Színek legendája
Zöld legenda.
Zöld az ígéret és zöld a remény.
Ködös tavaszi hajnalon
Rügyek fénylenek, bimbók villannak,
Héjuk megpattan halványan, zölden
Előtör a lomb az árnyékos, a hűs,
A virágerdő, a termés ígérete.
Mit ér az ígéret és mit ér a lomb,
Ha termés nem mosolyog,
Ha kasza meg nem villan zöldelő réteken
És nem omlanak le a friss füvek,
Hogy hófehérré, tejjé legyenek?
Ha tétlen lesed a bimbót, az ágat,
A virágok zöldjét, úgy jársz:
Éhen maradsz - mint aki spenótját
Unottan mázolja a tányér szélére.
Kék legenda.
A kék szín ébredés.
A kék szín sötét álom.
Messze, távolba csalogat,
De el nem érheted soha.
Végtelen víz, végtelen levegő.
Örökös útja lélek-sóvárgásnak,
Szerető szíveknek, álmot álmodóknak,
Ébren ébredőknek,
Szépben, jóban bízóknak, hivőknek.
Hogy csalóka álom, az mind igaz.
Hiába mersz a tenger kékjéből,
Poharadban a kék már nincs jelen.
Hiába igyekszel a kék ég közelébe,
Menekül előled. Előtted színtelen.
Mégis csak láthatod nagy, végtelen kékjét, Hogy nincs - bár foghatatlan - még sem mondhatod.
Ezért van az, hogy hív és csalogat messze távolba. Bízzál, Hogy partját mégis elérheted.
Vörös legenda.
Ha vörös vagy, légy vörös,
Mint a ki nem ontott vér,
Mint a ki nem aludt tűz,
Mint az izzó nap,
Mint az alkony, a piruló hajnal.
A színeket, a meleget, a fényt
Keltse benned az örök humánum.
Gyilokhoz ne nyúlj,
Ne vádolj, ne ítélj!
Mert megalvad a vér,
Mert kialszik a tűz,
Rút hamuba omlik melege.
Mindent kiszárít, megfojt a gyűlölet.
A hajnal nem hoz ébredést
És örök lesz az éjszaka,
Mit múló alkony altat el.
Nehéz vörösnek lenni így.
Vigyázz, én vöröset mondtam.
A véreset kerüld.
Viola legenda.
Lila a köd és lila a hamu.
Lila a késő téli éjszaka.
Lila a napsütötte hó szegélye,
Melyen kerék, vagy szán vágott utat.
Lila az ibolya, lila az orgona,
Késő őszirózsák szerény szelídsége,
Úgy mondják: szomorú szín.
Lehet.
Az ibolya eltűnik a tavasz sodrában.
Az orgonát kegyetlen kezek tördelik.
A hóba vágott nyom színe is csalóka.
Hát akkor mi a viola?
Hidd el, hogy semmi. Semmi, semmi más,
Bánatszimfónia.
Sárga legenda.
I.
Sárga harangokat kongat az őszi szél.
Szirmok hullanak. Zöldjét vesztett lombon Halk citera játszik.
Királyi a pompa, amivel bevonja
Erdők fáit, a rét virágait
Az ősz palástja.
Múló, elmúló emberi dicsőség.
Olyan, akár a hiúság aranya:
Melltű, gyűrű, ékszer.
Mit nem adnál érte.
Nem fűt, nem melegít, tested nem takarja, Éhedet, szomjadat sem oltja.
Csak a boldogságot tudja felfokozni.
De nyomorban, éhségben, űzött szegénységben Mondd mit érhetsz vele?
Porba hull, megbarnul, téli takarót vár, Hogy szégyenét borítsa.
II.
Ravasz szín a sárga. Nagyon emberi.
Milyen pusztuló, mégis csupa élet.
Alig lesi, várja a nap arany csókját,
Hogy életre keltsen rétet, árkot, pusztát.
Pocsolyaszéleket gólyahírrel, kankalinnal, A mezőt, a rónát aranyos kalásszal, Szerelmesed keblét szép tearózsával Díszítse, borítsa.
Poharat vidítson, bánatod enyhítse.
Altasson, gyógyítson, álmok világába
Mint a rigó füttye hívjon, csalogasson.
III.
A sárga szín aranya az nemes valuta.
Kenyérre, borra, édes vigalomra,
Elmúló bánatra, arany napsugárra,
Érett gyümölcsökre, selymes mosolygásra
Mindig beváltható.
Őszi szín, sárga szín jóéjszakát kíván.
Mi meg majd álmodunk.
Emberi dolog ez.
Épp ezért éltető, vidító, búsító,
De nagyon mulandó.
Fekete legenda.
Miről is szólhat a fekete legenda?
Piros nincs, zöld sincs már,
Kék, sárga, viola rendre kialudtak.
Sem csillag, sem árnyék.
Semmilyen fény sincsen.
Ez hát a fekete.
Erről mit lehetne, ugyan mit mondhatnék?
Ez volna hát a csend? A dalok alusznak?
Ez hát a nyugalom? - Ahol nincsen mozgás?
Ez volna a béke? - Hol mi sem háborog?
A gyász volna talán? - Hullanak a könnyek?
Nem hallatszik sóhaj,
Nem lélegzik a csend.
Nincsenek emberek,
Nincsenek állatok,
Nincsenek növények,
Nem hallik semmi nesz.
Bizony a fekete sötét birodalom.
Nem lakik ott senki.
Ez egy olyan fátyol
Nem tudjuk mit takar,
Nem tudjuk kit takar.
Nem szín a fekete, nincs róla legenda.
Mindenek hiánya, minden tagadása,
Anyag, lélek, gondolat-nélküli
A végtelen nagy semmi.
