estékre. És amennyiben hívnának bármikor, ismét
önzetlenül mennénk.

Egy másik alkalommal, amikor a győriek által régi színháznak
nevezett helyszínen került bemutatásra a sanzonest,
Fettik Marika konferált az ismert és népszerű dr. Bőzsöny
Ferenccel, a magyar rádió bemondójával. Ő nagy gonddal
lapozta Marika braille írásos szövegét, végül megjegyezte,
hogy élete során már sok nagy művésznek lapozott kottát, de
most zavarban volt, és különös tiszteletet érzett Marika iránt,
amikor a braille írással írt beszédjének mappáját tartotta.

34



Büszkén említjük meg olyan kiváló művészek nevét, akik
kérésünkre több alkalommal is felléptek rendezvényeinken:
Pitti Katalin, kinek csodálatos hangja és természetessége, igaz
embersége felejthetetlen számunkra, de hálásan gondolunk
vissza Hegedűs Valér zongoraművészre, nagyszerű játéka és
szellemes társalgása közvetlensége, barátunkká tette. Mondanom
sem kell, hogy mindkettőjüket Gyurkovics Zsuzsa
által ismertük meg, de a meghívás mindig a mi feladatunk
volt, akárcsak Szilágyi Olga és Vadász Zsolt esetében is. Ők
a Fővárosi Operettszínház művészei.

Nagyon jó érzés az ilyen eseményekre visszagondolni, mert
születhetnek sikerek és barátságok szervezők és előadók közt,
és itt a bizonyíték, hogy van készség az elfogadásra.

Marika egy beszédjében ezt így fogalmazta meg:

A kezek kinyújtva, és ha lépéseket teszünk, közeledünk
egymáshoz, ebből kézfogás lesz, az egymás felé nyújtott
kezek által, és a kézfogás az a barátság, az elfogadás. Ez
volt a cél és ez sikerült is. Nem volt ez könnyű munka, de
örömmel végeztük mindnyájan, akik valamilyen módon
részt vettünk benne.

Alapításunk 50 éve

Egy-egy rendezvény alkalmával mindig megajándékoztuk
a fellépő művészeket és segítőinket. Erre a célra legjobban az
Országos Szövetség által kiadott, Óda a Fényhez! című kötet
felelt meg, mely vak költők és írók műveit tartalmazza. Ele


35



gáns bőrkötésű, de a tartalma sem mindennapos. A szerzők
közt található Gyengéné Fogarassy Margit neve is.

A sorstársaink körében nem igazán volt ismert, talán csak
az idősebbek közt.

Az oberwarti református templom

Megtudtuk, hogy Margit néni alapította a megyei egyesületet
1956. szeptember 24-én. Ezt a pontos dátumot az
irattárunkban található dokumentumokban fedeztük fel.
Az említett forrásból csak kevés információhoz jutottunk,
így hát kerestük és kutattuk az elődünket. A legegyszerűbb
úton indultunk el, telefonon érdeklődtünk, és mindjárt az
első alkalommal, sikerrel is jártunk. Az oberwarti református
közösségi házzal kerültünk kapcsolatba. Itt megkaptuk
Margit néni menyének, Edit asszonynak a telefonszámát,

36



aki ott él Felsőőrön. A kapcsolat felvételt követően - néhány
levélváltás után - meghívást kaptunk a felsőőri református
közösségbe. Így folytatódott az eredetünk, múltunk feltárása,
alapítónk leszármazottainak megismerése. Általuk, az ő
elbeszéléseikből tudtunk meg egyre többet Margit néniről.
Több alkalommal is eleget tehettünk az oberwarti közösség
meghívásának, és zenés irodalmi estekkel szórakoztathattuk
az érdeklődőket.

Az egyik látogatásunk alkalmával átadták nekünk Margit
néni által írott versek, írások kéziratait, hogy őrizzük mi, mert
ő is így tenné, és bizonyára nekünk adná át. Ezt a kéziratot
egy kicsit bővebben is meg kell magyarázni. Margit néni,
amikor ezeket a verseket írta, már teljesen vak volt, és hallása
is hiányzott. Így a gondolataiban megszületett verseket fejben
készre formálta, és hagyományos írógéppel vakon gépelte
le. Azt nem mondjuk, hogy hibátlanul, de ilyen munkát vakon,
fejben papírra vetni nem könnyű feladat. Egyébként,
mindössze egy-egy betű elütés, vagy ritkán egy-egy versszak
megismétlése fordult elő, amit hibának említünk. Edit aszszony
- a menye- mesélte, hogy amit egyszer elolvasott, azt
képes volt hibátlanul emlékezetében megőrizni és visszaadni.
Kivételes memóriával bírt. Ha például egy Jókai művet mesélt
hallgatóságának, hosszabb, esetleg több napos szünet után
is képes volt a szöveghez hűen, azon a helyen folytatni, ahol
abbahagyta. Nagyon szeretett mesélni. Nyilván a meséket is
fejből mondta, az őt hallgató gyerekek pedig Mese néninek

37



hívták. Az írásokat, verseket összeállítottuk egy verses füzetbe,
és többször is kiadtuk.

Ismertté vált - nem csak a megyei szervezet múltja, eredete-,
de Margit néni élete és munkássága is.

Több éven át rendeztünk Gyengéné Fogarassy Margit nevével
fémjelzett országos versmondó versenyeket. A család
is rendszeresen képviselte magát ezeken a rendezvényeken.
Már jó ideje kapcsolatban voltunk, amikor egy véletlen folytán
hozzátartozóitól megtudtuk, hogy Margit néni itt Győrött
van eltemetve. Azóta a sorstársak között hagyománnyá vált
a sír látogatása. Egy-egy alkalommal többen is kimennek a
temetőbe, és az imádság mellett elhangzik egy-egy általa
írott vers is.


Az emléktábla / Győr Bartók Béla út 23.

38



Az alapításunk ötvenedik évfordulóján, a mai megyei
egyesület irodájának falán egy gránit táblát helyeztünk el,
mely most már az alapítónk nevét és az ötven évet átölelő
két évszámot hirdeti.

TERVÜNK VALÓRA VÁLT

Egy kicsit előreszaladtam a történetünkkel, mert röviddel
a kerek jubileumot megelőzően, egy országosan is jelentős
feladat megvalósítása várt ránk. Az országos szövetség
megyei szervezetei közül elsőként léphettünk az önállóság
útjára. Úgy érzem, hogy itt előnyt jelentett számomra, hogy
annak idején, - még egészen fiatalon-, megszoktam a kereskedelemben
a közvetlen felelősséget, az önállóságot.

2004. április 15-én megalapítottuk a Vakok- és Gyengénlátók
Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületét, mely már önálló
jogi személyiségként működhetett. És működött is már az év
júliusától. Természetesen a többi megyei szervezet is átesett
ezen az elkövetkezendő egy éven belül. A pályázati lehetőségeket
figyelembe véve ez az önállósodás elengedhetetlen
lépés volt a működéshez minden megyei szervezet számára.
Önállósággal már bírtunk, terveink is voltak, és minden nehézség
ellenére jó volt önállóan tervezgetni, cselekedni.

Az új egyesületi formában, az új alapszabályzatunknak
megfelelően, új vezetőtestületet is választott a tagság ezek
szerint: Zilahi György elnök, Fettik Mária alelnök és Fördős
Jánosné (Mosonmagyaróvár) Balla László (Sopron) Bujáki

39



Lászlóné, Lencse Béláné (Győr), Nagy Imréné (Csorna) képezték
az egyesület vezető testületét.

Ekkor sikerült bővíteni a már említett közösségi helyi

 

Szőttes falikép készül

ségünket. A Lions Klubokkal összefogva nekiláthattunk a
rehabilitációs központ kialakításához. Kétszáz négyzetméteren,
tíz szobából áll az épületrész, és ezt kellett burkolattal
ellátni, festeni, mázolni és nem utolsó sorban berendezni,
felszerelni.

Itt ismét bemutatjuk a már megvalósult, és a következő helyiségekkel
a sorstársakat váró létesítményünket: Kézműves
szoba, Kata és Hajni a szakmát értő emberek oktatásával,
ahol szövést és kerámiakészítést sajátíthatnak el a sorstársak.
Mindketten önzetlenül segítik a munkánkat. Kondicionáló
terem az erőnlét biztosításához. Informatikai szoba, ahol a

40



Látáspróba az orvosi szobában
számítógépek várják az érdeklődőket. Braille szoba, melyben
hangos könyvtári kölcsönzés és igény szerint braille írás oktatását
is biztosítjuk. Tankonyha, ahol megtalálható a mikrohullámú
sütő, az automata mosógép és a villanytűzhelytől a
hűtőszekrényen át még sok-sok háztartási gép. Mint például a
beszélőmérleg, szendvicssütő és valóban lehetne még sorolni,

 

Klubdélután a társalgóban

41



hogy mi minden, hiszen az életben, amit otthon használunk,
azt itt fontos, hogy bemutathassuk. Van zuhanyozó és mosdó,
két munka-, és oktató helyiség. Az orvosi szobában dr. Kéry
Klára szemész orvos végzi az állapotmegőrző vizsgálatokat,
és tanácsokkal látja el a hozzáfordulókat. Ez a szoba Fehér
Kata részére is biztosítja a pszichológus munkához szükséges
feltételeket. A munkát mindketten az igények szerint
önzetlenül végzik a sorstársaknak.


A karácsonyi kuglófok

Végezetül, de nem utolsó sorban a társalgó bemutatása
következik. Ezt két helyiség összenyitásával alakítottuk ki. Itt
rendszeresen szervezünk előadásokat és klubdélutánokat az
érdeklődők részére, természetesen nem csak sorstársaknak.
Persze az itt rendezett események közül a legmeghittebb, a
karácsonyi összejövetel. Erre az alkalomra Marika tíz-tizenkét

42



kuglófot szokott sütni. De mások is készültek, és talán ettől
volt annyira közösségi.

Az ízlésesen díszített folyosóról is illik említést tenni. Min-
den szoba előtt a falon az ott végzendő munkára utaló, színes
faliképek találhatók, melyeket Hajni festett.

Óriási lépést tehettünk meg az itt leírt összefogásnak köszönhetően,
és itt is köszönettel említjük meg azt a tényt,
hogy sok, nagyon sok segítséget tapasztalhattunk a munkánk
során mindkét Győrött működő Lions Klub részéről.

A rehabilitációs központ vezetésével és az ott végzendő
munka irányításával sorstársunkat, Melindát bíztuk meg.
Lassan megindult az élet a mi kis létesítményünkben. Örömmel
láttuk, hogy Melinda reggelente, mikor a munkába érkezett,
mindig hozott magával néhány fiatal sorstársat, akik
különböző foglalkozásokon vettek részt. Szerencsére voltak
olyanok is, akik a munkára készültek fel, és ezért jártak be,
de örömmel vettek részt a szövéssel, agyagozással való foglalkozásokon
is.

Itt elmondok egy érdekes beszélgetést, és ez legyen a példa
arra, hogy minden csak annyira bonyolult, amennyire azzá
tesszük.

Katával, a keramikusunkkal találkoztam, és említettem
neki, hogy milyen terveink vannak. Rákérdeztem, hogy a
kerámiakészítést, - amely szerintem nagyon is vaknak való
foglalkozás-, miként lehetne oktatni, ha nincsen költséges
kemencénk, és korongozónk? Azt válaszolta, hogy legyen
egy asztal, egy lavór, no meg egy kis víz. Ő majd hozza az

43



agyagot, és akkor már csak a kezekre van szükség. Ami elkészült,
azokat ő majd kiégeti az otthoni munkáival együtt. Nagyon
nagy öröm volt, amikor egy-egy készterméket kiégetve
kaptak vissza a sorstársak. Örömmel és büszkeséggel töltötte
el őket az alkotásuk. És ez volt a cél. Jól éltek a lehetőséggel a
győri csoporthoz tartozók. De nem csak az ő működésük volt
jó, elmondható ez a megyében működő valamennyi csoportról
is. A rehabilitációs központban gyakran szerveztünk - és
szervezünk ma is-, megyei vetélkedőket, vagy sportnapokat.
Ez a létesítmény természetesen nem csak a győri, de a megyében
élő valamennyi sorstárs rendelkezésére áll.

Egyre szebb kerámiatárgyak és szőttesek készülnek a foglalkozásokon.
Kiállításokon is bemutattuk már valamennyit.
Minden alkalommal az idelátogató vendégeinket a sorstársak
által készített kerámia, és szőttes tárgyakkal szoktuk megajándékozni.


Nagyon nagy a közösség rehabilitáló ereje, és ezt nem szabad
kihagyni a munkánkból. Szinte valamennyi csoport és a
megyei egyesület is évente többször szervez kirándulásokat
és különböző kulturális programokat, múzeumlátogatásokat.
Egyre több múzeum gondol a látássérültekre is. A Szépművészeti
Múzeum rendszerességgel várja a sorstársakat
a rangosabbnál rangosabb tárlataira, és biztosít speciális
vezetést. Ilyenkor a tárlatvezető elmeséli a képen láthatókat
és az esetlegesen oda kapcsolódó anekdotákat. Természetesen
ismerteti a festő életét és főbb munkáit is. Például
ilyen körülmények közt vált emlékezetessé a sorstársaknak

44



a 2007-ben rendezett Van Gogh kiállítás megtekintése, Van
Gogh életének megismerése.

Egy alkalommal Pécsett voltunk a Csontváry kiállításon,
amikor is a Magányos cédrus képe előtt állva hallgattuk a
tárlatvezetőt. Marika azt mondta, "biztosan szép, mert el
tudom képzelni, de a vaknak mégis fel nem fogható. Hogyan
lehetne közelebbi az élmény számomra? Hogyan?" És én
fogtam és odalopakodtam vele a képhez. A híres festményhez
és rátettem a kezét a képnek arra a sarkára, ami elérhető
volt. Tessék, most már van fogható élményed a képről. Ez a
játékos ötlet nem is volt olyan komolytalan, mint amennyire
annak tűnhet. Mert a látás hiányát pótoltuk a tapintás által.
Így egy kis szertelenséggel, de a megszokottnál több élményt
kapcsoltunk a műtárgyhoz.

Valószínű, hogy hasonlóan gondolkodtak a győri Xantus
János Múzeum munkatársai is, amikor a régészeti tárlat
vitrinbe zárt tárgyainak elkészítették a hű másolatát, hogy
azt szabadon kézbe vehessék a vakok és gyengénlátók. Így
sikerült a mi kis játékos ötletünket végül is kissé tökéletesítve
kiteljesíteni.

Ezekkel a gondolatokkal már ki is sétáltunk a rehabilitációs
központból.

A vége, nem lehet a vége

Jó volt kicsit áttekinteni az elmúlt éveket, de kérem, senki
ne vegye szerénytelenségnek, hogy ezt messze a teljesség
igénye nélkül teszem.

45



Az egész munkát, - amit a vakügyben végeztünk-, a sorstársainkért
tettük, és velük együtt, közösen összefogva.
Mindenki ott segített, ahol tudott, - a közös célért végzett
munkában-, az életminőség javításáért és a társadalmi elfogadásért.
A kitűzött cél, a rehabilitáció megvalósítása,
a munka biztosítása, mind-mind a közös úton járók, közös
céljának elérése érdekében történt.

Még egy dolog, amiről szeretnék említést tenni. Mivel nem
kis megtiszteltetésként vettem, hogy 2005-ben a Magyar Vakok-
és Gyengénlátók Országos Szövetsége vezető testületébe
választottak, az országos elnökségbe. Itt is a rehabilitáció volt
az én feladatom. Sajnos ez 1 évnél nem tartott tovább.

Miért is beszélek úgy ezekről az évekről, mint egy lezárt
időszakról? Csak azért, mert nem várt események felülírták a
mi, összes további terveinket. Az élet, a sors beleszólt, és azt
másképpen, másokkal kívánta folytatni. Néhány nem várt
esemény, és az élet más vágányon fut tovább.

Marika teljesen váratlanul, - néhány napos betegeskedést
követően- örökre eltávozott. Szinte ma is felfoghatatlan.
A temetést intéztem és mindent, ami a végtisztességgel
kapcsolatos, amikor egy esti séta alkalmával a Samu nevű
kutyámmal együtt, a gyalogátkelőhelyen elgázolt egy autó.
Mindketten megúsztuk, de én még ma is bottal járok, immár
két éve.

Ezek az események teljesen megváltoztatták az életemet.
Marikával nemcsak a legjobb munkatársamat vesztettem

46



el, ő a családomhoz is hozzátartozott. Így óriási az űr, ami
utána maradt.

Hosszú ágyhoz kötöttségem és az ezt követő járás-, és
mozgáskorlátozottságom, a munkám feladásához vezettek.
Szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, hogy mindezek
közben 65 éves lettem. És lehet, hogy ez az egész, azért
történt így, mert a sors figyelmeztetni akart arra, hogy itt
az ideje, no nem a pihenésnek, de mindenesetre más jellegű
tevékenységeknek.

Így hát most ismét választottak a sorstársak, és mások viszik
tovább az ügyet, mert valakinek mindig tovább kell vinni.

Kegyetlen és kíméletlen volt ez az időszak, mert pontosan
ezekkel az eseményekkel esett egybe Kati, a főtitkárasszony
elvesztése is.

Egy korszak lezárult. Halálukkal komoly és nagy veszteség
érte a helyi-, és országos közösségünket egyaránt. Igenis
vannak emberek, akik nem pótolhatók.

Akik itt maradtak, azoké az emlékezés, és bizony van mire
emlékezni. Nagyon sok gonddal, de örömmel is jár minden
munka, így a mi munkánk is. Voltak napok, melyekre nem
szívesen emlékezünk vissza, de azok is az élet velejárói. De
a kedves - és egyben szép napokra- szívesen gondolunk
vissza, és igyekszünk is valamennyit megtartani az emlékezetünkben.


Azt hiszem nem szerénytelenség, ha végül megemlítem,
hogy milyen elismerésekben részesült egyesületünk, és mi
ketten, akiket az élre állítottak a sorstársak.

47



1978-ban Fettik Marika, Braille emlékérmet kapott.

1981-ben ugyancsak Marika, - az akkori Megyei Tanácstól-,
emlék plakettet vehetett át.

2002-ben Marika és én a Louis Braille emlékérem arany
fokozatát vehettük át.

Ezt követően Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata "A
Győr város szociálpolitikájáért" elismerésben részesített. A
magyar kultúra napján a vakokért és gyengénlátókért végzett
kulturális munkámat ismerték el.

Marikával közösen vehettünk át emlékérmet munkánk
elismeréséül a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat
részéről.

Az egyesületünk megalakulásának 50-ik évfordulóján Győr
Megyei Jogú Város közgyűlése Borsos Miklós emlékérem
adományozásával ismerte el egyesületünk munkáját.

Végezetül 2007-ben jómagam ismételten átvehettem a Louis
Braille emlékérem arany fokozatát.

Ez ma már mind a múlt. De hiszem, hogy mindig lesz
valaki, akinek emlékezetében ott lesz az, amit érte tettünk,
tehettünk, valaki... valahol, aki emlékezik, és emlékezni is
fog valamire.

A napokban egy képeslapot kaptam Tóth Krisztitől. Kriszti
teljesen vak, fiatal leány és bizony nagyon kemény sors az
övé. A nagymamájával él és sajátságosan visszahúzódó,
félszeg. Sokszor és sokféle módon próbálkoztunk segíteni,
hogy felszabaduljon és növekedjen az önbizalma. Feladatokat
bíztunk rá a közösségében, csoportjában. És lám, egyszer

48



minden munka meghozza a gyümölcsét, mert Kriszti arról
értesít, hogy több sikeren is túl van már, mert ő énekelni
tanul és van, aki segít neki ebben. Kért, hogy egyszer majd
hallgassam meg. Elgondolkodtam, és magamban motyogtam,
csak így tovább!

Ugye, hogy mindig vannak segítők a nehéz úton?

Amikor a balesetem után a tisztségemről - a tagság előtt

- lemondtam, akkor azt mondtam, ez a munka nincs befejezve.
De ez egy olyan munka, amit talán soha nem is lehet
befejezni.
A világban a legszebb dolog, hogy fi gyeljünk egymásra
és segítsük egymást, mert ez az emberség és erre mindig,
mindig nagy szükség van.

49



NÉHÁNY, A KAPCSOLÓDÓ ÍRÁSOKBÓL

Az itt következő két írás az Észak-Alföldről érkezett.

A történet írói úgy emlékeznek az itt tapasztaltakra,
ahogyan leírták.

Örültünk annak, hogy eljöttek meglátogatni minket, és
részt vettek az általunk rendezett találkozókon. Megtekintették
a rehabilitációs létesítményünket, és jóízű beszélgetésekben
megismerkedtünk egymás munkájával.

Dr. Baranyiné Miks Mária

Utazásaim Győrbe

Megvallom, magam is némi gyanakvással fogadtam Zilahi
Gyuri hirtelen megjelenését tizenegynéhány évvel ezelőtt,
amikor számomra ismeretlenül berobbant a hazai vakügy
kissé fáradt színterére.

Ki ez a magabiztos ember, aki egészen újszerű, addig szokatlan
elképzeléseit sorolja, reformgyanús eredményeiről
számol be, és annyira pontosan tudja, mit akar. Muszáj volt
odafigyelni rá. Tagadhatatlanul gyorsan vált meghatározó
alakjává a gondolkodó, tevőlegesen is bizonyító, szolgálattevők
csoportjának.

Kíváncsi természetű lévén, fáradságot nem kímélve, felkerekedtem
néhány szolnoki sorstársammal együtt, hogy
meglessem, mi ennek a "messziről jött" embernek a titka. Az
utazásunk apropója a vak zenészek nemzetközi találkozója
volt, melynek Győr adott otthont. Már a fogadtatás pilla


50



nataiban éreztem, hogy itt valóban várták az érkezésünket.
És nem csak Gyuriék vettek körül bennünket különleges
figyelmességgel, a város is magáénak tekintette az eseményt.
Néhány villanásnyi felejthetetlen emlék megmaradt bennem:
Márkus Norbert - virtuóz rögtönzései-zongorán, Szluka Lídia
csillogó énekhangja, a Landini együttes és P. Nagy Gabi
előadóművész. A német fiatalokból álló fúvószenekar hangulatos
muzsikája, néhány merész tánclépés az utcán bohókás
partneremmel, egy hosszabb séta Gyurival és az elmaradhatatlan
kutyájával a templom felé, ahová koncertet hirdettek a
program megkoronázásaként. És a beszélgetések... Ekkorra
kezdtek körvonalazódni bennem a válaszok a miértekre és
a hogyanokra. Mire hazaértünk, útipoggyászunk csordultig
tele volt tapasztalatokkal.

Nemsokára ismét Győrbe utazhattam. Ezúttal másokkal,
más célból, de megint Gyuri invitálására. Egyenesen az ország
másik feléből, Nyíregyházáról érkeztünk egy könyvbemutató
után. Itt is alkalmunk nyílt barátaimmal, hogy megmutassuk
a gondolatainkat, és feltárjuk érzelmeinket a szépszámú
közönség részére. Büszke voltam társaimra, Deme Jánosra,
Molnár Katira, Palásti Tiborra, Rózsa.

Dezsőre és Szondi Anikóra, akik ebben a távoli városban is
sikerre vitték közös dolgainkat. Ezúttal Gyuriék köszönték
meg, hogy részt vettünk a rendezvénysorozaton. Pedig ez a
csodálatos délután nélkülük nem jöhetett volna létre. Ekkorra
már biztos voltam abban, hogy értékítéletünk szoros
rokonságot mutat.

51



Harmadszor is elmentünk Győrbe. Most már egy egész
autóbusznyi ember, méghozzá szakmai tanulmányútra.
Ugyanis híre ment, hogy végre megvalósult Gyuri álma, az
a rehabilitációs centrum, amelyben a felnőtt korban látásukat
vesztett emberek visszanyerik életkedvüket. Büszkén vezetett
végig a helyiségeken. Nem kellett túl sok magyarázatot
fűznie a látottakhoz, hiszen a tények önmagukért beszéltek:
mindenfelől lázasan tevékenykedő vak emberek köszöntek
ránk. Kezük alatt szőttesek színesedtek, dossziék formálódtak,
a tankonyhából edények csörrenése hallatszott, és
a sportszobában már ott gyülekeztek a felfrissülni vágyók.
Benyitottunk a csendesebb oktatószobákba is, ahol a pontírás
és a számítástechnikai ismeretek elsajátítására rendezkedtek
be. A szemorvos és a pszichológus széke most üres volt, ők
előre egyeztetett időpontokban foglalkoztak klienseikkel.

Útitársaim szétszéledtek a házban, kipróbálták az eszközöket,
ismerkedtek győri sorstársaikkal. Én elismeréssel
nyugtáztam Gyuri következetes, évekig tartó munkájának
irigylésre méltó eredményét. Jól tudtam, hogy mennyit
harcolt érte. Mindig is ez volt a szívügye, és ezután majd
bizonyára minden szépen, olajozottan megy, a maga útján,
mindannyiunk teljes megelégedésére...

Emlékszem, ott álltunk a nyüzsgésben, néhányan a mieink
közül gratuláltak, latolgatták a minta átvételének lehetőségét,
amikor Gyuri hozzám fordult, és keserűen megjegyezte:
"Semmiféle garancia nincs arra, hogy ez fennmaradjon. Ma
sajnos ilyen világban élünk..."

52



A következő hónapokban csupa szomorú hírt hallottam
felőle: a legjobb munkatársait, barátait veszítette el, örökre. Ő
maga is súlyos balesetet szenvedett, hűséges kutyája mentette
meg az életét. Előbb a megyei egyesületének elnöki tisztségéről
mondott le, aztán - saját elhatározásából - az országos
vakügy színpadának függönye is legördült előtte.

Ahogy az idő halad, sokszor eszembe jutnak ezek az
emlékek. Tudom, olykor fel kellene hívni Őt, meg kellene
kérdezni, hogy: Hogy van? Mit csinál?

De hát az ember végtelenül suta.

53

Rózsa Dezső

A VIZEK VÁROSÁBAN, GYŐRÖTT

Ki az ország keleti tájairól érkezik, mondjuk Debrecenből
Győrbe, mindig messziről jött ember lesz. Még akkor is, ha
barátok közé megy. Kapcsolatom a "Vizek városával" igencsak
a régmúltba vész, hiszen aktív kultúrosként még valamikor
a nyolcvanas évek elején, majd a kilencvenes években
többször is jártam azon a tájon. Sokféle alkalom, mindig más
és más célzattal, de mindig jókedvű és segítőkész emberekkel
találkoztam az útjaim során.

Legutóbb 2008 májusában töltöttem néhány órát a városban,
érezve, hogy a város fi gyel, törődik velem és jó vendéglátó.
Mint mindenki, mi vakok is keressük a helyünket ebben a
rohanó, megváltozott világban. Tudva, hogy más kor, más
gondolkodást kíván ahhoz, hogy fennmaradjunk, tudjunk
élni és dolgozni. Természetes, hogy minden jó kezdeményezésre
felkapja az ember a fejét. Így volt ez akkor is, amikor
hírét vettük annak - itt a keleti végeken-, hogy Győrben is
készül egy rehabilitációs központ. Olyan, mint az Észak-
Hajdúságban. Olyan, vagy természetesen egy kicsit más.
Örültem és örültünk neki, hiszen lesz kivel megosztani a
tapasztalatokat, egymásra támaszkodva, haladva a kitűzött
célok megvalósítása felé. A kultúra elhívatott embereként
járva Győrben, jó volt tapasztalni a megfrissült figyelmet,
a kíváncsi hangnem melegségét, a "megmutatom neked,

54



hogy ezt én így csinálom, mi a véleményed róla" izgalmas
légkörét.

Új vezető: Zilahi György, aki ezt képviselte! Nem volt egyedül.
Munkatársai - felismerve az idők szavát s a lehetőséget
-, melléállva segítették a szinte ismeretlenségből berobbant
sorstárs munkáját. Mozdult a város, átalakult a kapcsolatrendszer,
s a kereskedőből lett megyei vezető kibontakoztatta
tehetségét. Érdekképviselet és kultúra, megmutatni mindazt,
amire a látássérült képes. Dolgozni és művelődni! Ez volt
a cél. Természetesen voltak ellenzők és fanyalgók is, de a
tettek önmagukért beszéltek. Létrejött az együttműködés
a Fehér Bot alapítvány és a Győriek között. A kíváncsiság
különös tapasztalatcserékben bontakozott ki. Egy célért,
de - más utakon - mégiscsak megvalósult vidéken a vakok
elemi rehabilitációja.

Nekem Győr irodalmi élmény is, hiszen itt is elhangzottak
a verseim Miks Mária biztatására, és sorstársaim segítségével
megérezhettem, hogy mit is jelent egy kicsit boldognak
lenni.

Ha Győr, akkor nekem a Városháza barna terme, hangverseny
és jó beszélgetések! Egy fürge ember és kutyája, Samu.
S mindazok, akikkel ott találkozhattam és emlékezhettem az
elmúlt idők nagy játékaira.

55



Az alábbi írásom az országos szövetség megyei szervezeteinek
átalakulásával és önállósulásával kapcsolatban
kialakult viták eredményeként született. A mielőbbi önállósodás
reményében fogalmazódott meg bennem.

Palackposta

Ahol ma élünk, még csak egy sziget. Azért, hogy kiléphessünk
a nagyvilágba, erőfeszítéseket kell tennünk. Mi is
a teendőnk?

Van, aki a szigetre született, van, akit az épek társadalma
dobott ki, és van, aki menekült. Bárhonnan is jöttek, itt vannak,
és itt vagyunk. Van szabályunk, hogy működhessünk
és tehessünk egymásért. Az, hogy miként élünk itt, csak
rajtunk múlna. De a szigetlakókra jellemzően, már egymást
sem tudjuk elviselni.

Jó ezen a helyen? Bizonyára jobb, mint a tengeren... védtelenül.
Jó még akkor is, ha tudjuk, vannak saját Búvár Kundjaink,
kik a szigetünket is elsüllyesztenék. Ki érti Őket? No,
de hát ilyenek vagyunk mi. Valójában a tengertől kaptunk
segítséget, mert a tenger jó és támogatást nyújt a sziget lakóinak,
némileg gondoskodva róluk.

Mi lenne, ha meghallgatnánk és megértenénk egymást?
Mi lenne, ha összefognánk?! Eljöhetne már az ideje, hogy
magunkra találjunk, és egy bárkát ácsoljunk. Erre a bárkára
felülhetnénk, és elindulhatnánk együtt a tengeren.

Tengerre szállni sorsfordító. Cselekedni, nem másra várni
viszont lélekemelő. Hej, ha minden szigetlakó összefogna,

56



s egyet akarna, sziget helyett a tenger szabadságát élvezni,
együgyű szokványos rítusaink helyett. A szigeten biztonságos,
de rabság. A tengeren bárkával utazni izgalmas szabadság.
Bizony, mi ezt meg tudjuk tenni, ha segítjük egymást.
Vegyük észre a másik gondját, ragadjuk kézen, vagy csak
képviseljük a létért küzdő érdekeit. Segítsünk és tegyük félre
a hivatali packázást, adjunk értelmet az életnek. Nem nagy
dolgok ezek, csak meg kell tanítani a szigetlakókat, - például
halászni-, így magukról tudnak majd gondoskodni. Ezután
már bárkát is képesek lesznek építeni. Csak a szószékre kellene
vigyázni, hogy hallható legyen a biztató hang, nehogy
a szigetlakók bármelyikének a mellébe tapossanak ostobán,
hogy elhallgasson.

Sok ilyen sziget van, sok ilyen lakóval! Hiszem, hogy ezt a
palackpostát egyszer kifogják egy bárkáról. Hogy mikor? Ma
még nem tudhatjuk. De rajtunk is múlik, hogy mikor.

57

ZILAHI GYÖRGY: HANGTALAN FOHÁSZ

Sopronban jártunk és a séta közben betértünk egy csendes,
öreg templomba. Marika a padok mellett megállt, és láttam
rajta, hogy mélyen elgondolkodik. Tele van miértekkel, megbékéléssel
és egyben hálával is. Állt és csendben beszélgetett
az Istennel. Szinte érezhető volt, hogy valójában nem is itt
van. Imádkozott, elgondolkodott. A lelke töltekezett. Csendben
hátrahúzódtam és lefényképeztem. Csak később került
ismét a kezembe ez a fénykép, de ekkor Marika már nem volt
köztünk. Elment és csak az ürességet éreztük, amit hagyott
maga után. A fájdalom és a gyász túl közel volt, és szinte
hallani véltem azokat a mondatokat, mik elhangozhattak
akkor és ott. A lélek hangtalan rezdüléseinek megértése, csak
később vált lehetségessé. Mindig őszinte volt, így ismertem
az életét, az örömeit és a szomorúságait is. Ma így hallom
az egykori hangtalan mondatokat a kép nézése közben kissé
elgondolkodóan:

58



Hangtalan fohász (Marika a templomban)

KÉRTELEK


(Marika fohásza)

Kértelek mindig, mikor háborgott a lelkem, Uram békíts
meg engem.

Hisz tudod, elfogadtam és megéltem így vakon is az
életem.

Nem zúgolódtam, nem lázadoztam, hogy mért ez a sorsom.


Emlékszem, láttam sírni anyámat.

Éreztem az aggódását, amikor bántottak, "ne bántsátok,
bántja őt a sors éppen eleget".

Magához vont és karjaiba zárt, mintha az egész világtól
védene.

59



Sírt, együtt sírtunk, mikor az iskolába visszavitt az
ünnepek után, de tette és ma már én is tudom, így kellett
tennie.

Tanuljak, mert ha nem, még mostohább lesz a sorsom.

Felnőttem és vittem, igen vittem az én keresztem és tettem,
igen tettem a dolgom, mert tudtam, nekem az életben
mindent kétszeresen bizonyítani kell, hogy elfogadjanak,
kik mindezt nem is értik, mert nekik egyszerűbb mindaz, mi
nekem küzdelem.

Köszöntem Uram és köszönöm neked mind, amit elértem
az életben, mert küzdöttem, mert küzdhettem, mert mindig
volt célom, amiért érdemes volt küzdeni, élni.

Végül kibékültem, igen teljesen kibékültem ezzel a kemény
sorssal, amit nekem adtál. Te tudod, miért.

Hálás voltam mindig az életért, mert az élet szép, nagyon
szép.

Megélni a napokat, igen megélni vakon is. Én csak köszönöm
néked.

Most megtorpantam Uram! Aggódás tölt el.

Lelkem békéje szertefoszlott. Hozzád fordulok.

Az nem lehet , hogy te elvedd tőlem most azt a kis jót,
amit adtál, miért engeded, hogy kétszeresen is megküzdjek?


Miért, hogy nekem ilyen keresztet kell vinnem? Tudod,
ellene én soha nem zúgolódtam.

60



Itt állok hát előtted Uram, csendes templomodban, arcomat
feléd fordítva és kérlek, ne tégy rám több terhet, mert te
igazságos vagy.

Nekem nincs más világom, csak amit Te adtál. Nekem
nincs más sorsom, csak amit Te adtál. Mindenem, amim
van, tőled, van a küzdelmeimért adtad. Én köszönöm mindenem,
de kérlek, adj nekem időt, hogy örülhessek mind ennek.
Örülhessek körülöttem az embereknek, mert őket is te adtad
nekem. Általuk is széppé tetted az életem, az életet. Kérlek
Uram, adj időt és békét nekem, hadd éljem még csendesen,
küzdelmesen, nem lázadón életem.

Itt állok előtted, és kérlek, adj időt, és én küzdök tovább.

Nekem semmim sincs, de Te mindent adhatsz. Kérlek, adj
időt nekem, és én megköszönöm.

Uram, hallgass meg engem! Uram, én kértelek, kérlek...

De ha mégis más a terved velem, ne hallgass meg. Érezni
fogom, csendben elfogadom, mert azt is tőled kapom, majd
csak halkan mondom, kértelek, de a Te akaratod legyen meg,
és én megköszönöm mind azt, ami volt, neked.

2007 májusában

61

GONDOLATOK ÉS ÉRZELMEK KAVALKÁDJA


A súlyos közúti balesetem után

A balesetem során átélt különböző érzéseket, érzelmeket
sűrítettem össze az itt következő írásomban. Megemlékezem
két elhunyt számomra nagy veszteséget jelentő sorstársamról,
kiknek élete, munkássága példaértékű volt. Fettik Mária, a
megyei egyesület alelnöke az egyik, aki február 10-én hunyt
el és Kati, azaz Erhartné dr. Molnár Katalin, a szövetségünk
egykori főtitkára a másik, akitől március 22-én vettünk végső
búcsút.


Figyelek, gazdi

62

Sebláz

Egy februári vasárnap estén, amikor végeztem a munkámmal,
lekapcsoltam a számítógépet. Ezt a kattanó hangot jól
ismeri Samu kutyám, és tudta, hogy séta következik.

Mindig frissítő és megnyugtató hatással van rám egy esti
séta a kutyámmal.

Enyhe idő volt. Az iroda felé vettük a sétánkat, Samu jókedvűen
szedte a lábát, élvezte az estét.

Nekem is különösen jólesett a lazítás, akkor már sok nehéz
nap volt mögöttem.

A zebrához értünk és gondosan, de rutinosan haladtunk
át, mint már oly sokszor, a biztonság érzésével. Hirtelen erős
fény vág a szemembe, ütést érzek, majd az úttesten ülök egy
autó előtt. Gyorsan fel akartam ugrani, és a járdára menni,
de ekkor - a hátam mögül- meghallottam Samu sírását.

Elgázoltak.

Emberek vesznek körül, ki érdeklődő, ki segítő szándékkal.
Nem tudok a lábamra állni.

A fejem vérzik. "Semmi baj, majd visszavarrják a homlokán
felszakadt bőrt, de a lába, ami eddig jó volt, már sohasem
lesz a régi". Így beszélt a mentős, minden részvétet mellőzve,
szimplán, tárgyilagosan.

Követeltem a kutyámat és kijelentettem: "nélküle nem
megyek sehova". "Azzal most nem tudunk foglalkozni, és
nem is fogunk, magát viszont visszük a balesetire".

Szerencsére ott volt már a feleségem, és ő átvette a Samuról
való gondoskodást.

63



Még az éjjel megműtötték a lábamat.

Hajnalban, az intenzív osztály csendjében mértem fel, hogy
valójában mi is történt velem.

Miért nem érzek fájdalmat? Durva dolog történt velem, de
semmi nem fájt és nem is fáj, csak erősen blokkol, a türelemre
figyelmeztet minden. A mentős szavai hangzanak vissza a
fülemben: "Most egy időre félre teheti a dolgát, nem lesz
lehetősége azzal foglalkozni."

Csend és sötétség van a kórteremben, elém jönnek a képek,
hangtalanul, csak a mentős hangját hallom, mely visszavisszatér.


Ez megint egy súlyos eset, ami történt velem, megint
megváltoztathatatlan és nem tehetek mást, mint tudomásul
veszem.

Megváltoztathatatlan, mint a pár napja elhangzott kijelentés
egy másik kórházban: Igen, elment, valóban elment Marika,
és ez a valóság akkor is, ha felfoghatatlan.

Mi történt velem, mi ez a rideg, hideg érzelmektől terhes
helyzet, ez az utca másik oldala, amihez nem vagyok hozzászokva?
Eddig szinte minden napot a kellemesebb oldalon
tölthettem, szerettek, sikeres voltam és nem történhetett más
és másképp, mint ahogy én akartam.

Igaz, a sikereket mindig közösen értük el. Mindig volt kiért,
vagy miért tenni valamit.

Tessék: itt a lehetőség, hogy némi türelemre tegyél szert!
Teltek a napok, és ez csoda, hogy szinte egymást kergették
a sűrű összevisszaságban.

64



Egy újabb hír: mától eggyel többen vigyáznak ránk fentről!
Kati is elment. Még egy jó barát.

Falhoz vágva érzem magam. Minden, ami történik velem és
körülöttem, csak tudomásul veendő, meghatároz és korlátoz.
A fekvőgipsz még a kórházi ágyban lehetséges csekélyke
mozdulataimat is behatárolja.

Egyformán üresek és eseménytelenek a nappalok és az
éjszakák, pedig érdeklődők és látogatók szerencsére bőven
vannak.

Szólnék Marikához, szólnék Katihoz, egy-egy esemény
kapcsán a véleményüket kérve, de ez nem lehetséges, a
semmibe kiáltok.

A sírás gyakran szorongatja a torkomat.

Samu nem tud járni, ő is szenved.

El kell altatni? Ő is sírdogál és nyüszít. Ezt hallottam a
balesetnél, és most is vissza-visszatér fülembe a sírása. Tehetetlen
vagyok.

Marika már elment, Kati is elment és mi, - Samu és én-,
még itt vagyunk.

Meddig kell még itt a tehetetlenség állapotában, kiszolgáltatottan
feküdnöm?

Majd Samut Pestre vitték és megoperálták.

Nem sokat pihenek, az alvás nagyon hiányzik.

A hosszú éjszakák zavarosak és félelmetesek.

Ez az útnak a másik, eddig számomra ismeretlen oldala. Itt
nem süt a nap, és csak kemény, visszavonhatatlan és kegyet


65



len dolgok érik az embert. Én ezt az oldalt nem szeretem, és
nem akarom. Miért kerültem ide?

A temetésen, illetve a gyászmisén felhangzik az Ave Maria,
mely fájdalmasan hasít a gyász csendjébe.

Mindenki rá gondol, és mindenki búcsúzik tőle. Méltón
az Ő életútjához: kemény, de példaértékű életéhez. Egyszer
úgy hallottam, hogy ami értékes, az csak nehéz lehet és
küzdelmes.

"Gyurika, én nem félek semmitől, mert a vakság nagyon
kemény sorsot ad, és annál rosszabb nem történhet velem" -
mondta csendesen, és ezt sokszor hallom a fülemben. Marika
nagyon, hihetetlenül kemény volt és telis-teli kedvességgel.
Reggel arra ébredek, úgy térek magamhoz, hogy el kell mennem
a kórházból, el kell mennem haza, mert itt az éjszakák
egyenlők a poklok őrjítő éjszakáival.

Keresem az utat a másik oldalra, ahol sütött a nap, és oly
jó volt élni.

Lehet, a türelem az, amit tanulnod kell az eseményekből

- mondják azok, akik csak kívülről látják és érzik mindezt.
Nem, az sem igaz, hogy nem ismerem az árnyas oldalt, csak
az ember, ha tartalmasan él, cselekszik és a munkájában örömét
leli. Egyszerűen boldog, minden gondja ellenére.
Valóban semmi nem fáj, minden múlik, csak a türelmem
ne hagyjon el. Mert az most nagyon kell nekem, az a záloga
az idő múlatásának a tehetetlenség állapotában.

Valóban létezik keményebb sors, mint a vakság?

66



Ők mindketten és - sokan mások is - ennek ellenére a legteljesebb
életet élték meg és ragaszkodtak az élethez.

"Úgy szeretnék még egy kicsit élni", mondta Marika néhány
nappal a távozása előtt.

Katival utoljára egy késő, nyári este - kedvenc helyünkön
-, a Komédiás kerthelyiségében, egy baráti társaságban,
vacsora utáni jó beszélgetést kanyarítottunk. Emlékszem
rá, fejét egy világos, nyári kendővel kötötte át, így leplezve
a kemó kopaszságát, s egyben sorsát.

Hetek teltek el, és érzem, újból világosodnak a gondolataim.


Egyre gyakrabban értékelem át a történteket. Semmi nem
misztikus, de valóban... mindig, mindenből tanulhatunk, és
ez a feladatunk ebben az életben.

Vissza kell állni a sorba, és tenni tovább a dolgomat.

Ami a napos oldalt és a sikereket illeti, azokat mindig nekünk
kell újra és újra megteremteni. Nem vagyok egyedül,
sok embert ismertem meg és ismerhettem meg ebben a lázas
állapotban. Bizony vannak köztük, akikre számíthatok a
munkában, hogy az utca kedveltebb oldalán haladhassak
ismét. Van miért, és van kiért.

Különben is jobb, ha az ember kibékül a sorsával, mert az
nem alkuszik.

Nekem bőven adott a sors példaképeket, akik mind emberek
voltak. Ebben a világban éltek, és nem jelentéktelen
életet hagytak maguk után.

67



Pár nap múlva kezdhetem a tornát, a gyaloglást, és Samu
is kevésbé biceg már.

Kinézek az ablakon, a túloldalon süt a nap, arra visz az
utam, az utunk.


Samu a balesetet követően

68



A következő írásom magába foglalja a napot, azt a 2007.
február 10-ét, amikor Marika elment közülünk.

KÖDÖS REGGEL


(Marika emlékére)

Hívtalak, csak jó reggeltet akartam mondani, de a nővér
vette fel a telefonodat.

"Marika kómába esett, és nem lehet felébreszteni. Atif
doktor az ügyeletes bocsánat, de sietek..."

és a nővér letette a telefont.

Azonnal a kórházba rohantam.

Az utcán köd volt és csend.

Minden, de minden átláthatatlan és felfoghatatlan volt.
Oda akartam érni mihamarább, de mégis féltem a sejthető
és várható valóságtól.

-Marika haldoklik, mondta az orvos, és lehajtotta a fejét.
És ezzel a rideg tény immár kimondva.
De tegnap még derűs volt és élt, igen élt és tervezett.
Tele volt aktivitással, amikor elmentem tőle az este.
-Nincs mit tenni, elmegy, mert már nem lehet visszahozni
a kómából. Fontos, hogy nem szenved, mert ő már nem tud
semmit, és nem is érez. Igen ez jó és fontos.
Egy a hírek közt, ami valóban megnyugtató.
Bementem a kórterembe, és látom, amint a sok gép közt az
ágyon fekszik, úgy magát megadva. Csak a teste volt már

69



ott és csendesen viaskodott az élettel. Érezhető volt, hogy a
lelke már valahol várja a távozást, és figyeli a testet, amihez
tartozott, de ő már kész a továbblépésre.

Marika egyre ziláltabban vette a levegőt. A homloka gyöngyözött.


Néztem az arcát, és elgondolkodtam, hol lehet most

Hol vagy, ahol nem érezni semmit sem, ahol nem tudsz
semmiről?

Nem értem, aki tegnap nevetett, ma hova lett?

Csend van a szobában, és csak a lélegzete hallatszik, egyre
ziláltabban és szaggatottabban.

Majd csendesebb lesz a lélegzet és ritkul is. Finoman megremeg
a mellkas, mint a gyertyaláng, mielőtt a szél elfújja,
elhalkul a lélegzet.

-Elment?
-Igen, elment...
A teste egyre hidegebb, és az arca nyugodt, alszik.
-Igen, elment. Az orvos is megerősít.
Hol vagy? Hol vagy? Mért nem szólsz?
Segíthetek? Nem tudok? Hova mentél?
Csend. Marika elment, és ez így van jól.
Marika a győztes, mert nem adta fel, és nem is szenvedett.


Marika nem kérte a kezelést, nem kérte a kétesélyest.

Marika az életet választotta, és győztes lett.

Marika szerencsés, de mindenképpen kegyes volt hozzá

az Isten, mert csendben magához engedte.

70



Elment, és ez már csak nekünk fáj, nekünk, kik itt maradtunk,
és keressük őt, mert hiányát nem egyszerű feldolgozni...


Tegnap nevetett, és ma hideg és csendes.
Ez nem ő, ez nem Marika.
Vagy igen, ez is ő, mert csendesen ment el, úgy ahogy élt


is.
Csendesen és békésen telis-teli szeretettel.
Hol vagy?
Hol vagyok? Hát itt veletek az életben, mert nem lehet

nyomtalanul elmenni, ha szerettetek, itt vagyok köztetek.
Igen, Téged szerettek, tehát itt vagy, és itt maradsz mindig
velünk és köztünk...
Marika nem látott, vak volt. Most már lát, és velünk van,

és velünk is marad mindig, mert Marika a miénk.
Ne ámítsd magad, nincs már itt. Elment, és ez így van jól.
De miért van az, hogy mindig csak a jók mennek el?
Tanuljunk tőle, a végállomáson semmi sem számít csak a

szeretet, és hogy ez így legyen csak rajtunk múlik.
Legyen béke lelkével és tisztelet az emlékének...
Amikor már hazafelé tartottam a kórházból, már a köd

eltűnt, szétoszlott, a nap sütött, már minden érthető volt és
világos, de mégis felfoghatatlan.

2007. FEBRUÁR 10. FÉL TIZENKETTŐ


71

VERSEIBEN KÖZTÜNK MARAD


(Emlékezés Porubszky Ildikóra)

Sokunknak ismerős a név, Porubszky Ildikó neve. Az író-,
és költőnő Győrött élt és alkotott. 10 éven át a Zsarát kiadó
főszerkesztője volt. Művei megjelentek a Szívhangok, az
Álmodom azt, ami Lét, és a Krúdy antológiákban. Írásait több
folyóirat és napilap is közölte. A Sziporkák című antológiát ő
szerkesztette. Verseit gyakran hallhattuk szavalóversenyeken.
Művei közül több alkalommal választottunk kötelező
verset.

1998-ban megkapta a Krúdy emlékérmet.

2000-ben a Magyar Kultúra Napján, Győr Megyei Jogú
Város Önkormányzata kitüntetésbe részesítette. Tagja volt
a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek.

Néhány az ismertebb verses köteteiből: Köszöntelek
Klematisszel, A kitartás izzásában, Lassan levetkőzve , Szaggatott
vonal.

Ildikó az utóbbi években teljesen elvesztette a látását és a
járás lehetőségét is.

Kemény és határozott egyéniség volt. Kedvesség és segítő
készség jellemezte. Hogy most melyik felel meg a valóságnak?
Hát mindegyik, mert keménnyé tette a sorsa, de mindig
figyelte az egyesületünkkel kapcsolatos híreket, eseményeket.
Bírálataival, tanácsaival segítette a munkánkat. Élményt jelentett
és komoly tanulási lehetőség volt minden vele folytatott

72



beszélgetés, melyekre nem a könnyedség volt a jellemző.
A Szaggatott vonal című verses kötetének bemutatóját mi
szervezhettük, és bonyolíthattuk le a Győrött évente megrendezett
Nemzetközi Könyv Szalonban. Amíg tehette ott
volt a rendezvényeinken, és hálás volt, ha hallhatta a verseit
a versenyző sorstársak előadásában.

Így váltak a versei az irodalomszerető, versmondó látássérültek
körében ismertté, szerte az országban, de még a határokon
túl is. Elégia monoton című versében a látása elvesztését
fogalmazta meg, rá jellemző realitással.

Június 3-án végső búcsút vettünk Porubszky Ildikótól. A
temetésén Szabóné Szabó Márta mondta el egyesületünk
részéről, búcsúzóul az éji madárhoz című versét, melyet kérésünkre
írt az egyik országos találkozónk megnyitójára. E
versében ott a gondolat, hogy értette és szerette sorstársait,
minden bánatukat és nehézségeiket.

Megindítóan szépen vall a vak ember iránti érzéseiről és
a sorsközösségről.

Hálásak vagyunk, hogy megismerhettük, barátunknak,
segítőnknek mondhattuk, és hisszük, hogy verseiben mindig
köztünk lesz.

73

PORUBSZKY ILDIKÓ: AZ ÉJI MADÁRHOZ

éji madár ne kóborolj
de százszor, százegyszer dalolj!
oly szépen, oly fenségesen
mint csillagfény a bérceken
az éjszakának úgy köszönj
ahogy a csillag odafönn
törött szárnyú beteg dalnokom
dalod csillaggal hallgatom

dalod csillaggal hallgatom
oly féltőn oly figyelmesen
mintha lennél a gyermekem
hiszen a hangod pont olyan
mint akinek ép szárnya van
mégis az éjben szórod el
minden reményed kedvesem
mégis a csillagnak adod
és nekem legszebbik dalod

dalolj hát megtört madaram
tudom, mindennek ára van
tudom, hogy mily nehéz neked
vidámmá tenni éneked,
hogy az éjszakát úgy köszöntsd


74



ahogy a csillag odafönn
hogy dalod úgy terüljön el
mint csillagfény a bérceken
mégis a csillagnak adod
és nekem gyönyörű dalod

úgy köszöntsd hát az éjszakát
mintha koronát rakna rád
oly szépen, oly fenségesen
dalolj az éjnek gyermekem
mintha palástot, koronát
fél királyságot hagyna rád

75

GYENGÉNÉ FOGARASSY MARGIT

Szeretném bemutatni a vakok megyei szervezetének alapítóját,
Gyengéné Fogarassy Margitot, aki 1956. szeptember
24-én hívta össze a megyében élő, és ismerhető vak és
gyengénlátó embereket egy alakuló gyűlésre. Az ekkor még
csak Győrött működő szervezet hamarosan kettőszáz tagot
számlálhatott.

Sajátságos módon, a lakásán tartotta az összejöveteleket,
melyre 15-20 sorstárs ment el, és zenehallgatással, felolvasással
tették tartalmassá a találkozásokat, de természetesen
a felmerült problémákat is meghallgatva képviselte az érdekeket
a hivatalok felé.

Így indult el Margit néni kezdeményezésével Győrött,
majdan a megyében az a munka, amit ma érdekvédelemnek
nevezünk.

Biztosan izgalmas és lelkesítő lehetett a munka még a
kezdeti nehézségekkel számolva is, mert talán éppen ezek a
nehézségek tették széppé a feladatot már akkor is.

Következzék az életének bemutatása a saját írása által,
és az a verse, amelyben a legszebben vall a közösségről, a
közösségi munkáról.

76



Néhány adat az életemből

1892. november 10-én születtem a Fogaras megyei Alsóárpás
községben, ahol édesapám járási irodatiszt volt. Két éves
voltam, mikor Őt az Úr elszólította mellőlünk. Édesanyánk
emberfeletti önfeláldozással, éjt és nappalt összetevő munkával
nevelt fel bennünket a nővéremmel együtt. Gyermekkoromat
Debrecenben és anyánk szülőfalujában, Turterebesen
töltöttem. Anyám egész rokonsága hitéhez nagyon ragaszkodó
kálvinista volt. 1911-ben a szatmárnémeti református
tanítóképző intézetben tanítónői oklevelet szereztem.


Az oberwarti kedves ház, melyet Margit néni nagyon szeretett

Tanítónői működésemet Törökszentmiklóson kezdtem,
mint a református iskola helyettes tanítónője. Egy év múlva
állami kinevezéssel Vágsellyére kerültem, Nyitra megyébe.
Az itt töltött hat év a tiszta katolikus közösségben tudatossá

77



tette bennem azt, hogy mekkora áldás református gyülekezetben
élni. Édesanyámmal sok kilométert mentünk gyalog,
hogy református istentiszteletben legyen részünk, de ez nem
pótolhatta a testvéri közösséget. Nekem pedig egyre forróbb
vágyam lett, hogy zsoltárt taníthassak.

Megengedte az Úr is. Az első világháború után Vágsellyéről
menekülnünk kellett. Győrbe jöttem, ahol a nővérem ekkor
már férjnél volt. A győri református iskolához kerültem, mint
állami beosztott. Megszerettek, megbecsültek. A gyülekezet
új tantermet építtetett, új tanárnői állást szervezett, és azt
"meghívás" útján velem töltötték be. Most már taníthattam
zsoltárt, vezethettem vasárnapi iskolát. Nagyon boldog voltam.
Melléknevem ugyan a "süket tanító néni" volt, - mert
én gyerekkoromtól nagyothalló voltam-, ez azonban nem
zavart.

Jutott nekem bőven a hivatalos elismerésből és a szülők
és tanítványok szeretetéből is! Nyugdíjazásom alkalmával
díszközgyűlésen búcsúzott tőlem a presbyterium. Összesen
húsz évet töltöttem a tanítói pályán.

Férjem 38 évig állott a győri református egyházközösség
szolgálatában, mint igazgató és kántortanító. 1923-ban keltünk
egybe és tíz évig éltünk együtt.

Négy gyermekkel maradtam özvegyen. A legnagyobbik 9
éves, a legkisebb 2 éves volt. Küzdelmes évek következtek.
Ha nem lett volna előttem az én szüntelenül imádkozó,
özvegy Anyám példája, talán össze is törtem volna a teher
alatt. De mint ahogy Ő, úgy én is tapasztaltam, hogy "Min


78



denre van erőm a Krisztusban!" Segített az Úr, felnőtt mind
a négy árvám. Legnagyobb lányom tanítónő Veszprémben,
a második könyvtáros a győri Vagongyárban, a legkisebbik
tanársegéd a közgazdasági egyetemen. Isten Még azt is megengedte,
hogy az egyetlen Fiam az Ő szolgája legyen! Fiam
Ausztriában, Oberwartban lakik, mint Burgenland egyetlen
magyar református lelkésze.

Vallásos családba, egyházi környezetbe helyezett Isten.
Gőgösen hittem, hogy nálam jobb kálvinista nem is lehet.
Próbát küldött rám az Úr, hogy meglássam; mennyit érek.
"Megmérettem" és , mint az ige mondja " híjján találtattam"
. Mikor a legsúlyosabb anyagi gondokkal küzdöttem, rám
szakadt a zöldhályog. Megszégyenült a gőgös magabízásom.
Amint napról-napra fogyott a látásom, úgy nőtt bennem a
kétségbeesés is.

Gyötrelmes éjszakákon szállottam szembe az Úrral: Mert
a sok átsírt éjszaka csak siettette a teljes vakságot.

És amikor a Földön már minden elsötétült számomra, akkor
az Úr megmutatta nekem az igazi világosságot! Akkor
láttam meg kegyelmének fényét. Megértettem, hogy áldás
mindaz, amit az Úr kimér nekünk! Igen, ma már ezt tudom
mondani minden farizeuskodás-, vagy önimádat nélkül.
Látom, milyen csodálatosan vezetett engem Jézus. Megtapasztaltam,
hogy a "sötét utat világosság teszi előttem és az
egyenetlen ösvényt egyenessé." Hajdan, mikor minden földi
jóban részem volt, sokszor voltam csüggedő és békétlen. Ma
örvendező és bővelkedő életem van! Pontírásos bibliámból

79



olvashatom az Igét, csodálatos kis hallókészülékemmel, - amit
a fiam küldött-, meghallom még a templomi prédikációt is.
Szól hozzám az Úr.

Sokan kérdik, hogyan tudok én derűs és kiegyensúlyozott
lenni? Ilyenkor mindig rámutatok az én örömöm forrására,
az én Megváltóm keresztjére! Igyekszem bizonyságot tenni
írásaimmal is. Karácsonykor egy egész sereg gyülekezet
ünnepélyén szerepeltek a kis jeleneteim, színdarabjaim.
Sokszor gyűlnek körém apró gyerekek is, akiknek mesélek.
Persze minden mesémmel a szívüket igyekszem gazdagítani.
Ötödik éve vagyok titkára a Vakok Szövetsége győri, helyi
csoportjának, amelyet én szerveztem meg. Úgy érzem, hogy
ez a munkám is nagy szolgálat Jézus felé, mert 140 sorstársam

-ügyes-bajos dolgát- szívvel lélekkel igyekszem előre vinni.
Lépten-nyomon tapasztalom ebben az Úr segítségét!
69. évemben vagyok, közel ahhoz a számhoz melyet a
zsoltár az ember korhatáraként megjelölt. Gondolatban
sokszor végigjárom a megtett utat. Mik voltak a legjelentősebb
állomásai ennek az útnak? A konfi rmációm, amikor
boldogan tettem Jézusom kezébe a gyermekkezemet: az első
nap az iskolában, - mint tanítónő-, végül a vakságom melyen
keresztül felragyogott számomra az igazi VILÁGOSSÁG!
Áldott legyen érte az Úrnak Szent Neve!
80

GYENGÉNÉ FOGARASSY MARGIT: MAGAM, MAGAMBAN

Hajnalbimbós kicsiny- koromban,
Már akkor is magamban voltam.
Míg más gyerek kacagva játszott
"Bújj, bújj zöld ág" -ot, eszterláncot
S daluk csak úgy repült ujjongva,
Bebújtam én a hűs bozótba
Félig-vadon, nagy-nagy kertünkben
S bűvös csodák közé kerültem.


A babvirág, a pipitérke
Csupa selyemruhás tündérke
Hogy ők azok, csak én tudhattam,
Meséltek ott szelíden halkan,
Kerekre nyílt szemmel hallgattam
De csak magam, mindig magamban.


Az ifjúság napfénye rám hullt,
Életbimbóm kinyílt kitárult,
De éveim társat nem hoztak.
Míg mások úgy elszórakoztak
Majálison, tánciskolában,
Megültem fakult szobámban
S egy árva szál kis gyertyalángnál
Tündéribbet tündércsodáknál


81



Találtam ott: csöpp rím-koboldok
Meséltek és az ámult, boldog
Szívemben új visszhangra keltek visszhangot vertek
A ritmusok a zengő versek.
Sokszor virradtig elhallgattam
Megint magam... mindig magamban...


Delelt a nap, foszlatva álmot,
De volt, amely valóra váltott:
A hivatás, a munkaláza,
Egy tanterem, a szent barázda
Feleségsors szívet betöltő
Családikör: picurka bölcső,
Babér is, - úgy egy- két levéllel...
Csak egyet, éh, nem értem én el,
Hiába is álmodtam róla!...
Pedig, -jaj ! -azt nem adtam volna
"Ezeregy éj" dús kincsét sem:
Szívet, amely megértsen!
Így hát belül, - miért tagadjam?
Megint magam voltam... magamban...


Delelt napom s verőfényére
Ráhullt a vakság zord éjféle.
Ólom súlyát nem bírta vállam.
Lerogytam én halottra váltam.
De, ím, felém szívek hajoltak,
Nem hagytak el, hűn felkaroltak.


82



Szavuk reményt sugallt: mit félnék?
Jut még nekem, jut öröm, jut szépség!
Oh, akkor rá kellett döbbennem:
Hiba nem volt, csupán csak bennem,


Csak én nem tudtam, nem próbáltam
Megérteni az embertársam,
-"Örülsz? Szenvedsz?" - sohasem kutattam.
Ezért, ezért voltam magamban!


De már kigyúlt, hevült, a lelkem,
Hogy értsem, - oh hogy átöleljem
-kit ép szemem észre sem vett.
A millió testvért, az embert!
A szeretett, az eddig önző
Csak kis köröm felé özönlő,
Eláradón, kiteljesedve
Mutatott rá sok vérző sebre
Felébredt már a forró vágyam,
Hogy az utat velük hadd járjam,
Hogy a válluk terhét könnyítsem,
Mint ők segítenek az enyimen.
Közös célért, közös utamban
Sohasem, sohasem vagyok magamban!


83

BARÁTAINK ÉS SEGÍTŐINK

A barátaink, segítőink közül csak néhányat tudunk itt
megemlíteni, mert szerencsére sokan, nagyon sokan voltak,
de mindig köszönettel és hálával gondolunk mindenkire, aki
bármilyen módon is segítette a munkánkat, annak sikerét.
Mindig az elsők közt jut eszünkbe Balla Ica, Icuka. Régóta
ismerem. Biztos vagyok benne, hogy minden darabban
láttam, és csodáltam a hangját, élveztem a játékát. Ő volt a
primadonna, és ezt szó szerint kell érteni, mert varázsa volt.
Tudta hogyan kell az első pillanatban megragadni a közönséget,
és magával vinni az egész előadás alatt. De Icuka csak
a színpadon volt primadonna, az életben nagyon is otthon
volt, mert különös érzékkel volt megáldva, érzékkel vagy
inkább érzékenységgel a nehéz sorsú emberek iránt. Nem
okozott gondot, ha megkértük segítsen a rendezvényeink
sikerességében, azaz fellépésre hívtuk. Lelkiismeretesen
készült, és mindig számíthattunk rá. Segítőnk, de barátunk
is volt. Nem egy alkalommal ültünk be kedvenc étterme kerthelységébe,
a Komédiásba egy kis beszélgetésre. Jó volt vele
beszélgetni, mert értette a mi helyzetünket, és készen állt az
önzetlen segítésre. Sokat mesélt az életéről, amely példa értékű
volt. Sok megpróbáltatás jutott neki is az élete folyamán,
és talán innen ered az Ő fogékonysága. Marikával gyakran
beszélgettek a főzéssel kapcsolatos praktikákról. Tudniillik
Icuka remekül főzött. Egyetlen példa a közvetlenségére:
egy alkalommal meglátogatott minket az egyesületben, és

84



letette az asztalra azt a hatalmas tálat, amit magával hozott
és az teli volt francia salátával, amit ő készített, és nagyon
finom volt. Uzsonnáztunk és megittunk közösen egy üveg
jó minőségű vörösbort.

Ekkor mesélte, hogy van egy kedves operett dal, amit szeret,
és már nagyon régen énekelte, de a legközelebbi fellépésre
nálunk elénekli. Úgy éreztem, és ma is vallom, hogy ezt egy
majdani üzenetnek szánta, mely így kezdődik: "nincsen más
vágyam csak egyetlen egy, gondolj reám, el ne feledj."

Sajnos aktuálissá vált ez az üzenet ma már, mert Balla Ica,
Icuka 2009. február kilencedikén -születésnapján este - roszszul
lett, és napokon belül eltávozott közülünk. Hozzátartozott
a városhoz a mindennapokhoz, a színpadon ő mindig
a primadonna volt, de az életben mindig egyszerűen élt és
együtt élt a várossal. Nem lehet, és nem szabad elfelejteni
Őt.

Mi is szerettük Icukát meglepni, ezért örültünk mikor a hetvenötödik
születésnapját mi rendezhettük meg az Első Győri
Lions Klubbal közösen, természetesen a komédiásban.

Ez esetben az történt, hogy mi adtunk és kaptunk is, mert ez
az est a jótékonyság jegyében került lebonyolításra, de hát így
éltünk, és cselekedtünk együtt segítőinkkel, barátainkkal.

Volt, amikor közösen ünnepeltünk, de még többször,
amikor együtt tettünk az ő segítségükkel és önzetlen barátságukkal,
a mi ügyünkért.

Az alábbiakat olvashattuk erről a születésnapi rendezvényről
lionsos barátaink által megírva.

85

A PRIMADONNA SZÜLETÉSNAPJA

Az első Győri Lions Klub és a Vakok és Gyengénlátók Győri
Szervezete között évek óta nagyon jó a kapcsolat. Nemcsak
azért, mert ők a kiemelt támogatottjaink, és mert például a
klubhelyiségük adott otthont - immár másodszor - a Jótékonysági
Zöldhályogszűrésünknek, hanem azért is, mert
kölcsönösen részt veszünk egymás rendezvényein. Közösen
töltjük a "Fehér Bot Napját, egybegyűlünk karácsony előtt,
s például Jótékonysági Koncertjeinken Ők foglalnak helyet
az első sorokban.

Február 9-én megint együtt voltunk. Ez alkalommal azért,
hogy együtt ünnepeljük városunk közkedvelt művésznő-


Icuka gyakran volt vendégünk

jének, a gyönyörű hangja mellett segítőkészségéről is híres
Balla Ica művésznő 75.születésnapját. Icuka, mert Ő azt

86



szereti, ha így szólítjuk, "Ne művésznőzzetek engem!"-
szokta mondani. Önzetlenül fellép évtizedek óta számtalan


Balla Ica nekünk énekli azt a bizonyos dalt

jótékonysági rendezvényen, derűt és szeretetet víve az idősek
és betegek közé mindig, amikor hívják, de a vakokat és
látássérülteket mindezen felül is, kiemelten pártfogolja, ha
kell, szórakoztatja.

Férje 30 évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta Icuka szeretettől
gazdag környezetben, de egyedül él. Így 75.születésnapja
méltó köszöntést a Vakokért és Gyengénlátókért
tevékenykedő Gondviselés Alapítvány rendezte meg, az
iránta érzett szeretettől és tisztelettől vezérelve, kedvenc
éttermében, a Komédiásban. Az étterem falai szűkösnek
bizonyultak, az asztaloknál a Vakok és Gyengénlátók Egyesületének
tagjai ültek meg vagy huszonöten az Első Győri

87



Lions Klubból, valamint, akik még jegyet tudtak szerezni a
Művésznő tisztelői és hódolói közül.

Icukát - mindenkori színházi partnere - Krasznai Tamás
dallal köszöntötte, Erhartné dr. Molnár Katalin, a Vakok
és Gyengénlátók Országos Szövetségének főtitkára pedig
Geothe versével "Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta,
kedves, szép."

Ezután Zilahi György, a vakok és gyengénlátók helyi szervezetének
titkára arról mesélt, hogy ő kölyökkora óta milyen
nagy rajongója a Művésznőnek, és hogy hányszor megnézte
miatta pl. a Sybillt, a Marica grófnőt, s hogy hetekig boldog
volt, amikor úgy érezte, hogy Balla Ica a színpadról éppen
őrá mosolygott Fedora dalát énekelve.

Az Oroszlánok nevében dr. Németh Viktor múlt évi kormányzónk
- aki egyben Icuka személyes orvosa és több évtizede
jó barátja - mondta el jókívánságait, és osztotta meg
velünk, mit jelent számára, de egész Győr számára Balla Ica
egyénisége, személyisége, művészi és emberi tartása.

Íme, egy másik emlékezetes közös rendezvényünk ugyancsak
a Komédiásban, de előtte még azt hiszem feltétlenül meg
kell említeni Salaktáné Erzsike nevét, aki az étterem tulajdonosa.
Erzsike soha sem zárkózott el kérésünk elől, amikor ott
akartuk valamilyen rendezvényünket tartani. Maximálisan
ügyelt arra, hogy ezek az események, jótékonysági események
és így kezelte az ügyet, ezzel is segítve a sikerességét.
Nem egy alkalommal csatlakozott hozzánk és tevőlegesen is

88



részt vállalt a műsorunkban. Garantáltan emelte a hangulatot.
Erzsikét barátaink és a segítőink közé soroljuk.

Most következzék ezzel a rendezvénnyel kapcsolatos
írásom.

Két szárny

"Még alig emelkedő gondolatnak

Vagyunk mi egy-egy szárnya.

Lehullna ez az égre szálló madár,

Ha a két szárny elválna."

Váci Mihály

Meggyőződésem, hogy ha az ember valamilyen célját,
elképzelését sikerre akarja vinni, rendszerint többre megy,
ha észreveszi és elfogadja a feléje nyújtott segítő kezeket.
Léteznek ezek a kezek? Igen, bizton állítom, hogy léteznek,
de ki kell nyújtani nekünk is a kezünket, és a találkozásból
kézfogás lesz.

Ismételten egy ilyen találkozás valósult meg Győrött, a megyei
szervezet és a vakokért és gyengénlátókért tevékenykedő
Gondviselés Alapítvány, valamint az Első Győri Lions Club
összefogásával immáron több éve. Most is egy közös rendezvényre
került sor "Farsang a jótékonyság jegyében" címmel.
Vacsorával egybekötött zenés, irodalmi műsort szerveztünk.
Kellemes helyszínt adott a jótékonysági rendezvénynek a
Komédiás étterem tavernája. Az estet megtisztelte a jelenlétével
a Magyarországi Lions Clubok Országos Szövetségének

89



kormányzója, dr. Németh Viktor és dr. Kiss László, az Első
Győri Lions Club elnöke. Ugyancsak körünkben köszönthettük
Erhartné dr. Molnár Katalin főtitkár asszonyt is. A
teltházas rendezvényen ízletes vacsorát szolgáltak fel. A zenei
és irodalmi részt ugyancsak az összefogás jegyében az alábbi
személyek biztosították: a Győri Nemzeti Színház művészei,
név szerint, Balla Ica, Bende Ildikó, Kertes Anna, Szabados
Éva, na és a szóvivő Jáger András színművész. A Lions Club
részéről dr. Kéry Klára szemorvos és Baross Károly vállalt
fellépést, valamint sorstársaink közül Erhartné dr. Molnár
Katalin főtitkár asszony, Fettik Mária, Varga Szabolcs és Zilahi
György vettek részt a műsorban. A művészek hangulatos
énekszámokkal, humorral biztosították az est jó hangulatát.
Baross Károly saját verseskötetéből emelte ki és adta elő a
Lions című versét, mely a Lionsnak a látássérültekre irányuló
tevékenységét fejezi ki költőien. Igazi meglepetés és siker volt
a dr. Kéry Klára által előadott Piaf-sanzon, a Mylord. Nehéz
lenne taglalni, hogy melyik résztvevőnek volt nagyobb sikere,
mindenesetre nagy-nagy lelkesedéssel és tapssal fogadták
Erhartné dr. Molnár Katalin fellépését. Kellemes, könnyed,
szórakoztató beszélgetést folytatott Jáger András színművésszel,
megtűzdelve egy-egy verssel és ideillő prózával.
Az est folyamán felszólalt a Lions klubok kormányzója, és
e felszólalásra Fettik Mária, a megyei szervezet elnöke válaszolt.
A két felszólalásra Fettik Mária, a megyei szervezet
elnöke válaszolt. A két felszólalást szimbolikusan összefogta
és kifejezte a dr. Kéry Klára által választott és előadott Váci

90



Mihály vers: a Két szárny, mellyel ezt az írásomat is összekapcsoltam
a stílszerűségre törekedve.

"Szállj hát velem
Egy rezdülésű szárnycsapással,
Hullongó tollak voltunk egyedül,
-szárnyak lettünk egymással."


Jóleső érzés volt ismét megállapítani, hogy nem a sorstársak
részére szervezett rendezvényen - hisz jótékonysági rendezvényről
van szó -, de mégis jó néhány sorstárs vállalta a költségeket
és részt vett az értünk tartott jótékonysági eseményen.
Ez a rendezvény most konkrétan arra irányult, hogy mind
több segítséget juttathassunk a rászoruló sorstársak részére
a beszélő vérnyomásmérő beszerzéséhez. Folytatni fogjuk
ezt a tevékenységünket. Ez irányú terveink már összeálltak,
a kezek találkoztak, és mi valljuk, az ember mindig merjen
álmodni, s az álmokból valami mindig megvalósul, hisz:

Két szárny vagyunk, de fenn az a fellegekben
Nem szállhatunk, csak mind a ketten
Szívverésnyire pontos
Egy ütemben."

91

JÓTÉKONYSÁGI SÉTÁK

Említettem már, hogy mi Győrött olyan szerencsés helyzetben
vagyunk, hogy két Lions klub is működik városunkban.
Az Arrabona Lions Klubbal is hasonló jó kapcsolatot sikerült
kialakítanunk. Az együttműködés Nemesné Nagy Izabella
és Mennyeiné Várszeghy Judit megkeresésével kezdődött.

A találkozás alkalmával elbeszélgettünk arról, amit csinálunk
és ők is elmondták, hogy miben szeretnének segíteni
minket. Szóval egyeztettük az elképzeléseinket és megkezdtük
a közös munkát, közösen kitűzött célok sikeréért.

Több jótékonysági rendezvényen volt már túl a klub, mikor
velünk kapcsolatba léptek. Programjuk segítésre, segítségre
épült. Nemesné Nagy Izabella elnök kedvenc mondása szerint
nem az a szeretet, ha két ember egymás szemébe néz,
hanem az, ha mind ketten ugyanabba az irányba néznek.

Emlékezetes az a rendezvény vagy inkább kiállítás, mit az
Arrabona Lions Klub valósított meg az Ornamentika Kft.
Vezetője, Tatai Lajos által.

Budapesten akkoriban épülő új Nemzeti Színház homlokzatának
hatalmas díszítő elemeit az Ornamentika Kft.
készítette Győrött. Ezek a hatalmas három méteres domborművek
méretük ellenére sem lettek volna soha sem láthatók
a sorstársaink részére az épület magaslatában.

Tati úr úgy gondolta, hogy ezek hiteles másolatait elkészítve
egy kiállítás keretében mutatja be a vakok és látássérültek
részére. Ez egy olyan tárlat volt, ahol minden fogható és

92



tapintható közelségbe került. Messze megelőzte minden
hasonló szándéktól vezérelt elképzelést. Nagy sikere volt,
és még máskor is szerveztek hasonló kiállítást számunkra,
mindig bemutatva egy-egy remek középület külső díszítő
elemeit. Sok olyan ismerethez juttatva a sorstársakat, melyeket
egyébként nem ismerhettek volna meg, legfeljebb csak
hallomásból.

Az Arrabona Lions Klub kezdeményezése volt a jótékonysági
séták bevezetése. Bevallom, soha nem hallottam
még efféle jótékonysági programról, de a kezdeményezés
sikeresnek bizonyult, mivel többször is megszervezték ezt
a remek hangulatú szabadban lebonyolítandó programot.
Rendszerint Pannonhalmán volt a gyülekező, és onnan indult
a séta a benevezők részvételével.

Büszkék vagyunk arra, hogy a sorstársak is többen eljöttek,
beneveztek, és részt is vettek a gyalogtúrán. Remek hangulat
volt tapasztalható minden alkalommal. A szabadban töltött
idő egészséges jó kedvet teremtett, és mindig egy-egy hasznos
cél megvalósulását szolgálta a benevezésekből származó
bevétel, adomány.

Köszönettel tartozunk a segítőkész megnyilvánulásukért, a
vak ügyben való bekapcsolódásukért, hogy önzetlen segítői
és támogatói voltak a mi munkánknak. Nagyon sajátságos
volt az a rivalizálás, amit az Arrabona Lions Klub esetében
tapasztalhattuk az idősebb, vagy ahogy azt ők mondták "az
öregek" iránt, az Első Győri Lions Klubra, annak tagjaira
gondolva.

93

A FŐTITKÁR, ILYENKOR CSAK MOLNÁR KATALIN.

Igaz, hogy Erhartné dr. Molnár Katalin a Magyar vakok és
Gyengénlátók Országos Szövetségének főtitkára volt, de én
most szeretnék egy rövid, de annál értékesebb beszélgetést
megemlíteni itt, a barátaink és segítőink közt, mely nem a
főtitkárról szól.

Egyik oberwarti utazásunk alkalmával elkísért minket a
Városi Televízió, és így készült egy összeállítás a mi felsőőri
vendégszereplésünkről.

Útközben a riporter beszélgetést folytatott a főtitkár aszszonnyal,
de inkább úgy mondom, Katival, mert ő ezeken
az utazásokon mindig, mint Molnár Kati vett részt, és egy
kicsit talán örült is, hogy a főtitkárt otthon hagyhatta.

-Hogyan van megelégedve a megyei szervezet munkájával?
-Dicsérjem őket? Megteszem, mert barátaim, és mert megilleti
őket a dicséret. Mindig nagyon boldog vagyok, ilyen
eseményeken vehetek részt. A bemutatásnál elhangzik, hogy
az országos szövetség főtitkára vagyok, de én ilyenkor csak
Molnár Katalin vagyok, és örülök, hogy részt vehetek az
ilyen rendezvényeken és verset mondhatok, énekelhetek.
Örülök, hogy a megyei szervezet keretein belül tehetem
ezt. A megyei szervezetek nem attól lesznek jók, hogy az
országos szövetség jól működik. Fordítva. Az országos
szövetség lesz jobb, ha ilyen szervezetek működnek, mint a
Győr-Moson-Sopron megyei szervezet. Megköszönök min94



den ilyen eseményt, mert ez segít hozzá minket ahhoz, hogy
ismertebbek legyünk és a látó embertársaink megtudják,
hogy mi is vagyunk és semmiben nem vagyunk másabbak
mint ők, csak annyiban, hogy mi nem látunk. Az országos
szövetség több mint húsz ezer tagot számlál az országban
élő negyvenezer látássérültből.

-Mit üzen azoknak, kik még nem tagok?
-Olvassák el Margit néni Magam Magamban című versét,
Katival, Otíliával és Marikával Oberwartban

akkor rájönnek, hogy ebben a világban kell, hogy az ember
tartozzon valahová, mert közösségben nagy az erő és így
a lehetőség is az élet terheinek megosztására. Gyengéné
Fogarassy Margit verséből érezhető volt, hogy mélységes
mély hite van.

95



-Mit üzen azoknak, akiknek nincsen ilyen erős hite és nincsen
olyan ambíció benne, mint magában, hogy megmutassa
mire képes, ezzel is szolgálja az ügyet, ügyüket.
-Ismét csak azt, hogy néhányszor olvassák el ezt a már
említett verset. Hihetetlen segítséget ad ebben az elembertelenedett
világban az összetartozás a sorsközösség.
-Meg lehet szokni a vakságot?
-Jó a kérdés. Nos elnézést, de én mindig perben és haragban
vagyok a jó Istennel ezért.
-Röviden válaszolva, nem, nem lehet megszokni, csak el
lehet viselni az önök segítségével.
Hát igen, Margit néni, Kati és ide sorolandó Marika is, az
ő életük, gondolkodásuk példa értékű lehet valamennyiünk
számára, kik ezt az utat járjuk, ezt a közös utat a közös célért,
mely munkánk célja.

E mélyen elgondolkodtató interjúrészlet után szeretném bemutatni
a társalgónk két előadóját saját írásaik által. Elsőként
Cs. Német Margitot, aki a gyógynövények sokaságában és a
népi gyógyászat világában van otthon. Ezt követően Horváth
Győző néprajzkutató írása következik.

96

EGYMÁSTÓL TANULTUNK

Sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg Fettik Marikával és
Zilahi Gyurival. Csodálatot

és tiszteletet éreztem irántuk, hogy sorsterhüket milyen
fegyelmezetten viselik.

Amikor meghívást kaptam a Vakok és Gyengénlátók Győri
Egyesületébe, hogy a gyógynövényekről és a népi gyógymódokról
beszéljek, egy kis szorongást éreztem. Ez az érzés
gyorsan elmúlt, mert nagyon kedvesen fogadtak.

Később ismét megtiszteltek meghívásukkal, Csornára és
Sopronba is elmentem, ahol a gyógynövényekről és alkalmazásukról
beszéltem a helyi csoportjuk tagjainak.

Gyuri meghívására látogattam el az egyesület rehabilitációs
központjába, ahol örömmel szemléltem a megújult terepet és
a szép társalgót, ahol előadásokat is hallgathattak a sorstársak.
Jó érzés volt, amikor odajött hozzám egy idősebb hölgy
és elmondta, hogy a tőlem tanult módszereket eredményesen
alkalmazza.

Mindig szívesen meséltem nekik a gyógynövények alkalmazásának
hasznosságáról, és hogy mennyire elősegíthető
velük a gyógyulás, vagy az egészség megőrzése. Érdeklődést
tapasztaltam mindenkor részükről.

2007-ben írtam első verseskönyvemet, amikor nagyon
szomorú hírt hallottam. Fettik Marika teljesen váratlanul
eltávozott az élők sorából. Amíg Marika búcsúztatására
készültünk, arról értesültem, hogy Zilahi Gyurit Samu ku


97



tyájával együtt elütötték a zebrán. Gyuri súlyos sérülésekkel
korházba került, Samut Budapesten gyógyították, Marikát
pedig utolsó útjára kísértük. Hihetetlen, hogy így egyszerre
mennyi minden összejött. A Szentlélek-templomban méltóképpen
búcsúztatták barátok, ismerősök és sorstársak,
megtöltve a templomot. Marika, Gyuri és Samu történetét
versben is megörökítettem.

MARIKA, GYURI ÉS SAMU

Reggelente ketten mentek,
Munkahelyre igyekeztek.
Volt nekik hű kísérőjük,
Samu kutya, a vezetőjük.


Fény nélküli araszolás,
Nagyon lassú a haladás.
Nem sokat látnak szemükkel,
Annál többet a szívükkel.


Marikának meghívó jön,
Elszólítják odaföntről.
Ötven évig fényt nem látott,
Vak volt, de látta a világot.


98



Odaföntre megérkezvén,
A szivárvány minden színén
Gyönyörködik most Marika,
Kárpótolja égi csoda.


Gyuri most már Samuval jár,
Ketten mennek át a zebrán.
Gyorsan érkezik egy kocsi,
Mindkettőjüket elüti.


Megsérült most testük, lelkük,
Pedig volt már elég terhük.
Orvosok gyógyítják a testet,
Ki gyógyítja meg a lelket?


Teremtőm, Te fönt az égben,
Hozzád száll fel a kérésem!
Mindkettőjüket gyógyítsad,
Várják őket a sorstársak!


Úgy érzem, hogy a sokféle elismerésre és kitüntetésre e két
rendkívüli ember méltóképpen rászolgált. Csöpinek, Gyuri
feleségének is nagy érdeme van abban, hogy Marika és Gyuri
nagyon sokat tehettek sorstársaikért.

Több rendezvényükön is részt vettem, melyet kitűnő szervezés
előzött meg és nagyszerűen sikerült.
Nemrég kezembe került a Kisalföld 2007. február 20-i száma
melyben egy írásommal búcsúzom Marikától...

99

FETTIK MARIKA EMLÉKÉRE

Szomorúan értesültem, hogy a földi létből az égiek honába
költöztél. Legutóbbi találkozásunknál nem is említetted, hogy
beteg vagy. Bátran vállaltad a sors terhét, amely egyébként
is nehezebb volt, mint a látó embereké. Meghívásotokat a
klubdélutánokra mindig örömmel fogadtam. Amikor nálad
jártam, csodálkozva gyönyörködtem a hibátlan csipkemintával
kötött pulóverokban, amelyek a kezed munkáját dicsérik.
Lakásodban rend és ragyogó tisztaság fogadott. A "Ne add
fel soha" című könyvedet újra elolvastam, ismét könnyeket
csaltál a szemembe. Tudom, hogy földi létünkben már nem
találkozhatunk, már csak imát mondhatok érted. Ha esténkét
felnézek az égre, a legfényesebb csillagok között kereslek.
Nyugodj békében, Marika!

Úgy érzem, hogy a vakok és gyengénlátók közösségében is
sok barátra tehettem szert a gyakori találkozások alkalmával.
Megismertem őket, gondjaikat, bajaikat és azóta másként
gondolok egy látásában sérült emberre, mint korábban.
Tudom, hogy ők figyelmességre szorulnak az úton, az életük
útján, de ha azt megkapják, akkor képesek teljes mértékben
helytállni az életben. Ők ezért küzdenek, ez a céljuk, nekünk
látóknak viszont az ő segítésük, az elfogadásuk a feladatunk.
Gazdagabb lettem azzal, hogy megismertem a vak embereket,
látássérülteket, mert én is tanultam tőlük nem is keveset.

Amint Marika írja, ne add fel soha, hát igen ez nagyon
komoly, hasznos intelem.

Cs. Németh Margit

100

HORVÁTH GYŐZŐ TANÁR ÚR ÍGY EMLÉKSZIK VISSZA KAPCSOLATUNKRA:

Sok közösségben megfordultam az elmúlt évtizedek során.
Több száz előadást tartottam gyerekeknek és felnőtteknek,
kedvelt kutatási témáimról, Rábaköz hagyományvilágáról.
Amikor a vakok és gyengénlátók csornai szervezete kért fel,
bevallom, zavarba jöttem. A felkészülés alatt mindvégig az
a kérdés foglalkoztatott, hogyan tudom szülőföldem tájait,
embereit, értékeit közel vinni e sajátos összetételű közösséghez.
Aztán megtaláltam a megoldást, a népdalokat hívtam
segítségül. "Kiöntött a Rába, Kiszökött az árja" majd, az "A
Rábának mindkét partja de sáros" kezdetű énekekkel kezdtem
a bemutatást. A vendégek között Zilahi Györggyel itt
találkoztam először. A szomszéd községből Szárföldről jött a
csornai csoport vezetője, Erzsike. Kedves egyénisége ausztráliai
útja, szép kutyája ma is emlékezetes. De a hallgatóságom
is megérdemli az elismerést. Három-négy alkalommal még
visszatértem a városi könyvtár klubtermébe.

Később Zilahi György megnyerő szervezői munkája következtében
kaptam felkérést, a győri szervezethez, sorstársai
közé. Természetesen vállaltam az előadást, amit aztán jó
néhány követett. Magam is sokat tanultam e találkozások
során, a kapcsolatteremtés mikéntje kulcskérdés ebben a
közösségben. Örültem, amikor az arcokról az érdeklődés, a

101



rácsodálkozás tükröződött, a dalokból szóló érzelmek őket
is megindították.

Néhányszor társakat is vittem magammal, Füzi Vilmos
farádi citerás, no és a fiam, Balázs is velem zenélt. Ő különösen
együttérzéssel közelített ehhez a közösséghez. Néhányszor
tárgyakat is vittem, amiket kézbe adtam, hogy így is
érzékeljék azokat.

Egyik alkalommal egy nálam alig pár évvel fi atalabb hölgy
feltette azt a kérdést, hogy Vica (ami egyébként szeretett
szülőfalum) a Rábaközben van-e. Sejtettem, hogy a kérdés
hátterében valami fontos, személyes vonatkozású dolog
húzódik meg. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy kérdés
feltevője egykori falumbéli ismerős, akit utoljára 45 éve
láthattam, mint úgynevezett "világtalan" gyermeket.

Amikor megöleltük egymást, bevallom, küszködtem a
könnyeimmel, mert megjelent előttem a vicai Seff családból
egy vak kislány, aki miközben mi önfeledten játszottunk, ő
az utcaajtóban állt, és hallgatta a gyermekkacajt.

A győri találkozások hangulatosak voltak. A húsvéti és karácsonyi
ünnepkör megható pillanatai tértek vissza egy-egy
órára. De az önfeledt éneklés kihozta mindannyiunkból az
örömet, a szeretetet. Ma is a fülembe cseng a "szélről legeljetek"
kezdetű dal harsány, szívből jövő megszólaltatása.

Szerettem volna láttatni ezeket a képeket azokkal, akik
nem tudják, hogyan közelítsenek a fogyatékkal élő embertársaikhoz.
Úgy érzem, a találkozásaink során a kölcsönös

102



tisztelet kialakítása érdekében tettünk lépéseket. Örülök, ha
kis mértékben is, részese lehettem ennek a nemes és felemelő
tevékenységnek.

Horváth Győző
ny. tanár
Farád

103



Végezetül még feltétlenül meg kell emlékeznem valakiről,
valakikről, akik soha nem kerültek az előtérbe, de mindig
ott voltak, ha láthatatlanul is, a munka végzésében, és hozzájárultak
annak sikeréhez. Állítom, nélkülük semmit sem
tudtunk volna megvalósítani.

Minden terv megvalósításához szükséges, hogy barátok,
segítők álljanak az ügy mellé és így biztosítsák az eredményeket.
Szükséges és elengedhetetlen ez, akárcsak az is, hogy az
ember szabad legyen, azaz bizonyos szabadságot tudhasson
magának időben, energiában.

A nyugodt háttér a garancia arra, hogy az, amit célul tűz
az ember maga elé, sikerre vihesse. A segítők, barátok és
munkatársak mellett szükség volt még az otthon nyugalmára,
támogatására. Ezt a feleségem mindig megteremtette
számomra.

Samu

104



Volt még egy társ akire számíthattam és jó volt tudni, hogy
velem van, biztonságot adott.

Igen, ő Samu a vakvezető kutya, akit mondhatunk úgy is,
hogy két úr szolgája.

Marikával egy házban laktunk, és így Samu két lakást is
felügyelt és két gazdit is szolgált kedvességével, hűségével.
Azt hiszem, sokan szeretnének ilyen körülményt, otthont
és háttért.

Én minden esetre köszönetet mondok érte, hogy ilyenben
lehet részem.

105



Következzék Marika története úgy, amint azt Ő elmondta.
Gyakran szokott mesélni és pontosan mindig úgy adta elő
a történetét, mintha tanult szöveget mondana.

Gondolom ennek az oka abban volt, hogy befelé figyelve
szinte látta az eseményeket, melyeket elmondott. Ma úgy
mondanánk, hogy mozizott.

Nagyon nyílt és őszinte volt,, mint amilyenek a tiszta
szívűek.

Mesélt és bekapcsoltuk a magnót hogy az a mese, ami
nem is volt bizony mese megmaradjon, és meríthessen
belőle mindenki.

FETTIK MÁRIA:
NE ADD FEL SOHA

Láss a szíveddel!

Van egy gyönyörű falu Magyarországon, ahol születtem,
bár - gondolom - minden hely csodálatos, ahová édesanya
gyermeket szül. Én a nyugati határszélen, Pusztasomorján
sírtam fel 1949 májusában. Szülőfalum tulajdonképpen ma
három településből áll: A határszéli volt Pusztasomorja, a középső
falut Mosonszentjánosnak hívták, és Mosonmagyaróvár
felé esett Mosonszentpéter. 1969-ben ebből a három faluból
lett végül Jánossomorja, amely városi rangért pályázik.

Szüleim négy gyermeke közül én voltam a legkisebbik.
Mind a négyen lányok voltunk. Kettőnknek volt szembeteg


106



sége, de nem tudjuk, hogy honnan, mert még a dédszülők
sem ismertek a családban olyat, akitől örökölhettük volna.
Az idősebbik nővérem, Ilona úgy negyven-negyvenöt éves
korára vakult meg teljesen, én sajnos korábban. Kilencéves
koromig aliglátó voltam, tehát még nem teljesen vak. Tanulmányaimat
a vakok iskolájában végeztem Budapesten, ahová
56-ban kerültem. Az iskolát 1967-ben fejeztem be. Sajnos egy
évet ismételni kellett különböző betegségek miatt - mandulaműtét,
fülfájás meg különböző gyermekbetegségek gyötörtek.
Az iskola nem volt könnyű, mert édesanyám egyedül nevelt
minket, ugyanis az édesapánk elég korán meghalt: én még
nem voltam egészen kettő éves.

Pólyás babák gipszből

A budapesti vakok általános iskolájában némi könnyebbséget
jelentett nekem, hogy elég jó látásmaradványom
volt, ezért elég hamar be tudtam illeszkedni. Mindent
megtanultam, amit csak lehetett, de a távollét a családtól,
az édesanyámtól nagyon rossz volt. Ezt soha nem tudtam
elfogadni. Akkor még úgy volt, hogy szeptemberben elvittek
az iskolába, és csak a karácsonyi szünidőben-, a húsvéti-, és
a nyári szünetben mehettünk haza. Hála Istennek, ma más a
világ: A jó közlekedésnek köszönhetően hétfőn reggel viszik
a gyerekeket, és pénteken hazamehetnek. Így a gyermekek a
hétvégét a család körében tölthetik. De nekem, akkor bizony
három-négy hónapot kellett távol lenni, és emiatt mindig
borzasztóan kedvtelen és szomorú voltam. Édesanyám csak

107



olyan tízéves koromig tudott fölvinni az iskolába engem, mert
aztán megbetegedett és rokkanttá vált. De a nővéreimnek
köszönhetően tovább folytathattam tanulmányaimat, mert
továbbra is elvittek az iskolába.

Amíg az iskoláig értünk, engem mindig be tudtak csapni.
Kérdezgettem: Hova megyünk, hova utazunk? Válasz helyett
a mosonmagyaróvári vasútállomáson mindig kaptam egy
pólyás babát, amely gipszből volt, s azzal elvoltam a vonaton
egy darabig. Annyit azért még otthon elárultak nekem, hogy
Pestre utazunk, meg kirándulni, meg szemészetre, - mert hát
nagyon sokat vittek a szemészetre is-. Annak ellenére, hogy
nagyon szegények voltunk, mindent megpróbáltak, hátha
tudnak segíteni a szememen. Minden híres szemorvoshoz
elvitt az édesanyám: Budapestre, Debrecenbe, Szombathely-
re... nagyon-nagyon sok helyre. De végül is a megállapítás
mindig az volt, hogy egy született szembetegségen nem lehet
segíteni. És amikor megláttam az iskola épületét, mindig
megfordultam, és elkezdtem ordítani. Olyankor édesanyám
úgy vitt föl a kezében, és velem együtt sírt szegény, de hát
azért bevitt az iskolába.

Pirosra festett elsőáldozós ruha

Mivel csak a szünidőkben lehetett hazamenni, édesanyám
olyankor tudott hittanra járatni. Sosem felejtem el: Elsőáldozóként
szép kis fehér ruhám volt, amit - aranyom- szeptemberig
befestett pirosra, mondván: Kislányom, úgy még
tudod használni az iskolában is. Mindig le volt írva a hosszú

108



lista hogy mi legyen a bőröndben, mit kell vinni az iskolába:
Hány pizsamát, törölközőt, zoknit, ezt-azt, köpenyt, meg
mindent, és amikor a piros ruhámat vette át a nevelőnő,
édesanyámra nézve gúnyosan megjegyezte: na, ez volt az
elsőáldozó ruhája? Még ma is érzem, hogy édesanyámnak
mennyire fájdalmas volt ez a megjegyzés.

Igazából itt kezdődött az, hogy nem éreztem jól magam az
iskolában. De szerencsére, ahogy nőttem, mindig más-más
tanárok és nevelőnők vettek körül.

Bennünket nem csak tanítani kellett, hanem nevelni is, mert
a napnak ugye, minden időszakát ott töltöttük. Azért voltak
jó és szép dolgok is.

Sok mindenre megtanítottak, amire otthon nem lett volna
lehetőség.

Mint már említettem, rendszeres orvosi kezelésre hordtak,
mert folyamatosan romlott a látásom. Amikor a szünidőkben
hazamehettem, Édesanyám mindig a maga módján próbálgatta,
hogy mennyit látok. Mutogatott fedőket, lábasokat,
poharakat, hogy vajon mi ez? És amikor már nem tudtam
megmondani, hogy mit mutat, mindig-mindig közelebb jött,
és amikor eltaláltam, hogy mi van a kezében, akkor nagyon
örült.

De amikor már nem tudtam pontosan válaszolni, pici
gyerekként is észrevettem rajta a szomorúságot. Sokszor
megmutatta a kötényét, és kérdezte: kislányom, ez milyen
színű? Én meg rátettem az ujjamat a mintára és mondtam,
hogy ez fehér virág, ez meg kék virág. De a végén már ösz


109



szekevertem a színeket. Azt mondtam neki, hogy ez fehér
meg fekete. Később már elmosódtak a színek. A kék szürke
lett. Mert amíg még van fényérzék, addig tulajdonképpen
csak sötétet és világosat lát az ember, de olyankor már nincs
színérzék.

Édesanyám ekkor azzal próbálkozott, hogy amikor az utcán
sütött a nap, kérte, mutassam meg, hol kezdődik az árnyék?
Nagyon boldog volt, amikor odatettem az ujjaimat, ameddig
sütött a nap. De hamarosan a fényérzéket is elveszítettem.
Azóta teljes sötétségben élek. A folyamatos megvakulásom
kilenc és tizennégy éves korom között zajlott le. Az utolsó
emlékem a látott tárgyak közül édesanyám virágos köténye.
Az arcokat is elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy
mindig olyan szép pirosas arca, és sötétbarna haja volt az
én édesanyámnak. Még azt is láttam, hogy a füle mellett
kezdett őszülni. Egyébként kontúrokat tudtam csak megkülönböztetni,
de azt, hogy kinek milyen arca volt arra
már nem emlékszem. A második testvéremre, Margitra, aki
Ausztráliába ment ki ötvenhatban, őrá még úgy emlékszem,
hogy nagyon szép szőke haja volt, és két copfja volt. De más
arcokra már nem emlékszem, mert gyermekként elfelejti az
ember az ilyeneket.

Boldog Karácsony az új lakásban

Nagyon nehéz idők voltak ezek, de az életemben egy jó
kiindulópontnak számított, hogy dolgozhattam. Részt vehettem
a mindennapi munka örömében, mint más egészséges

110



emberek. Később, egy betegség hozta el azt a lehetőséget,
hogy elkerültem Jánossomorjáról. 1978-ban orrsövény-műtétre
utaztam Győrbe. Itt, a kórházban megismerkedtem egy
betegtárssal, aki jó barátnőnk lett nekem és nővéremnek is.
Juditnak hívták. Ő biztatott bennünket arra, hogy jöjjünk el
Győrbe, ahol esetleg a testvéremnek is lesz munkalehetőség.
Még azt is felajánlotta, hogy a Győrhöz közeli ikrényi házába
nála lakhatunk albérletben. Így aztán 1979-ben az akkori
Győri Keksz- és Ostyagyárban - amelynek gyáregysége volt a
jánossomorjai - folytathattam a telefonközpontosi állásomat.
Hála Istennek, még azóta is ott vagyok, igaz ma már csak hat
órában, de dolgozhatom.

Időközben beadtam a lakásigénylésemet - mondván -, itt
dolgozom Győrben, és 1979 decemberében kaptam is egy kis
egy szoba összkomfortos lakást a nővéremmel együtt. 1979
karácsonya egy nagyon boldog karácsony volt az életemben.
Örömmel költöztünk be a kis győri lakásunkba, és harmincévesen
biztosított volt a munkahelyem is. A nővérem nem
dolgozott, rokkantnyugdíjas volt. Így éltünk ketten. Nővérem
aztán 1980-ban férjhez ment - no nem ment messzire,
mert ugyanabban a házban talált társat magának -, de hála
Istennek az én életem ettől kezdve megváltozott. Önállóvá
váltam. Ebben az időben Picur volt a társam. Vele jártam
dolgozni, de a kutyusom 1982-ben, úgymond, megöregedett
és meg kellett tőle válni. Ugyanis az történt, hogy mentünk
az autóbuszhoz, és idős kora miatt már annyira figyelmetlen
volt, hogy az épp arra tartó mentőautónak a járdára kellett

111



felhajtania, hogy kikerüljön, és el ne üssön bennünket. Nagyon
megijedtem, mert amikor a járdára léptem, hallottam,
amint a járókelők kiabáltak: "pont egy mentő akarja elütni
azt, aki vakvezető kutyával és fehér bottal ment".

A kutyámra én soha nem tudtam haragudni, mert élete
nehéz pillanataiban nagyon sok boldog percet és nagyon sok
jó szolgálatot kaptam tőle. Hogy mennyit? Azt elmondani
még ma sem lehet könnyek nélkül. Abban az időben építették
újjá a győri Baross hidat. Szinte minden nap más-más utakon,
akadályokon jöttünk át rajta, de Picurban soha nem csalódtam.
Mindig nagyon aranyosan és pontosan hazavezetett.

Hűségesen kísért Ikrényben is, Jánossomorján is. Talán
épp ezért sem tudtam rá haragudni, azért a - majdnem -
balesetért sem. Nem nehezteltem volna rá akkor sem, ha baj
lett volna a figyelmetlenségéből. Velem különben sem lehet
soha semmi baj, mert rám figyelnek és vigyáznak. Ezt érzem
életem folyamán, nem tudom, hogy ki, de valaki a tenyerén
hordoz, és vigyáz reám. Szerencsére akkor is csak annyi
történt, hogy a mentőautó a fehérbotomat súrolta, miközben
kikerült bennünket. De akkor végül be kellett látni, hogy ez
a kutya már nem alkalmas vakvezetésre, és meg kellett tőle
válnom. Odaadtam egy jólelkű családnak, ahol nagyon jó
sora volt. Még sokáig boldog házőrzőként élt.

Megtanultam egyedül közlekedni

Amikor a kutyámat elvitték házőrzőnek, engem mindig el
kellett kísérni az autóbuszmegállóig, de ez az állapot szeren


112



csére nem tartott sokáig, mert megtanultam egyedül közlekedni.
Azóta is egyedül járok a munkahelyemre, meg vissza
az otthonomba. Ezzel elkezdődött az igazi önállósulásom. De
miért legyen az élet zökkenőmentes, jött a lakásprobléma.
Abban az időben ugyanis, ha valaki lakást kapott, akkor 5
évig Győri lakosnak kellett lennie ahhoz, hogy megkapja a
végleges kiutalási jogot. Egy napon aztán jött egy nem várt
számla, hogy 8 napon belül fizessek be negyvenezer forintot.
Igen ám, de honnan? És miből?

Időközben a vakok szövetségén belül megismerkedtem
egy jóbaráttal, aki gyengénlátó volt. Ő volt az az ember, aki
mellém állva, igazából segített talpra állni. Mert a családtól

- hogy őszinte legyek -, az önállósodáshoz semmi segítséget
nem kaptam meg, hiszen mindenki élte a saját életét. Mindenkinek
megvolt a saját gondja és munkája. Nem adtak tanácsot
sem, hogy mit csináljak, pedig 8 napon belül be kellett
fizetnem az említett összeget. Próbáltam kérni kölcsönöket,
de hát a vakságom miatt sehol sem kaptam. Mondván, mi a
garancia arra, hogy vissza tudom majd fizetni? És ez az igaz
jó barát azt tanácsolta, hogy kérjek halasztást 1 évig, és akkor
összerakhatom a szükséges összeget. Kérdeztem tőle, hogyan
is tudnám összegyűjteni, ez túl nagy összeg ahhoz, hogy egy
évig összejöjjön. De ő biztatott... és sikerült is.
Azóta sem haragszom senkire, amiért egy vak ember nem
kaphatott akkor kölcsönt. A bizalmatlanságot viszont soha
nem értettem. Azt ugyanis megtanultam, hogy hogyan lehet

113



spórolni, és mindig készpénzért megvenni azt, amit szeretnék.
Talán ez nagyobb örömet is okoz nekem.

114

Ki akarja használni a fogyatékkal élőt?

1984-től az életemben volt egy nagyon boldog 12-13 év,
amire nagyon szívesen gondolok vissza. Abban az időben

- barátom segítségével - meg tudtam teremteni magamnak
mindent, amit csak akartam. Nem lakott nálam, tévedés,
csak igaz, jóbarát volt. Az ember az élete folyamán ritkán
talál ilyen igaz, őszinte, segítőkész jó barátra.
Nem szép, amit mondok, de a családom nem vette jó néven,
hogy én a saját lábamon, egyedül akarok élni, létezni.
Bizonyára egyedi eset az enyém, de másnál is tapasztaltam
már. Ki akarják használni a fogyatékkal élőket azzal, hogy a
családon belül marasztalják, nem engedik, hogy a saját lábára
álljon, eltartják, és pénzt kapnak utána az államtól. Nem
egészen értem, hogy mi ez a túlzott féltés? Mi ez a túlzott
majomszeretet? Sajnálatos módon ez az emberi önzés, féltés,
az én családomban is érződött. Főleg azt sérelmezték, hogy
mellettem pont egy férfi barát volt. Ezt soha nem értették
meg. Akitől, hogy őszinte legyek tartottak is, mert látták azt,
hogy szépen megyek, és haladok egyről a kettőre. A barátom
sohasem adott kölcsönt, hanem biztatott és jó tanácsokkal
látott el, hogy igenis elő tudom teremteni a pénzt. Próbáljam
meg, rakjam félre, és így egyben kifi zethetek mindent.
Csak ne adjam el magam soha senkinek, se a családnak se
másnak.

Elértem azt, hogy 1995-ben, a negyedik emeleti lakásomat
le tudtam cserélni egy első emeletire. És mivel a lakást meg
lehetett vásárolni, hát én megvettem... készpénzért. Felemelő


115



érzés volt, boldog lakástulajdonosnak lenni. Később - három
év múlva - elköltöztem egy nagyobb lakásba, egy közeli
utcába.

A barátom bátorított azzal, hogy minden fogyatékkal élő
embernek kell, hogy legyen önbizalma. Azóta ki tudok állni
az emberek elé, pedig korábban beszélni sem mertem, mert
mindig kisebbségi érzésem volt, és bátortalan voltam. No és
azóta már, büszke rám a családom. Ami nagyon fontos számomra.
Végül is belátták, hogy nem kell félteni, nem haladok
ám rossz irányba, az én szándékom jó, szép, és nemes.

Az ígéret szép szó...

Sajnos korán elveszítettem ezt a jóbarátot és akkor kicsit
összetörtem. De rám - úgy érzem - mindig jellemző volt,
hogy ha bármi nehézség is van az életemben, nem mondom,
hogy nem fáj, rágódom rajta, de egy idő után le tudom zárni,
de felejteni soha. Nem azt mondom, hogy felejtek, hanem
túl teszem magam rajta, mert vagyok, és talpra kell állni, és
az élet megy tovább... nem lehet leülni. Barátom, Zoli tudta,
hogy meghal, de nagy betegen azt mondta: "Marika, ne
aggódjál, a kilincseden mindig ott lesz a tej, a kifli, meg amit
kérsz". Ugyanis ő volt az, aki bevásárolt nekem. Mindig hozta
a boltból, amire nekem szükségem volt, de sokszor együtt
is elmentünk vásárolni. Amikor jöttem haza a munkából, a
buszmegállóban várt rám, hogy ne kelljen egyedül átmennem
a forgalmas utakon. Amikor 1997-ben végleg itt hagyott, az
ígérete teljesült.

116



Időközben megismertem Györgyöt, és bár nagyon jó helyem
volt a lakásomban, mégis elköltöztem Gyuriék házába,
ahol megüresedett egy lakás azon a szinten, ahol ők laknak.
Azóta Gyuri felesége Csöpi segít vásárolni nekem, vagy
együtt megyünk a boltba. Szeretek vásárolni. Csöpi mindig
azt mondja nekem - no csak viccből -, hogy jó, hogy nem
látok, mert akkor mindent megvennék, olyan gyönyörűek
a pultok. Roskadoznak a sok fi nom süteménytől. Csöpi és
Gyuri az az ember, aki által az életem ilyen szempontból
könnyebb lett. Reggelente elkísérnek az autóbuszhoz, hogy
eljuthassak a munkahelyemre, ahol héttől egyig dolgozom.

Sokszor meghatódom az egykori ígéreten, mert a kifl i és
a tej valóban ott van reggelente az ajtóm előtt. Másfél éve
költöztem a jelenlegi lakásomba, de remélem, hogy ez lesz
az utolsó. Én hiszek a gondviselésben, mert akit Isten szeret,
az soha nem marad gondviselés nélkül.

Házról házra toboroztuk a sorstársakat

Az ide-odaköltözésből fakadó zaklatott életemet kitöltötte
a másokon való segíteni akarás. Ez már akkor kezdődött,
amikor 1976-ban megalapítottuk és létrehoztuk nővéremmel
együtt a mosonmagyaróvári látássérültek körzeti csoportját,
és én elvállaltam annak a vezetését... nyolc éven át. Először
Jánossomorjáról jártunk a Lajta-parti városba, később havonta
Győrből vonattal, kutyával. Az egykori mosonmagyaróvári
járásban elmentünk a tanácshoz, hogy megtudjuk, hogy
kik azok a vakok, akik kapnak személyi-járadékot. A címek

117



birtokában faluról falura, házról házra járva, felkerestük a
látássérült embereket. Velük elbeszélgetve magunk köré
gyűjtöttük a hasonló sorsú látássérült és vak embereket, és
így létrejött, és megvalósulhatott a mosonmagyaróvári körzeti
csoport, 120 taggal. Minden hónapban különböző tartalmas
előadásokat és műsorokat szerveztünk számukra, hogy jól
érezzék magukat, és szívesen kimozduljanak az otthonaikból.
De ez a munka hiába volt szép, egy idő után nagyon nehéz
és fárasztó volt, főleg télen. Amikor a mosonmagyaróvári
csoport vezetését abbahagytam, 1984 és 1997 között sem
feledkeztem meg azokról a sorstársaimról, akiknek éppen a
segítségére lehettem. Ha megtudtam, hogy hol üresedik meg
egy telefonközpontosi hely, hogy hova keresnek központost,
akkor rögtön szóltam a munkára váró sorstársaimnak. Azóta
is, több olyan sorstársam van, aki általam tudott elhelyezkedni
és dolgozik.

1997-ben Zoli halála után bementem a megyei szövetségbe,
és ott próbáltam feledni a bánatomat, és beszélgető társakat
találni. Ott úgy hozta a sors - választás lévén - hogy engem
is megkértek, hogy vállaljak valamit a vakügyi tevékenységben.
A megyei szervezet elnökévé választottak. Kicsit félve,
de örömmel vállaltam, mert úgy éreztem, hogy én azért
születtem, hogy másoknak is segítsek.

1978-ban kaptam egy Braille-emlékérmet a segítő munkámért.


Majd a rokkantak évében, 1981-ben a megyei tanács ezüst
plakettel ismerte el munkámat.

118



Ugyanabban az évben kaptam a Vakok Országos Szövetségétől
háromhetes külföldi jutalomüdülést az egykori Német
Demokratikus Köztársaságba.

Majd 2002-ben a Braille-emlékérem arany fokozatát vehettem
át.

Dorkában is Picurt kerestem

Tizenhét év után megint lett kutyám, szintén egy német
juhász. Dorka volt a neve. A kutyaiskola vezetője ismerte a
történetemet, ezért törekedtek arra, hogy egy ugyanolyan
kutyát kapjak, mint az előző volt. No ez annyira sikerült neki,
hogy nemcsak küllemre hasonlított Picurra de tulajdonságaiban
is. Nem tehetek róla, de én állandóan Picurt láttam
benne. Az előszobában minden este letérdeltem hozzá és
sírva mondtam: "nem igaz, hogy ugyanaz a kutya jött vissza
hozzám". De Dorka kutyának sajnos volt egy hibája: nem
szeretett utazni. Nem akart felszállni az autóbuszra, messze
ívben elkerülte a megállót, nekem pedig kettő busszal kellett
dolgozni járni. Dorka nagyon hamar megkedvelt engem, de
mivel mindig hányt az utazás miatt, ezért két hét után fájó
szívvel, de vissza kellett adni őt az iskolának.

Mégsem maradtam kutya nélkül, mert Gyuri, Dorkával
egy időben kapta társul a vakvezető Samut, akivel - mint
említettem - egy házban, egy szinten lakunk, ezért úgy is
mondhatnánk: két úr szolgája a zsemleszínű goldenretriver
és labrador keverék. Sajnálattal váltam el Dorkától, de
ugyanakkor biztos voltam benne, hogy minden szeretetemet

119



ki tudom nyilvánítani, az egy ajtóval odébb lakó Samu felé.
Ő minden reggel vendég nálam egy szelet parizerre, mert
amikor kinyitom az ajtó zárját, Samu ezt meghallja, és ugat
egyet otthon... majd szalad hozzám a reggelijéért. Olyankor
nálam marad egy ideig, mert nálam is van egy vendégkosara,
s aztán hazamegy. A vakok szövetségétől legtöbbször
én megyek hazafelé Samuval. Gyurinak ez jó kontroll, mert
mindig azt mondja, ha Samu engem hazavezet, akkor még
mindig jó vakvezető kutyus, ugyanis Gyurinak van még
látásmaradványa, nekem pedig már nincs. És bizony elég
messze lakunk a szövetség irodájától, mert mindketten ott
dolgozunk. Az út körülbelül 20 perc gyalogosan. Lámpákon,
zebrákon keresztül, járdákon fel-, és levezet ez az út. Samu
viszont nagyon ügyes és figyelmes.

Hogy Samu mennyire szeretetre méltó és boldogságos
kutya, ezt bizonyítja egy történet is. Gyuriék a közelmúltban
festették ki a szobájukat, és estefelé beszélgettük, hogy nálam
alhat-e Samu? Mondtam: hát persze! Nálam is van egy vendégkosara.
Amikor aztán a beszélgetés után mentem haza,
és álltam az ajtó előtt, Samu mellém szegődött. Kérdeztem
tőle: jössz hozzám aludni? És jött. Ezek a kutyák szinte értik,
hogy mit beszél az ember.

Szívdobbanás a kápolnában

Mint említettem, még hatórásként dolgoztam a Győri
Keksz Kft.-ban, és délután 1 óra után jutottam a Vakok Szövetségébe.
Ahol a napi telefonközpontosi munkám mellett

120



a most már 1997 óta újra a megyében élő látássérült emberek
segítését szolgálom. Ebbe beleértendő a mindennapi
problémák megoldása, vagy éppen munkahelykeresés és
hasonló tevékenységek. A munkát tehát a mindennapi élet
hozza magával. Amikor a megyei szervezet elnöke lettem,
arra gondoltam, hogy mit is tehetnék én a sorstársaimért. Az
ember mindig magából indul ki, mert így a helyes: ami nekem
nehéz, azt igyekszem másnak könnyebbé tenni. Mondanom
sem kell, hogy a munkaerőpiacról a látó emberek is egyre
jobban kiszorulnak, mert nehéz az elhelyezkedés. No ez még
hatványozottabban fokozódik a valamilyen fogyatékkal élő
emberek körében. Én nem szeretem ezt a szót, hogy fogyatékos
ember, azt sem, hogy egészségkárosodott, mert inkább az illik
ránk, hogy másként kénytelen élő, vagy más helyzetben élő
emberek. A vakság egy állapot. Nem mondom, hogy meg
lehet szokni, de el kell fogadni, és ezzel együtt kell élni. Tény,
hogy egyre több sorstárs veszítette el a munkahelyét, mert a
mai napig sorra szűnnek meg a gyógymasszőri, vagy az oly
közkedvelt telefonközpontosi állások.

Budapesten van egy vakokat foglalkoztató vállalat, a Főkefe
Ipari Kft., amelynek több kihelyezett része van az országban.
Arra gondoltam, miért ne lehetne megvalósítani Győrben is
egy üzemrészt? Ez szerencsére sikerült is, és 1999 óta közel
20 sorstárs jutott munkalehetőséghez.

A munka mellett feledhetetlenek a kirándulások is. Legutóbb
a Vakok Szövetségével voltunk a szentendrei skanzenben.
Bementünk egy kápolnába, ami éppen nyitva volt.

121



Bent a teremőrtől hallom, hogy ezt a kápolnát az 1970-es
években hozták ide Mosonszentjánosról. Kirándulótársaim,
akkor nem tudhatták, hogy az én szívem hirtelen mekkorát
dobbant. Amikor beléptem, megfogtam a kilincset, beljebb
meg az első padsort érintette kezem. Forróság lett úrrá rajtam,
még a számat is eltátottam az ámulattól. És amikor a
teremőr befejezte a mondókáját, akkor kértem sorstársaimat,
hogy na most imádkozzatok értem, mert ez a kápolna az én
szülőfalumból, a mostani Jánossomorjáról való.

Ugyanakkor megdöbbentem: miért került oda a mi gyönyörűséges
kis Szent Anna kápolnánk? Azóta sincs semmi
a helyén. Hogy kinek volt útjában? Számomra örök rejtély
marad.

Életemből elmaradt a család

Faggattak már arról, hogy mire vagyok a legbüszkébb,
amit az eddigi életemben elértem? Én egyáltalán nem vagyok
büszke, hacsak arra nem, hogy segíthettem másokon.
Melegség és gyönyörűség tölti el a szívemet, lelkemet, mert
jó visszagondolni rá, hogy én is tehettem jót másoknak, a
magam gondjai mellett. Életemben azt értem el, amit tulajdonképpen
minden embernek el kellene érnie: önálló lakás,
munkahely. Az otthonomban különösebb segítséget nem
várok el, mert magam főzök, takarítok, mosok, kötök, varrok,
sőt nadrágot is átszabok, ha kell.

A múltkor egy rádióriporter rákérdezett a kényes pontomra,
hogy miért nem mentem férjhez? Röviden azt tudtam

122



válaszolni rá, mert nem jött el az igazi. Meg hát azért se,
mert talán a férfiak voltak vakok, hogy nem vettek észre. Az
igazsághoz tartozik, hogy én nem helyeslem azt, hogy vakok
házasodjanak, mert ott a probléma csak sokszorozódik. Ha
egy vakember kezét megfogja egy látó ember, akkor az élet
teljes, problémamentes és jó. Így aztán az életemből elmaradt
a család. De hát nem baj, mert annál több, szeretetre méltó
ember vett, és vesz körül.

Néha megkérdezik tőlem, hogy fontos-e egy vakember
számára az önállósodás? Nos, erre az a válaszom, hogy
igen. A család kötélékéből mindenkinek ki kell törnie. Mert
a család mindig szorosan, féltve, aggódva, fogta az ember
kezét, nehogy valami baj érje. Édesanyám? Hát ő majdnem
megőrült, amikor odamentem a tűzhelyhez, hogy én is szeretném
azt a rántást megkeverni, mire ő: "jaj kislányom, jaj
meg ne égesse a kezedet".

Az embernek akarni kell önállónak lenni, és én akartam
is. Ha én nem akartam volna, az édesanyám soha meg nem
mutatott volna semmit, mert annyira féltett. De én elméletben
mindent megtanultam tőle, a tésztagyúrástól a főzésig, amit
a mai napig tudok használni. Régebben magam is gyúrtam
tésztát, de ma már inkább megveszem a zacskósat, így egyszerűbb.


Minden egészséges ember az önállóságra kell, hogy törekedjen.
A vakság nem betegség, ez egy állapot.

123



Olyannak látnám Samut, amilyennek
meg tudom simogatni

Míg más emberek a látottak alapján ítélnek meg valakit,
addig nálunk a hang jelenti ezeket a dolgokat. Sok olyan
eset van, amikor az ember eltalálja, hogy ennek az embernek
milyen a haja, vagy szemüveget hord, vagy mérgesebb, vagy
mosolygósabb egyéniség, tehát nagyon sok mindent elárul
a hang. És a tapintás! A kezemen van óra, de nem látom.
Mégis tudom az időt, mert különleges órám van. Ennek felnyílik
a teteje, és körbe vannak a pontocskák. A három, hat,
kilenc és a tizenkettőnél kettő pont van, az ötperceknél egy,
és megtapintom a mutatókat: Most épp háromnegyed négy
lesz kettő perc múlva.

Kérdezték már sokan, hogy mivel valaha láttam, ha most
láthatnék, vajon mit látnék szívesen. Azt válaszolom rá: Ebből
a randa világból? Nagyot változott a világ. Nem tudom, hogy
akarnék-e látni? Egyszer kérdezte tőlem egy rádióriporter
hölgy, hogy mivel én még nem láttam tízemeletes házakat,
milyennek képzelem el azokat. Azt válaszoltam, hogy nem
lehet azokat elképzelni. Randák lehetnek. Olyanok, mint egy
óriás tégla. Kérdezték már azt is, hogy mire emlékszem a
gyermekkoromból? Hát a Sport csokira: futballista volt rajta,
a ruhája meg sárga volt. A régi íze még mindig a számban
van, de ma már biztosan más a csomagolása és az íze is.

Mégis mit látnék szívesen? Biztos, hogy először a körülöttem
élőknek nézném meg az arcát. Érdekelne: hogy
csalódnék-e az elképzelésemben? A mostani kutyámat,

124



Samut például nem láthattam már, de a feje búbjától a farka
végéig tudom, hogy milyen színű. Én más vagyok, mint a
született vak. Nekik nagyon nehéz, ők nem tudják, hogy mi
a szín. Én el tudom képzelni, mert emlékszem a színekre. És
Samunak - szerintem - gyönyörű, barna szeme van, mint
egy kabátgomb, és azok a kis lakli fülecskéi... Szóval, ha
én most valami csoda folytán hirtelen látnék, biztos, hogy a
Samut olyannak látnám, amilyennek meg tudom simogatni.
A Samu a drappnak és a barnának minden árnyalata, szóval
olyan zsömle színű.

A látók közül sokan azt hiszik, hogy a született vakoknak
könnyebb, mert sose láttak például színeket, tehát nem
tudják, hogy milyen a piros, ezért a színek nem is fontosak
a számukra. Az, hogy milyen is a piros, nagyon is fontos,
amikor például felöltöznek. Mert, aki nem lát, és felvesz egy
lilakék nadrághoz, mondjuk egy sárga blúzt, hát az, hogy
néz ki? Én még emlékszem a lilakék színekre! De sokszor
elmentünk a testvéremmel a búzatáblákba! Hát azokat a
gyönyörű búzavirágokat sohasem lehet elfelejteni és az
aranysárga búzatáblát sem.

Én magam is kíváncsi voltam, és megkérdeztem egy teljesen
vak kislányt, Alexandrát, aki soha nem látott, és most a budapesti
Vakok Általános Iskolájában tanul - hogy tudod-e azt,
hogy milyen a zöld? Hogyan tanítják ezt nektek? A kislány
azt mondta: "A zöld olyan, mint amikor megfogom a fűt."
És a piros? "Az meg olyan, mint a tűz, olyan meleg."

125



Sokak szerint azért könnyebb annak, aki teljesen vakon
született, mert aki valaha látott, az tudja, érzi, mit nem lát!
Ismerek egy fiút, aki sohasem látott, nincs veszélyérzete.
Sose látott lépcsőt, nem ismeri azt a veszélyt, hogy leeshet
rajta. A teljesen vaknak egyszerűbb az élete, mert ő abba a
világba született bele. Én sajnos tudok különbséget tenni a
kettő között, mert nálam a látástól a megvakulásig, a teljes
folyamat megvolt.

Át tudom élni azok helyzetét, akik frissen vakulnak meg.
Megértem a kétségbeesésüket. Ezért is vagyok mellettük,
mindenkor a segítségükre.

Néhány jó tanács - látóknak

Az emberek úgy érzik magukat jól, ebben az - úgymond

- egészséges társadalomban, ha tudják azt, hogy én vak vagyok,
de nem szereznek róla tudomást. Elfogadnak olyannak,
amilyen vagyok. Ez nekem is jó, mert nem fáj. Így fogadható
el ez az állapot, így lehet vele együtt élni.
Látó ember úgy segíthet jól, ha odamegy a vakhoz, és
megkérdezi, hogy segíthet-e? Ha a válasz igen, akkor az
a szabályos, hogy a vakember karoljon. Mert akkor a látó
ember megy egy fél lépéssel előbbre, és így a vakember érzi
azt, hogy a látó mikor lép le vagy föl, tehát érzi az utat. Én
már sok embert megtanítottam arra, hogy hogyan segítsen
felszállni az autóbuszra. Például volt rá eset, hogy a kapaszkodóba
nagyon megütöttem magam.

126



Azóta mindenkit arra kérek, hogy legyen olyan szíves, a
kezemet tegye rá a fogódzóra, mert akkor én már tudom,
hogy hol van a lépcső, és fölszállok magamtól. Tehát nem
az a jó, ha nyom az ajtóba befelé. A látó ne tolja soha maga
előtt a vakot, hanem vezesse, maga mögött. És mi van akkor,
amikor székkel kínálnak egy vakot az autóbuszon, hogy üljön
le? A vak kezét rá kell tenni a szék támlájára. Én sokszor
azért nem ülök le az autóbuszon, mert azt mondják, "ott a
hely, tessék leülni". Igen ám, de hol van az az ott? Ahelyett,
hogy megfognák a kezem, rátennék a szék támlájára, és azt
mondanák: tessék leülni.

Még egy fontos dolog: nem egyszer előfordult velem, hogy
átsegítettek a zebrán és az úttest közepén magamra hagytak.
Ha segít az úttesten átkelni, akkor járdától járdáig tegye azt.
Mert a támpont nagyon fontos.

Ugyanezt a keresztet venném fel

Visszatekintve eddigi életemre azt mondhatom, hogy
nagyon nehéz volt teljesen vakon élni. Sokat gondolkodtam
azon, hogy bevalljam-e, de most megteszem: Mindkét szemem
már műszem. De így is vagyok, létezem és eligazodom
ebben a világban, amely csak velünk együtt kerek. Mert
ismerem a titkot, amelyet a megszelídített róka adott át a
Kishercegnek: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan."

No hát én mindazt, amit a szívemmel látok, azt megosztom
a rászoruló, jó akaratú és jólelkű emberekkel. Ez ad erőt a

127



mindennapokhoz, amelyek egyébként nagyon nehezek,
mégsem szabad feladni... sosem! Mindig meg kell keresni
valakinek a fogadó készségét és a segítő kezét. Mozgalmas
volt az életem, de megtanultam, hogy mindig volt, és mindig
van kiút.

Az eddigi életemből viszont két dolgot nem élnék újra:
az egyik, amikor az édesanyám meghalt. Akkor azt hittem,
hogy a világ elhagyott, hogy a szívemből kiszakítottak egy
darabot. Ez a kínzó érzés egy évig tartott. De beláttam, hogy
ezt a terhet le kell tenni, és tovább kell menni.

Akkor sem láttam könnyű kiutat, amikor életemből elveszítettem
a legkedvesebb és legsegítőkészebb embert, azt
az embert, aki egy nehéz időszakon segített át. Szerencsére
mindig megtaláltam a felém nyújtott kezet, ezért köszönet
a szomszédoknak és minden igaz barátnak.

Ha valami csoda folytán mégis láthatnék, az édesanyámat
látnám szívesen, a virágos kötényében. No és a barátom
biztató tekintetét lenne jó látni. De a sors mást mért rám!
Persze én vakon is látom őket, akárcsak a gyerekkort, amint
ülök a velem vágtázó és a fűzfa alatt leguggoló lovunkkal,
a Szürkével. És ma is hallom édesanyám szavát: hagyjanak
engem az ablakba felmászni. Abból nem lehet baj, ha miattam
a sok muskátli közül leesik egy. Mondta is a drágám: azok
a virágok láttak már eleget.

Boldog vagyok, mert tudom: még ma is sokan számítanak
rám. És csak azt mondhatom, hogy ha újra választhatnám

128



a batyumat, vagy a keresztemet, akkor biztosan ugyanezt
venném fel.

Búcsúzóul hadd osszam meg önökkel egy gondolatomat,
vak vagyok, de nem világtalan!

129



BEFEJEZŐ
GONDOLAT

Nos végére ért a mondandó, az emlékek sora.

Furcsa mennyire távolodnak ezek a képek, ezek az emlékek.


Bár az idő múlása csak hasznára van valamennyinek, mert
nő az értékük, mind távolabb kerülnek a mától, és tanulsággá
válnak mind ezek.

Végezetül elmondom, hogy mért is mondta Marika azt a
mondatot a végén.

Nem szerette, ha a vakot világtalannak nevezték.

Teljesen igaza is volt, mert azt nem lehet mondani, hogy Ő
nem élt volna, nem lett volna otthon a világban. Nagyon is
otthon volt, és bizton állíthatom jobban ismerte, mint sok látó
ember. Ismerte és érezte annak minden megnyilvánulását,
mert jól csak a szívévvel lát az ember és ez bizony így igaz
, akkor is ha lassan már közhellyé alakul ez a mondás.

Sokan inkább valami finomkodásként mondják, hogy világtalan
a vak helyett.

Ez nem helyes, mert a vak az állapota miatt is kell, hogy
otthon legyen, és otthon is van a világban, és jobban látja azt,
még akkor is, ha neki ezért többet kell tenni.

Így sikerült összeválogatni az emlékeket, melyeket az
évek során megéltünk, a teljesség igénye nélkül, mert akkor
nagyon sokat lehetett volna még mesélni. Attól tartok, hogy
ez talán nem is olyan jelentős másoknak, talán csak nekünk
voltak fontosak ezek a ma már csak emlékek, de lehet, hogy

130



egyszer talál benne valaki olyant, ami neki akkor éppen segít
valamiben. Lehet, nemcsak a sorsban társak a sorstársak
közül, de valahol, valakinek, valamiben...

2009. április


Ketten tovább



doboz alja
oldal alja