Talcsi Volenweider bácsival (Azok a '80-as évek..)
Szia Gabóca Gombócka, a Gombócdából!
Azt hiszem, Isteni híreim vannak!
Már amennyiben Volenweider bácsi valóban az Istenek hírnöke, kezében egy túlméretes, már-már mutáns, lanttal, amit ma hárfának becézgetnek.
Ez a nálam fellelhető teljes anyaga, bár szerintem azóta talán gyarapodott.
Mindegy.
Nekem ez is elég ahhoz, hogy felidézzem azokat a pillanatokat, amikor megszoríthattam a Maestro pracliját.
Az eset úgy történt, hogy az egyik legjobb cimborám anyósa a.. háát talán a Berni, de lehet, hogy a Zürichi Operaház primadonnája volt.
Ennek már vagy 1600 éve.
Akkor még talán csinosabb is volt, mint a lánya, aki itthon nevelkedett Atyai közreműködéssel.
Szóval, már akkor is az ÉÉN papucs Cimborám ugrott ki Svájcba, hogy Anyós pajtást haza hordja nyaralni, a Káptalanfüredi vityillóba.
Ez a Káptalanfüred nem tévesztendő össze Emília Kápborzasztójával, mert ez inkább Balaton Almádi részét képezi, és kicsit sem panel.
Na már most éppen rája értem, a Cimbi meg nem akart megállni, mert az drága, így 4 kezesen mentünk kopptól koppig.
Ott megszálltunk Anyós pajtásnál, és másnap reggel bevittük az Operába, hogy azt is megnézhessem.
Hát mit mondjak?
Leszakadt a pofám.
Azt a mértékű fényűzést, a '80-as évek végefelé, itthonról elképzelni sem tudtam.
Na most ahogy ott jártunk keltünk a back stage-n, egyszercsak kiszúrtam a zenekari árokban a Maestro-t.
Felsikkantottam, és rögtön mutogatni kezdtem a Cimbinek, akinek eladdig fel sem tűnt a csoda zenész...
Akkor azonnal beügettünk Anyóshoz, az öltözőjébe, és rákérdeztem.
Megerősített a hitemben.
Mondok, hogy bemutatna?
Erre láss csudát, egyszerűen telefonon oda rendelte az öltözőbe.
Beszólt a központosnak, aki azonnal bemondta a hangosba, hogy a Primadonna kéreti a hárfás Urat.
Az meg kezét, lábát tördelve rohant.
Már amikor bekopogott, elkezdtem elpirulni, és remegett kezem lábam.
Hirtelen még azt a 13 német szót is elfelejtettem, amit amúgy akár egy opera kalaúz előadására is fel tudtam használni.
Amikor bebocsátást nyert, azonnal kezet csókolt Ica néninek, majd minket észre sem véve, helyet foglalt, és elkezdett fecsegni a banyával.
Na az öreglány meg azonnal egy elutasító fintorral ránk utatott, majd bemutatott minket.
Először a kézfogás, aminél elkezdtem felbátorodni, majd néhány kedves szó a részemről.
Aztán a fájdalom.
Mármint a kézfogástól.
Nem szívesen mondok illent, de az nem is kéz volt, hanem egy durva megmunkálású satu.
Az ujjai mind bütykösek, ami nem is olyan feltűnő, ha csak arra gondolunk, hogy a basszusoknál mintegy másfél méter hosszú, legalább 3 miliméteres acél sodronyokat kell megmozgatnia.
A körmei meg ki vannak hegyezve, hogy a magas húrokat is némán pendíthesse meg...
iszonyú érzés volt.
Szerintem, ha ez megsimogatná a hátadat, azonnal orvoshoz kéne fordulnod, a nyílt sebekkel.
Hihihi!
Aztán még pár mondat gagyogás, majd szerencsére felhangzott a hangos bemondó, hogy "Zenészek az Árokba!"
Mielőtt kirohant volna, még visszakérdezett:
- Ica! Mikor mentek?
- Csak holnapután, mert holnap még fellépek...
Másnap is bekísértük a banyát, mert azért az a színház, a maga csudáival, az nagyon vonzó volt.
Tudod, olyan zsinór padlás, amilyenről itthon még álmodni se mertek a legmerészebbek se, a forgószínpad, vagy a sülyesztő, vagy csak a súgó lyuk, ami magyarországon egy komplett garzonnak felelt volna meg, vízzel, villannyal, és klotyóval.
Vagy az ülések, pláne a páholyokbban, a dohányzó asztalkák körül, a csillárok, amik önmagukban is a tonnás súlyhatár fölött voltak, és a,és a, és a...
Tovább is van.
Mondjam még?
ÁÁÁ, inkáb nem mondom.
Legyen elég annyi, hogy az összehasonlítási alap, a Kaposvári Csiki Gergely színház volt.
Hah, hah, hah...
Na lényeg a lényeg, másnap amint beérkeztünk a művészbejárón, már ott is termett, és átadott 1-1 dedikált példányt, az általam is megemlített "Behind The Gardens" című albumából.
Megköszöntük, és már ki is viharzott.
Mi még dél körül léptünk a Cimbivel, majd este 10-re visszamentünk a csoroszlyáért.
Aztán haza repültünk, és soha többé nem láttam, csak a lemezeit gyűjtögettem, amiket vagy az anyóssal, vagy postán küldözgetett.
Később az egész bakelit csomagot horribilis pénzért adtam el, amikorra már kiment a divatból, a CD-k javára, és ÉÉN is épp sikeresen megvakultam...
Ennyi a rövid történet, és most jöjjön a várva várt link:
