Tiszai álmok
Tiszai álmok, vajon most merre jártok?
Évek múltával is reátok gondolok.
A parton sétálva megszünt az idő léte,
Mellettem volt múltam kortalan emléke.
Egykoron itt vallottam édes szerelmet,
Mit gazdagon feldíszített a képzelet,
De fájdalmasan reámtört az ébredés,
Lelkemnek adatott egy újabb teremtés.
Tiszai álmok, emberré érleltetek,
És jöttek életembe újabb szerelmek,
Férfi lettem ugyan, ám magányos farkas,
Lelkem mégis oly erős, mint az edzett vas.
Szeretni még tudok, azt bizony nem késő,
Mindig feltűnik előttem az örök Nő,
Ki örömteli szemmel reám mosolyog;
Lehetek még talán e világon boldog?
Tiszai álmok, ti nem hagytatok cserben,
Nem engedtétek, hogy sorsom agyonverjen,
Hazugságokat sem tápláltatok felém,
S nem mérgezte szívem csalfa, hamis remény.
Eltelt esztendőkből csak képek maradtak,
Kellemes emlékek lelkemben mulatnak,
Kissé megfakultan állnak már előttem,
És újra megálmodom minden szerelmem.
Tiszai álmok, ti nem haltok meg soha,
Örökké léteztek titkokat hordozva,
Múló évek miatt keseregni oly kár,
Eltüntek azok, mint ősz elől a nyár.
Hullámverést hallok a magyar folyó partján,
Mélázok sorsomon és nemzetem sorsán,
Hullámok zenéjének értem rejtelmét;
Magában hordozza sorsok örökségét.
Tiszai álmok, én hálával tartozom,
Amiért megőriztétek józanságom,
Nem hagytátok lelkemet végleg elveszni,
Óvtatok mint anya, ki gyermekét félti.
Még ma is őriztek és vigyáztok reám,
Neveltek engem, mint egykor Anyám, Apám,
Nyugalmat adtatok haragom idején,
Féltve ügyeltetek szívem békességén.
Tiszai álmok, ti maradjatok velem,
Mert a Tiszát én rajongva szeretem,
Elmélkedve állok hullámverte partján,
Úgy imádkozom, mint székely a Hargitán.
Templom falaiként fűzfák vesznek körül,
Szívemben-lelkemben teljes áhitat ül,
Lehunyt szemmel állok létemet átadva,
S megszentelt vizével előttem a Tisza.
2011. november 6.
