Szonettek
A félelemről
Csodára vár a lélekfolyam árja,
De lépni nem mer, félve úgy keres,
Csak magányban hírdet jöjj velem, szeress,
Mert alvadt vérdarab már minden vágya.
S ha feltekint egy szép magas tölgyfára,
Szíve fel vágy, teste úgy repes,
Lombkoronában szabadságot keres,
E célnak hát önmagát kitárja.
De jaj, a szellő úgy fúj magasabban,
Mitől lassan csitulnak a lángok,
S az életérzés ömlik szakadatlan.
Óh, miért hogy íly félelemben járok?
Mikor leszek bátor, halhatatlan,
Hol oldódik végre fel az átok...?
A megbocsátásról
Megbocsátok hát, s már nem félek,
Úgy érzem, e cél mindenek felett,
Mint kifogyhatatlan erő úgy vezet,
S tettem nyomán szebbé vált a lélek.
Én mindent megadok, mit ti kértek,
Olyat is, mitől e Föld megremeg,
Mert már nem sírok és nem temetek,
Tiszta valósággal ugrok hát a légnek.
Bejárhatnám most az egész világot,
A fodrozó hab gyenge álmain,
S szentül hinnék újra minden álmot.
A tudat teremtő, forró vágyain,
Találtam magam, hiszen megbocsátott,
Nehéz szívem, így nem terhel e kín...
A boldogságról
Most már minden beteljesülni látszik,
Rég nem suhan a kín a dombokon,
Aranyszálból font hajfürtjével játszik
A napsugár a déli ormokon.
Minden teljes, így a lélek egyszer,
Megtalálja legszebb ritmusát,
Mint az elhalt növénynek a vegyszer,
Úgy adta e fénynek át magát.
S ez a fény most úgy ragyog szemében,
Mindegyik ember fájdalma felett,
Mint Hold gyermeke a tiszta földi létben,
Az időben így mindent megteremt,
Tőle kapta meg az első csillagot,
Mely a boldogsághoz utat mutatott.
A születésről
Új anyagból mit a vér teremtett,
Szerelemnek őrült mámorától,
Ágat szakítva az életfáról,
Hívja most a dal a hozzá tért lelket.
Felsír a gyermek, hát közénk született,
Teste erőt lel, felsír önmagától,
Lelke elszakadt a régi világtól,
Melyből a Földre megérkezhetett.
Várták sokan, hogy hozza el az álmot,
Új életének drága tengerén,
Mire anya, s apa együtt vágyott.
Legyen hát ő az árnyék és a fény
Megélve mindazt, mit az élet vágott,
Ébren álmot látva a világ tetején.
A szerelemről
Valami most megváltozott bennem,
Ez az érzés egy életet betölt,
Oly jó tudni, hogy nőnek születtem,
S te férfi vagy a tündér fény előtt.
Oly mámoros így minden egyes percünk,
Mit megélünk a valóság felett,
Összezárva egyesül a lelkünk,
Testi lánggal az élő fergeteg.
S, hogy fáj ez majd, ha hanyatlani látszik,
Ha hervadóan múlik el a nyár,
S minden kincsét letépve eljátszik,
Szíveddel, hogy nincs rég, aki vár.
A borongós tájban már nem kereslek,
Mégis él az érzés, mindig szeretlek...
