Téli est
Alkonyodik már a téli táj; a Nap mint vörös csillag hull alá a Föld pereméről. Mégis világos van; a hó még most is vakítóan fehér. Fehér a fa, a bokor, fehér az ember csizmája, amint lépve a hóba térdig süpped. Ahányszor lép, annyiszor fájdalmasan roppan alatta a fagyott, kemény tenger. Aki egyedül zavarja meg a táj halotti csendjét, mind elhagyatott, magányos. Még a madarak, az állatok sem szólnak, ők is óhajtják a csendet. Semmi nem mozdul; csak én lépkedek óvatosan, nehogy megzavarjam e kínos csöndet.
Hamar sötétedik; a család a tűz mellett ül, és beszélget. Már a gyerekek alszanak, nemzsivog egy sem. Mind kifáradtak a téli sportokban. Ki-ki kedvencét űzte. A hócsata ma is sok áldozatot szedett. A szánkó mély nyomot hagyott a hóban, és sok élményt a gyermekben.
Mozgalmas egy ilyen nap: az állatok is sürögnek-forognak. Senki nem unatkozik. Minden élőlény a maga módja szerint dícséri és gyönyörködik a télben. A nagy kristályos óceánban, mely rétet, hegyet egyaránt betemet.
(Pest, 93. 11. 17. szerda)
