Üdvözlet Ikából
Nézd, itt lakom,
Tintakeretes az ablakom.
Hajnaltájt hallgatom a tengert,
S lesem a parti köveken
A felvert vízgyöngyök
Sziporkázó záporát.
Látom az út porát, hol
Autó suhan át, megtörve
Az idilli csendet.
Ballagok a szürke köveken,
S míg látom, követem a sirályok
Vijjogó hadát, melyek
A vízen át fáradhatatlanul köröznek.
A hajnali ködnek fűszer-
Illata van. Jó most magamban.
A csend mély, mint a víz,
És tiszta, akár a fenyvesek.
Ott túl a szigetek, mint apró
Szemölcsök, látszanak,
A kelő napban vitorlák bomlanak,
Felsóhajt a szél, s mint gondolat,
Útra kél a csendben egy felhő,
Estére megnő, s langy eső
Veri majd a partot. (A tenger, mint fortyogó fazék, Táncol a sok kis buborék.) Ébred száz kicsi légy, gyík meg bogár, Dongva-zengve ide-oda száll.
A nyár mesés, egzotikumával vonz
E vidék. Az ég és a víz kék, mint kiömlött Tintafolt, mely szertefolyt.
A halászbárkák csendes belenyugvással
Ringanak, a polipok, rákok s nagy halak
Már ebédre várnak. A tájnak
Része lettem, s a nyaralásnak
Emléke még sokáig lelkemben él.
Szürke a szó, s e képeslap színei
Fakók. Az itt lakók megszokott
Életét egy pillanatkép
Nem mondhatja el, látni kell!
Ez a kis falu a tengernél Ika,
Tizenhatodika van és július.
Kék az ég, s én boldog vagyok,
Ez minden, mit most mondhatok.
Mire megkapod tőlem e kis lapot,
Talán ez a hangulat már elszállt.
Búcsúzom. Este lett, s a tengert
Puhán öleli át a néma éj, akár
Ablakom keretét, ha kialszik
Szobámban a fény. Mint jó anya,
Úgy ringat a csend. Távolról
Világítótorony kacsintó fénye leng,
Mint karcsú ívű híd, viszi utasát
Az éjjeli vízen át. Harmat gyöngye hull, Mint édes csók, és a tenger Hulláma szelíden zenél. Csobbanása Szétárad bennem, felold, ringat, mesél.
(Jugoszlávia, 1979 nyara.)
