Emlékezés
Emlékezés valamire, ami volt;
Emlékezés arra, ami megtörtént;
Szívem-lelkem nyomja, s fáj nekem;
De ami megtörtént, most elbeszélem.
Elmondom sorján hamarost,
Csak oly sok, hogy zavarog.
94-ben kezdődött, februárban,
Mikor síelni voltunk Szlovákiában.
Megismertem, de nem szerettem;
Erre akár esküszöm!
Számomra olyan volt mint más,
Egy a sok közül, egy senki ismerős.
De nyáron azon törtem fejem,
Vajh, szeptembertől, délutánonként ki lesz velem?
Ki lesz az enyém, s barátom
Tamás, s az én nevelőtanárom?
Három ember, ki számba jött,
S abból kettő kizárva,
Maradt hát egy, s eljött
Marika néni szándéka.
Szeptemberben találkoztunk,
S neki idegenek voltunk;
Csak én ismertem őt,
S ő engem, de igazán nem.
Szimpatikus volt, mert megengedte,
Amit még más soha sem.
Tegeztük iskolán kívül,
S belül magáztuk, tiszteltük;
Bár fiatal volt ő is, belevaló!
Meghátrálni soha nem volt hajlandó.
Egyszerre csinált mindent, élt, dolgozott.
Egyszerre adott, s kapott.
Jobban beleláttam, mint azt gondolta,
S enyém volt minden gondolata.
ekkor még mindig nem szerettem;
De már nem volt senki ismerős;
Minden nap találkoztunk, s így formálódott szívembe mássá,
Így nőtt bennem jóbaráttá.
Síelni jártunk; a szabadba!
Vele voltam már így visszagondolva.
Megértettük egymást, s én úgy érzem,
Mi csak tőlem tellett, segítettem,
Vagy legalábbis legjobb erőm szerint, őt segíteni igyekeztem.
Nem tudom ő ebből érzett e valamit;
Vagy nem tulajdonított neki semmit?
Mert én nem sokat.
Barát volt, nem is legjobb,
De volt erőm másokat kinevetni,
Azért mert szerelmük plátói.
S eljött a nap, midőn szívem
Szerelemre lobbant iránta,
S mind szemem, mind eszem;
Furcsán nézett magamra.
Egy szerda délután, háromnegyed öt körül,
Könyvet olvasott,
S igen-igen panaszkodott:
S Tomit, barátom kérte:
Fejét hogy finoman maszírozza,
Talán úgy fájdalma elmúlna.
S Szabó úr, fortélyoknak nagy mestere,
Fájós fejének neki estene.
Néki ez jól nem esett,
S ezért, én kérdeztem:
Mit sem tudón az Isten szándékáról;
Megmaszírozzam-e fejed?
S Ő megengedte ezt nekem.
S én óvtam, vigyáztam, magam
Tőle tisztes távolba tartottam.
S az Isten ekkor izzó parazsat
Szívembe rejtett, mely nem alszik,
Nem hamvad el talán soha.
Még aznap délután, fényes napsütésben,
Kinn a sípályán ezekből...
Ó! Én balga! Mit sem sejtettem.
De szívem ekkor még csak parazsalt,
És elmémet rágondolni késztette,
Ha nem is mindig, de gyakran kaptam
Szerelmes szívem szemem elé mint idézi,
S mint forgatom rajt elmém.
Én, én bolond! Vesztemet nem éreztem,
Nem vettem észre a kibogozhatatlan csomót,
amit kötnek szerelmes szívemre.
S jaj! A csomót kibogozni nem tudván,
Téli szünet után két héttel
Láng lobbant szívemben.
És napkeltétől napnyugtáig;
Napnyugtától napkeltéig;
Másra se gondolhattam.
Elmémben káosz volt, elűzhetetlen,
S rendezetlen.
Ejh, és a bajra baj jött,
Februártól magam hiába hitegettem,
Barátnőjével ő összeveszett,
S hittem esélyem nekem is lehet.
De esélyem egy csöpp se volt.
S ami megtörtént megesett,
Két gondolat gyötört éjjel-nappal szüntelen engemet:
Eszemre hallgassak-e, s feledjem,
Vagy szívemre, s világgá kürtöljem?
Nem választám egyet sem, csak a
Harmadikat keresém, mi kettő között
A legkönnyebb levén.
Hozzá kedves voltam, titokban
Lestem minden óhaját,
Amikor csak láttam örült szívem,
De egy nap nem láttam, s bánatomban
Eleredt sűrű könnyem.
Boldog akkor voltam, mikor vele lehettem,
S bú emésztett, mikor mással volt, de nélkülem.
S ő lángoló szerelmem nem sejtette,
Vagy szívem egy nagy próbára tette?
Nem tudom, nem is akarom.
Szerettem! Imádtam talán;
S csak az fájt nekem egyedül,
Mikor gondolata barátnőjére szegült.
Róla beszélt szüntelen,
S nekem majd megszakadt a szívem.
Fájt nekem ahogy beszélt róla,
De féltékeny nem voltam soha.
Egy percig sem gondoltam rá
Hogy mi lesz velem;
Csak az ő boldogsága!
Az számított nekem.
Mindig arra gondoltam, neki mi a jó;
S arra nem, hogy szívem összetörhetem.
Eljött a nap; mikor nem bírtam tovább.
Kólát ittunk a boltban hároman,
S Tomi Kingára kérdezett cinkosan.
Szíve sajgott, fájt; s talán könnye is csordult,
S csak ennyit mondott halkan, lehajtott fejjel; csendben:
Hagyjuk a témát; beszélni róla nem éri meg.
S felelni? Röviden tudtam.
Fejem elfordítottam, mert szemem
Könnycsepptől csillogott;
S nem akartam, hogy ezt lássa.
Csak annyit mondtam: szerintem is.
Emlékszem hétfő volt;
Március huszadika; napsütéses délután.
S mikor bementünk a suliba,
Leültem, fejem kezemre tettem,
S abakuszt forgattam padomon.
Azon gondolkodtam,
Valyon neki tudni ezt mind, joga van?
Isten vezérelte utam,
S neki eképp szóltam:
De mielőtt megmondtam neki,
Keservesen sírtam.
Hogyne sírtam volna,
Hisz válaszát mind tudtam előre,
Bár szívem azt súgta ne féljek tőle.
De eszem tudta, mit mond majd,
Hisz mást nem is mondhatott!
Mint amit mondott.
Érzelgős nem voltam,
Mert Isten vezérelte szavam.
Miután a sírást abba hagytam,
S tanácsára arcom is megmostam,
Mindent elmondtam.
Kezdvén a közepén a szókat:
Nekem több vagy, mint egy jóbarát...
S ő gúnyosan ennyit mondott:
Sejtettem; hogy ezzel jössz nekem.
Kicsinek, gyereknek tartott még;
S megígértette velem,
Hogy ezt az egészet elfelejtem.
Szerelmemet diákszerelemnek
Mondta; fellobbanónak, s feledemnek.
Mondta: ilyen megesik;
Kemény volt, de nem hitegetett.
Mint ahogy én sem; annyi fiút
Én is mondtam nekik, nálam,
Szebb is jobb is lesz majd.
De velem mi lesz? Mi történik?
Szívem, szavaira ketté szakadt anapon
Érte dobogott, a semmiért;
S lelkem is összetört.
Mégjobban szerettem; mint azelőtt.
Nem adtam föl! Nem.
Sőt, azt a napot nem fogtam föl;
Őt meg nem vettem komolyan.
Mint ahogy ő sem vette komolyan vallomásom;
Az ablaknál állt. Kinézett,
S nevetett;
Bár nem láttam, nem is hallottam;
De éreztem. Hogy szívében megvet, kigúnyol engemet.
Ha e nap másra nem is volt jó, de arra igen!
Hogy kinyíljon, s mindent ami bántja, elmondjon nekem.
"Fájdalmas"
Arra volt csak jó az a nap!
Semmi másra.
Eddig a reménynek szóltam,
A szív reményének.
S lám az ész, legyőzte a szépet.
Ott kell folytatnom, ahol abbahagytam.
Ezzel megnyugtathatom magam.
Ezzel tartozom magamnak!
S neki; talán
Bár ezt a verset úgysem fogja megismerni.
Szóval: mikor munkaideje lejárt,
A főporta fele indulván,
Megkérdezte: "Elkísérsz kisleány?"
Boldogan igent mondtam neki,
Mert e pár szó, reményemet újra élesztgeti!
S ekkor, holott nekem kellett volna:
Ő kérdezte, hogy vele valyon mi lesz?
S Kingával összejöhet-e?
S én papoltam neki, szépet, bölcseket,
Ne félj az első félév rossz,
De majd a második lesz jobb!
Szeretni fog, minden jó lesz,
Mert az élet olyan, mint a mese,
S akkor boldog, ha jó a vége.
És én mindezt őszintén mondtam neki,
S szerettem volna megcsókolni.
S hittem, hogy amit én szeretnék,
A boldogsága...
Az teljesülni fog nem sokára.
De ő elment, a Kingához,
Engem pedig várt az üres osztályom.
Ott rámdőlt magányom,
S lassan, lassan elhagyott józan eszem,
S távol illant reményem.
Nem maradt más ő utána,
Csak szívem üres dobogása.
A lelkem összetört; elhagyott.
A szívem is másért dobogott.
Úgy éreztem ketté hasadt;
S a testet, melyet éltetett, elhagyja azt.
Üresen álltam; könnyes szemekkel:
És még mindig hittem!
A remény tovább éltette Őt bennem.
De ma, már tudom: a remény nem elég.
Hisz a szerelem nagyon szép,
De csak akkor, ha nem egyoldalú.
Egyedül voltam ott az osztályban,
S csak gondolkodtam, meditáltam.
Az Istennek fogadalmat tettem;
Máig sem tudom megtartani,
Mert sohasem sikerül egy napot úgy eltölteni,
Hogy ne kéne káromkodni.
Kábé. egy órát voltam egyedül;
De szememben könny nem volt:
Mert a szivem fájt, s lenyeltem könnyem;
Sokkal könnyebb lett volna;
A sírás megnyugtató.
És én féltem, remegtem;
Most mi lesz?
Itt véget ér minden?.
De az Isten nem akarta hogy sírjak,
Így akarta tudtomra adni,
Hogy még nincs vége a bajnak.
S ezzel a dolgok érthetetlen része,
Sajnos, de kezdetét vette.
Sem a hétfőt, az első napot,
Sem a keddi szemészetet nem fogtam föl;
Értettem én mindent, de nem vettem tudomásul;
A reményt, hogy látok; elhittem;
Bíztam benne, s oda lett az is.
Ekkor már komolyan féltem:
Mi ez! Ha nem Isten büntetése!
Talán saját vermembe estem bele?
Nem tudom elfogadni, hogy nem látok!
De attól tartok, kénytelen vagyok.
Ő sem szeret, s nem láthatok;
Ez már sok volt egyszerre;
S a harmadik nap szerdán, kibuktam tőle.
Megbántottam, pedig nem akartam!
De mindegy. Őt magát ezzel sem zavartam.
Csütörtökön, nem is láttam!
Következő héten, pedig,
A Teleky gimnáziummal
Kirándulni voltam.
Minden nap úgy telt el, hogy rágondoltam,
De azért a táborban jól éreztem magam.
Jó volt, bár ki tudja.
Új barátok voltak,
S én feledhettem búmat.
De csak egy hétre, mert szerdán korán
Érkezvén még az osztályban találtam ám! "Reménytelen"
Ott volt s búsult, kesergett,
De vidám hangulatom rá is
Vidám hangulatot eröltetett.
Csak a jót, szépet meséltem,
A kínt melyet nélküle szenvedtem,
Még csak meg sem említettem.
De jött az április, a reménytelen,
Mely a hosszú, tavaszi szünettel,
Ó, mennyei Isten!
Kishíján megőrültem.
A szünetet ugyan végig tanultam,
De minden percben, vagy ötször
Rágondoltam, róla álmodoztam.
S ekkor elhatároztam, hogy vagy elfelejtem,
Vagy a tanulás sem érdekel engem.
S az Isten akarata az utóbbi volt,
Számomra a rosszabb,
Mert koncentrálni, egyáltalán élni
Tőle elszakadni nem tudtam.
Bárhogy szerettem volna,
Aztán később nem is érdekelt;
Sem tanulni, sem valami értelmeset
Tenni nem óhajtottam.
Csak sírtam, fülemen a rádiót hallgattam.
Március 20 óta kedvencemet
Máté Pétert is sutba dobtam.
Lassú, szerelmes nótát nem,
Ellenben reppet, technot igen!
Azt bírtam, az jó volt, nyugtató.
Kerültem a társaságot, és a
magányt választva, elvonultam a sarokba.
Ezt ő is észre vette, s meg is
Jegyezte: tanulni kéne ám! Nem?
Én elfordultam, s nem feleltem.
Erre mit mondjak?
Tudom hogy igaz volt.
De mit tegyek?
Képtelen vagyok tanulni,
Vagy szép zenét hallgatni.
Éreztem hogy lassan, süllyedek,
S fejem felett összecsapnak a tengerek.
A tanárok is észre vették,
S gyakran kérdezgették:
Mi van veled? Miért nem tanulsz?
És én hallgattam,
Fejem lehajtottam,
S tudom is én mit hazudtam.
De az igazat senkinek meg nem mondtam.
S barátnőimnek, kiknek minden
Minden napomat rendszerint elmeséltem,
Még ők sem értették, nem hiszem,
Hogy amit éreztem, amitől féltem,
Abból ők bármit értettek.
A Pite unta. Az Erika?
Neki meg volt elég baja.
A barátnőm Kata,
Pedig még nem járt suliba.
Kétségek közt múlt az április,
Jött a vége, a kirándulás.
Hozzájuk mentünk Balatonlellére,
Csak a szépnek lebeg emléke.
Fürödtünk a tizenkét fokos tóban,
De minden hiába,
Amit vártam szerte foszlott,
Szerelme irántam nem gyulladott.
S a maradék reményem is köddé oszlott.
A várakozás mit sem ért,
A hétvége véget ért.
Nem történt semmi,
De azért szép volt.
Este tűznél szalonnát sütöttünk,
Bőrig áztunk, s korán keltünk.
Pénteken mentünk,
S vasárnap, mely nem más,
Mint egy anyáknap!
Érkeztünk.
Kezdődött a tanuljál,
A jó legyél, a csináld már.
Erőm se, kedvem se volt hozzá,
Mikor nem volt velem, én akkor is gondoltam rá.
A napok lassan teltek, nehezen,
Mintha valaki nem előre, de
Akarattal visszafele tólná.
"Elkeseredett reménykedés"
Minden kis dolog, mely engem bántott,
Most mint a jó szélben a vitorla,
Nagyra dagadott.
Mindenki aki megbántott,
A szívembe nyilazott.
Minden kis gúny, sértés...
A szívembe szúrt, mint a kés.
Szép volt a tavasz, a május,
Csupa várakozás, próbálkozás,
S végül megannyi sikertelen kudarcvallás.
Annyi baj, de a múlt
Reményre új.
Az elúnt képekre fátyol,
S már egy másik kép lebeg távol.
Kudarcra kudarc, s még több is,
Hisz ahogy én szeretek, úgy nem szeret más,
Érzéseimet úgysem érti más.
Kár róla fecsegni,
Úgysem érti senki.
S hogy hol tartottam,
A fonalat hol gombolyítottam,
Versemet ott folytatom,
Mi bennem van még kimondom.
Annyi minden van bennem,
De sehogy sem esik elkezdenem.
Talán jobb is, ha abba hagyom,
Talán egy másikban megírom.
Nem tudom még mit akarok,
De feledni képtelen vagyok.
Mért játsza velem ezt az Isten?
Senki nincs, ki erre megfeleljen?
Elfeledni őt mégsem akarom,
De ami megtörtént ahoz ragaszkodom.
Ami volt, úgy jó, változtatni rajta,
Dehogy akarok! Az fájna.
Fájna, ahogy fáj minden,
Fájna, ahogy fáj az életem.
Sajognak a napok, az órák,
Minden egy emlék, mindenről,
Mint a tükörről,
Eszembe jut, olyan mintha itt lenne,
S néha oly közel jön a Lelle.
Olyan, mintha távolról nézném,
Láthatatlan vagyok, s nem tudom,
Gondol e rám, vagy eszébe se jutok.
Az utóbbi azt hiszem igaz,
De szemem ezek után is száraz.
Még most is szeretem,
Nem kevésbé azt hiszem,
Mint a kezdetek kezdetén is szerettem.
A szerelem nem múlik,
A szerelem marad,
S ez a legrosszabb.
Ki tudja meddig nem feledem,
S minden pillanat az én próbatételem.
A látásom ajánlottam érte,
S nem bántam meg egy pillanatra se.
Ha tehetném, fölajánlanám mindenem,
Csak szeressen!
Hiszem, hogy nem múlhat így el,
Nem érhet itt véget,
Csak várni kell,
Akár száz évet.
Várok, csak lenne miért,
S kiért; de várni kell,
S a türelem, s hit,
Hiszem megtermi gyümölcseit.
S a gyümölcs Ő lesz,
S akkor szivem is boldog lesz.
A boldogság minden vágyam,
Ezt vágyom a magányban.
Ketten, vele könnyebb lesz,
S vele, életem értelme lesz teljes.
Beteljesül minden vágyam, álmom,
Ha azt mondhatom neki: Zoltánom!
(Szakmár, 95. 08. 14. hétfő)
