Horváth Zoltán (Matula)

Szüret.

Az idén korán kezdődött a szüret, innen jött a gondolat, hogy ezt is leírom.
Voltam már néhány szüreten, de most csak pár emléket idéznék föl.
Egy alkalommal Szigligetre voltam hivatalos szőlőt szedni.
A dolog ott kezdődött, hogy ismerősömék épp Horvátországba készülődtek, de a kispolák elég betegesnek tűnt, és ezért nem mertek neki indulni a nagyobb túrának.
Elkérték az ezeröcsit, merthogy az mindig jó karban volt.
Nem voltam soha irígy ember, ezért kocsit cseréltünk.
ÉÉN csak annyit kérdeztem, hogy a kispolák ki bírja-e Szigligetig, és vissza.
Szent esküvéssel fogadták, hogy igen.
Nem bírta.
Péntek délután lévén, azonnal el is indultunk.
Ők az ÉÉN autókámmal Splitbe, jómagam, meg a polákkal Szigligetre.
Neki lódultam a pályának, és eldöntöttem, hogy a déli parton megyek lefele, megkerülöm a pocsolyát, és majd hétfő hajnalban az északi parton fogok haza csurogni.
Keszthelyig el is jutottam hiba nélkül, de a városban észre vettem valami furcsa hangot a gépház felöl.
Lehet, hogy zörgött az már Érdnél is, de annak a bevásárlószatyornak akkora hangja van, hogy a mai napig biztos vagyok benne, hogy a lengyelek egy Warsó-Bugyipest útvonalon maradandó halláskárosodást szenvedtek.
Jó idő lévén még az ablakot is letekertem, és rádió híján ordítva óbégattam.
Ennyit az apró zörejekről.
Szóval, Keszthelyről megyek kifele a 71-es útra, pont a Fiat szervíz előtt, amikor hihetetlen robaj, csörgés, csikorgás, meg minden, ami a motorház felöl jöhet.
Jézusom!
Felrobbantam?
Vagy csak most fogok?
A járművet még a járdaszegély mellé kormányoztam, nehogy forgalmi akadályt képezzen, de aztán kiugrottam, és szégyen a hasznos, de futás!
Amikor már a fél környék rajtam röhögött, akkor már el mertem hinni, hogy mégse fog robbanni.
Visszamentem, és bekukkantottam a gépházba.
Aztán felcsaptam a fedelet, és beballagtam a szervízbe.
Először a portás bácsinak sírtam el a bánatomat, miszerint hadd kérjek segítséget a barátomtól, hogy vigyen tovább, majd behaladtam a műhelybe.
Kerestem egy szimpatikus fószert, és elmeséltem a bánatomat, miszerint egyszerűen csak kiesett a motor.
Iszonyú röhögés, és persze azonnal elmondta a többi szerelőnek is.
Na ezt már mindnyájan látni akarták.
Kisereglett vagy 8 szerelő.
Megnézték, persze csak miután jól kikuncogták magukat, aztán kijött egyikőjük egy kopaszgoncával, nemes egyszerűséggel alányúlt, felemelte, és bevitte a műhelybe.
Addigra megérkezett a cimbi is, aki jól ismerte a srácokat.
Gyorsan megdumálta, hogy nekem hétfőn hajnali 6-kor legkésőbb indulnom kell hazafelé, és még meg ezzel a kocsival.
Megígérték.
Elmentünk, és kezdetét vette a piálás.
Szombat hajnalban kimentünk a szőlősbe.
Már otthon elosztottuk a munkákat.
ÉÉN kardoskodtam amellett, hogy puttonyos lehessek, mert erő van elég, de nem szeretek pepecselni a ragadós, hideg fürtökkel.
A többiek egységesen helyeseltek.
Amikor megláttam a szőlőst, már tudtam, hogy mekkora lúzer vagyok.
Ugyanis a kert egy legalább 60°-os lejtő volt.
Akarom mondani, emelkedő.
Vagyis egy kurva meredek hegyoldal.
Egyébként ha kicsit műveltebb vagyok irodalmice, akkor már a nevéből ismerhettem volna.
Ez volt ugyanis a híres aranykagylóban, a róka rántó.
Na de kemény fábol faragtak engem, de legalábbis a fejemet, ígyhát büszkén belevágtam.
Délelőtt 11 óra tájban, már azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány.
A tökömet még 10 körül elhagytam valamelyik tüke alatt.
A feladatot csak megkönnyítette, hogy még dél előtt rákezdett az a súlyos lucskos, lassú úútálatos őszi eső.
A bakancsomon legalább 3-3 kg sár, a hátamon a puttony 5 kg, és benne legalább 20 kg szőlő.
Lefele nem volt szabad elcsúszni.
Naná, hogy többször is elcsúsztam.
Meg is fedtek, hogy így kevesebb lesz az esti bor adag.
Erre az volt a válaszom, hogy az engem nem érdekel, hogy mennyi borral isztok kevesebbet, mert ÉÉN úgyis csak a törkölyre esküszöm.
Azért csak össze szedegettem a fürtöket, és folytattam az utam.
Fölfelé meg csak kirándulókhoz hasonlóan, egy használaton kívüli szőlőkaró volt a segítségem.
Délután 5 óra körül szerencsére az eső átment szitáló ködbe, ami semmivel sem volt elviselhetőbb.
A ruháim átázva, az izmaim szerintem egyszer, és mindenkorra leamortizálva, és az alkohol szintem is vészesen csökkent.
6-kor végre takarodót fújtak.
ÉÉN rohamkocsit rendeltem, szívelégtelenséghez.
Valahogy haza botorkáltunk, de szerintem ha a házigazda nem képzett idegenvezető, valószínűleg még Ő is eltévedt volna abba a rohadt nagy ködben.
Amikor megpillantottuk a présházat, az maga volt a megváltás!
Egy kis enyhet adó pálesz kúra után haraptunk valamicskét abból a fasírt halomból, amit az asszonka hozott nekünk.
Páran, a helybéliek elballagtak haza.
Mi, a messziről jöttek, beálltunk a feldolgozásba.
Töltöttük a daráló, garatába a szekérről a szőlőt, a megtört anyagot félmetszésűvel mertük a présbe, a bormester össze illessztette a prés fedelét, és tekertük, pihentünk, tekertük, pihentünk, és tekertük...
Közben ment a hülyeség, és folyamatosan folyt a bor, a pálesz, és az elmaradhatatlan must.
Mentek az ordenáré viccek, aztán az egyik srác, egy katona tiszt, elkezdett énekelni.
De nem ám akármit, hanem nagyon szép népdalokat.
Később cigánydalokat, de még mindig a minőségit.
Aztán az elfogyasztott pálinka mennyiségével arányosan, egyre hamisabban, és végül eljutottunk:
"A híd alatt, a híd alatt, a Margithíd alatt..."
Kezdetű opuszig.
Ennél a pontnál már nem csak ÉÉN, de többen is beígértek neki egy nagy verést, de csak ha kijózanodott, mert akkor legalább fog rá emlékezni, hogy miért is kapta.
Éjfélre elkészültünk a teljes mennyiséggel, és hajnalra megint tiszta volt minden, a folytatáshoz.
Irány az ágy!
ÉÉN a potyogtatóst választottam, hogy különösebb zavargás nélkül szabadulhassak meg mindattól, amit a must kihajtott belőlem.
Mire végeztem, addigra már le se feküdtem, mert az asszony már készítette a reggelit.
Fél 7-kor már kint voltunk a róka rántón.
Vendéglátoim meg akartak kímélni, hogy inkább menjek szedni, de ÉÉN mégis inkább a puttonyt vettem föl.
Körülbelül 9-ig bírtam, aztán inkább felültem a szekérre, és bementem a présházba, feldolgozni.
Az előző napi mulatkázás után az sem volt éppen gyerekjáték.
Délután 3-ra végeztek a szedéssel, és maradt a feldolgozás befejezése.
Este 7-re vége is volt mindennek.
Szét estünk.
Ettünk, ittunk, és kiértékeltük az elmúlt hétvégét.
A gazda csak dícsért minket, hogy ilyen hamar még sose lettek kész, és hogy milyen szép munkát végeztünk.
Ekkor csörrent meg a teló.
Az autószerelő srác volt, hogy nem lett kész az autóka, mert elég komoly törést szenvedett, és még legalább két napi munka van vele.
Na mondom, akkor mikor megy a legközelebbi vonat?
Bementünk Keszthelyre, és azonnal fel is ültem az éppen induló vonatra.
Másnap reggel találkoztam a polák tulajával, aki nagyon megszeppenve mondta, hogy el sem indultak, mert kicsit össze törte a kocsit, és most éppen színre fújják.
Elfogott a röhögés, és elmondtam Neki, hogy ÉÉN meg épp azon törtem a fejem, hogy hogyan mondjam el Neki, hogy a polák meg a keszthelyi Fiat szervízben dekkol, a kiesett motorjával együtt.
...
Így esett, hogy kedd reggel ÉÉN elmentem a fényezőhöz, aki a srác rokona volt, és ingyen kikalapálta, és lefújta a gépet, Ő meg felült a vonatra, és Keszthelyen az egész Horvát útra félre tett pénzét otthagyta a szervízben, de legalább volt egy megbízható autókája.

***

Egy másik alkalommalAbaújszántóra hívtak meg.
Abaújszántó, mint a nevéből is kitűnik, BAZ megyében van.
Kicsit pontosabban a Tokaj hegy nyugati lejtőin.
Nem messze Tállyától, ami csak azért érdekes, mert ott is dolgoztunk, még a kutató intézettel.
Az egyik villamosmérnök kollégám felesége pedig Abaújszámtoi születésű.
A szülei még mindig ott éltek.
A tesója meg Szerencsen volt állatorvos, és oktatott az egyetemen is.
Így kerültem képbe, egy november elejei szüreten.
Az öreg szolgáltatta a környék legjobb borát.
Például az Ő pincéjét, és szőlejét áldotta meg a megyés püspök, amiért is Ő szállította a hegyalja mise borait.
Szóval, mentünk szüretelni.
Persze ott is az ivással kezdtünk mindjárt szerda este, érkezés után.
A második, vagy talán a harmadik pohárka után Ica, a kollégám felesége elhívott, hogy szaladjunk ki a pincéhez.
Akkoriban köztudott volt rólam, hogy sokat sportolok, és futok is.
Azért azt nem gondoltam, hogy az ica ekkora sport lady, hogy a szaladást valóban komolyan is gondolta.
Pláne, amikor megérkeztünk, és kiderült, hogy hirtelen néhány energianövelő pálesz után, mindössze 8 km várt rám.
Aztán a pinyóban ért a narancs ízű meglepi.
Egy hosszú alagút a hegyben, aminek a jobb oldalán 7, a bal oldalán 8 hordó állt.
Átlag 150 literesek, de a jobb oldal végén volt 2 250 literes is.
Ezekkel szemben egy másik járat indult bal felé, és ott is volt még 12 hordó.
Ennek a folyosónak a végén keresztben volt egy durván faragott tölgyfa asztal, aminek a lábai a fa gyökerei voltak, letisztítva, és az egész lelakkozva.
Rajta ilyen fura hengerek, amiknek a közepén olyan 10-12 miliméteres, tehát kb. ujjnyi furatok voltak.
Az asztal végén állt egy ovális, 25 literes eperfa hordó, egy gyönyörű fa csappal.
Ica felkapott egy csiszolt ólomkristály lopót, és elszaladt előre, hogy hozzon egy kis friss, tavalyi fehéret.
Ne kérdezzétek, hogy milyet, mert nem vagyok szakember, és már nem is emlékeznék rá.
Amíg jobbjában tartotta a lopót,ballal előkapott valahonnan a hordók közül két talpatlan poharat.
Azért így mondom, mert valóban, ezek új korukban talpasak voltak, de valahogy letört a száruk, és a talpuk.
- Ezzel meg mit akarsz? - kérdeztem.
- Fogd csak meg.
Megfogtam.
Töltött.
Aztán elvette az egyiket, és koccoltunk.
- Siess vele, mert már unom tartani a lopót. - sürgetett.
Gondoltam, leteszem a poharat, és átveszem a boradagolót.
És nem tudtam letenni, mert nem volt egyenes az alja.
Felkacagott, és megmutatta, hogy azok a hülye hengerek erre valók.
Bele illeszted az eltört nyelet a likba, és már áll is a pohár, stabilan.
Hát legalább ezt is megtanultam.
Az általa húzott bor azért hamar elfogyott.
- ÉÉN is megpróbálhatok lopni egy kis bort?
- Persze. Tessék.
Mondta, és átadta nekem a lopót.
Megmutatott egy másik hordót, hogy most akkor ezt kóstoljuk meg.
Hát ÉÉN először csak kóstólgattam, de bizony alig-alig jött.
Erre adott egy zománcozott vödörben vizet, amit a bevezetett hálózati vízcsapból nyert, hogy próbálgassam azon, hogy ne köpjek vissza annyi bort a hordóba.
Próbálgattam is serényen, és egyszer csak azt vettem észre, hogy máris berúgtam attól a két pohár borocskától.
Ica elmondta, hogy ez csak az oxigén túltengés, mert hogy folyamatosan csak befelé szívom a levegőt, és túl gyorsan fújom ki, hogy újra próbálkozhassak.
Na szép!
Legalább egy tizessel vénebb ez a csaj, ráadásul patikus, és a borokhoz is sokkal jobban ért mint ÉÉN, és berúgat egy vödör vízzel!
...
Egy fél óra után már sikerült ugyan teleszívnom egy tüdőből a literes lopót, de cserébe majd össze estem a szédüléstől.
Így aztán leültem, és pihiztünk pár percet.
Mikor magamhoz tértem, rögtön a kezembe adott egy másfél literes lopkodót, és rámutatott egy hordóra, mondván:
- Ebbe van a legjobb vöröske.
Szívd meg, és ha sikerül elsőre tele szívni, akkor megisszuk az egészet ketten, itt lent.
Megszívtam, méghozzá telire.
Már nagyon inni se kellett, mert ettől aztán tényleg megtántorodtam.
És nem is véletlenül, hiszen amíg szívtam, addig folyamatosan letüdőztem a borgőzt, ami a tüdőn keresztül pillanatok alatt felszívódott a vérembe, és már hatott is.
- 2:0 a javadra!
- Miért is?
- Mert már másodszor rúgatsz be, egy órán belül.
...
És még nem volt vége.
Hátra mentünk az asztalhoz, és kitöltöttem az elmosott poharainkba egy-egy adagot.
Ez kb két dl volt.
Megiddogáltuk, és beszélgettünk.
Kitöltöttem, a második menetet.
Ekkor jöttem rá, hogy vagy baromian belehúzunk, vagy lerohad a jobb karom, merthogy a lopót letenni nem lehet, vissza meg nem ereszthetem, egyrészt mert az nem volt lehetőség az üzletben, másrészt meg fogalmam se volt róla, hogy melyikből húztam.
Amikor ezt szóvá tettem, akkor Ica elővett a zsebéből két levél C-vitamint.
Az egyiket nekem kiszemezte egy üres pohárba, a másikat kimagozta a saját tenyerébe.
- Na mi van? Már meg is akarsz mérgezni?
- Azt azért nem, de vedd be mindet.
Ezzel bedobta a szájába a 10 szem gyógyszert, és egy pohár borral lekísérte.
Hát mondom magamba, ebből akármi lesz is, legföljebb meghágom a kolléga feleségét, de akkor is végig csinálom.
Behajítottam a gyógyszert, és rá a bort.
Megkönnyebbülés.
Még nem döglöttem bele.
Hiába, egy gyógyszer vegyésszel vigyázzon az ember!
Aztán megint megkönnyebbültem.
Ugyanis kitöltöttem a harmadik kört, és még könnyebb lett a lopó.
Ekkor ért a következő meglepi.
Először életemben átéltem a vakságot.
Szerencsére, gondolatban már sokszor eljátszottam, hogy meg vakultam, ezért csöppöt sem ijedtem meg.
- Ez meg mi a picsa?
- Automata a villany, hogy véletlenül se felejthessük égve.
Ezzel elkezdett tapogatózni, és mintegy két perc múlva már sercegve meg is gyulladt a gyufa, majd az első gyertya.
Aztán a második, a harmadik, és ez így ment egészen 12 db-ig.
- Azért 12, hogy szerencsénk legyen. - mesélte a helyi babonát.
Az asztalon hagyott kettőt, és a többit rá helyezte különböző hordókra végig a pinyóban.
Csodálatos díszkivilágítás volt.
- Amelyikre ráteszem, azok lesznek a legfinomabbak.
Na ezek voltak az első pillanatok, amikor felfogtam, hogy ez nem csak egy berúgatós játék, hanem egy kis folklór, egy kis emlék a gyerekkorából, egy kis agy torna, egy kis romantika, és még nagyon sok tartalma volt ennek a játéknak.
Mostantól úgy kitisztult az agyam, mint egy tibeti lámáé.
Mindent megjegyeztem.
Még arra a hordóra is ráismertem, amiből a kezemben tartott vöröskét húztam.
- És mi volt a narkó, amit belém diktáltál?
- Csak C-vitamin.
Tudod, mi gyógyszerészek, már az egyetemen tudtuk, hogy 5.000 mg C-vi berúgás előtt, 5.000 mg C-vi berúgás után, és olyan józanul ébredsz pár órai alvás után, mintha soha nem is ittál volna.
Tessék. Már megint tanultam valamit.
Tán az 5-ödik töltésnél tartottunk,és már nagyon komolyan beszélgettünk spirituális, és vallási dolgokról, amikor elővett még két poharat.
- A francba! Hiszen ezek páleszos poharak!
- Na mi van? Nem bírod a cefrét?
- Vazze! Már 3 0 a javadra! Mit akarsz még? Mire megy ki a játék???
- Ne rinyálj, igyál.
És töltött.
Már éjjel 11 óra felé járt az idő, és már bizony voltak gondjaim.
...
Mármint, azzal az apró ténnyel, hogy ami befolyik, az rögtön kifolyik... (Nagy Feró, Beatrice)
Hát már az a 9 lépcső fok is gondot okozna, de pisilés közben mivel fogom tartani a lopót?
Azért csak szakáll mögé hajítottam a páleszt.
Megint jött a bor.
Már egész könnyű volt a lopó.
Aztán megint a pálesz.
Úristen!
Mint utólag megtudtam, már a nehezített szakaszban jártam.
Mondjuk a téma gyengült, mert márIca sem tudott annyira koncentrálni, de engem már az asztal alá ivott.
Aztán egyszercsak elfogyott a bor.
- ÉÉN most kirohanok, mint Zrínyi, de nem harcolni, hanem könnyíteni magamon.
Kettesével felrohantam a lépcsőn, teljes meglepetésemre, és amerre álltam, arra felé engedtem ki magamból a sűrítményt.
Csak azt vettem észre, hogy valaki félre ugrik a sugár elől.
Katona koromból megmaradt reflex alapján már ordítottam is:
- Állj! Állj, ki vagy? Állj, vagy lövök!
...
Ismerősnek tűnt a harsány röhögés.
Igen, a kollégám volt.
Ekkor derült ki, hogy Ők még otthon fogadtak, hogy az Ica totál leitat.
Hát a kolléga nyerte meg, mert nem sikerült.
...
Eddigre Ica is előkerült, de teljesen koordinált mozgással, nem úgy mint ÉÉN.
Aztán beültünk a kocsiba,és elmesélték, hogy Ica, mint jó borosgazda lánya, rettenetesen bírja az italt.
Azért még Ő is gratulált, hogy végig csináltam vele ezt a szesztúrát, különösebb baj nélkül.
Otthon aztán megkaptam a második adag C-vimet, és eltakarodtam lefeküdni.
Épp ideje volt, mert már elmúlt éjfél.
Másnap 6-kor riadó.
Fel ugrottam, mint akit leöntöttek hideg vízzel, és döbbenetes módon semmi jelét nem tapasztaltam az előző napnak.
Pedig, ketten benyúltunk vagy két és fél litykó borocskát, keverve úgy vagy fél litykó törköllyel.
És ezt mindössze 4 óra leforgása alatt.
Mondjuk, az hogy a fejem nem fájt, nem lepett meg, hiszen amit ittam, az mind első osztályú áru volt.
Na de nem volt időm ezen filozofálni, hiszen már jött is az első deci törköly.
Aztán a reggeli, 5 tojásból hagymás, szalonnás rántotta.
Aztán már csak borocska, egész nap.
Kint a hegyen a munka ugyan az volt, mint máskor, máshol.
ÉÉN persze megint puttonyoztam, de sokkal barátságosabb környezetben, mint az előbbi helyen.
Három napig húztuk a rabigát.
Voltunk vagy 20-an.
Az Ica tesója hozott az egyetemről diákokat, jöttek a faluból is segíteni, és megismerhettem a bormestert is.
A szőlőmester az István volt, a lódoki tesó.
Minden begyakorlottan ment, mind addig, amíg egyik este, az egyik diák ki nem találta, hogy ne menjünk haza a présházból, hanem aludjunk ott.
Így megspóroljuk azt a fél órás szekér utazást, és többet tudunk aludni.
Vagy inni?
A krapek úgy berúgott, mint az albán szamár.
De nem csak Ő brillírozott, a teljes egyetempistás gárda.
Reggel meg faggattam Őket, hogy:
- Na, mi van? A lódokik nem ismerik a C-vi kúrát, csak a gyógyszervegyészek?
Bambán néztek rám, ÉÉN meg villogtam az újdonat új tudásommal.
Erre még a délelőtt kifosztották a helyi patikát.
ÉÉN meg kaptam az Icától az adagot.
Igen ám, de barátunk olyan heveny alkohol mérgezést szenvedett el, hogy Ő már a pálinka szó kiejtése hallatán is rohant okizni.
Neki semmi szüksége sem volt a C-vi kúrára.
Aztán szombaton, az utolsó napon már olyan kevés maradt, hogy a diákok haza is mentek, és a falubéliek pár óra alatt megszedték a maradványt.
ÉÉN meg megint bent maradtam a présházban.
Akkor ismertem meg jobban a bormestert.
Az már feltűnt, hogy irgalmatlan sokat vedel.
Az egyik nap krétával írtam a pince ajtóra, hogy miből mennyit ivott meg.
A végeredmény lesújtó.
A számok magukért beszélnek:
Pálesz: 1,2 l.
Bor: 6 l.
Sör: 1 korsó.
Ez utóbbit mindig hazafelé a kocsmában nyelte le.
Na szombaton aztán beszélgettünk eleget.
Kiderült, hogy három házat épített, és mind a hármat elperelte tőle az aktuális felesége, és a három gyerekét is csak hébe-hóba láthatja.
Aztán még negyedszer is felállt, és még egy házat felhúzott a negyedik asszonynak, az meg meghalt rákban.
Pedig állítólag a környék legjobb kőművese volt, és bormesterként is igen jó munkát végzett.
De hát Ő már elhatározta, hogy halálra issza magát.
Ez sikerült is, mintegy 84 éves korára.
Iszonyú szívós volt a szervezete.
A másik halál, amit mindig is emlegetni fogok, amíg csak élek, az a házigazda bácsi volt.
Az Ica Apukája.
Az öregember egész életét a szőlőben töltötte el.
Egy átlag napon fölkelt hajnalban, megitta a deci szigorúan saját törkölyt, megette az 5 tojásos rántottát, hagymával, szalonnával, és egy kb negyed kiló fehérkenyérrel, amit az asszony dagasztott, és a pékhez vitték kisütni.
Ebédre még egy fél kiló kenyérke, egy fél tábla szalonna, és vagy 3 fej vöröshagyma.
Ja, meg 3 liter borocska, persze csak is a sajátból.
Aztán este haza jött a szőlősből, és kapott valami fííínom meleg vacsorát, természetesen csak a háztájiból, amit meg az asszony kezelt.
Még megivott vagy két liter bort, és egy deci páleszt, és lefeküdt.
Ez töltötte ki az egész életét.
Aztán egy szép reggelen, már sok évvel ez után a szüret után, felkelt, kiment a szőlőbe kapálgatni, és az első kapavágásnál ráborult a szőlőjére holtan.
96 évesen.
Hát nem így kell meghalni?
Szenvedés, kínlódás, orvosok, és betegség nélkül.
...
A Pista Bácsi halálának évében mégegyszer lementem szüretelni.
Ica már a lefelé vezető úton folyamatosan pityergett, pedig a Pista bácsi már 3 hónapja halott volt.
ÉÉN vittem Icát, mert a Bandi, a kollégám már lent volt, szervezni a munkát, meg Ő már a hét elején Tállyán dolgozott.
Amikor megérkeztünk, az Ica megint megkért, hogy szaladjunk ki a pincéig.
Ekkor már nem ért meglepetés szerűen a dolog, de mégis.
Ica Teljes erő bedobással rohant, mint aki az életért rohan.
Alig bírtam tartani vele a tempót.
Megérkeztünk.
Feltépte a pinyó ajtaját, és lerohant a 9 lépcsőfokon.
A vak sötétben azonnal hátra rohant, és kitöltött két pohárka páleszt.
Mire ÉÉN is hátra tapogatóztam, már égett a 12 gyertya.
Segítettem Neki feltenni a hordókra, és elővettem a másfeles lopót.
Oda mentem, az elsőbbik 250 l-es hordóhoz, és teleszívtam.
Rám csodálkozott, és megkérdezte, hogy:
- Miért pont abból hoztad?
- Mert emlékszem, hogy a Vince bácsi, a bormester azt mondta, hogy hátulról a második.
Soha nem magyarázta el, hogy miért, de a Bandi egyszer elkottyantotta, hogy van egy hordó, amibe gyűjtik a maradékokat.
Gondoltam ez lesz az.
Erre megint elsírta magát.
- De hiszen ez Apu titka volt... - hüppögte.
Aztán becsuktam a pinyó ajtaját, mert az alkalomhoz nem illően kiabáltak be a napsugarai.
Hátra mentünk, leültünk, és nem sokat beszélgettünk. Inkább csak sírdogált, és mesélt, mesélt, és mesélt az Édesapjáról.
Szegényem bőgött, mint a fia szamár.
Csak úgy rázkódott bele az egész teste.
Alig 1 óra alatt leeresztett, valószínűleg a piától.
Közben elmondta azt is, hogy a Bandinak, a kollégámnak, az egyetemen gondjai vannak, mert ott is tanított, és ezért nem akarta Őt terhelni a lelki fájdalmával is.
Iddogáltunk még egy keveset, majd haza baktattunk.
Otthonra már felderült a jókedve is.
Azóta is emlegeti, hogy ha akkor, és ott nem megyek le vele a pinyóba, talán még máig is emésztené magát.
Pedig ennek már 25-26 éve.
...

***

És a végére még egy kis pöffeszkedés.
Amikor 2005-ben megvettem ezt a Dácsát, akkor volt rajta 10 kordon szőlő, + a teraszt ölelő lugas.
Ebből a szomszéd Úr, akitől vettem, általában kicsavart úgy 300 l borocskát.
Mikor megegyeztünk az árban, még azt kérte, hogy Ő hadd kezelhesse a szőlőt.
Mondom: legyen.
Te kezeled, ÉÉN veszem a permetet, és felezünk a borban.
Erre mancsoltunk.
Az adás-vétel májusban jött létre, és a Jenő alapos gondossággal kezelte a szőlőt.
Októberre, mikor szüretelni kellett, a szőlő 90%-a elrohadt.
Mivel Ő agrár mérnök, meg is állapította a betegség mibenlétét, de a tény tény maradt, hogy mindössze 15 l bor lett a végeredmény.
A következő évben, még pocsékabb lett a termés, úgyhogy már könnyen rávettem, hogy ássa ki az egészet, csak a lugas maradjon, mert ha azon semmi nem terem, akkor is jól takar, és szép, hangulatos is.
A sorvégi oszlopokból kocsi bejárót építtettem, és került belőle a két telek közti kerítésbe is, oszlopnak.
Jenő meg megvette a kerítés anyagot, és behálózta az egészet.
A következő évben ÉÉN aztán hozzá se nyúltam a lugashoz.
Nőtt, mint a bolond gomba.
Szeptember végén úgy döntöttünk, hogy szüret.
Átjött a másik szomszéd is, a Pesta bácsi is.
Szedett magának egy tál szőlőt, és borozgattunk. Ekkor tűnt fel, hogy a két vénember, akik már legalább 20 éve majdnem szomszédok, magázódnak.
Meg is jegyeztem, és össze is tegeződtek.
Ennek örömére ittunk is pár pohárral.
Aztán, amikor végeztünk, leültünk kipihenni a fáradalmakat.
Erre is koccoltunk.
Amikor már derekasan ferde szemmel néztük egymást, megjelent az Örzse is, a Jenő feleslege.
Elkezdett velem kiabálni, hogy micsoda egy szemétláda vagyok, mert borral kínáltam a Jenőt.
A saját konyhámban szarozott engem.
Elöntött a pulyka méreg, és kikergettem a házból.
Erre folytatta a szutykolódást a teraszról.
Erre kirohantam, és közben ordítottam, mint a fába szorult féreg.
Oda kint megálltam a terasz szélénél, és csak egyhelyben topogtam.
Örzse, meg úgy futott hazafelé, mint akire lövöldöznek.
Hát mit mondjak.
Azóta is jóban vagyunk.
Példának okádékául a Jenőnek megtiltotta, hogy velem szóba álljon.
Így aztán, amikor a Jenő tudja, hogy Örzse elmegy néhány órácskára, mondjuk fodrincshoz, Jenő azonnal ugrik át a kerítésen, 67 évesen, dumcsizni picinyét.
Na, hogy visszatérjek a szüretre, Jenő még az éjszaka lepréselte a szőlőt, és abban az évben, csak erről a pici lugasról több, mint 50 l bor lett.
Jenő szeppukun gondolkodott erősen.
Azóta is telis tele van a lugas gyümölccsel, de ÉÉN nem szeretem, mert apró szemű, borszőlő.
De aki szeptemberben erre jár, az mind folyamatosan szedi a fürtjeimet.
Vigyék, egyék!
Nem irígylem.
...
Hát ennyi jutott eszembe első blikkre a szüretről.