Új karácsonyi ének
Szenteltessék meg a te neved, béke,
Akit szüntelen vágyak nemzettek,
Megszülettél a szabadságtól -
A méhében hordozott évezredek,
Egysejtűek ó.
A virágzó fák ártatlansága, a félelem,
Meg az élni akarás kovácsolta belénk nevedet,
Éppen mikor a feketehalál lezuhant
Kétségbeesésünk zsuppfedeles házaira,
S ahogy a vak zaj végre elült,
Kábultan tapogattunk apró, tönkretett tested után
Koldus álmaink betlehemi jászola mélyén,
Szegénységünk szalmáján cseperedtél.
S az egyre növekvő fény telt karjai közt
Végre felmutatunk a világnak.
Velünk vagy a gyárak izzadtságszagú,
Fáradtságtól lihegő gépeinél,
Hűvös tenyered megsimítja a szülőszobák
Kíntól-verítékes homlokát,
S látjuk, amint a magot-takaró hó csücskét
Édesanya-mód, gonddal igazítod a rögre,
Te gyújtod meg esténként az egymásért felzengő
Szívek kanócát,
S a szerelem függönyei mögött te rendezed meg
Naponként a teremtés múlhatatlan csodájú
Színjátékát;
Azért: Hogy benépesüljön a föld akaratodból,
Hogy mielőtt birtokba vehessük a végtelent,
Ahonnan már idevillan jövőnk
Sugaras szépsége ...
Örökkön dicsértessék a te neved, béke!
