Töprengés
Sosem suttogott ily lágyan még a szellő,
sosem mesélt ily szépet a zúgó erdő,
soha nem suhant még az idő ily gyorsan énvelem,
soha sem hittem volna,
hogy ily szép élni a földön idelenn.
Mikor megszülettem, még nem tudtam, rám mennyi csoda vár,
s nem tudtam azt sem még, akkor, hogy időm ily hamar lejár.
Csak reménykedtem, és csak bíztam én,
mindenki így kezdi élete elején.
Aztán telnek az évek, egyre szaporodnak az átélt csodák,
s nem jut eszünkbe, hogy egyszer mindennek vége, s nincs tovább.
Tesszük a dolgunk, s reménykedünk csak egyre,
pedig megtörténhet,
hogy életünk vége nincs is oly messze.
Vendégek vagyunk csupán e földön, egyszerü látogatók,
küldetése mindenkinek van,
fontos, el nem halasztható.
Csupán az a kérdés, hogy mit végezhetsz el belőle,
mire futotta életedből,
a földön eltöltött rövid időbe.
