Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

B. Haraszin Erzsébet


Telitalálat

(Arany Sas Díj pályázati mű)

-Jó estét, édesanyám!

-Neked is, édes fiam! Ej, de fene jó kedved van, drága kisfiam!

-O-hó, édesanyám! Gazdagok vagyunk!

-Nocsak, nocsak! Hogy lehet?

-Édesanyám, Hát telitalálatom van! Hozza a kosarat, ne törődjön semmivel, lesz pénz itt bőven! Semmire ne legyen gondja ezután!

-Jaj, jaj, édes fiam, hagyd ezt abba! Ostobaság!

-Nem, nem, nézze csak meg ezt a szelvényt, édesanyám!

-Hát nézd, fiam! Én nézhetem, de ez igazán nekem semmit nem jelent. Na, de hagyjuk, fiam! Itt a vacsora! Jöjj, egyél velem!

-Nem, nem, most nem lehet!

-Hogyhogy nem lehet?

-Édesanyám! Hát ki tud ilyenkor enni?! Mikor végre boldog lehet! Boldog! Munkásemberből akár úr lehet.

-Úr lehetsz, fiam? Hát azt hiszed? Ha pénzed van, rögtön úr is leszel? Nem, nem, fiam! Ember maradj mindig, ha gazdag leszel, akkor is, ne feledd!

-Jó, jó, édesanyám! Ne szaporítsuk a szót! Tegye el a vacsorát, majd megeszem!

-Fiam! De nagyon hideg lesz, kihűl!

-Ó, nem baj az, majd megmelegítjük.

-Na, jó! Ha annyira menni akarsz, hát menj, fiam! Menj! Semmi baj! De vigyázz! Nehogy nekem bajt csinálj!

-Ugyan már, édesanyám, hisz tudja jól, hogy soha nem iszom le magam.

-Tudom én jól, fiam, tudom. De ki tudja! A pénz, ha elveszi az eszed, ami még kezedbe sincs, fiam, abból még nagy baj lehet! A pénz nem minden, fiam. A pénz az embereket bizony-bizony kicsit megbolondítja. És Isten óvjon, fiam, hogy te is bármi ostobaságot elkövess! Fiam, amíg kezedben nincs az a pénz, ne tedd, hogy igyál előre a medve bőrére, mert abból bizony, fiam, nagy baj lehet! Óh, jaj, Fiam! Tudod, hány embert tett tönkre a gazdagság, a vagyon? Fiam, hát nagyon óvlak. Vigyázz nagyon!

-Édesanyám, ígérem, semmi rosszat nem teszek, kicsit elengedem magam, s próbálok élni. Nagyon sokat ugyan, fél órát, egy órácskát. Társaságban leszek, egyszerű munkások között. Munkások között, akiket szeretek, akik engem is szeretnek. Nem állt módomban eddig, hogy őket meghívjam, de most itt az alkalom, megtehetem. És megteszem. Anyám, pihenjen csak nyugodtan. Semmi rosszat nem teszek!

-Menj hát, fiam, Isten óvjon!

Ezzel az ajtó becsukódott, a fiú boldogan elindult. Úgy ment, mint ifjúkorában. Boldog volt a főnyeremény tudatában. Nem is várható más! Hát ki lenne más, ha rá várt a vagyon, a gazdagság! Más se tenne mást. Végül is belép a kocsmaajtón, és így kiált:

-Helló, emberek!!! Jó estét, barátaim! Itt vagyok. Íme, most ti a vendégeim vagytok. Mind, ahányan vagytok.

-Nicsak, nicsak! Csak nem talán gazdag ember lett belőled?

-De, bizz'a.

-Jó, jó. Ülj le közénk. Ne bolondozz, foglalj helyet, s igyál velünk egyet, és mindjárt megjön a jobbik eszed, és mindjárt jobb is lesz a kedved!

-Csapláros úr! Rendelek! No és persze fizetek. De mindenkinek, ki itt van. Mindenki vendégem legyen! Mindenki kér, mit kedve tartja, s míg elfogyasztja, mulatunk keveset.

-Nézd csak!

-Mi történt? - dugják össze az emberek a fejüket. Suttognak, néznek, egymásnak mutogatnak, azt se tudják, hol vannak. Kérdi az egyik:

-De vajon mi leli?

-Tudom is én?

A másik: - Talán én tudom? Dehogy tudom. Műszak után elváltunk, mindenki ment a maga útjára. De ily boldognak mostanában nem láttam. Mit tudom én, mi történhetett! A másik asztalnál is figyelnek, ott is összedugják fejüket. Súgnak-búgnak, mosolyognak, nevetgélnek, közben mutogatnak. Közben kacagnak is. A csapláros csak nézi:

-Jól van, semmi baj, ha fizeted, úgy legyen. Bár ritka vendég vagy, de mindig fizetsz, bízom benned, most se lesz másképp. Tehát: jöjjenek, emberek, rendeljenek!

Rendeltek ők, ott nem is volt hiba. Ki pálinkát, ki vörösbort, volt, ki nem is mert kérni se, szólni se. Nem hitte, hogy végre a barátjának vendége. Nem azért nem hitte, mert barátja őt nem kedvelte. Nem. Zsebe mindig lapos volt, mert édesanyját neki kellett eltartania és önmagát. Édesanyja bizony-bizony beteg volt, így tehát bizony pénzszűke volt. Na, de mindegy, azért mégiscsak odament, úgy, de szégyenkezett, csak egy kicsit kért. Nem nagyot, mindössze annyit mondott:- Hát, ha kérhetem, csak egy „háromcent" rumot. - Odaszól barátja:

-Nocsak! Miért csak annyit?! Hát gondolod, hogy nem vagyok oly jó barát? Ki ha meghívott, állja a szavát? Gyerünk hát, bátran! Semmi baj. Semmi gond. Majd én fizetek, ahogy kell.

-Nohát, barátom, köszönöm a meghívást! Sőt a megtiszteltetést!

Erre a többi is nekibátorodott, mind-mind hálát mondott. Ki így, ki úgy. Nem is volt semmi baj, volt ott szórakozás, nevetés, kacagás, mulatás. Közben egymást bíztatták.

-No! Igyál még, pajtás! Csak nem tán megártott?

-Ugyan már! Dehogy ártott, csak hát tudjátok, szegény ember hozzászokott, hogy csak annyit kérjen, amennyit a pénztárcája megenged.

-Ez igaz!-szólt a másik. -De attól te még nyugodtan rendelhetsz. Hisz hívott a barátunk, mindnyájunkat meghívott. Egyforma munkások vagyunk. Nem? Egy gyárban dolgozunk. Egy műhelyben vagyunk, egy asztalnál eszünk az ebédlőben. Semmi gond! Jó, jó. A hangulat egyre emelkedett, a jókedv egyre növekedett, egyszer csak megszólal az egyik:

-Hallod -e, cimbora? Nincs kedved dalolni?

-Dalolni? Nincs!

-Jó, akkor nótázzunk!

-Hát, egye fene. Na kezdjétek!

-De vajon mit?

-Mit, mit? Hát mit szoktak énekelni a férfiak a kocsmában?!

-Tudom is én! Ki ezt, ki azt.

-Na, akkor kezdjed már!

Megszólal az egyik, s elkezdi énekelni:

-Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...

Megszólal a másik:

-Á, hagyjad cimbora, minden részeg ezt dalolja. Újabbat mondj nekem!

-Újabbat? - Szól a másik.

-Jó, akkor énekeljünk: Kakukk madár az erdőben szépen szól - t.

-Az már más! Az már igazán elcsépelt kocsmai dal.

Énekeld csak, barátom!

-Egyedül?? Hiszen nem egyedül vagyok. Segítsetek!

Úgy könnyebben megy a nóta.

Erre mindnyájan neki kezdtek dalolni, közben iszogatni, jókat beszélgetni, aztán nóta nótát követett, vicc viccet, még a végén táncra is kerekedtek. Volt kivel. Voltak hölgyek, női munkatársak is. Jól érezték magukat. Semmi baj, semmi baj. A számla egyre nőtt, nőttön-nőtt. A kocsmárost nem zavarta, mert bízott. Hát itt nem történhet csapda. Igen ám, de már hajnalodott, de az idővel ugyan senki sem törődött. Senki a világon. Mire végül is eszébe jut az egyiknek:

-Halljátok-e? Haza kellene már menni!

Azt mondja a másik:

-Ugyan már! Ha nem mész olyan korán, nem történik semmi.

-Mit, hogy korán? Hiszen már hajnalodik!

-Hűha, ez már tényleg baj!

De mire végiggondolták, nyílott a kocsmaajtó, s bejön egy idős asszony és így köszön:

-Üdvözlöm az urakat! Hej, de nagy a jókedv.

-Juj-juj, baj van. Édesanyám érkezett? - szólt a főnyertes. Odaszól az anyja:

-Nos hát, fiam, mit ígértél? Hogy nem teszel semmi rosszat. Időben otthon leszel. Édes fiam, nálad ez az idő? Tudod, hány óra van, gyermekem? Hajnal, de nem ám kettő, három. Nem, fiam, öt óra. Gyerünk haza! Hát ma nem mész be a gyárba?

-Édesanyám, ezt a napot majd kiírják szabadságnak!

-Igen, fiam? De miből fizeted a számlát?

-Édesanyám! Hisz ott a szelvény!

-Hisz láttam. Tudod, hogy láttam, akkor is csodáltam. Akkor sem hiszem. Aztán rájöttem, hogy amit mondasz, ugyan igaz, a főnyeremény a tied. Na de édes fiam, tudod, hogy mit fizet?

-Édesanyám, hát honnan tudhatnám. Egymilliót? Vagy tán kettőt?

-Igen, fiam, hát persze. Egymilliót. Kettőt, sőt tán tizenkettőt. Édes fiam! Fizet az neked kettőszázhúsz forintot! Igen, fiam. Tudod, hogy hányan vannak, kik eltalálták?

-Jézus, Mária!-meglepődött az ifjú fiú. Fejét vakarta, nem tudott mit mondani, csupán annyit: -Isten veletek, barátaim, nekem mennem kell! Igen ám, de erre az édesanyja megfordította fiát, s hátulról jó erősen fenéken billentette.

-No, fiam! Itt a telitalálat.

Úgy ment haza, mintha le lenne forrázva. Röstellte, szégyellte már, amit tett. S ha ivott is sokat, semmit nem jelentett, kijózanodott. Mert bizony-bizony az édesanyja nem tévedett. Nem volt pénz, még annyi se, hogy a fogyasztás kiteljen. Próbált ő azóta is nyerni, mert bizony erősen tönkretette a hite. Erősen megingott benne minden. De bizony talált ő azóta is, de sohasem telibe.

 

 

 

- Jó estét, édesanyám!
- Neked is, édes fiam! Ej, de fene jó kedved van, drága kisfiam!
- O-hó, édesanyám! Gazdagok vagyunk!
- Nocsak, nocsak! Hogy lehet?
- Édesanyám, Hát telitalálatom van! Hozza a kosarat, ne törődjön semmivel, lesz pénz itt bőven! Semmire ne legyen gondja ezután!
- Jaj, jaj, édes fiam, hagyd ezt abba! Ostobaság!
- Nem, nem, nézze csak meg ezt a szelvényt, édesanyám!
- Hát nézd, fiam! Én nézhetem, de ez igazán nekem semmit nem jelent. Na, de hagyjuk, fiam! Itt a vacsora! Jöjj, egyél velem!
- Nem, nem, most nem lehet!
- Hogyhogy nem lehet?
- Édesanyám! Hát ki tud ilyenkor enni?! Mikor végre boldog lehet! Boldog! Munkásemberből akár úr lehet.
- Úr lehetsz, fiam? Hát azt hiszed? Ha pénzed van, rögtön úr is leszel? Nem, nem, fiam! Ember maradj mindig, ha gazdag leszel, akkor is, ne feledd!
- Jó, jó, édesanyám! Ne szaporítsuk a szót! Tegye el a vacsorát, majd megeszem!
- Fiam! De nagyon hideg lesz, kihűl!
- Ó, nem baj az, majd megmelegítjük.
- Na, jó! Ha annyira menni akarsz, hát menj, fiam! Menj! Semmi baj! De vigyázz! Nehogy nekem bajt csinálj!
- Ugyan már, édesanyám, hisz tudja jól, hogy soha nem iszom le magam.
- Tudom én jól, fiam, tudom. De ki tudja! A pénz, ha elveszi az eszed, ami még kezedbe sincs, fiam, abból még nagy baj lehet! A pénz nem minden, fiam. A pénz az embereket bizony-bizony kicsit megbolondítja. És Isten óvjon, fiam, hogy te is bármi ostobaságot elkövess! Fiam, amíg kezedben nincs az a pénz, ne tedd, hogy igyál előre a medve bőrére, mert abból bizony, fiam, nagy baj lehet! Óh, jaj, Fiam! Tudod, hány embert tett tönkre a gazdagság, a vagyon? Fiam, hát nagyon óvlak. Vigyázz nagyon!
- Édesanyám, ígérem, semmi rosszat nem teszek, kicsit elengedem magam, s próbálok élni. Nagyon sokat ugyan, fél órát, egy órácskát. Társaságban leszek, egyszerű munkások között. Munkások között, akiket szeretek, akik engem is szeretnek. Nem állt módomban eddig, hogy őket meghívjam, de most itt az alkalom, megtehetem. És megteszem. Anyám, pihenjen csak nyugodtan. Semmi rosszat nem teszek!
- Menj hát, fiam, Isten óvjon!
Ezzel az ajtó becsukódott, a fiú boldogan elindult. Úgy ment, mint ifjúkorában. Boldog volt a főnyeremény tudatában. Nem is várható más! Hát ki lenne más, ha rá várt a vagyon, a gazdagság! Más se tenne mást. Végül is belép a kocsmaajtón, és így kiált:
- Helló, emberek!!! Jó estét, barátaim! Itt vagyok. Íme, most ti a vendégeim vagytok. Mind, ahányan vagytok.
- Nicsak, nicsak! Csak nem talán gazdag ember lett belőled?
- De, bizz'a.
- Jó, jó. Ülj le közénk. Ne bolondozz, foglalj helyet, s igyál velünk egyet, és mindjárt megjön a jobbik eszed, és mindjárt jobb is lesz a kedved!
- Csapláros úr! Rendelek! No és persze fizetek. De mindenkinek, ki itt van. Mindenki vendégem legyen! Mindenki kér, mit kedve tartja, s míg elfogyasztja, mulatunk keveset.
- Nézd csak!
- Mi történt? - dugják össze az emberek a fejüket. Suttognak, néznek, egymásnak mutogatnak, azt se tudják, hol vannak. Kérdi az egyik:
- De vajon mi leli?
- Tudom is én?
A másik: - Talán én tudom? Dehogy tudom. Műszak után elváltunk, mindenki ment a maga útjára. De ily boldognak mostanában nem láttam. Mit tudom én, mi történhetett! A másik asztalnál is figyelnek, ott is összedugják fejüket. Súgnak-búgnak, mosolyognak, nevetgélnek, közben mutogatnak. Közben kacagnak is. A csapláros csak nézi:
- Jól van, semmi baj, ha fizeted, úgy legyen. Bár ritka vendég vagy, de mindig fizetsz, bízom benned, most se lesz másképp. Tehát: jöjjenek, emberek, rendeljenek!
Rendeltek ők, ott nem is volt hiba. Ki pálinkát, ki vörösbort, volt, ki nem is mert kérni se, szólni se. Nem hitte, hogy végre a barátjának vendége. Nem azért nem hitte, mert barátja őt nem kedvelte. Nem. Zsebe mindig lapos volt, mert édesanyját neki kellett eltartania és önmagát. Édesanyja bizony-bizony beteg volt, így tehát bizony pénzszűke volt. Na, de mindegy, azért mégiscsak odament, úgy, de szégyenkezett, csak egy kicsit kért. Nem nagyot, mindössze annyit mondott:- Hát, ha kérhetem, csak egy „háromcent" rumot. - Odaszól barátja:
- Nocsak! Miért csak annyit?! Hát gondolod, hogy nem vagyok oly jó barát? Ki ha meghívott, állja a szavát? Gyerünk hát, bátran! Semmi baj. Semmi gond. Majd én fizetek, ahogy kell.
- Nohát, barátom, köszönöm a meghívást! Sőt a megtiszteltetést!
Erre a többi is nekibátorodott, mind-mind hálát mondott. Ki így, ki úgy. Nem is volt semmi baj, volt ott szórakozás, nevetés, kacagás, mulatás. Közben egymást bíztatták.
- No! Igyál még, pajtás! Csak nem tán megártott?
- Ugyan már! Dehogy ártott, csak hát tudjátok, szegény ember hozzászokott, hogy csak annyit kérjen, amennyit a pénztárcája megenged.
- Ez igaz!-szólt a másik. -De attól te még nyugodtan rendelhetsz. Hisz hívott a barátunk, mindnyájunkat meghívott. Egyforma munkások vagyunk. Nem? Egy gyárban dolgozunk. Egy műhelyben vagyunk, egy asztalnál eszünk az ebédlőben. Semmi gond! Jó, jó. A hangulat egyre emelkedett, a jókedv egyre növekedett, egyszer csak megszólal az egyik:
- Hallod -e, cimbora? Nincs kedved dalolni?
- Dalolni? Nincs!
- Jó, akkor nótázzunk!
- Hát, egye fene. Na kezdjétek!
- De vajon mit?
- Mit, mit? Hát mit szoktak énekelni a férfiak a kocsmában?!
- Tudom is én! Ki ezt, ki azt.
- Na, akkor kezdjed már!
Megszólal az egyik, s elkezdi énekelni:
- Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...
Megszólal a másik:
- Á, hagyjad cimbora, minden részeg ezt dalolja. Újabbat mondj nekem!
- Újabbat? - Szól a másik.
- Jó, akkor énekeljünk: Kakukk madár az erdőben szépen szól - t.
- Az már más! Az már igazán elcsépelt kocsmai dal.
Énekeld csak, barátom!
- Egyedül?? Hiszen nem egyedül vagyok. Segítsetek!
Úgy könnyebben megy a nóta.
Erre mindnyájan neki kezdtek dalolni, közben iszogatni, jókat beszélgetni, aztán nóta nótát követett, vicc viccet, még a végén táncra is kerekedtek. Volt kivel. Voltak hölgyek, női munkatársak is. Jól érezték magukat. Semmi baj, semmi baj. A számla egyre nőtt, nőttön-nőtt. A kocsmárost nem zavarta, mert bízott. Hát itt nem történhet csapda. Igen ám, de már hajnalodott, de az idővel ugyan senki sem törődött. Senki a világon. Mire végül is eszébe jut az egyiknek:
- Halljátok-e? Haza kellene már menni!
Azt mondja a másik:
- Ugyan már! Ha nem mész olyan korán, nem történik semmi.
- Mit, hogy korán? Hiszen már hajnalodik!
- Hűha, ez már tényleg baj!
De mire végiggondolták, nyílott a kocsmaajtó, s bejön egy idős asszony és így köszön:
- Üdvözlöm az urakat! Hej, de nagy a jókedv.
- Juj-juj, baj van. Édesanyám érkezett? - szólt a főnyertes. Odaszól az anyja:
- Nos hát, fiam, mit ígértél? Hogy nem teszel semmi rosszat. Időben otthon leszel. Édes fiam, nálad ez az idő? Tudod, hány óra van, gyermekem? Hajnal, de nem ám kettő, három. Nem, fiam, öt óra. Gyerünk haza! Hát ma nem mész be a gyárba?
- Édesanyám, ezt a napot majd kiírják szabadságnak!
- Igen, fiam? De miből fizeted a számlát?
- Édesanyám! Hisz ott a szelvény!
- Hisz láttam. Tudod, hogy láttam, akkor is csodáltam. Akkor sem hiszem. Aztán rájöttem, hogy amit mondasz, ugyan igaz, a főnyeremény a tied. Na de édes fiam, tudod, hogy mit fizet?
- Édesanyám, hát honnan tudhatnám. Egymilliót? Vagy tán kettőt?
- Igen, fiam, hát persze. Egymilliót. Kettőt, sőt tán tizenkettőt. Édes fiam! Fizet az neked kettőszázhúsz forintot! Igen, fiam. Tudod, hogy hányan vannak, kik eltalálták?
- Jézus, Mária!-meglepődött az ifjú fiú. Fejét vakarta, nem tudott mit mondani, csupán annyit: -Isten veletek, barátaim, nekem mennem kell! Igen ám, de erre az édesanyja megfordította fiát, s hátulról jó erősen fenéken billentette.
- No, fiam! Itt a telitalálat.
Úgy ment haza, mintha le lenne forrázva. Röstellte, szégyellte már, amit tett. S ha ivott is sokat, semmit nem jelentett, kijózanodott. Mert bizony-bizony az édesanyja nem tévedett. Nem volt pénz, még annyi se, hogy a fogyasztás kiteljen. Próbált ő azóta is nyerni, mert bizony erősen tönkretette a hite. Erősen megingott benne minden. De bizony talált ő azóta is, de sohasem telibe.

doboz alja
oldal alja