Tél Szegeden
Ködben fürdik a Fogadalmi templom,
Hóban áztatja évszázados lábát,
Vörös tégláit gondolatban látom,
Vajon miként őrzi Szentjei álmát?
Mögötte a szerbek kicsi temploma,
Fehér sapkát húzott fejére az Ég.
Ő a város legszebb ékszerdoboza,
Látni képeit égi gyönyörűség.
Átballagva a Belvárosi hídon,
Jobbkéz felől egy oszlopos palota.
Lépcsőjén sétálva elgondolkodom;
Mily nagyot is adott a köznek Móra!
Az egyetemhez érve megpihentem,
A Dugonics tér hólepelbe borult.
Eszembejutott iskolás-emlékem:
József Attila valaha itt tanult.
Aradi vértanúk terén lépdelve,
Szobrokat látok heroikus pózban.
Hősök kapujától nem járok messze,
Honvéd-emlék áll ott, jégbe fagyottan.
Szentháromság útján rovom lépteim,
Kis kerülővel egy templomhoz jutok.
Megakad szemem arendház fényein,
Szeretettel hívnak kicsiny ablakok.
Majd a Széchenyi térre vezet utam,
Semmibe veszett már időérzékem.
Megérintett egy ismeretlen szólam,
Megtaláltam, mit soha nem kerestem.
Dallam száll a Városháza tornyából,
Lángnyelvként hasítva fagyos levegőt.
Zúzmara hull alá vén platánokról,
Ágaik áldják a titkos Teremtőt
Kissé forgalmas helyhez közeledve,
Kálvin templománál lassítom léptem.
Gondolván ősrégi magyar regékre;
Wass Albert szobrát tisztelettel nézem.
Írtam én már Róla, talán keveset,
Mert bizony többet érdemelne, tudom.
Vele teljes lett a hazaszeretet,
Lelkemet ezért magam is áldozom.
A tisza felől még ostromol atél,
Nem kímélve, mit még pusztítani bír.
Szeged szép városa jó tavaszt remél;
Kikelet jöttéről mikor lesz már hír?
E zord, ám szépséges délutánt zárva,
Kedves Hölgyek várnak, forró kávéval
Csalogatva hív a Bocskai utca,
Hol megpihenek most, édes mámorral.
