Tudod, te voltál...
Tudod, te voltál, aki énnekem
egy-egy csillagot megmutatott néha,
és azt mondtad, enni adsz, ha éhezem?
És tavaszt főztünk szép piros fazékba.
Te voltál, aki zilált éjeken
hűs illatot lopott a fulladt csendbe,
s enyhítő álom lett a szép jelen,
- mely álom soha nem teljesedett be... -
Tudod, te voltál, aki énnekem
szárnyakat adtál, ha reményem görnyedt.
Egyszer arannyal írtad fel nevem!
Jaj, hogy lehet, hogy mégis letörölted!?
Tudod, te voltál, aki nem hagyott
jéggé dermedni, mikor kihűlt a vérem,
fölém leheltél egy piciny napot,
mit soha el nem hagyni, megígértem.
Tudod, te voltál, aki mindenütt
gyönyörű békét hintettél utamra,
s míg új erőm munkához összegyűlt,
serkentettél helyettem is akarva.
Ezért te vagy hát, ki énnekem
a legjobban fájsz, mert a legtöbb voltál,
s legnagyobb bűnt követtél ellenem,
mert önmagamtól akkor meg nem óvtál.
