Színes vetítés
Reggel van, zúg a szél,
tombol a hó, süvít a hideg,
a szabad lélek mégis útra kél,
elmegy sok baráthoz, s kacag, mesél.
Látod, most itt vagyok te fürge kezű,
mindjárt hangjegy csendül, most még hallgatom zenéd, pár pillanat, s lelkem hangsor szekerére kerül, együtt játszhatunk, ez csak jó tétemény.
Szól a régi sláger, mulatós,
a szeretet, szerelem, s lakodalomtól "porhanyós az anyós", kedv támad közben szívről énekelni, ha a szöveg elveszett, betűk nélkül zenélni.
Derült égi villámként szól Angyaldalnok
idézetként hozott sok oldalú dallama,
s hol zengve önfeledten adom hangom,
máskor átveszi szerepét hangszerem örök birodalma.
S lásd, hogy egybe fonódik a múlt,
s hoz új képet a rejtélyes jelen,
az idő most szótlan dallamba bújt,
megleptél, hogy a hangsor-dalnokot játszod éppen.
Hangom ez időre becsukta kapuit,
magamhoz ölelem hangszerem fellelhető hangjait, szórjuk a hangjegy-függönybe rejtett dallamait, Jelet hoz, ki ír, a név is kézjellé formálódott.
Megpihent hanggal, de égő lélekkel
feltöltve milliárdnyi hangjeggyel folytatom utam, kedves baráthoz viszem szível énekkel, ott csak magunk leszünk Angyaldalnokkal.
Nyílik a kis fa ajtó,
mondhatom: látod, megint itt vagyok!
Jöttem, hogy hozzunk együtt zenét,
hisz, ha magad vagy, muzsika szavát ritkán hallgatod.
Pörög a lemez, kazetta dalt zenget,
kissé kelleténél sietősebb lett a dolga, azért az elme boldogan beleremeg, nem zavarhat meg, hogy rezgését kissé feljebb dobta.
Itt ismét ének szava a főszerep,
hangszer pihenésként szól, ha forog a lemez, mert ott hangnemek helyükön kerekednek, közben új erők forrásai is vidáman megérkeznek.
Beszélgetve, zenélgetve elszállt az idő, már odakint fújdogál az esti szellő, az ég kilépve az ajtón harsányan felnevetett, könnyezve kísér, kacagva páncélnak valót reánk eresztett.
Éjjeli álomra kedves házfalak vártak,
a levegő megdermedt közötte mégis,
hiszen kihűtötték, kik ma benne laknak,
elszállnak a percek, szendergést távoli muzsikák kísérik.
Hamar virradt a hajnal,
útnak indulunk nagy sebbel-lobbal,
kedveskedni megyünk néhány aprósággal,
talán semmiséget okozni térünk a sokat látott panel házba.
Az ajkakon félig nyitva a lakat,
válogatás szavak közt, mint kendermagban, ott tán hangszer nyújthat ünnepi dallamot, ők nem örvendnek, de adnak pár ajándékot.
Mégis boldogságot jelent,
hisz azoknak mind jó haszna lesz,
de mögötte emléknek árnyék marad,
s évül megértem, szívesen semmit nem fogadnak.
Még kora dálután folytatódik a nagy kaland, elhagyjuk a magas panel házat, megyünk egy nagy terembe, pince mélyébe, ott többekkel találkozunk, hallunk egymásról sok élettörténetet.
Mesél fenn hangon megannyi száj,
a szó, örömmről, semmiségről, bánatról kiált, mindenféle nosztalgia a térben kering, az emlékezet közelre, s távolra tekint.
Páran eljátszuk néhány kedves dalunkat,
gyakran felismerésben találjuk magunkat, én is hangomra vettem az örök zengőt, senkinek nem kellett szóban megformálni őt.
Lelkem túl búzgó volt, s nem állhatta,
hogy hangsordalnok dallamát ne kiáltsa,
e hangjegy kérdéssel szavakat keltett,
ő előttük ismeretlen, beszélni kelene.
Csak hangokba némán fordulok,
torkomban akad szó, s hangok töredéke,
nem tudom, hogyan, s mit mondhatok,
hiszen vele csupán hangsorok egyes egyedül, melyek egyeznek.
Aki pontok ismeretét bírja,
annak nevét kezébe csendben leteszem,
talán a merész jellem majd nagy hévvel kimondja,
Lassan estébe tértek az órák,
ismét dallamos barát házába térni megnyugvás, vár egy pár szép hangjegy, s nyugodt alvás, a reggelt néhány hanggal kis csiripelők hozzák.
Délelőtt idején indultunk sétára kerekedve, várt minket a csodás természeti sziget, vékony fa híd virágokkal körbe vetve, most ők is álomba hideg elől rejteztek.
A kora este óráin végetért a hosszú út,
a számvetés vár, a megszerzett muzsikaszó, s hangok özönét kell örökségben hagyni, hogy az ármány ki ne bírja soha oltani.
Láthatjátok, maradtam, ki voltam,
közben a létbe újakat kaptam,
s egyet takar némaság házfedele,
a hangsor, betűtlen karjai ölelkeznek benne.
2015. december 26.
