Torz életképek
1. A megvaduló városi ember.
Szép éji álmodból ébreszt a hajnal,
Méhkasként, monoton zümmögő zajjal.
Indulj el utadon ember, ne félj,
Reád vár sok élmény, s ezer veszély!
Ébreszt a telefon, csörög a vekker,
Ásítva, nyújtózva mindenki felkel.
Fogynak a kávék és rohan a nép,
Most nem nézi senki, hogy hova lép.
Ijesztő iramban siet a város,
Van, aki ideges, van, ki még álmos.
Rosszabbik "énünket" vesszük elő!
Egymásnak köszönni sincs már idő!
Csak vadul száguldunk, lihegve folyton,
Ember az emberhez minek is szóljon.
Őrülten szaladunk! Ki érti ezt?
Ki mondja végre meg, miért van ez?
Valaki elesik, oda se nézünk,
Vagy bámuljuk hosszan, és tőle ellépünk.
Később fellöknek: Úgy csodálkozunk,
Föl nem segít senki, káromkodunk.
Történhet baleset, jöhet a mentő,
Hangosan kondulhat villamoscsengő.
Bármi is adódhat, mindegy nekünk,
Csak futunk bőszen, rá sem figyelünk.
Éjjelig járjuk az őrjöngő táncot,
Tépjük magunkról a sok Képzelt láncot.
Sötét van, sóhajtva hazafutunk,
Másnap mindent előlről folytatunk.
Ajánlás:
Legyen egy vidám nap, egy boldog óra,
Jöjjünk hát össze pár baráti szóra!
Nagy házak mélyéből bújjunk elő,
Ne mondja senki, hogy "Nincs rá idő!"
2. Meneküljjünk.
A nagy város zúg és morog,
Mint egy bolond szélmalom.
Egy csendes hely sincs már benne,
Nincsen sehol nyugalom.
Az utcák mind portól szürkék,
Komorak az emberek,
Felettük a könnyű szélben
Úsznak a füstfellegek.
Haldokló fák ágairól
Sok szép madár elrepül,
Helyükre a kis fészkekbe
Csúf, gonosz veréb kerül.
Minden romlik, minden pusztul,
Műemlékek, ligetek,
Észrevehetően fogynak
Már a zöld területek.
Szabadítsuk meg magunkat:
A várost most hagyjuk el,
Vonaton vagy gyalog? Mindegy!
Innen menekülni kell!
Kövessük a madarakat,
Ők mutatják az utat,
Várnak ránk a lombos erdők,
Falvak, bővizű kutak!
