Tűnődés.
Régen láttam már fényes csillagot...
A holdkaréj is régen megkopott...
Elhalványult a tüzes napkorong,
S bennem is már csak sötét árny borong.
Megfakult szirmú virágot ringat
A kert, melyben már csak az illat
A régi, mégis az esti csendben
Járom az utat búsan, merengve.
Nem nézek vissza... Miért néznék?...
Emlékeim a múltat idéznék.
Gyermekkorom sok rohanó álma
Révetegen itt bolyong a mába.
Ami tegnap kék, zöld vagy sárga volt,
Az ma csupán csak sötét, szürke folt.
Ami tegnap a napfény volt maga,
Az ma csupán csak sötét éjszaka.
Ami bennem a tegnapi fénnyel
Eltűnt, az ma korommá ég el.
Előlem nagy, sötét, szürke fátyol
Takarja azt, mi másnak világol.
A sors nem hajthat igába soha,
Én nem leszek a sorsnak zsoldossa.
Ember leszek, ura önmagamnak,
Bár a két szemem bezárult ablak.
De a szívemben örök mécses ég
S föltárul előttem a messzeség.
A sorsot én is emberként hordom,
De senkivel nem osztozom koncon.
Megteremtem a magam életét,
Amely sötét, de nekem mégis szép...
Szép mert vagyok s akarok lenni
És akarok mindig többet tenni...
Széppé, szebbé tenni az életet
És kézbe tartani a végzetet.
Saját sorsomat kezembe fogva
Fölvirradni mindig új holnapra.
