Szótlan végtelenség rádiója
E levélben képtöredéket nyújtok át neked,
tudom, kissé zavaros lesz,
ám elmém mélyére nem rejthetem,
így hát szavak útján belekezdek.
Éjjel csodás álmot láttam,
rádiót kezemmel hallgattam,
ponthalmaz útja mutatta a szavak tengerét,
apró rezgésnyi elemek a dallamsor üzenetét.
Hárman űltünk némán csendben,
egy düledöző kereveten,
egy kedves asszony, egy fiatal nő,
és a téged ismeretlenként közvetítő.
Egy hengerféle felvevő,
mit a kezemben tartottam,
fordítottam a vivráló rezgésekbe,
hogy az utókornak szíve hangként remegjen bele.
A hallgatag közvetítő
tartózkodón kuporgott mellettem,
sajgón sóhajtott a nehéz csendben,
félelemmel nézte, amiért kinyilvánítód lettem.
A rezzenő éteri hullámok peregtek,
a mikrofon membránjához értek,
mely által később hangok élednek,
mit halló fülek is megérthetnek.
E meghúzódó közvetítő,
csak hajtogatta: "Maradj hangtalan!"
"Ne emeld szavadra őt,
mert számodra halott világ teremtette őt!"
Nem értettem sehogysem mondatát,
miért tartja távol tőlem énekének szavát,
ám követem így is betűtlen hangsorát,
az ezernyi hangszín formálta dallamát.
Amint a megrázó hangmentésnek vége lett,
áldón égre emeltem tenyeremet,
megköszöntem, hogy elvégezhettem e cselekedetet,
s már gondolatban formáltam a felismert hangelemeket.
Az álomkép hirtelen félbeszakadt,
csak a kérdés, emlékezet maradt,
fájón mardosott bennem közvetítőnk szava,
és tovább viszem az üldözött hangokat.
Nem tudom e kép mit jelenthet,
de éreztem, fel kell tárnom előtted,
s megígérem, átölelem lelkedet,
amint a nagy dalnokkal tettem; megtart a zeneszeretet.
Kívánok örömet, égi, boldog áldást,
harmóniákat, igaz hangok által megannyi látomást,
életednek mindenkoron békességet, bölcsességet,
világos szívek karolják fel elrejtett örökséged.
2015. szeptember 18.
