Szolnok után -
Levél helyett, barátaimnak
Nem tudhatom, hogy más mit érez,
Mit hagyott meg magában azóta,
De az én füleim még ma is hallják
A Tisza kemény hullámveréseit,
És gondolatlépéseim olykor-olykor
Betévednek a város házai közé,
Hol egyszer Damjanich elzengte
A tavasz nyitányát, hogy a fényes
rügyfakadás mögött megtalálja végre
Igazi önmagát egy kicsiny nemzet,
S bolyongó lelkem hiába kutatja
A múlt lángoló zászlaját az utak
Szürkén egykedvű sarkain - ma már
Keveset áldozunk a szebb jövőért,
Pedig a holnap nem az utcafán terem,
S nem vehetjük meg a boltban sehol,
Csak akkor jön el, ha megküzdjük
Bölcsen az utat, és nem irigy kapzsisággal.
Barátaim, Szolnok szelleme már rég
Nincs palackba zárva, de hiszem,
Hogy ennél még nagyobb is lehet,
Hát ne engedjük el egymás kezét,
S fogjuk meg a felénk nyúló kezet,
Hisz nincs másik út, a világ is
Észreveszi majd, és akkor végre
Asztalunkhoz ül, s nem onnan el;
Bár ma még nem tudhatom, nem láthatom
A jövő útjait, de valahol mégis
Bízom, hogy eljön majd az a nap,
Amikor nekünk is épp annyira lesz
Világ ez a világ, mint bárki másnak:
Ki kell várni, meg kell küzdeni,
Nyugodtan addig nem alhatunk, hisz
Fejet nem hajthatunk soha az ördög előtt!
