Tavaszesti séta Szegeden
Csillag-óceán tündökölt Szeged fölött,
S városunk még nem merült álomba,
Andalogtam lámpások fényei között,
Szólt a Tisza hullám-muzsikája.
Szeretet mámorít, sötétkék az este,
Dallam csendült egy mennyei húron,
Felkacagott Dankó Pista hegedűje,
A József Attila sugárúton.
Körülvett megannyi szépasszony és leány,
S eljártam velük a magyar csárdást,
Mindegyikük kacér-jóságos boszorkány,
Csábító szóra biztatták egymást.
A régi Hungária ezüstben úszott,
Ablakai, mint vigyázó szemek,
Figyelik a tiszta megélt valóságot,
Tanúi városunk életének.
A Stefánia-park szerelmet vallató,
Padjai öle csókot serkentő,
Lombok tömkelege virágba boruló,
Táncot lejt a pajkos esti szellő.
Egy kissé távolabb bölcsen hallgat a Dóm,
És féli az egyetlen Úr szavát,
Létadó tanait szívemben hordozom,
Átadom lényem gyarló mivoltát.
Kis harang hívott Luther temploma elé,
Hol erős Várban tanultam hinni,
És az örök Ige örökkön Istené,
Hitért cserébe üdvét ígéri.
És itt Szerelmem szívembe zsoltárt dalolt,
Rózsák virágoztak az ablakokban,
A kikelet mindenemen átlovagolt,
megadtam neki magam boldogan.
Szeged, Te szerelmes szívet adtál nekem,
S megtanítottál újra létezni,
Nem engedted veszni esendő életem,
Szívedet hálám el nem kerüli.
Így történt, íme, egy szép tavaszi este,
Bárhol legyek, hűségem a Tied,
És köszönetem rovom minden kövedre,
Égi fényesség városa, Szeged.
2013. április 29.
