Tél.
Fölöttünk törött, ólomszínű kelyhek -
S mint szívet rázó szépasszony sikolyok
Csapódnak földhöz a táncoló pelyhek.
Mirtuszba öltöztek a szomorú fák.
A hegyek, lankák kelletik magukat,
Mint csábító menyasszonyi nyoszolyák.
Kinn, a mezőkön pajkos szél cicázik
S a delelőn, hol lusta csorda pihent,
Vödrétől megfosztott gémeskút ásít.
A falu szélén két szép sudár nyírfa -
Hollók guggolnak szótlanul ágain,
Mint fán felejtett megannyi nagy szilva.
Megfagyott a lomha patak szűk teste.
Tükrén gyerekek csúszkálnak boldogan,
Míg rájuk nem robban a szürke este.
Megszépült a város mosdatlan vége
S az állomásról egy vonat fekete
Csíkja kúszik lassan a messzeségbe.
Mint roppant mellek, lihegnek a gyárak.
Bennük új élet ritmusa zakatol -
Boldog szülői holnapi csodáknak.
Genny, undor, mely egykor mindent elöntött
És erjedésbe hozott: Lenn, hó alatt
Rothad és helyébe nyugalom ömlött.
Hó van. Tél. Csend. Áhítod a békét?
Ember, akkor vidd magaddal a nyárba
S őrizd e havas táj nyugalmát, végképp!
