UTAZÁSAIM GYŐRBE
Megvallom, magam is némi gyanakvással fogadtam Zilahi-Szabó Gyuri hirtelen megjelenését tizenegynéhány évvel ezelőtt, amikor számomra ismeretlenül berobbant a hazai vakügy kissé fáradt színterére.
Ki ez a magabiztos ember, aki egészen újszerű, addig szokatlan elképzeléseit sorolja, reformgyanús eredményeiről számol be, és annyira pontosan tudja, mit akar? Muszáj volt odafigyelni rá. Tagadhatatlanul gyorsan vált meghatározó alakjává a gondolkodó, tevőlegesen is bizonyító szolgálattevők csoportjának.
Kíváncsi természetű lévén, fáradságot nem kímélve felkerekedtem néhány szolnoki sorstársammal együtt, hogy meglessem, mi ennek a „messziről jött" embernek a titka. Az utazásunk apropója a vak zenészek nemzetközi találkozója volt, amelynek Győr adott otthont. Már a fogadtatás pillanataiban éreztem, hogy itt valóban várták az érkezésünket. És nem csak Gyuriék vettek bennünket különleges figyelmességgel körül, a város is magáénak tekintette az eseményt. Néhány villanásnyi felejthetetlen emlék maradt meg bennem: Márkus Norbert virtuóz rögtönzései zongorán, Szluka Lídia csillogó énekhangja, a Landini együttes és B. Nagy Gabi előadóművész közös Verlaine-adaptációja, a német fiatalokból álló fúvószenekar hangulatos muzsikája, néhány merész tánclépés az utcán bohókás partneremmel, egy hosszabb séta Gyurival és az elmaradhatatlan kutyájával a templom felé, ahova koncertet hirdettek a program megkoronázásaként. És a beszélgetések... Ekkorra kezdtek körvonalazódni bennem a válaszok a miértekre és a hogyanokra. Utipoggyászunk hazaérkezve csordultig teli volt tapasztalásokkal.
Nemsokára ismét Győrbe utazhattam. Ezúttal másokkal, más célból, de megint Gyuri invitálására. Egyenesen az ország másik feléből, Nyíregyházáról érkeztünk egy könyvbemutató után. Barátaimmal alkalmunk nyílt itt is a szépszámú közönségnek megmutatni gondolatainkat, feltárni érzelmeinket. Büszke voltam társaimra, Deme Jánosra, Molnár Katira, Palásti Tiborra, Rózsa Dezsőre és Szondi Anikóra, akik ebben a távoli városban is sikerre vitték közös dolgainkat. Ezúttal Gyuriék köszönték meg, hogy részt vettünk a rendezvénysorozaton, pedig ez a csodálatos délután nélkülük nem jöhetett volna létre. Ekkorra már biztos voltam abban, hogy értékítéletünk szoros rokonságot mutat.
Harmadszor is elmentünk Győrbe. Most már egy egész autóbusznyian, méghozzá szakmai tanulmányútra. Híre ment, hogy végre megvalósult Gyuri álma, az a rehabilitációs centrum, amelyben a felnőtt korban látásukat vesztett emberek visszanyerik életkedvüket. Büszkén vezetett végig a helyiségeken. Nem kellett túl sok magyarázatot fűznie a látottakhoz, hiszen a tények önmagukért beszéltek: mindenfelől lázasan tevékenykedő vak emberek köszöntek ránk. Kezük alatt szőttesek szinesedtek, dossziék formálódtak, a tankonyhából edények csörrenése hallatszott, a sportszobában gyülekeztek már a felfrissülni vágyók. Benyitottunk a csendesebb oktatószobákba is, ahol a pontírás és a számítástechnikai ismeretek elsajátítására rendezkedtek be. A szemorvos és a pszichológus széke most üres volt, ők előre egyeztetett időpontokban foglalkoztak klienseikkel.
Utitársaim szétszéledtek a házban, kipróbálták az eszközöket, ismerkedtek győri sorstársaikkal. Én elismeréssel nyugtáztam Gyuri következetes, évekig tartó munkájának irigylésre méltó eredményét. Jól tudtam, hogy mennyit harcolt érte, mindig is ez volt a szívügye, és már ezután majd bizonyára minden szépen, olajozottan megy a maga útján, mindannyiuk teljes megelégedésére ...
Emlékszem, ott álltunk a nyüzsgésben, néhányan a mieink közül gratuláltak, latolgatták a minta átvételének lehetőségét, amikor Gyuri hozzám fordult, és keserűen megjegyezte: „Semmiféle garancia nincs arra, hogy ez itt fennmaradjon. Ma sajnos ilyen világban élünk..."
A következő hónapokban csupa szomorú hírt hallottam felőle: a legjobb munkatársait, barátait veszítette el örökre, Ő maga is súlyos balesetet szenvedett, hűséges kutyája mentette meg az életét. Előbb a megyei egyesületének elnöki tisztségéről mondott le, aztán - saját elhatározásából - az országos vakügy színpadának függönye is legördült előtte.
Ahogy az idő halad, sokszor eszembe jutnak ezek az emlékek. Tudom, olykor fel kellene hívni Őt, meg kellene kérdezni, hogy van, mit csinál. De hát az ember végtelenül suta...
Dr. Baranyiné Miks Mária
