Szürke árnyakká nőnek a bokrok.
Érzem, ahogy az est betakar
És rámhajol az éj palástja,
S dérütötte kertem legszebb
Rózsáit sötét festékbe mártja.
Utamon a gondok kísérnek
S a letarolt mezőket járva
Lépten-nyomon beleütközök
Az idő s távolság ködfalába.
Dúslombú fák intenek felém
S tarka lepkeraj a rét felett,
De ez nekem ma már csak álom;
A régmúltból itt maradt képzelet.
Tovavisznek téveteg léptek...
Míg napjaimhoz újakat toldok,
A színek lassan megfakulnak
S szürke árnyakká nőnek a bokrok.